Mikor legutóbb itt jártam, akkor megígértem az újpesten a fűben talált LCD monitornak, hogy ő lesz a következő boncalany, mert ugye miatta nem tudtam belépni balra, hogy megtekintsem az alkatrészes dobozokat, mégpedig abból a szempontból, hogy mégis melyikben vannak a kapcsolók.
   Míg az erősen vegyes tartalmú dobozoktól balra egy öreg laptop hever, addig a jobb felső sarokban egy Epson printer. A bal alsóban meg egy Orion 449-es rádió. Középen meg egy kakukkos óra. Alatta meg egy Kontrax írógép. A korábban tett ígéretem ellenére, persze nem hoztam el semmit, de én ezt azért már tudtam előre.

   Na most azt viszont nem tudtam (bár bevallom őszintén, hogy már igencsak régóta körvonalazódott bennem a sejtés), hogy az itt látható tételekhez annyira nem lesz kedvem, hogy mégiscsak ráfanyalodok az LCD monitorra, amire amúgy több igencsak nyomós okom is van.

   Míg az egyik az, hogy a párja a szobában foglalja az asztalon a helyet (meg ne kérdezd, hogy miért, itt van és kész), addig a másik ok, hogy ha találok végre egy bátran elbontható, értsd pixelhibás, fonnyadtfényű, csíkozós, működésképtelen menüjű, vagy legalább pótolhatatlanul hiányos monitort, akkor lesz mire lövöldöznöm a bemutatásra váró csehszlovák légpisztollyal.
   Ezen a ponton (mármint a cserépkályhának támaszkodva) amúgy azért szeretek ácsorogni, mert innen viszonylag kevés szétszedetlen dolog látszik. Mondjuk a Videoton receiver, a SONY erősítő, no meg a Tesla NZC420-as lemezjátszó még nem szerepelt, és még a lapostévé sem, de utóbbiból legalább már beszereztem egy bátran kinyitható példányt.
   Amúgy a monitor bal széle mögül kikandikáló szék átkárpitozása sem volt még, de az a projekt legalább már készen van, csak még nem került ki az internetre, mert most egy kicsit túltengésem van az előre elkészült farigcsálós cikkekből.

   Mikor az előszobában a minap aljas módon elhelyezett tust megláttam, egyből képtelennek bizonyultam eldönteni, hogy a lomos pince végében a vizes fiókba kerüljön, vagy a fáspincében a polcra, mégpedig elrakás előtt megtakarítani.

   Na így indult el a szerző inkább a boltba, mindenféle rágcsáért és csokiért, majd mikor a sarkon a biciklijével befordult, meglepetéssel konstatálta, hogy ha másért nem is, de csak úgy puszta undokságból minimum rá fog szakadni az ég. Amúgy megúsztam a zuhét, ráadásul visszafelé még csak tekernem sem nagyon kellett, úgy megtolt a szél!

   Mikor ezt a fényképezőgépet a minap a pultra feltettem, azt mondtam neki, hogy egészen addig biztosan nem fogok hozzányúlni, míg csak elő nem kerül a vállpántja és az optikáját védő kupak. Mármint azért, mert ahhoz képest, hogy még egy órája sem volt, hogy ezeket leszedtem róla, már nem találtam őket! Eláruljam, hogy végül honnan kerültek elő? A mosógépből! A vállpántot még csak-csak értem, hiszen az koszos volt, de az optikát védő kupakot - így utólag legalábbis - nem láttam értelmét mosógéppel kimosni.

   Amúgy ide akartam tenni, a másik gép mellé, csak itt most a magnószalagok foglalják a helyet. Na jó, akkor nem most, hanem már nagyon régóta, ami azért van, mert valamiért idetettem őket, aztán elfelejtkeztem a dologról. Mármint nem arról, hogy idetettem őket, hanem arról, hogy miért. Ha az az ok egyszer eszembe jut, akkor úgy, de akkor tényleg úgy...

   A tussal a pincébe nagy nehezen leérve, az előtérben teljesen határozatlanul ácsorogva, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy mielőtt eltenném, tényleg ráeresztek egy felújítást, mert az új, bár jó, de bizonyos szempontból nagyon kényelmetlen a használata.
   Amúgy balra a szappanöntéshez szükséges forma alapanyagát látjuk, immáron összefirkálva (szerintem persze az egy műszaki rajz), míg jobbra a hóember esztergálós projekthez szükséges képet tekinthetjük meg.
   Míg az előbbi projektem azért áll, mert ugye semmi kedvem nekiállni fűrészelni és kalapálni, addig az utóbbi azért, mert előtte még szeretném lelassítani a gépet, mégpedig azzal a teljesítményszabályzóval, amit a néhai pincei porszívóból szereltem ki, és a szovjet fényerőszabályzó házába tervezek beépíteni.
   Az általam folyton emlegetett mindenféle projektek kapcsán talán most éreztem meg igazán először, hogy bár ha mind elfogynának, akkor most még simán oda tudnék tenni a helyükre két, vagy akár három másikat is, de aztán már tényleg el fognak fogyni a boncalanyok. Ez persze még bőven több évre való szétszedtem, és persze farigcsálós cikket jelent, de azért már kezd látszani a sor vége. Mikor így elbízom magam, olyankor általában azonnal visszarángat a földre a valóság.

   Most például azzal tette, hogy a bicaj előtt és mellett is akadt egy-egy újabb szemrevaló boncalany, mégpedig egy LCD tévé és egy hiányzó keretű monitor képében. Ha meg felnézek az égre (ami egy pincében mondjuk érdekes lenne), akkor ott látom a polcon, közvetlenül a plafon alatt, a fénycsöves doboz mellett, most még sajnos csak a szatyortartó hiányát.

