Ez a nap egyáltalán nem úgy indult, mintha csinálni lett volna kedvem valamit, csak aztán óvatlanul megálltam az előszoba közepén, megszemlélni az ott egyre durvábbá alakuló kupit. Gondoltam a rend érdekében legalább annyit megteszek, hogy leveszem a cipőtartóról a katicás szatyrot, abba beteszem a vadonat új hálózati csavarbehajtót, mellé az IKEA lámpák maradványait, a körfűrésztárcsát, s ezek így egyben már nem fognak annyira rosszul mutatni, hogy bármi ingerenciám támadjon lemenni velük a pincébe.
   Na most ahhoz képest, hogy nagyon jól tűröm a rendetlenséget (a több évtizedes rutin ugye), az ebéd utáni szendergésből magamhoz térve, egyszer csak felkaptam a melósruhámat, majd leszambáztam a már korábban összekészített csomaggal, ide a pincébe. Mentem a szatyorral körbe-körbe, s ahol csak megfelelőnek tűnő helyet találtam, kiraktam belőle valamit. Na így került a csavarbehajtó az eszterga ágyára.
   Hogy mit keres a csiszolópadon a hangszóró? Hát ez az! Fogalmazzunk finoman úgy, hogy a pincei munkák területén nyújtott idei teljesítményem - a tavalyihoz képest legalábbis - erősen a nulla felé konvergál. Jó ha odáig jutottam a mindenféle projektjeimmel, hogy időnként megnéztem őket. Mondjuk az útszóró sós szekrény elkészült, csakhogy az egyrészt nem volt betervezve, másrészt ugye éppen ezért félbehagyva se.
   Hogy mit hagytam félbe? Például a tapintókörzőt, a sárgára festős négyet,  polc lábaiba való két kis fiókot, a nyeles tokmányt, az esztergakéseket, a polcba tolható fiókost, meg mondjuk a tűreszelők tartóját, és ezek még csak az építési projectek voltak! A szétszedéseket most talán nem sorolnám fel, mert azokból több mint háromszáz van! Ezeknek zöme persze el van dugva valahova, de mint azt a kétutas hangszóró példája is mutatja, nem mind. Tervezve persze úgy volt, hogy - a terepet felszabadítandó - ezeket apránként ledolgozom, csak aztán, mint ahogy az nálam már csak lenni szokott, ebből a tervemből is csak alig valósult meg valami.

   Aminek az lett a következménye, hogy a lomos pincében megtelt az asztal. Ehhez a kupihoz persze nemcsak a lustaságom járult hozzá, hanem az is, hogy most épp ki kell ürítenem az egyik pincét, majd át kell adnom az új lakónak, ami igencsak meglehetős anyagmozgásokat eredményezett.
   Mivel a hely nem több lett, hanem sajnos egyértelműen kevesebb, csak kellett már tennem valahova azt a rengeteg kacatot. Ami már nagyon nem fért (illetve én tőlük), mint például a régi PC, a betárcsázó szerver, a mono és a színes SVGA monitor, azokat az amúgy ki tudja miért őrizgetett kincseimet, bár némi szívfájdalommal, de végül kegyetlenül elbontottam.
   Mondjuk a Kontrax írógépig, a Philips rádióig, valamint a RAW-ot is tudó fényképezőgépig még mindig nem jutottam el, pedig csak januárban több mint 30 szétszedést hoztam tető alá. Ha valami csoda folytán még néhány hónapig képes leszek tartani ezt a tempót, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy ez a rengeteg kacat innen el ne tűnjön!
   Jobbra lent a vérnyomásmérő mondjuk már átesett a bemutatási procedúrán, szóval azt már csak el kell innen tennem (már ha odaférnék a sarokba, ahol az ilyesmiket tartom), de a mögötte elterülő spektrumanalizátoros mélyláda, valamint a jobbról befeketéllő videó, amit a VHS videokazetták bemutatásához találtam, na az még nem.
   Visszatérve a mai nap első lépéseire, míg a lámpaburákat vissza fogom tudni tenni oda, mint ahonnan az idelent őrizgetett egy darabot elvettem, addig a róluk leszedett két fényes rúd a csilláralkatrészes dobozba való.

