Tudod mit kell innen elhoznom? Mindent! Mármint azért, mert vissza kell adnom az új lakónak Ilonka néni pincéjét, mire fel hosszas lamentálás után úgy döntöttem, hogy mivel valaha amúgy is ez a rekesz tartozott ahhoz a lakáshoz, ezért ezt kapja vissza. A mérlegeléskor komoly súllyal esett latba az a tény, hogy míg ez a pince négyszögletes, addig a másik téglalap alakú, így annak egyrészt két fala hosszabb, másrészt hosszába fér bele a Simson. Ha nem ide pakoltam volna be az útszóró sót, mondhatni alig lenne valami dolgom, de sajnos ide rámoltam be, mert mikor még évekkel ezelőtt nekiálltam rendbe tenni a pincéket, akkor épp itt volt hozzá hely.

   Ezt az eszement mennyiségű útszóró sót úgy kell elképzelni, hogy mielőtt ezeket a zsákokat ide behordtam, azelőtt jutott belőlük mindenhova! Szó szerint hiába mondtuk az akkori közös képviselet emberének, hogy ugyan ne küldjön már több sót, minden évben kaptunk belőle néhány zsákkal. Ha nem is ezért, de hasonló hozzáállás miatt később lecseréltük. Mármint a közös képviseletet ellátó céget. Hogy ez már vagy 10 éve volt? Nos igen, csak ugye amilyen telek mostanság vannak, a sónak nem nagyon van mi okból fogynia.
   Elvinni úgy fogom innen a zsákokat, hogy egyenként felteszem arra a gázpalack szállítóra, amit egy az utcán elhagyatva talált banyatankból készítettem. Na most az addig rendben, hogy el fogom tudni őket vinni (mármint lesz mivel), csakhogy most még nincs hova!
   Kezdeti terveimben még az szerepelt, hogy először elviszem, vagy csak kirakom ide a sarokba a zsákokat, majd átviszem a szekrényt a másik pincébe, csakhogy ott egyrészt másra kell a hely, másrészt jelenleg még nincs is (mármint hely), mire fel nekiálltam végre egyrészt a nagyobb dolgok elbontásának, másrészt a szemét kidobásának. Azt kell mondjam, hogy mindkét elfoglaltság komoly lelki fájdalmat okozott. Mármint nem esett jól mondjuk az amúgy hibátlan Compaq monitor elbontása, mint ahogy a felhalmozott műanyag dobozkészletem kihajítása sem.

   Bár az előbbi képen több mint 182 centisnek látszik a motor, azonban mint az némi további lomokkal történő szaladgálás, majd sarokba történő bemászás után kiderült, a Simson első kereke nem volt nekitolva a falnak, én viszont a hosszát onnan mértem.

   A minap itt még akkora kupi volt, hogy nem látszott tőle a motor, most meg már akár be is lehet mellette sétálni. Az mondjuk igaz, hogy hol itt, hol meg ott akadok bele valamibe, de azért már be lehet jönni.
   Valamint időközben kettévettem a valaha mindenhol csak útban lévő alacsony polcost, majd elkezdtem beállítani a sarokba a bútorlapokat. Mondjuk most még csak azt a készletet, ami már eleve itt volt (lásd balra fent), de aztán kiderült, hogy rossz irányból álltam neki. Már úgy értem azért, mert még véletlenül sem így kellene állniuk, hanem lapjukkal a szemközti falnak támasztva.
   Ezt amúgy nem úgy rontottam el, hogy nem figyeltem oda, hanem úgy, hogy nem gondolkodtam eléggé előre. Mert ugye ha nem így teszem be a bútorlapokat, hanem 90 fokkal elfordítva, akkor egészen addig pakolhatom őket, míg csak el nem kezdenek közelíteni a bejárati ajtóhoz. Ott aztán ki kell hagynom legalább annyi helyet, hogy odaférjen az útszóró só tárolására szolgáló szekrény. Mondjuk ha nem lenne annyi bútorlapom, mint amennyi tényszerűen van, akkor egyszerűen csak áthoznám (már ha meg tudnám mozdítani) a sónak a jelenlegi szekrényt.
   Na most ha mégis áthoznám a jelenlegi sós szekrényt, akkor úgy jó 50 centivel kevesebb lenne itt balra a hely, ami nemcsak a rengeteg bútorlap miatt kell, hanem azért is, mert majd még a fűnyírónak is oda kell férnie valahova.

