Mikor ezt a már eleve fiókos, amúgy masszív műanyagból készült bútort még a 2018-as lomtalanításkor megláttam, erősen reménykedtem benne, hogy majd ki tudom vele váltani a ma bemutatásra kerülő projektet.

   Majd kisvártatva már abban reménykedtem, hogy kibírja hazáig a csomagtartón. Mikor megálltam a kötözését egy kissé megerősíteni, már szaladt is oda a lomis kolléga, hogy el ne vigyem már azt a hatalmas ventilátort, mert az már az övé.

   Mikor a kidobott, épp csak szájafoszlott mackó lefényképezéséhez megálltam, idővel odaállt mellém egy nem a szoláriumtól barna kislány, majd megkérdezte, hogy nem lehetne-e a mackó inkább az övé. Mivel amúgy sem akartam elhozni, ezért nekiadtam, amit a gyerek udvariasan megköszönt, majd a macit a hóna alá csapva boldogan elrohant.

   Miután a hazaúton még a bicaj kosarát is megraktam, majd otthon kipakoltam, újra megindultam, mert ugye az ebédrevalót is meg kellett venni. Mikor a boltból kijöttem, rémülten kiáltottam fel, hogy: Jaj, odalett a fiókos!

   De persze nem, s mint az később kiderült, bár a fiókost több helyen is bele tudom tolni a polcba, de egyrészt sehol semelyiken sem áll jól, másrészt idővel feltöltöttem a gépek papírjaival, egy másik fiókját smirglivel, míg a harmadikban így hirtelen elképzelni sem tudom, hogy mi van. Ki ugyan ki tudtam volna húzni a fiókot, hiszen hozzáférek, csakhogy olyan magasra került, hogy nem látok bele, felmászni a farakásra pedig most valahogy nem volt kedvem. Na most amihez még szintén nem volt kedvem, az a rendrakás, pedig az mindenképp meg kell előzze a fiókok megépítését. Egyrészt azért, mert ugye most még az összes polc telített, márpedig valamelyikbe bele kell férniük a fiókoknak, másrészt a faanyagok felé vezető út jelenleg olyan szinten van elbarikádozva, hogy azon képtelenség lenne áttörni.
   Ha mát itt tartunk, akkor egy másik olyan dolog, amit szintén át kellene törnöm, az a bennem a pincében félbehagyott projektek meglehetős mennyisége által okozott valamiféle lelki gát. Mármint azt az érzést kellene valami módon eliminálnom, hogy itt aztán már tényleg sosem lesz minden kész, pláne rend.
   Visszatérve a fősodorhoz, kezdetben még úgy volt, hogy a polcos lábaiba készülő fiókok legyártásába csapok bele, csak aztán kiderült, hogy ahhoz ugye előbb még mindenképp meg kellene mókolnom a fűrészgépet.
   A különféle félbehagyott, vagy akár még csak meg sem kezdett feladatok között pattogva, végül azért a mai témánál kötöttem ki, mert ezzel több legyet is ütök egy csapásra. Egyrészt végre elkerül a faanyagok felé vezető útról a polcba elsőnek beszerelendő fiók. Másrészt mikor elkészül, akkor beletehetem végre a mindenféle csiszolókat, melyek most több más ponton foglalják a helyet. Már első ránézésre is fel fog szabadulni több polc széle, egy kisebb fiók, valamint egy folyton leborulni készülő papírdoboz is. Aztán ott van még az is, hogy ez a projekt már jó előre be lett számozva. Vagyis ha végre kifuttatom, akkor egy újabb, akarom mondani épp, hogy egy régi tételt lehúzhatok a már-már végtelennek tűnő listámról.

   Ez kérlek az a hely, ahová hamarost vissza fogom hozni az útszóró sós pincébe átrámolt ládákat és kosarakat. Hogy itt igazándiból nincs is hely? Ez mondjuk igaz, épp mint ahogy az is, hogy ha újra elkezdem zömíteni a földre pakolt kacatokat, akkor abból nem fog kisülni semmi jó!

   Ha elszedem végre az útból a ládákat, a kosarakat és a fiókokat, meg persze az átlátszó vödröket, és még a különféle méretű fagyis dobozokat is, akkor be fogok tudni jutni a fiókok megépítéséhez szükséges faanyagokig.