   Ami jelen pillanatban ott van balra az óra mögött. Amúgy a kép közepén is van egy óra, de azt legalább már mutattam. Épp mint ahogy a Signal rádiót is, azonban a jobb sarokban egy barna dobozban megbúvó hatalmas áramváltót még nem.

   Ami viszont a rudakkal ellentétben sajnos már nem fért be, az én magam voltam. Mármint a puhos kis testemmel, mégpedig a szemben látható helyre, ahová amúgy egy lakatért szeretnék bemenni. Hogy minek nekem a lakat? Nos azért, mert most egy olyan van az átadandó pincén, amibe nem szemből, hanem alulról kell bedugni a kulcsot. Ezzel a megoldással az a baj, hogy bár lehetetlennek épp nem nevezném a feladatot, de egy kézzel kinyitni (mert a másikban ugye tipikusan van valami), na az már-már bűvészmutatvány számba megy! Én meg ugye mostanában épp azzal töltöm az időm, hogy valahol a háttérben oda-vissza szaladgálok a pincék között a mindenféle kincseimmel. Ahová oda kéne jutnom, az a függőlegesen álló Videoton daxli rádiótól balra látható szürke sávos rész, ami amúgy egy fiókos szekrény.

   Mondjuk a porszívós dobozt semmiből sem tartott elhúzni. Na most ha itt hagyom, mint ahol most van, akkor kifelé jövet egészen biztosan át fogok rajta esni. Míg balra a Compaq PC látható (ezt bár nem kerestem, de most már legalább tudom, hogy hol van), addig a szekrény aljából kihúzott fiókban egy LCD monitor. Hogy aztán ezt kaptam-e az egyik kollégámtól, vagy ez az, amit újpesten találtam a fűben, azt csak úgy tudnám eldönteni (már ha ez sikerülne egyáltalán), hogy kitenném őket az asztalra, hátha beugrik valamelyikről valami. Ez az út most két okból sem járható. Míg az egyik akadály az, hogy semmi hely sincs az asztalon, addig a másik az, hogy fogalmam sincs róla, hogy jelen pillanatban mégis merre lehet a másik monitor.
   Amúgy még véletlenül sem ezt a monitort kerestem, hanem azt a laptopot, ami amúgy a mai cikk témája lenne. Hogy minek veszek elő bármit is, mikor már eleve annyi minden van elől, hogy tényszerűen ki sem látszom közülük? Állítottam én valaha is, hogy minden tettemre tudom a magyarázatot? Amúgy persze van rá magyarázat, és még csak nem is bonyolult.
   A minap átnéztem az összes régebbi szétszedtem cikkben megemlített tételt, majd elszörnyülködtem rajta, hogy egyes tárgyakat milyen sűrűn említek meg, majd ennek ellenére nem mutatok be. Na ezek közé tartozik a ma bemutatásra kerülő laptop is.

   Mivel épp nem volt semmi a szekrény előtt (ez amúgy mostanában egy nagyon ritka állapot), kinyitottam az ajtaját, majd megcsodáltam a magnógyűjteményemet. Bár valaha tényleg csak magnók voltak benne (mármint ebben a szekrényben), de azóta már egy kicsit belerondítottam az összképbe.
   Ez a polc például az épp az előbb hiányolt másik LCD monitorral indít, majd egy barna színű, amúgy ismeretlen eredetű asztali rádió következik. Ezután jön az épp nagyban keresett öreg laptop, majd egy koszos videó következik, míg a sort egy BRG M20-as magnó zárja.

   Hogy a laptop véletlenül el ne keveredjen, kitettem az ajtó közelébe, konkrétan nekitámasztva egy vadonat újnak tűnő erősítős szobaantennának. Jobbra fent az Ilonka néni hagyatékából származó akkus szőnyegtisztítón egy telefon hever, mely látvány engem igencsak lever. Na most ha még azt is megemlítem, hogy a sámli mögött egy ISDN alközpont, valamint egy szintén ISDN terminál adapter is van (arról a harmadik dobozról pedig már meg sem tudom mondani, hogy micsoda), akkor végképp összeomlok. Persze itt is vannak eredmények, mint a már rég kipofozott kislétra, valamint balra a ventilátor, valamint a gázpalack szállító, de attól még igencsak látványos a kupi, akarom mondani az elmaradás.