   Ha már odaférés, akkor átmentem a sós pincébe, majd lemértem, hogy belefér-e a Simson. Beleférni belefér, de csak keresztben. Hogy ennek a mérésnek mégis mi értelme volt, mikor a tulajdonképpeni cél az, hogy innen minden eltűnjön? Nos az, hogy ha csak ideiglenesen is, de el tudjam tenni a motort valami olyan helyre, ahol (legalábbis nekem) nincs útban.

   Na most ha nincs bent a pincében a Simson, akkor odaférnek a helyére ezek az amúgy a bicajom mögött található fadarabok. Mármint itt szokott lenni a bicaj, csak most eltoltam innen, hogy legyen némi esélyem átlátni a készletet. No nem az érdekel, hogy mi van itt, mint inkább az, hogy odaférne-e az egész kupac a Simson helyére. Kisvártatva beugrott, hogy ezek nem is a moci helyére valók, hanem vele szembe. Mármint a jelenlegi állás szerint mellé szembe, a többi bútorlap mellé.
   Na most ha ezek már nem lennének itt, akkor visszatehetném ide a Simsont. Ebben az lenne az okosság, hogy míg a fadarabjaim végre átláthatóan lennének elhelyezve, addig a motor bármikor eltolható. Az mondjuk igaz, hogy ezt évente csak egyszer kell, de akkor sokkal kényelmesebb lesz egy a saját kerekein gördülő valamit eltolni a leszórandó tűzifa útjából, mint ezt a kismillió bútorlapot elpakolni. No meg az sem ártana, ha beállna végre valamiféle rend, amiből aztán már soha többé nem vennék vissza. Te, hogy ez milyen valószínűtlen...

   Ezeket a fadarabokat például a tűzifás pincében őrizgetem, mégpedig az utolsó kanyarban, pusztán azért, hogy legyen miben felbuknom. A balra látható valami mondjuk egy szerszám, nemcsak egy puszta fadarab, de mint az látható, még neki sincs normális helye.

   Mikor kifelé jöttem, még közvetlenül az ajtóba állítva is találtam néhány kósza bútorlapot. Ha ezek innen végre mind egyetlen sorba lennének állítva, mennyivel könnyebb lenne közülük kiválasztani az adott munkához legmegfelelőbb darabot... Nagyon! Bár a felvázolt jövőbeli eredmények szépek, most még egyértelműen csak a káosznál tartok.

   Már úgy értem, hogy van egy csomó minden olyan akármim, amiknek nehezen, vagy akár egyáltalán nem indokolható meg a léte. Mondjuk egy plüss ló és egy béka még csak-csak elhelyezhető, de a többi...

   A madáretetőt például kitehetném a kertbe, akár örökre is. Aztán apránként végigmenve a többi apróságon, idővel hirtelen beugrott, hogy ezeknek már van helyük, hiszen rá vannak pakolva a polcokra, csakhogy magának a szekrénynek most még nincs meg a helye. Ha lehetett egyáltalán fokozni az utóbbi napokban bennem kialakult kilátástalanság érzését, akkor jelentem az ezennel megtörtént.