   Hogy ezek itt egészen addig útban lesznek, míg csak el nem bontom a körítés nagyobb dolgokat, az annyira egyértelmű, pláne annyira fáj, hogy bár itt is lett volna még mit csinálnom, de inkább visszamenekültem a másik pincébe.

   Ahol rend ugyan még nem lett, de legalább már elakadás nélkül tudok eljutni a szemközti falig. Persze nem a fal a lényeg, hanem a fadarab tároló szekrény, meg az oldalának támasztott bútorlapok.

   Miután meglehetős mennyiségű időt töltöttem a mindenféle kacatokkal történő szaladgálással, egyszer csak meglepve vettem tudomásul, hogy a szomszédnak is ugyanolyan hokedlije van, mint amilyen nekem. Ez persze nem igaz (illetve nem tudom), hiszen ez az én hokedlim, amit a pakolászás közben sikerült a folyosón a szomszéd pince ajtaja előtt felejtenem.
   A kissé (még ha csak...) zavaros mondataimra, pláne cselekedeteimre az szolgál némi magyarázattal, hogy munka közben folyton azon járt az eszem, hogy kész, ennyi volt mára, majd jövök holnap is, csak aztán valami mindig továbblökött.

   A képen látható szerszámok elpakolása például azért került napirendre, mert miközben elmentem mellette, az egészen addig stabil pozíciójúnak tűnő katicás szatyor - természetesen egy kisebb robaj társaságában - a mélybe vetette magát.
   Míg a balra látható piros csomagban található három átalakító arra való, hogy a különféle méretű dugókulcsokat egy BIT-hez való nyéllel is tudjam forgatni, addig a tokmányt a szárral azért vettem meg, mert mint az a múltkor kiderült, olyan forgócsúcsom még nincs az esztergához, amibe bármit belefoghatok, pedig igény az néha lenne rá.
   A hosszú fűrészlapok egyértelműen a pengekitámasztós fűrészgéphez kellenek. A kulcs nélküli tokmányból valószínűleg a lakásba fogok készíteni egy nyeles tokmányt, mert míg a pincében már van, addig odafent még nincs. A hatalmas csapágylehúzóra most ugyan nincs szükségem, de később lehet, hogy még lesz, és akkor ugye milyen jó lesz, hogy csak be kell érte nyúlnom a fiókba. Már ha valaha is elkészülök a már ki tudja mióta megálmodott fiókokkal...

   Attól még, hogy valószínűleg nem ez a lámpa lesz odaszerelve az ajtó közelébe (mármint valaha ez volt odatervezve), hanem bármiféle gépre odacsíptetős lesz helyette, attól én még úgy őrizgetem ezt a mindenhonnan leesni hajlamos sz*rt, mint valami kincset! A múltkor már úgy voltam vele, hogy előbb felújítom, aztán keresek neki valami hasznos helyet, csak ugye ez végül - épp mint ahogy megannyi más nagyszerű tervem kivitelezése - valahogy mégsem történt meg.

   Épp mint ahogy az sem, hogy időközben eldöntsem, hogy melyik rekeszbe lesz beépítve a fiókos, pedig nekem aztán elhiheted, hogy nem egyszer álltam a jelen helyszín előtt, épp nagyban ezen a kérdésen töprengve. Annyit persze, még ha hosszú évek alatt is, de végül azért csak sikerült kiókumlálnom, hogy a fiókok nem lehetnek belül. Mármint balra, a fal felőli részen, mert akkor ugye lenne esélyem odatenni valamit eléjük. Vagyis a jobbra látható három fakk között kell döntenem. Végül a felső azért esett ki, mert az a pozíció a fiókokba történő betekintéshez egy ugye kissé magasan van, az alsó pedig azért, mert az nincs annyira magas, mint amekkora a felette lévő rés.
   Mikor aztán ezt így eldöntöttem, majd kisvártatva rájöttem, hogy már megint pakolnom kell, újra kevés híja volt, hogy a projektet feladom. Mármint egyrészt azért, mert ma már rengeteget szaladgáltam, másrészt azért, mert ugye nincs hely.

   Szerencsére a rózsaszín dobozok üresnek bizonyultak, így azokat át tudtam vinni a lomos pincébe. Hogy ott hova kerültek, azt most inkább hagyjuk... Amúgy most épp abban a fiókban láthatók, amit elsőnek készülök a polcba beépíteni.