   Ugyan felmerült bennem, hogy egy óvatlan mozdulattal felrúgom, aztán teljesen véletlenül, olyan másfél méter magasból térddel rázuhanok, de szerencsémre még idejében beugrott, hogy ezeknek a még viszonylag régebbi monitoroknak belülről mennyire merev vasvázuk van. Nekem meg ugye nemcsak a lelkem törékeny.

   Csakhogy az már nem jó jel, hogy mikor a monitor jel hiányában kikapcsolt (lásd a pirosan világító power LED-et), akkor az LCD kijelző háttérvilágítása először kialudt, majd felfénylett, aztán úgy is maradt bekapcsolva, mire fel a kábeles működési próbát már eleve meg sem ejtettem.

   Már csak ezért az egy szem önzárós anyáért is megérte elhozni a fűből. Amúgy megpróbáltam előkeríteni a megtalálását mutató képet, vagyis azt, amin újpesten egy bokor aljában ül, de többszöri nekifutásra sem sikerült, mert vagy eltökítettem valahova, vagy egy nem ráutaló nevű mappában ül, vagy már eleve el sem készült, mert mondjuk aznap elfelejtettem zsebre tenni a fényképezőgépet.

   A PASS feliratú matrica alatt is volt egy csavar, de ettől eltekintve a monitor háza a szélein egy csavarhúzóval nem különösebben óvatosan megfeszegetve, viszonylag könnyen engedett. Vagyis nem kellett megküzdenem semmiféle trükkös pöckökkel.

   Miközben az elejét és a hátát még egy percembe sem telt kettévenni, addig a csatlakozók kihúzása már komolyan feladta a leckét. Végül a másik végüket húztam ki, mert az LCD panel mögötti nyáklaphoz a dugók olyan szorosan csatlakoztak, hogy azokat nem mertem erőltetni.

   Milyen szép az a bádoglemez... Örvendett bárgyún a szerző egy még általa is újrahasznosítható alkatrész látványának.
   Ez a monitor amúgy nincs annyira árnyékolva (mármint elektromágneses sugárzás szempontjából), mint az általam eddig látottak. Vagyis itt nincs az egész elektronika egy vasból készült tepsi mögé bújtatva. A videó panelja mondjuk igen, de a nagyobb jelszintekkel dolgozó tápegység paneljának innen nézve alsó oldala egyáltalán nincs árnyékolva.

   Ezzel a jumperrel valószínűleg a háttérvilágításhoz lehet hozzáállítani az elektronikát. Mármint a fénycső fogyasztásához, ami azért lehet kisebb vagy nagyobb, mert ugye különböző méretű monitorok vannak, más-más hosszúságú fénycsövekkel, amiket ez a panel mind ki tud szolgálni. Mármint nem egyszerre, hanem úgy értem, hogy a panel univerzális.

   Valamint egy újabb hiba. Mármint az, hogy ez a tranzisztor - a hűtőzászlójánál fogva - kiforrasztotta magát. Ez nemcsak azt jelenti, hogy innentől fogva már nem hűl rendesen, hanem azt is, hogy - mivel ez az egyik elektromos kivezetése - bekötve sincs rendesen. Ezt mondjuk könnyű volt visszaforrasztani.

   Az a tizedespont, az kérlek nem véletlenül van ott, szóval csak egy kicsivel több, mint egy. Én meg csak egy kicsivel több mint tízszer mondtam meg magamnak, hogy most aztán már tényleg ideje volna bedobozolnom a kiváló barátomtól kapott mindent mérő alkatrészmérőt.

   Na ez az a csatlakozó, amivel még teljes mellszélességben hozzáférve se nagyon boldogultam. Az persze lehet, hogy van valami trükkje, de nem jöttem rá. Mondjuk pusztán erőltetve is kijött, de nagyon kellett hozzá húzni.

   A power LED ugyan most is azért világít pirosan, mert az elektronika videojel hiányában kikapcsolt, csakhogy most már a háttérvilágítás is leállt. (lásd a képen felül azt a fekete csíkot, ami amúgy a kijelző)

   Mint ahogy az sem, hogy hiányoznak a monitort a talphoz fixen odakapcsoló pöckök. Ezeket ugyan lehetne pótolni egy-egy csavarral, de nem látom értelmét, mert a helyéről könnyen lecsúszó talp csak olyankor okozhat problémát, ha az ember odébb teszi a monitort. Azt meg ugye ugyan ki szokta rakosgatni? Senki, hiszen annak fix helye van az asztalon. Legalábbis nálam igen.

   A taskbar csak azért nem látszik, mert a két monitornak eltérő a felbontása. Amúgy - néhány karctól eltekintve - nem láttam rajta semmi hibát. Vagyis ezt a monitort csak azért dobták ki, mert nem volt hajlandó kikapcsolni, pontosabban szólva lemenni stanby állapotba.
   Az milyen fura érzés már, hogy szó szerint sajnálom, hogy megjavítottam? Mármint azért, mert így csak nincs már szívem lövöldözni rá egy légpisztollyal. Akarom mondani, most, hogy már jó, biztosan foglalni fogja a pincében a helyet.
   Hogy ahhoz mennyi időnek kell eltelnie, hogy mint a monokróm és a Compaq társaikat, úgy ezt is elbontsam, azt részemről legalább 10 évre saccolom. Mármint annyit minimum őrizgettem az említett, még CRT monitorokat, meg persze azt a PC-t is, ami valaha a betárcsázó szerverem volt.