   Ez kérlek ugyanaz a helyszín, csak most a föld felé nézve. Ezekkel a cuccokkal az a baj, hogy mindegyikkel van valami tervem, ezért nem lehet őket csak úgy egyszerűen kidobni.
   Gondoltam mi lenne, ha a szétszedendőket (merthogy itt is akad belőlük, pláne nem is kevés) átvinném a lomos pincébe. Oda benézve azt kellett megállapítsam, hogy akkor az is végképp eldugulna. Persze meg fogom tenni, de csak nagyon óvatosan, miközben komoly selejtezések lesznek megeresztve.
   A lassacskán kialakulni látszó sorrend az, hogy elviszek innen mindent, aztán betolom a Simsont meg a tartalék bicajt, mert azok ketten nagy helyet foglalnak, cserébe könnyen mozgathatók. Ha ezzel megvagyok, akkor ugyan még nem adhatom át az új tulajnak a pincekulcsot, de már majdnem. Illetve ha valamiért sürgőssé válna, akkor ugye már csak két dolgot kell innen eltennem.
   A tartalék bicajról ha leszedem a használható maradékot, akkor az eltűnik, míg ha a bicajom mögötti bútorlapokat berakom az új útszóró sós pincébe, akkor odafér a helyükre a Simson.
   Egyetlen lépésben azért nem lehet ezeket a dolgokat megcsinálni, mert ugye egyrészt még nincs kész az útszóró sós szekrény, másrészt ha innen mindent áthordok oda, akkor nem is lesz, mert egyszerűen nem fogok tudni megmozdulni. És akkor olyan apróságokról még nem is beszéltem, hogy kell a hely a sarokban a hosszúkás anyagoknak (mármint a léceknek), valamint annak a szekrénynek is, amit az apróbb fadaraboknak áll szándékomban megépíteni.
   Mivel ezen a pincén egy viszonylag új, ellenben sajnos baromi kényelmetlenül, pontosabban szólva csak két kézzel nyitható lakat van, elmentem keresni helyette egy kényelmesebb másikat.

   Mikor is megláttam útközben ezt a helyet. Mármint azt, ahol most ugyan egy szekrényke áll, amiben azonban nincs semmi. Amennyiben ezt innen kivágnám, vagy felaprítanám tűzifának, vagy egyszerűen csak megtoldanám felfelé egy pofás kis polccal, akkor, ha csak ideiglenesen is, de lenne hová pakolnom. Ez persze csak egy amolyan átmeneti megoldás lenne, hiszen alapvető cél, hogy az apróságaim ne a folyósóra szórva foglalják a helyet. Vagy akár ne is legyenek!

   Itt láttam legutóbb az egy kézzel szemből nyitható TUTO lakatot, csak mint az kiderült (illetve meglepő módon eszembe jutott), az már ki tudja hány éve Ildikó szomszédasszony pinceablakán lóg.

   Ahol még lenne esélyem lakatot találni, az a zárak és kulcsok által belakott fiók, csakhogy ahhoz a fiókos szekrényhez most épp semmi esélyem sincs hozzáférni. Amúgy az a szürke az, amiből alig látszik ki valami a háttérben.
   Mivel a rumlitól már-már lépni sem tudok (például ide is csak oldalazva fértem be), most az jön, hogy ami szemét, azzal megrakom végre a kukákat, ami meg már csak tüzelőnek jó, azokat a trágya fadarabokat pedig mind felaprítom. Ha ezzel is megvagyok, akkor remélhetőleg keletkezik annyi hely, amekkorával már neki tudok kezdeni a rendezkedésnek.
   Ahogy itt ácsorogtam, felmerült bennem a kérdés, miszerint ez a pincekiürítős project vajon mennyivel veti vissza a terveimet. Mivel az eredeti tervem az volt, hogy idén decemberben nem csinálok semmit (ez amúgy még 2019 decemberét jelentette), tulajdonképpen nincs nagy baj. Ha csak az nem, hogy december végére ki kell ürítenem egy pincét. Az mondjuk igaz, hogy nem mondtam dátumot a kulcs visszaadására (mármint az új tulajnak), de attól még nem kellene halogatnom, mert ugye annak az lesz a vége, hogy egyszer csak kapkodnom kell. Na azt meg nagyon nem szeretek, hiszen még így, hogy leginkább csak téblábolok, még így is úgy érzem, hogy túl vagyok hajtva.