   A jobbra látható (amúgy számomra új állapotúnak tűnő) anyagdarabba a Réka szekrénysor üvegei voltak a bicikli csomagtartóján hazaszállítás közben törés ellen becsomagolva. Mivel az anyagnak kárpit mintája van, ha odafent a szekrényben nem akad másik, akkor akár ebből is készülhet az új huzat a térdeplőszékre.

   Hogy a fiók a kiürített fakkban lesz, az immáron végre eldöntött tény. Épp mint ahogy az is, hogy az eredeti elképzeléssel szemben, nem lesz a helyéről kivehető. Ezt úgy értsd, hogy az első elképzelés az volt, hogy faragok egy a polcba dugható méretpontos dobozt, amit aztán befiókozok. Ebben a felállásban az lett volna az okosság, hogy egyrészt fogy az akkor még nagyon sok bútorlap, másrészt nem kell a polcba bebújva dolgoznom. Hogy miket fogok mondani, hogy most majd mégis, azt én mondjuk már előre sejtem.

   A már meglévő fiókot azért kell szétszerelni, mert az vagy úgy jó 10 centivel mélyebb, mint amekkora a polc. Vagyis le kell belőle vágnom. Mivel ez a hátulján látszik a legkevésbé, így a vágást ott, vagyis itt fogom megejteni, amihez persze előbb még ki kell húzogatnom a fiók fenéklemezét mára már nem is olyan nagyon fixáló szegeket.

   A stafnik a sarkokba már csak azért is kellettek, mert ugye a plusz anyaggal együtt a fiók hátulját eddig összetartó csapolásokat is levágtam. Már csak a fiók fenéklemezéből kell levágnom a felesleget (a vágási vonal helyét épp most jelölöm be, mégpedig magához a fiókhoz képest), és az első etap már készen is van!

   Az a szög ott a hely legmélyén, az bizony rendesen megdolgoztatott, mire végre sikerült kihúznom. Már csak ez a rövidke közjáték is előre vetíti, hogy a másik két fiókot (már ha annyi lesz) nem lesz egyszerű a helyére beszerelnem.

   Bár erről korábban szó sem volt, de mint az időközben kiderült, illetve az előbbi képen látszik is, ezt a fadarabot kénytelen voltam a helyéről kiszerelni. Mármint azért, mert miközben ez a fadarab majd egy centivel kiáll a polc síkjából, addig a fiók széle richtig ezen csúszik. Miután levágtam róla a felesleget (lásd a vékony kék vonalat), már nem billen rajta félre a fiók.

   Ez kérlek egy olyan próba, melynek keretében azt vizsgálom meg, hogy beférnek-e a fiókba a viszonylag nagy méretű csiszoló és polírozó szerszámok. Jelentem igen, bőven beleférnek.

   Bár az előző képen tisztára úgy néz ki, mintha az alsó fiókkal már meglennék, ez azonban nem igaz, ugyanis az eleje úgy egy centivel lejjebb lóg, mint az alja, amit nem tudok a korábbi terveim szerint eltűntetni. Mármint a minap azt találtam ki, hogy a polcot alkotó bútorlapok széleiből vágok le egy centit, és a fiók előlapja majd a hiány alkotta mélyedésbe fog becsusszanni, ami aztán egyben határolja is a fiók betolhatóságát. Ez ugyan egy nagyszerű terv volt, csakhogy a polcokat alkotó bútorlap csíkokat tartó csavarok épp ott vannak, mint ahova a vágási vonal kijött. A csavarokat pedig nem lehet odébb tenni, mert csak ott van alattuk deszka.

   Mivel már van hozzá szerszámom, épp csak elő kellett kapnom a pince már nem is olyan mélyéről a bútorlapba épített fűrészgépet, majd befogni a munkapadba, s a vágási vonalat figyelve végigtolni rajta a fiókot. Mármint ha ez nincs, akkor úgy kellett volna dolgoznom a fűrészgéppel, hogy közben az egyik oldala a levegőben lóg, amitől aztán minden lett volna a vágási vonal, épp csak egyenes nem.