   Amin valószínűleg úgy fogok tudni segíteni, hogy miután megépítettem az épp nagyban tervezgetett fadarab tároló szekrényt, majd természetesen jól bele is pakoltam, a felszabadult helyeken végre elrendezgetem a dolgaimat.
   Na most amit a képen az előbb mutatott magnós szekrény előtt látunk, azok (megjegyzem szerencsére) mind üres ládák. Mivel ezek itt még nagyon finoman szólva is k*rvára útban vannak, így valószínűleg ha csak ideiglenesen is, de át fognak innen kerülni az új útszóró sós pincébe. Már ha marad benne hely, miután betettem a fadarabjaimat, meg mondjuk a mindenképp odavaló fűnyírót. A több doboznyi puzzle pedig valószínűleg el lesz ajándékozva. (azóta ez is megtörtént)

   Miután lett egy kis hely, majd mindent hátrébbtettem úgy jó fél méterrel, már szabadon hozzáfértem a már ki tudja mióta nem látott fiókos szekrényhez. Ennek mondjuk mindig így kéne lennie! Mármint ennyire szabadon, csak ugye most még túl sok a kacat, amit el kell pusztítanom.
   A balra látható rádiós magnóra például semmi szükségem sincs. Mondjuk ha működne, vagy legalább az derülne ki a szétszedése közben, hogy egyszerűen javítható, akkor meghallgathatnám rajta a régi kazettáimat, melyekből egy csomó található mindenfelé elszórva.
   Ha már szóba került az elszórás, akkor itt említeném meg, hogy bár arról volt szó, hogy az elkészült szétszedések után megmaradt dolgaim a polcokra kerülnek, csak mivel azokon már nincs szabad hely, így az utóbbi időkben jutott belőlük mindenhova. A fiókos tetején például van egy rádió, valamint néhány hangszóró.

   Ami viszont nincs, az a szerencsém. Mármint azért nem, mert bár szemből nyitható TUTO lakatot kettőt is találtam, vagyis rendes vagyok, hiszen eltettem őket, azonban nem volt melléjük csomagolva a kulcsuk. Bár van kulcsom dögivel, és talán még kedvem is lenne egy olyan játékhoz, ami arról szólna, hogy nekiállok kulcsokat társítani a lakatokhoz, csak ezt most épp nincs hol megejtenem, mert ugye az asztalon lomok vannak, míg a széken néhány doboz puzzle. Amúgy van egy lakat, ami megfelelne a célra, csak abban valamiért nagyon szorul a kulcs.

   A szürke doboz látványa nem lepett meg, mert arra még tisztán emlékszem, hogy az egy elektromos húsdaráló áttételműve, azonban a hajólámpa koszossága már komoly meglepetésként ért, de csak mert meg mertem volna rá esküdni, hogy az nem ennyire koszos.

   Ezek itt a már korábban említett fadarab tároló szekrény elsőként leszabott elemei. Ebbe a melóba azért csaptam bele (mármint a laptop szétszedése helyett), mert a szomszéd kint hagyta az iker babakocsit a lépcsőházban. Ez azért volt ok a munkára (mármint a fűrészelésre), mert így nem kellett neki szólnom, hogy takarja le, ha nem akarja rettenetesen porosan viszontlátni.
   Miután az összes fadarabot leszabtam (mármint ma, egyetlen megtorpanás nélküli menetben), bár sajnáltam, hogy a laptopot nem fényképeztem körbe, ellenben nagyon örültem, hogy ezzel a rettenetes mennyiségű fűrészelési munkával (a fadarab tároló szekrényhez ugyanis 28 darab bútorlap kell) végre megvagyok.
   Mikor felértem a lakásba, egyrészt még az elvégzett munka mennyiségéhez képest is meglepően poros voltam, másrészt egy kissé mérges is, ugyanis a laptop természetesen odaát maradt a lomos pincében.
   A fényképezőgépből viszont elhoztam a kártyát, és még azon melegében, illetve az esti fürdés után, megszerkesztettem az idáig látott képeket, hogy legalább ezzel a nyitó képsorral meglegyek, mire tényleg odakerül elém a laptop.