   Mivel az már fix, hogy az útszóró sós szekrény ezen a helyen lesz, valamint az is fix, hogy nekem ma dolgozni nem sok kedvem van, így csak annyit róttam ki mára feladatul, hogy levegyem a helyről a méretet.

   Ilyenkor aztán (mármint olyankor, mikor újra és újra behozok ide még valamit), mindig felmerül bennem a kérdés, miszerint: Be lehet még egyáltalán ide jönni? Jelentem alássan be, de csak azért, mert a minap elvittem innen a benzinmotoros fűnyíróból kitermelt motort.

   Meg mertem volna rá esküdni, hogy ezt nem is oly rég kidobtam, ami amúgy így is van, ez ugyanis már egy másik példány. Hogy egyetlen ilyenre sincs szükségem? Most mond már... Amúgy ezt most nem dobtam ki, de csak azért nem, mert épp találtam a szomszédos pincefolyosón egy zugot, ahová be tudtam állítani.

   Ez persze nem akadályozott meg benne, hogy felvázoljam a megépítendő bútor formáját. Hogy aztán a valóságban is ilyen lesz-e, az remélem néhány napon belül kiderül. Az alulra írt fiók feliratban amúgy nem vagyok biztos. Mármint abban igen, hogy azt írtam oda, de abban már nem, hogy meg is építem oda lentre azt a fiókot. Mondjuk eddig is volt egy (mármint fiók), amiben a sótörő kalapácsot és a zsákbontó kést tartottam, de szerintem meg tudnék lenni nélkülük.
   Mivel amit ma munka címszó alatt műveltem, az bizony nagyon kevés volt, azért gondoltam legalább annyit megnézek, hogy akad-e a projekthez megfelelő méretű bútorlap. Itt aztán egy pillanatra megtorpantam, mert ugye azt még fel sem mértem, hogy mekkora kell. Ahogy itt álltam a rajzaim előtt, egyszer csak rájöttem, hogy mégiscsak. Míg a szekrény mélysége nem lehet több 55 centinél (mert akkor már belelógna az ajtórésbe), addig a magassága a zsákok mennyiségéhez igazítandó, ami ugye kétszer 50 centi, plusz a bútor alsó merevítő része.

   A piros nyilak mutatta két hatalmas fekete asztallapot azért nem álltam neki kiszedni, mert azok eléréséhez akkora tömeget kellett volna megmozgatnom, amit mára már nem mertem bevállalni. Mondjuk ha holnap lejövök, a dolgok akkor se lesznek könnyebbek...

   Mára csak annyi volt a terv, hogy előszedem az előző képen piros nyilakkal mutatott két bútorlapot. Mikor az egyikkel (az oldalra történő húzása közben) egy kicsit megbillentettem a több mint egy méteres szélességű bútorlap sort, a frász kitört, hogy az nem fog megállni, hanem ahogy van, kidől a pincéből az egész. Szerencsére nem tette, és még némi haszna is volt az ijedségemnek, ugyanis ennek hatására rájöttem, hogy nagyon nem szabad annyira sok bútorlapot lapjával egymásmellé tenni, mert akkor ha kiveszek közülük, megindul az egész.
   Bár a mai napra csak ennyi volt beígérve, de ha már itt voltak előttem alapon, gondoltam pihentetésképp leszedegetem róluk az alumínium idomokat. Már úgy értem, hogy a még mindig gyengélkedő derekamra kell vigyáznom, amiről mára már rég nem tudom eldönteni, hogy mitől fáj. Mert ugye amennyit én az utóbbi időben feküdtem, akár attól is lehet.

   Na most ami kérdést még szintén nem sikerült eldöntenem, az az, hogy mégis mi a csuda fogja oda az alumínium zártszelvényeket a bútorlapokhoz. Már úgy értem azért, mert ami mechanikai elemet a zártszelvénybe tolva látunk, annak semmi köze sincs a rögzítéshez. Ezt onnan tudom egészen biztosan merthogy próbaképp áttoltam alatta egy kést.