   Bár a fiók most már tényleg passzol a helyére (értsd nem akad fel a polcban az előlap alja), de ha kihúzom, akkor még kiesik, mert a széleinek teteje nincs mire rátámaszkodjon. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen nincs, hanem úgy nincs, hogy azt (mármint a támasztólécet) nincs is mire felcsavaroznom, mert a piros iksz jelölte hatalmas lyukon át kilátni az előtérbe. Aztán ott van még problémának az is, hogy nemcsak az alsó fiók két oldalának felső peremét kell megtámassza valami, hanem majd a szabad helyre beszabni tervezett két másik fiókot is tartania kell valaminek. Mivel a fióksínt épp erre a feladatra találták ki, gondoltam megnézem akad-e belőlük készleten.

   Épp csak hosszabbak a kelleténél néhány centivel. Mivel ebből a fajta sínből nem olyan egyszerű levágni (de csak mert spéci görbítések vannak rajta), így a két új fiók valószínűleg egyszerűen csak fadarabokon fog csúszni, ami nem hinném, hogy a használatukban zavarni fog.

   Hogy a feladat még annál is bonyolultabb legyen, mint amennyire eddig látszott, a fiók másik oldalán már végképp nincs semmi, amihez a fiókok alját megtámasztó fadarabokat oda tudnám csavarozni. Aki esetleg nem értené a látványt, annak elárulom, hogy a stafnitól jobbra a fiók mögötti, míg balra a melletti, konkrétan valamivel befedendő rész látható.

   Mivel az volt az egyszerűbb, a jobb oldali lyuk befedésével kezdtem. Hogy tudok-e vágni ilyen cifra oldalhosszúságú anyagdarabot? Erre a kérdésre azt kell feleljem, hogy ez velem sajnos még olyankor is előfordul, mikor ez a kacifántos méretezés amúgy nem lenne feltétlenül szükséges.

   Most még csak azért nem esik ki a helyéről, mert annyira pontosra sikerült vágnom, hogy beszorult. Ettől persze azért még bele is fogom csavarozni a résbe, valamint idővel még le is festem, hogy ne üssön el a környezetétől. Kezdetben úgy volt, hogy ez még ma megtörténik, csak aztán rájöttem, hogy ezt majd csak akkor lehet, ha már az összes csavar benne van. Mármint azok is, melyek majd azokat a fadarabokat tartják, amiken a fiókok fognak csúszni.

   Jobbról jó! Kiáltott fel a szerző, majd kis híján elhagyta a helyszínt, mondván holnap is van nap, csak aztán rájött, hogy ha a következő napra nyitótételként egy olyan feladatot halaszt, aminek ugye nem szívesen áll neki, akkor abból igen nagy valószínűséggel nemhogy napokon vagy heteken, de egyenesen hónapokon átívelő halogatás lesz. Na ezért történt, hogy nem hagytam félbe, hanem haladtam tovább. Nyitásképp a balra látható függőleges fadarabot varázsoltam valóban függőlegessé.

   Ez a három sarkán is megcsonkított bútorlap végül úgy született meg, hogy mikor már befért, akkor oda-oda tettem, majd nem annyira mértem, mint inkább egyszerűen csak bejelöltem rajta a vágási vonalakat.

   Hogy balra fent maradt egy rés, az nem elméretezés, mert az csak abból adódik, hogy a meglehetős tömegből kiválasztott bútorlap a kelleténél már eleve másfél centivel alacsonyabb volt.

   Hogy legközelebb ne ezzel kelljen indítanom, bementem az útszóró sós pincébe, megálltam a bútorlapok előtt, majd a születőfélben lévő fiókok aljának céljára kiválasztottam két tábla farostlemezt. Ezek amúgy Ilonka néni különös formájú szekrényének hátlapjai, amit még évekkel ezelőtt hoztam be a kertből, mikor a fia lomtalanítás előtt kitette. Hogy a felhasználásuk előtt még mindenképp körbe kell őket vágnom, az a roncsolt peremük miatt természetes.
   Mivel a fiókok alulról történő megtámasztásához kell négy darab hosszú, lehetőség szerint keményfa léc, ezért újra visszamentem a pincébe, mégpedig a fadarab tároló szekrényhez, melyben viszonylagos rend uralkodik. Mármint van neki olyan rekesze, amibe a feltöltésekor a keményfa léceket dugdostam be.

   Miközben a fényképezőgép a lécekre próbált fókuszálni, a szerző arra, hogy fényképezés közben ne zuhanjon be a sarokba. Bár úgy néz ki, mintha csak két "L" alakú léc lenne a rekeszben (lásd őket pirossal megjelölve), de szerencsére ez csak azért van így, mert a projekthez szükséges négyet időközben már kivettem.