   Majd hopp, mindössze kilenc hónap elteltével már sikerült is magamat rávennem, hogy végre nekiessek a laptopnak. A környezet persze időközben erősen megváltozott. Hogy nem igazán előnyére, az már csak a hiányzó elejű monitor, valamit a mögötte díszelgő LCD tévé látványából is kiderül.

   Az asztalom meg ilyen lett. Mármint olyan, amiről mondanom kell, hogy az egy asztal, mert már alig látszik ki belőle valami a rá, alá, valamint elé pakolt lomoktól, mely tény hatására kénytelen voltam leszokni róla, hogy a kincseim nyomása alóli felszabadításomra különféle, természetesen betartatlan, és már eleve betarthatatlan dátumokat tűzzek ki. Már csak azért is, mert a legutóbbi dátum év vége volt, amit a szorító közelsége miatt valóban képtelenség lenne betartani.

   Hogy a polcba építendő fiókos nem úgy lesz kivitelezve, mint ahogy azt korábban elterveztem, az már biztos, épp mint ahogy az is, hogy még ezzel a projektemmel is messze vagyok a késztől. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, hiszen ide most is csak tűzifáért tértem be.

   Mikor a laptopot a hátam mögötti szekrényt takaró függöny mögé betettem, egy percig sem bírtam nézni. Mármint azért nem, mert idetenni valamit, az évekig ezen a helyen porosodó Unitra magnó után, mondhatni nagyon nem jó ómen.

   Mai szemmel nézve, ez egy nagyon fura szerzet. Részemről csak annyit tudok róla, hogy nem működik. Mármint kipróbáltam, mikor megkaptam, majd kivettem belőle a hangkártyát. Amúgy egy kiváló kollégám adta, akinek az apukája szerette volna használni, zenélésre, csak miután beszerelte a gépbe a hangkártyát, az többé nem indult el.

   Hogy amit a kijelző oldalánál látni, az a kijelző halála-e, vagy csak belement a pára, vagy valami kigőzölgés egy darabka gumiból, vagy szivacsból, az akkor fog kiderülni, mikor a kijelzőt szétszedem. Mármint azt tervezem, hogy ha nem találom meg, hogy mitől nem indul el a gép, akkor apróra elbontom, majd a maradványait a kukában helyezem el. Bár az utóbbi időben nagyon is belehúztam, de attól még annyi, de tényleg annyi ehhez hasonló, vagyis szabadon elpusztítható státuszú kincsem van, hogy azokat - kedvenc szokásommal ellentétben - most már inkább neki sem állok felsorolni.

   Ez a hangkártya, ez kérlek olyan régi, hogy mikor ez készült, akkor a CD ROM meghajtóknak még nem ATA, vagy mint manapság SATA portjuk volt, hanem gyártótól függően valami saját fejlesztés, ami csak a saját illesztőkártyájával volt kompatibilis.
   Mivel egy CD ROM a laptop házába már eleve bele sem fért volna, valamint azért, mert a lábak a beszereléskor útban voltak, részben le lettek vágva, részben pedig el lettek görbítve. Hogy aztán az volt-e a hiba, hogy valamelyik láb ezek ellenére mégiscsak hozzáért a billentyűzetet hátulról árnyékoló fém tepsihez, az mára már kideríthetetlen. Amúgy az árnyékoláson nem láttam kettejük találkozására utaló sérüléseket.

   Mivel egy ISA buszos kártyát manapság már nincs mibe beledugni, valamint helyem sem igazán van már felesleges alkatrészek számára, így ez a kártya egészen biztosan el lesz bontva. Míg balra egy 5 és egy 9 voltos fix feszültségű stabilizátor látszik, addig jobbra egy TEA2025B sztereó erősítő IC.

   Egy aljzat a vonalbemenet, a másik a vonalkimenet, a harmadik a mikrofoné, míg a negyedik az ekkoriban a vonalkimenettől még külön lévő hangszórókimenet. A természetesen kitermelni készült csatlakozókat még tőlem is szokatlanul hosszan bámulva, azt sikerült róluk megállapítanom, hogy így hirtelen semmi olyan kütyüm sem jut eszembe, amibe 3,5-ös jack aljzatot szereltem volna.