   Miután az asztal néhai lábait tartó bigyókat a zártszelvényből kiszedegettem, majd betettem őket ide, vagyis a helyükre, azt sikerült megállapítanom, hogy vagy nyitnom kell egy másik bútoralkatrészes dobozt, vagy el kell innen használnom egy csomó bigyót.
   Visszatérve a bútorlapok és zártszelvények kapcsolatához, azokat - megjegyzem őszinte meglepetésemre - mindössze egy a két anyag között futó fehér kétoldalas ragasztócsík tartotta össze, mi amúgy még csak végig sem érte a két anyagot. Már úgy értem, hogy volt a ragasztócsík középen egy szép hosszú megszakadás.

   Amit a képen látunk (mármint a rajz), az azért nem került átvitelre az anyagokra, mert egyrészt erre már lusta voltam, másrészt azok a számok sajnos még véletlenül sem az elkészítendő szekrény, hanem az útszóró sós zsák adatai. Cserébe a kicsivel lentebb található szekrény rajza mellé semmiféle adatot sem rajzoltam oda, amin azért nincs mit csodálkozni, hiszen a rajz készítésének pillanatában még nem voltak elől a bútorlapok.

   A pincében töltött idő zárásaképp aprítottam egy kisebb adagnyi fát, hogy ha esetleg beállna a hátam, akkor legalább ezt ne anyámnak kelljen. Mivel a favágás után sokkalta jobban éreztem magam, mint ahogy előtte, így az óvatos (pláne nem megerőltető) mozgás valószínűleg pozitív hatással van a hátfájásomra, ami most azt vetíti előre, hogy holnap is lejövök barkácsolni. Vagy nem...

   Meglepő módon de, vagyis nem hagytam ki napot, mondván ha nem csinálom, akkor sosem lesz kész az útszóró sós szekrény. A mai napra amúgy csak annyit ütemeztem be, hogy meghatározom az elkészítendő bútor méretét, valamint amennyiben még tart bennem a lendület, akkor rárajzolom a két hatalmas fekete bútorlapra a szükséges vágási vonalakat.
   Bár nyitásképp az útban lévő kerti szerszámokat akartam innen eltenni, csak aztán rájöttem, hogy jelen pillanatban még nincs számukra hely. Mivel éppen azért vagyok itt, hogy legyen (mármint hely), nekiálltam a már eltervezett feladatnak.

   Nem tagadom le, hogy meglepően nehezen jutottam el idáig, pedig mindössze két egyszerű méretet kellett meghatároznom. Mármint az oldallapokét. A szekrény szélességének meghatározásánál aztán már tényleg elakadtam, mégpedig annak ellenére, hogy hely van (mármint a szekrénynek), anyag van (épp nagyban azokat a bútorlapokat kerülgetem), miközben a sós zsákok mérete is adott.

   A fehér szigetelőszalagból készített csíkot azért ragasztottam a bútorlapra, hogy legyen mire berajzolnom a vágási vonalat. Már úgy értem, hogy a fekete anyagon nem látszik a szintúgy fekete vonal.

   Mivel tényleg semmibe sem tartott odapróbálni, illetve jobb azt mindjárt látni, ha valamit nagyon elméreteztem, betettem a helyére a születőfélben lévő szekrény egyik oldallapját, amit nagyon úgy néz ki, hogy tényleg nem méreteztem el.
   Mármint mind a mélysége, mind a magassága stimmel. Míg a mélysége ehhez a helyhez igazodik, addig a magasság az útszóró sós zsákok mennyiségéhez, illetve az én magasságomhoz. Utóbbi úgy értendő, hogy erről a magasságról még bőven kényelmes levenni valamit, ami jelen esetben az útszóró sót tartalmazó vödör.