   A fióksínek pontos méretre történő szabása már nincs annyira elrettentő feladat, hogy az bármiféle okot adna a halasztásra. Illetve az úgy van, hogy miközben épp nagyban azt tervezgettem, hogy pontosan hogyan is kell kinéznie annak a fióknak (mármint felépítményileg), ami erre a fazonú sínre passzol, felvetődött bennem a lehetősége két pár fióksín boltban történő megvásárlásának. Ettől az akciótól végül az rettentett el, hogy miközben a Praktikerben a fióksín fele annyiba kerül, mint amennyibe az OBI-ban, a Praktiker tízszer olyan messze van. Persze ha holnapra kisüt a nap, felszáll a köd, és még kedvem is lesz ebéd után keresztül biciklizni a fél városon, akkor bármi megtörténhet.

   Fenrír a farkas megette a napot, mindjárt itt a ragnarök. Ennek ellenére fogtam magam, felpattantam a bicajra, és ha a Praktikerbe nem is, de legalább a kőbányai csavarboltba elkarikáztam. Mármint olyan apró 4-es lemezcsavarokért, melyekből a pincében már többször is hiány mutatkozott. Ha meg már ott voltam, akkor megkérdeztem, hogy tartanak-e fióksínt. Tartani ugyan tartanak, de csak rövidet. Az eladó - számomra meglepő módon - miközben épp nagyban azon sajnálkozott, hogy nem tud adni 40 centis fióksínt, a Várna utcai Dósafa Bútor boltot javasolta. Mivel az hazafelé épp útba esett, ha 40-est nem is, de 30 centiset azért kaptam. Ráadásul mindössze 450 forint volt párja, ami mondhatni nagyon barátságos ár.

   Gondoltam legalább a csavarokat beszórom a helyükre. Vettem 4x20 és 4x25-ös lemezcsavart, valamint önzárós anyából 4-est, 5-öst, 6-ost, és még néhány darab 8-ast is, mert már fogytán volt belőlük a szortimentben.

   Hogy szellemileg nem voltam topon (olyan mikor lehet...), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a farostlemezt nem azért tettem oda a fióksín alá, mert ugye abból lesz a fiók alja, hanem mint távtartó, hogy a két fiók között majd legyen néhány milliméternyi rés. Erre sajnos csak sokkal később jöttem rá. Épp mint ahogy arra is, hogy a fiók oldallapjainak megtámasztását (mármint a tetejükét, mégpedig kibillenés ellen) talán nem a vasból készült fióksínre kellene bíznom.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy kénytelen leszek átsétálni a másik pincébe, mert a steklámpa valamiért odaát van, de végül találtam az egyik polcon egy ilyen kicsi asztali lámpát, ami épp befért a résbe.

   Mivel a fióksín rögzítéséhez nem találtam megfelelő csavarokat, ezért kénytelen voltam flexelni belőle négyet. Mármint azért, mert bár a frissen vett lemezcsavarok 4-esek, azok feje lazán átesik a fióksínre fúrt (megjegyzem gyári) lyukon. Az 5-ös lemezcsavaroké mondjuk már nem, de azokból meg ugye ritka az annyira rövid, aminek a hegye nem ér át egy bútorlapon.

   Mivel a sín jobb és bal oldali párosa nem futott párhuzamosan, ezért ki kellett csavaroznom a minap a bal oldalra beszerelt bútorlap hátulját rögzítő csavart, majd adom kellett neki egy pofont. Miután ez megtörtént, stabilizálódott a két fióksín közötti távolság, amit a közéjük tett bútorlapból leszabott csíkkal ellenőriztem. Utóbbi anyagdarab amúgy a már méretpontos alsó fiók előlapjának alsó széléből lett levágva.

   Mióta idekoncentráltam a fadarabokat, pláne megépítettem a nagy és a kicsi osztólemezt, azóta nagyon könnyű megtalálnom a feladatra legalkalmasabb méretű bútorlapot. Mármint azért, mert mind be van dugva egészen a falig, így még csak ki sem kell őket szednem a helyükről, elég csak bedugni felettük a falig a centit, és már látom is a hosszukat. A magasságukat meg ugye már eleve látom.