   Mivel ez a laptop 286-os, vagyis operációs rendszerként valószínűleg még DOS futott rajta, ami ugye nem grafikus felhasználói felületű, ezért, mivel nem lett volna vele mit vezérelni, így nincs rajta tapipad, vagy a még annál is idegesítőbb pöcök. Amúgy az interneten talált képek szerint elfutott rajta a 3-as Windows is.

   Az addig rendben, hogy bekapcsolom, felpörög a HDD, kicsit kerreg, majd kigyullad a műszerfalon néhány LED, és a HDD LED megvillantásával még vissza is jelzi, hogy valami érzékelte a reset gomb általam történő megnyomását, de aztán annyi, ezeken felül nem produkál semmiféle komolyabb életjelet.

   Már úgy értem, hogy a laptop kijelzője teljesen vak, a billentyűzet gombjainak nyomogatásakor pedig semmi sem történik. Mármint a 3 közül egyik LED sem gyullad ki. A jobbra látható nagy gomb megnyomására mondjuk reagál a gép.

   Egy számítógép annyira bonyolult szerkezet, hogy annak aztán tényleg bármi baja lehet. Tulajdonképpen bármelyik integrált áramkörében tönkrement egy szem tranzisztor okozhatja a tapasztalt hibát.

   A kék burkolattal összefogott három akkucellából kipárolgott ki tudja mi által megmart alkatrészek, ónozott felületek, meg persze a nyáklap is, már végképp elkeserítő látvány. Mármint abból a szempontból, ha valamit javítani kell.

   Mint az később kiderült, ebben a laptopban nem háttérvilágított LCD kijelző van, hanem saját fénnyel rendelkező plazma, ami 200 volt körüli feszültségről üzemel. Amennyiben ebből bármennyi is visszajutott a csupaszvégű fekete vezetéken, és persze hozzá is ért valamihez, akkor tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy szegény laptopban már alig van valamicske élet.

   A hangkártyát próbából a helyére betéve, nagyon úgy néz ki, hogy nem az okozott galibát, bár a jelen képen nem látható lábai (mármint amik a CD ROM-hoz tartoztak) tényleg nagyon közel kerültek a billentyűzetet árnyékoló lemezhez.

   Ez itt a videokártya, amin nem látszik sérülés. Mivel ez még EGA monitort kíván, olyanom meg nincs, így nem tehetem meg, hogy az eredeti beteg helyett rápróbálok kívülről egy működőt. Azt mondjuk megpróbálhattam volna, hogy túrok a pincében egy olyan ISA buszos VGA videókártyát (már ha van ilyen, illetve ilyenem egyáltalán), de ezt valahogy annyira erőltetett ötletnek éreztem, hogy még csak eszem ágában sem volt a pince irányába megindulni.

   Épp mint ahogy magam is nekiálltam a rombolásnak. Míg az előbb már látott hatalmas integrált áramkörök az alul és felül látható hajlékony panelek másik oldalán vannak, addig jobbról és balról is előkerült belőlük 14 kisebb példány.

   Elmondjam, hogy mi jutott eszembe az OKI-ról? Egy cég, amit a 80-as években úgy hívtak, hogy OKI, OMI, OVK. Az OVK amúgy az Országos Vezetőképző Központ rövidítése, és valaha a Könyves Kálmán körúton volt.