   Miközben a szélesség meghatározásával voltam elfoglalva, a helyszínt nézegetve képtelen voltam eldönteni, hogy a kerti szerszámoknak vajon itt lesz-e a helyük, vagy sem. A jelen pozíció mellett az szól, hogy innen egyrészt nem zuhannak rám, másrészt itt el sem tudom őket barikádozni, míg ellene az, hogy ha hagyok itt nekik 10 centi helyet, akkor annyival kevesebb lesz a szekrénytől (innen nézve) jobbra. A szekrényt - sóval telepakolva - meg ugye nem lehet majd mozgatni. Végül úgy döntöttem, hogy kihagyok 10 centi helyet, amit ha esetleg mégsem itt lennének a szerszámok, akkor simán meg tudok tölteni mondjuk a rengeteg lécemmel.

   Amint meglett az adat, már álltam is neki leszabni a szekrény alsó lapját. Ebben (mármint a különféle bútorlapok előhúzogatásában) az a poén, hogy a fogyásuk hatására monoton csökkenésnek indult a pincében majd valahogy normálisan elhelyezendő bútorlapok mennyisége, mely tényt az adott pillanatban őszinte örömmel vettem tudomásul.

   Itt aztán egy kicsit felgyorsultak az események. Már csak ebből is kiderül, hogy sokkal jobban szeretek dolgozni, mint amennyire azon gondolkodni, hogy mégis hogyan nézzen ki amit csinálok. És akkor azt még el sem árultam, hogy a munka sokkal jobban megy, mint amennyire a gondolkodás!

   Mivel az egyik bútorlap túllógott a másik szélén (ennyit arról, hogy mennyire megy jól a munka), gondoltam lecsiszolom a felesleget. Mikor beléptem a pincébe, s megláttam, hogy nem a rezgőcsiszolóval kell kínlódnom (az ugyanis lassú, illetve finomabb munkákra való), hanem a szalagcsiszolóval dolgozhatok (ami épp ki volt véve a padjából), kezdtem úgy érezni, hogy ezt a bútorépítős projectet még az ég is támogatja. Vagy csak legutóbb lusta voltam visszaszerelni a gépet a helyére...

   Majd az oldallapokat is hozzácsavarozta. Ezt a valamit persze nem így, hanem fejjel lefelé kell nézni, csak ha úgy mutattam volna, akkor nem látszott volna belőle az összes részlet. Szóval ez egy nagyon masszív valami, ami simán ki fogja bírni, hogy rápakolok ki tudja hány, azt hiszem 16 zsák sót. Ez egészen biztos, ugyanis próbaképp letettem a földre, majd nekiálltam rajta toporogni, miközben végig azon gondolkodtam, hogy haladjak-e tovább, vagy inkább ne kockáztassak.

   Míg a szekrény tetejének 50 centis mélysége adott volt, addig a szélességet úgy határoztam meg, hogy egyszerűen csak egymásmellé tettem a dolgokat, majd lemértem. Az oldallapok anyagának vastagságát a kép jobb szélén látható két leeső fadarab szimulálta.

   Hogy sikerült helyesen lemérnem, illetve a vágási vonalakat is berajzolnom, azt ezzel az egyszerű összeállítással ellenőriztem. Miután az újabb két vonal mellett is végigtoltam a fűrészt, bár a hátam valószínűleg még bírta volna, nem mertem tovább kockáztatni, hogy esetleg mégiscsak beáll.

   Ezért fogtam, és amit csak idáig előszedtem, azokat az összetevőket, és persze szerszámokat is mind berakosgattam a pincébe, mondván a szekrényt majd holnap csavarozom össze. Ha azon felül is lesz bennem erő, akkor már csak a hátát kell leszabni, azt követően felcsavarozni, és már rakhatom is be a szekrényt a helyére.
   Ahogy itt álltam az ajtóban, miközben azon törtem a fejemet, hogy mit hagytam ki a számításból, egyszer csak beugrott, hogy a szekrény tömegét. Már úgy értem azért, mert ha az eddigieket összecsavarozom, akkor azt már nehéz lesz eltenni, majd újra elővenni, pusztán a hátlap hiánya miatt. Ez persze nem lenne gond, ha lenne itt annyi hely, hogy meg tudjam forgatni a szekrényt, mert akkor nem kellene innen újra kihoznom. Na ezt a dolgot majd még holnapig megálmodom...