   Azt viszont valamiért nem láttam, hogy bár a számításaim alapvetően helyesek, a konstrukció azonban, úgy ahogy van, el lett cseszve. Ez annyira így volt, hogy az előszedett bútorlap csíkokra lazán felrajzoltam a vágási vonalakat, hogy legalább azokat ne legközelebb kelljen. Aztán odafent a lakásban, már nagyban a képek szerkesztése közben, szerencsére újra átgondoltam a dolgokat.
   Hogy egy kissé elszámoltam magam (pontosabban szólva az alkatrészek méreteit), az nem igazán segítette elő a projekt haladását. Amennyiben sehol semmiféle görbeség nem állna elő, és a fiókok aljának betervezett farostlemez valóban 5 milliméter vastag volna, akkor a fiókok betolhatók lennének, de csak 2 milliméternél kevesebb lenne közöttük a hely. Mivel ez tulajdonképpen elég kellene legyen, így majd még átgondolom a dolgot.
   Mikor majd ebbe az átgondolásba belefulladok, abból valószínűleg az lesz, hogy lejövök és elkészítem a középső fiókot. Mármint második nekifutásra csak ahhoz szabom le az anyagokat, aztán a maradék helyre - természetesen majd néhány nap múlva - újraméretezem a felső fiókot. Vagy leszerelem a már felrakott fióksíneket, és mégis a fa csúszkák lesznek beszerelve, az azokhoz méretezett fiókokkal.

   Az eddig készült képek nézegetése közben sikerült a helyzetet annyira átlátnom, hogy csak három nap múlva evett ide a fene. Mármint azért, mert rájöttem, hogy mennyire elszámoltam a dolgokat.
   Ez amúgy ismét megtörtént, mikor botorul azt képzeltem, hogy a fiókok előlapjait azért csak nem számoltam már el, mire fel nekiálltam legalább ezeket leszabni. Mármint ott tévedtem, hogy a fiókok előlapja, a majd alulról hozzájuk fogatott fenéklemez miatt, egy teljes milliméterrel magasabb lesz. Nos nem, sajnos nem lesz tőlük magasabb.

   Ha egy szerszámot, vagy bármilyen más összetevőt elteszek, akkor az ha nem is azonnal, de legközelebb már egészen biztosan kell. Most például a lámpácskát kellett a szekrény mélyéről újra előszednem.

   Na így lesz jó! Kiáltottam fel boldogan, majd miután odaképzeltem a helyére fiókot, újra nem akart összeállni a kép, mire fel elmentem inkább leszabni a fiók alját, mert annak méretét legalább biztosnak láttam. Mármint azért, mert az egyértelműen adódik a hely szélességéből, valamint a mélységéből, no meg az elő és a hátlap vastagságából.

   Percekig bénáztam vele, mire végül beláttam, hogy a pinceajtó előtti linóleumra tett fűrészgépen sehogyan sem tudom a hatalmas tábla anyagot úgy keresztültolni, hogy semmibe se akadjak bele. Egy méterrel odébb viszont már bőven elég volt hozzá a hely.

   Most jön az, hogy a már évekkel ezelőtt megvásárolt, de azóta még csak ki sem bontott felsőmarót leveszem a polcról, majd egy szép hosszú nútot marok vele a fiók előlapjába, amibe természetesen a fiók alját alkotó farostlemeznek kell belecsusszannia.

   Ez már csak azért is feltétlenül szükséges, mert azt részemről valószínűtlennek tartom, hogy a gyártó ne gondolt volna arra a fajta felhasználásra, mikor is a gép áll, s én tologatom rajta az anyagot. Na az viszont biztos, hogy arra nem gondolt, hogy valami marha így fogja befogni a gépet!
   Amúgy egyáltalán nem azért áll ilyen csálén a munkapadban, mintha bármi okból előnyösnek találtam volna ezt a beállítást, hanem csak túl nagy volt a satupofák közötti maximális réshez képest a gép, ezért csak így tudtam belefogni, ami mondjuk nem volt a legmasszívabb, pláne biztonságos összeállítás.

   Amit jobbra látunk, az már az általam az előlap alsó szélébe a fenéklemeznek vágott nút. Az anyag vége azért tört el, mert ez egy már valahol használt, néhol gyengélkedő bútorlap. Amúgy nagyon jól vitte az anyagot a gép! Na jó, akkor én toltam rajta, de könnyen és gyorsan ment, mire fel a másik előlap alját is egyből kimartam.