   Mármint azért csak volt, mert az egész épületegyüttest letúrták, majd felhúztak helyette egy másik, a tisztviselő lakótelep környezetébe éppen ugyanúgy nem illő hatalmas méretű irodaházat.
   Az OVK-ról nekem csak annyi emlékem maradt, hogy a folyamatos költözések miatt elég sűrűn jártunk náluk, s amolyan sürgősségi díjként, hogy egyből mentünk, egészen jól fizettek. Mármint mondjuk festés utáni takarítás címszó alatt, miközben a kollégáimmal (persze soron kívül) főnök-titkári kisközpontokat helyeztünk át.
   Egy másik emlékem, hogy mikor az épületbe beléptünk, én már mondtam is Bikki bácsinak (akkoriban ő volt a főnököm), hogy tudom a dolgom, és már megyek is a büfébe pogácsáért, ott ugyanis sehol másutt nem kapható, hatalmas borsos ízesítésű pogácsákat lehetett kapni.
   Ahhoz képest, hogy a szocializmusban tulajdonképpen mindenki mindenhol úgy nagyjából ugyanazokkal a lehetőségekkel garázdálkodhatott (legalábbis városon belül), a vállalati büfék színvonala durva eltéréseket mutatott. Nekünk kettő is volt a Horváth Mihály téri épületben, de egyikben sem lehetett kapni semmi említésre méltót. Mármint valami olyat, amiért érdemes lett volna oda átsétálnom vásárolni.
   Ezzel szemben a mondjuk a Mező Imre úti, a temetővel szembeni irodaházban két olyan büfé is volt, melyekre szintén úgymond rájártunk. Míg a lépcső alattiban olyan húsos hasét lehetett kapni, hogy olyat azóta sem ettem, addig az aulában lévőben 2,30-ért extra szendvicset, ami attól volt extra, hogy még franciasaláta is volt a mindenféle nem átlagos (értsd nem párizsi, vagy olasz) felvágottak alatt. Cserébe az üdítőjük már-már ihatatlan volt. Valami átlátszó gépben keringették a buborékmentes gyümölcslevet, ami még a leghígabb bolti szörpből készült löttyöt is alulmúlta.
   Mindeközben a Rákóczi téri csarnokban valahol egészen hátul volt egy olyan kifőzde, aminek a hűtőpultjából olyan tormakrémes sonkás molnárkát árultak, hogy annak képtelenség volt ellenállni. Reggelente meg ugyanott előttünk sütötték kérésre amilyen rántottát csak akartunk. Hagymásat, kolbászost, sonkást, szalonnást, velőst.
   Kicsit odébb volt egy olyan kifőzde, aminek a fasírtját a mai napig nem tudom feledni. Lapos, nem túl jól kinéző valami volt, amiből csöpögött a szaft, cserébe nemhogy meg lehetett enni hozzá egy egész karaj kenyeret, de egyenesen kívánta is! Azóta sem jöttem rá, hogy hogyan lehet olyan finom, nem száraz, hanem durván zaftos, hagyma íztől mentes fasírtot sütni.
   Ahogy az ember a Rákóczi téri csarnokba a főbejáraton belépett, egyből jobbra volt egy édességbolt, ahol még lehetett kapni valódi csokis nápolyit. Mármint az még vastag és tömör ostyából állt, és nem krémmel volt töltve, hanem csokival. Miután a csarnok leégett, a felújítása után ezek az árusok, épp mint ahogy az 1 forintos lángos, sajnos már nem tértek vissza...

   Miután bosszúból majdnem kitörték a nyakamat (mármint óvatlanul átestem rajtuk), hogy a következő alkalommal legalább ne guruljanak szét, beraktam a szemetet egy katicás szatyorba.

   Mikor megláttam, hogy ezt a tápegységet a Skynet készítette, egy kicsit megrémültem, mert ugye nehogy már beállítson egy T800-as, majd kérdőre vonjon, hogy mégis mit piszkálom a rokonait.

   Vagyis a HDD-t a helyéről már egyszerűen csak ki kellett emelnem. Miután ezt megtettem, vagy úgy egy percig álltam felette, mert nem esett le, hogy mi benne annyira fura.

   Ezek az "L" alakú idomok egyszer még nagyon jól fognak jönni! (bízta el magát az időt illetően a szerző rutinosan) A felsőn látható oxidációt amúgy az alaplapi akkupakkból kijövő valami okozta.

   Az alaplapban amúgy van valamiféle élet, ugyanis mikor videokártya nélkül helyeztem feszültség alá, akkor éktelen csipogásba kezdett. Ennek ellenére nem kegyelmeztem meg neki, mert a rengeteg lomom között már egyszerűen nincs számára hely. Időközben ugyanígy járt a régi betárcsázó szerverem, meg a Pentum procis PC, meg a monokróm monitor, meg a Compaq monitor, meg a fénymásoló, meg a...