   Miközben a szekrény igencsak ferdén áll (mert csak úgy oda van támasztva), ez nem a holnapi nap, hanem már a holnaputáni. No nem mintha nehéz lett volna megálmodni, hogy a maradék munkát már egyetlen lépcsőben kell elvégeznem, hanem csak biztonságból rápihentem a feladatra egy plusz napot.

   Bár nagyon úgy néz ki, mintha az egyik oldala már rá is lenne csavarozva az aljára, de nem, hanem csak oda van támasztva. Ez egészen biztos, mert a frász kitört tőle, mikor véletlenül fellöktem.

   Ez itt a tűzifás pince előtti folyosószakasz, ahol az odatett félkész szekrénytől már alig maradt valamicske hely. Ez is egészen biztos, mert többször is sikerült hol ide, hol meg oda beakadnom.

   Mivel így volt kényelmes hozzá odaférni, a szekrény másik oldalát is az egész felépítményt az oldalára borítva csavaroztam fel. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy a puszta távtartóként odatett léc (középen a függőleges világos csík) többször is kiesett, miközben én a szépen alakuló bútor másik oldalát próbáltam összeilleszteni, puszta odafogás, illetve ránézéses alapon. Mert az ugye egyáltalán nem ártana, ha a szekrény oldalainak élei nem zárnának be egymással semmiféle szöget. Magyarán szólva párhuzamosnak kellene lenniük.

   Ez már a szekrény tetejének felcsavarozása című rész. Az asztalos szorítóknak először persze nem volt mit odafogniuk, de aztán odatettem egy-egy darabka bútorlapot. Ahogy haladok előre a mindenféle famunkákkal, egyre virtuózabb a szerszámkezelésem.

   Mikor a már majdnem kész szekrényt odébb tettem, majd elmentem keresni hozzá valami hátlapnak alkalmas anyagot, azt még a pincébe történő belépés előtt, vagyis már a folyosón megtaláltam. Az mondjuk igaz, hogy a háttérben (nem is annyira) megbúvó szekrényajtó azért lett kint hagyva a folyosón, mert az már korábban eldöntötten tűzifa státuszú, de mivel még nem lett felaprítva, ha méretre megfelel, akkor nyugodtan felhasználhatom.
   Miután közelebbről is megszemléltem, az derült ki róla, hogy az a barna lap nem is pozdorja, hanem még az előző technikájú anyag, konkrétan két farostlemez közé ragasztott lécek sora. Ettől persze még, ahogy valaha szekrényajtónak, úgy most hátlapnak is bőven megfelel. Már ha ügyelek rá, hogy a vágási vonalak mentén legyen belül anyag.

   Ezt a feladványt úgy oldottam meg, hogy miközben a szekrényt egyszerűen csak rádöntöttem a leendő hátára, odanéztem a széleihez a hátlap anyagát, majd persze be is igazítottam.
   Miután ezzel megvoltam, felkaptam a legvastagabb fekete jelölőfilcet, majd körberajzoltam vele a hátlapon a szekrényt, ennél egyszerűbben ugyanis nem tudtam megoldani a vágási vonalak legalább úgy nagyjából pontos berajzolását.

   Mikor megláttam (ezt eddig mégis hogy nem vettem észre), hogy a hátlapnak kiválasztott anyag másik oldala világos színű, vagyis sokkal jobban látszottak volna rajta a fekete vonalak, egy kicsit leszidtam magam. Persze nem nagyon, mert csak nehezen tudtam titkolni, mennyire örülök, hogy a szekrény mindjárt kész.