   Íme a fiók alja, immáron beleállítva a fiók homloklemezébe. Most, hogy végre összeállt a konstrukció, csak ellenőrzöm a méreteket, leszabom az oldallapokat, majd összecsavarozom az alkatrészeket.

   Na itt a nap vége! Kiáltottam fel boldogan, majd egyből rájöttem, hogy nem, ugyanis a takarításról teljesen elfelejtkeztem, pedig a fűrészeléssel meglehetős mennyiségű fűrészport sikerült termelnem.

   Mivel a felső fiók rövidebb mint a középső, ezért fióksínből sem kell hozzá annyira hosszú. Mondjuk nem ezért vágtam őket rövidebbre (amúgy befért volna belőlük hosszabb is), hanem azért, mert kell belőlük valahova valamennyi, csak nem tudom, hogy hova, minek, és persze mekkora. Egyszer persze remélhetőleg eszembe fog jutni, és akkor ugye milyen jó lesz, hogy csak elő kell vennem abból a fiókból, ahová a leeső darabokat - szíves későbbi felhasználás végett - betettem.

   Amúgy azért kellett a már kész fiókról az előlapot leszerelnem, mert nem fértem be tőle a kezemmel a résbe. Mármint a felső fiókot tartó vezetőlécet felszerelni. Bár az útban lévő fiókot egyben is kihúzhattam volna, csakhogy a felette lévő fiókot tartó vezetőléc helyét az alatta lévő fiók széléhez képest kell méretezni.

   Mikor az ember a második fiókot szereli össze, akkor az már rutin, ami komoly okot ad az elbizakodottságra. Na ilyenkor szoktak az oldallapok felcserélődni (mármint befelé fordulni a csúnyábbik oldalukkal), vagy már szinte oda sem figyelve a feladatra, félresikerülni a lyukak. Most szerencsére nem történt semmi ilyesmi. (de csak mert a feladatra szokatlanul erősen koncentráltam)

   Miután végre mindhárom fiók a helyére került, azonnal találtam bennük három hibát. Míg az első az, hogy az alsó fiók jobb alsó részét egy kissé ki kellene ékelni (de csak azért, mert ferde a szekrényben a rés), addig a második az, hogy mivel a fenéklemezek vastagsága nem adódott hozzá az előlapok magasságához (mert ugye nem lettek alájuk csavarozva), így a felső fiók és a polcot alkotó deszka között túl nagy lett a rés. Na ezért nem lett volna szabad mindkét előlapot előre levágnom.
   Ezeket az apró hiányosságokat valószínűleg majd az apró pincei elmaradások tizenkettedik fejezetében fogom pótolni. Mindeközben a harmadik hibát most azonnal, mert ugye így, mármint gombok hiányában, nem lehet a fiókokat a helyükről kihúzni.

   Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy bele ne szórjam a belevalókat. Majd jön még hozzá egy rakat smirgli a csiszolótárcsára, valamint néhány kóbor drótkefe is, mert azokat - épp mint ahogy a tokmányba fogható változatukat - nagyon rossz, konkrétan fájdalmas érzés valamelyik polcon véletlenül megtalálni.

   A reszelők nemcsak azért kerülnek be az egyik fiókba, mert itt nagyon útban vannak, hanem azért is, mert ebbe a polcba - a fiókkal ellentétben - nem lehet rendesen belátni. Márpedig az nagyon idegesítő tud lenni, mikor az ember kezébe harmadikra sem a keresett fazonú reszelő akad.

   Zárásképp végre fentebb került a két flex, amiben ugye az az okosság, hogy így legalább látom, hogy melyikben van a csiszoló, és melyikben a vágótárcsa. Hurrá! Jelentettem ki boldogan, majd - természetesen egy újabb alapos takarítás után - rácsaptam a végre elkészült projektre a pinceajtót.
   A "végre" jelen esetben azt jelenti, hogy ezt a fióképítést még valamikor három éve kezdtem, pontosabban szólva terveztem el. Hogy most egy darabig hallani sem akarok semmiféle fiókról? Ez mondjuk igaz, csakhogy félbe van hagyva egy másik fióképítés is, ami a lehajtható asztal alatti polcos lábaiba készülne. Hogy ezen felül mennyi minden más van még szintén félbehagyva, azt most inkább hagyjuk...