   Ezek itt a RAM tömbjét alkotó integrált áramkörök, amiket persze majd mind kicibálok a helyükről. Már csak azért is, mert ez ugye könnyű, hiszen foglalatban vannak. Hogy többé nem kerülnek elő, illetve a pincei IC-s doboz mélyén fogják végezni? Na ez mondjuk igaz, de attól a gyűjtőszenvedély még szenvedély, amiről ugye csak nagyon nehezen tudja magát az ember eltántorítani. Ez még akkor is így van, ha egyszer már egy egész doboznyi, számomra újrahasznosíthatatlan típusú IC-t (mármint a teljes gyűjteményemet) elajándékoztam.
   Hogy eddigi életem folyamán építettem-e olyan áramkört, amiben memória van? Nos nem, de egyszer azért használtam belőlük, mikor a párom beszélő macijának memóriáját bővítettem fel, hogy egyrészt többet tudjon megjegyezni (mármint időben hangból), másrészt az időalap némi felgyorsítása árán szebb hangja legyen. Ez az elektronika amúgy még mindig megvan, mint "beszélő maci belseje", mégpedig a pincében, a 6-os számú STB dobozban.

   Részemről annyira biztos voltam benne, hogy már volt ilyen különös formájú tápegységem, hogy nekiálltam előtúrni egy olyan képet, amin szerepel. Ez most azért ment viszonylag gyorsan, mert a múltkor berágtam, hogy mikor keresek egy számomra ikonikus képet, olyankor semerre sem találom (aztán persze hetekkel később előkerül, s mehetek vissza beszúrni), hogy nekiálltam és az összes olyan képet bemásoltam egy ráutaló nevű mappába, amiről úgy gondoltam, hogy egyszer valamiért még keresni fogom.

   Íme a lomos pince látványa, természetesen még a kifestése előtt. A fura formájú tápegység ott hever a Salgó torony felső polcán. Nagyon alaposan belegondolva a dolgokba, a tápegység valószínűleg az egyik céges számítástechnikus kollégánál végezte. Mármint ő keresett olyan PC tápot, aminek még beépített, piros karos kapcsolója van.
   A kép jobb sarkában látható nyomtatót már szétszedtem, ellenben az alatta látható PC-ről nem tudom megmondani, hogy hova lett. Emlékeim szerint azt a gépet sámlinak használtam, mégpedig a plafon kifestésekor. A bóvli Hi-Fi tornyot már elbontottam, az alumínium dobozos fényorgona viszont még megvan. Aztán van itt még fűtőtest, kulcsos tápegység, telefon, akkutöltő, kábelek, VL100-as tévé, egy rövid daxli és egy bakelitházas rádió is.

   Mivel már elmúlt kilenc óra (mármint késő este volt), gondoltam a panelekből az alkatrészek kitermelését elhalasztom másnapra, de ezt végül nem mertem megreckírozni. Mármint azért nem, mert ugye tudvalévő tény, hogy amit a szerző egyszer elhalaszt, az úgy, de úgy el lesz halasztva, hogy komoly esély van rá, hogy az bizony sosem kerekedik egésszé. Már ha lehet egyáltalán ilyet mondani, bármi tárgy apróra történő szétszedésére.
   Erre a "nagyon tudok halogatni" dologra komoly bizonyítékkal szolgál már csak a jelen cikk sorszáma is. Mármint ennek még valamikor 2007-ben adtam a 112-es sorszámot, majd a laptop szétszedését olyan szinten sikerült (pláne sorozatban) elhalasztanom, hogy a végén már azt sem tudtam, hogy miről van szó. Mármint az időközben megírt cikkekben hol 286-os, hol meg 386-os laptopként emlegettem. Ezeket a hibákat persze majd idővel kijavítom, csak álljon már végre össze a kép.
   Már úgy értem, hogy a hiányzó linkek beszúrásának csak akkor van valami értelme nekiállni, ha már nagyon sok régi adósságot letudtam. Mire ez a cikk megjelenik, addigra remélem már rég be fogom tudni linkelni a kakukkos órát, a nem kakukkos órát, a Dédi rádióját, a ZK246-ost, a Terta 922-est, meg még egy csomó magnót, mert azok közül rengeteg cikk hiányzik, és még ki is van hagyva a helyük a már előre megírtak között, ezzel biztosítva, hogy a szerző tegyen bármit, végül a cikkek megjelenési sorrendjébe mindenképp belekavarodjon.

   Míg az "A" verzió szerint a billentyűzet kábelének végére egy tuchel dugót szerelve, megpróbálom feléleszteni, addig a "B" szerint már eleve azzal nyitok, hogy kiforrasztom belőle az összes gombot. Szerintem egyértelműen a "B" verzió áll nyerésre...