   Már úgy értem, hogy némi jelölgetés és furkálás után, már csak be kell hajtanom a géppel a csavarokat. A Makita fúrógép mondjuk nem egy tipikus csavarbehajtó, de tapasztalatom szerint bőven megteszi. Pláne mióta kicseréltem a kábelét egy kicsit hosszabbra, azóta oda is ér a munkaterülthez. Legalábbis általában...

   Ugyan felmerült bennem egy fiók felülre történő beépítésének lehetősége, valamint az is, hogy fogom és levakargatom a bútorlapokról a kétoldalas ragacs maradványait, az egész szekrény fehérre történő lefestéséről már nem is beszélve, csak aztán hirtelen kijelentettem, hogy ennyi volt, ne tovább! Ha igényem támadna a fiókra, majd beépítem. A sós zsákok meg úgyis eltakarják a szekrény belsejét. Fehér meg ugyan minek lenne? Már ha azt a tulajdonságát nem számítjuk, hogy az a szín visszaveri a fényt, amire ugye egy olyan pincében, ahol fadarabok között válogatok, komoly szükség fog mutatkozni. Na most ha majd annyira hiányzik (mármint a fény), akkor akad még a lomos pincében egy fölös hajólámpa, amit valószínűleg az apró pincei elmaradások 8 című vegyes felvágott project keretében fogok a falra (vagy ki tudja hova) felszerelni.

   Itt azért lett ekkora tisztaság, mert a söprés után még fel is porszívóztam! Ez már csak azért is ajánlatos volt, mert a frissen elkészült útszóró sós szekrény az én életemben valószínűleg már nem fog innen elkerülni.

   Itt most úgy van (pontosabban szólva lett, mert csináltam) ekkora hely, hogy mindeközben sehol másutt nem okoztam dugót, ami (a jelen helyszínen legalábbis) mondhatni a csodával határos.

   Miközben én beleadtam anyait apait, hogy a szekrény oldalai függőlegesen álljanak, az aljzatbeton annyira ferde, hogy a szekrény egyik oldala alá be kellett tennem két réteg laminált padlót, amit amúgy épp itt találtam a hátam mögött. Vagyis hurrá, hiszen ennek folyományaként két léccel újra kevesebb.
   Az "újra" meghatározás úgy értendő, hogy a jelen cikk keretében megépített szekrény oldalai is elvittek egy-egy bútorlapot, mint ahogy az alja és a teteje is, plusz a folyosóról elkerült hátlap helye is felszabadult.

   Ha betenném a helyükre a zsákokat, akkor egyből lenne itt annyi hely, ahová majd át tudnám hozni a másik pincéből azt a szekrényt, amit direkt a mindenféle kerthez szükséges dolgoknak készítettem. Amúgy persze ez a terv, csak ezt aztán már tényleg nem most.

   Miután megállapítottam, hogy a szekrény épp ott van jó helyen, ahová letettem, már húzhattam is el innen nézve felém, hogy odaférjenek mögé a kerti szerszámok. Hogy aztán ezek itt maradnak-e, vagy elkerülnek valahová máshova, az annak függvénye, hogy mennyire lesz itt hely, illetve idővel hogyan fogom elrendezni a maradék bútorlapokat, melyekből jelen pillanatban még nagyon sok van. Na most ha megépítem a jelenlegi útszóró sós szekrénynél is korábban eltervezett fadarab tárolókat, akkor biztosan lejjebb fog apadni a készlet.

   Pláne úgy, ha a feleslegessé vált apróságokat végre felaprítom és eltüzelem. Ezek itt amúgy a pince mélyéről (vagy ki tudja honnan) előkerült redőnylécek, melyekhez kisvártatva a szétszabdalt szekrényajtó maradékait is hozzácsaptam.

   Az apró pincei elmaradások nyolcba nemcsak a villanyszerelés fog bekerülni, de ennek a porszívónak az alapos felülvizsgálata is, mert már nagyon tele van vele a t*köm, hogy zúgni ugyan zúg, de szívni csak én szívok vele. Mármint azért, mert valamiért nem szív rendesen...