Ez itt Ilonka néni pincéje, ahová azért nyitottam be, mert kíváncsi voltam rá, hogy mennyi (amúgy a kertből begyűjtött) fadarabot kell még innen eltüzelnem. Mármint ahhoz, hogy végre mind elfogyjon. Aztán még az is érdekelt, hogy vajon kiszáradt-e már az irodagép tálcájába borított föld.
   Na most ami viszont egyáltalán nem érdekelt, az a bal sarokban félénken meghúzódó villanymotoros húsdaráló. Bár biztosan tudtam, hogy a pusztán magamnak tett ígéretem szerint ma fogom a belsejét megtekinteni, mégis inkább valami más elfoglaltság után néztem.

   Ez a roncs tükör, melynek már mind a tükörmozgató, mind pedig a tükörbehajtó mechanikáját láttuk, úgy került képbe, hogy egyrészt épp ott volt a szerszámletevős polcon, másrészt kétszer is önként jelentkezett, mint tovább boncolandó tárgy. Már úgy értem, hogy mivel egy kissé kilógott, kétszer is sikerült a polcról levernem.

   Gondoltam ha már egyszer annyira akarja szegénykém a piszkálást, akkor legyen. Kitettem a pince előtti linóleumra a munkapadot, majd rákapattam a satut, bele a tükröt, amin aztán két irányból is áttoltam a keretes fűrészt.

   Elmondjam, hogy honnan van ez a hatalmas húsdaráló? Csak úgy egyszerűen találtam az utcán. Már úgy értem, hogy még csak nem is lomtalanításkor! Mivel ez meglehetősen hihetetlenül hangzik, mindig van a zsebemben egy fényképezőgép, amivel meg szoktam örökíteni az ilyen nagyszerű eseményeket. Hogy akkor miért nem áll itt az első találkozásunkkor készült kép? Nos azért, mert bár nálam minden többszörösen is mentve van, mégis sikerült valahova nagyon eltökítenem.

   Na most az ilyen képek úgy, illetve olyankor szoktak előkerülni, mikor néhanap nekiugrok beszúrogatni a cikkekbe az azóta elkészült, vagy ki tudja honnan végre előkerült fotókat. Ez most azért volt másképp, mert azt mondtam magamnak, hogy olyan nincs, hogy ezt még ma meg ne találjam, s lám meg is lett!
   A fotó amúgy a Hungária és az Egressy út sarkán készült. Bár nem mernék rá megesküdni, de ez szerintem az innen mindössze néhány méterre bezárt (valami halas nevű) kifőzde felszerelése volt.

   Bár magam is éreztem, hogy ez a szerkezet egy kissé túlméretes lenne az általam megálmodott csiszolómalom alapjaként, de attól egy próbát még megért. Mivel a miénk is ilyen rendszerű, ezért tudtam, hogy úgy kell szétszedni, hogy nyitásképp benyomom rajta a menesztő gombot, elfordítom a tulajdonképpeni darálót oldalra, majd kihúzom előre.
   Na ezt aztán ráncigálhattam, esze ágában sem volt engedni még az igen komoly erőszaknak sem! Az "igen komoly erőszakot" jelen esetben úgy kell érteni, hogy a darálót a bevezetőcsőnél fogva oda odacsapkodtam kezdetben a munkapadhoz, majd mivel az nem túl kemény, később a puszta betonhoz.

   Ez részemről nem állatkodás volt (bár bevallom, hogy egy kicsit azért az is), hanem csak az van, hogy a hiányossága okán (lásd a kés és a lyukacsos tárcsa hűlt helyét) ez a bigyó mint húsdaráló már amúgy sem használható. Akkor meg ugye mit óvatoskodjak vele?
   Ráadásul az újrahasznosítását sem úgy képzeltem el, hogy így ahogy van, hanem csak úgy, hogy a belsejét, konkrétan a lassító áttételét terveztem belőle kicsenni. Már persze csak akkor, ha az a része olyan, hogy könnyedén újrahasznosítható.

   Na most engem már eleve az meglepett, hogy a neve NIMBUSZ elektromos húsdaráló, azonban az i-re a pontot a teljesítményfelvétele tette fel. Mert ugye ha csak úgy egyszerűen bekapcsolom, már akkor is 450 wattot zabál, ami fogyasztás a terhelés hatására 1800 wattra ugrik. Ez amúgy nem kamu, mert ha nem is verte le a lépcsőházi világítás kismegszakítóját, egy pillanatra azért majdnem elaludt a fejem felett a lámpa. Már úgy értem akkor, mikor próbaképp még nagyban forgó motorral kapcsoltam a daráló motorját hátramenetbe.

   Eláruljam, hogy hogyan sikerült leszednem a meghajtásról a tulajdonképpeni húsdarálót? Nos úgy, hogy elővettem a fiókból a két legnagyobb csavarhúzómat, betámasztottam őket a burkolat és az alumínium daráló közé, majd tiszta erőből rájuk tehénkedtem. Hogy ebben mégis mi az érdekes? Szerintem egyértelműen az, hogy mivel az említett két elem csak így, vagyis iszonyatos erőbevetéssel volt kettéválasztható, a darálót már ki tudja mióta nem lehetett elmosogatni. Ez még otthon is nagyon veszélyes, egy kifőzdében pedig közegészségügyileg pláne az!

   Ha meglenne a kése és a lyukacsos lemeze is, akkor mondjuk darálhatnék vele faleveleket a komposztba. Mivel ilyesmire eddig még soha semmiféle igényem nem támadt, így ez is egy volt a halvaszületett ötleteim közül.

   Mivel az újrahasznosítására egyre kevesebb bennem az ingerencia, bátran belenézhetek az áttételébe. No nem mintha félni szoktam volna holmi fogaskerekek közé történő betekintéstől, csak gondoltam ha szét találna esni, akkor mivel nem kell, simán kidobom.

   Na most ha tegyük fel leesett volna a munkapadról és szétgurulnak a pincében a fogaskerekei, azokat akkor sem dobtam volna ki, mert ugye hátha egyszer még jók lesznek valamire. Ezen gondolatmenetet követve jutottam arra a következtetésre, illetve döntésre, hogy akkor meg már jobban járok, ha egyben teszem el.

   Mire fel ha minddel azért nem is, de két csavarral összefogattam az áttételházat, majd próbaképp bekapcsoltam a motort. Előtte persze alaposan megnéztem, hogy az immáron rögzítés hiányában szabadon lógó kapcsolók lábai nehogy rövidzárlatot okozzanak. Azt viszont nem figyeltem, hogy a motor ezen végére szerelt ventilátor (amúgy a tengely másik végén is van egy) hozzáér-e valamihez, mire fel a gomb megnyomásakor csak úgy repkedtek szanaszéjjel a letört szárnyacskák!
   Egy kicsit ugyan sajnálkoztam az óvatlanul tönkretett hűtésen, de a lapátokkal ellentétben én olyan nagyon azért nem törtem le, hiszen közel nulla esélyt láttam a motor újrahasznosítására.

   Egy újabb (a motor életében valószínűleg az utolsó) bekapcsolást követően még megörökítettem a kommutátoron éppen csak szikrázó szénkefét, majd felhagytam szerencsétlen masina további piszkálásával.

   Bevallom őszintén, hogy kissé szégyellem magam, mert a korábbi (szerencsére pusztán csak magamnak tett) ígéreteimmel ellentétben, ebben a pincében nemcsak a Simson és a roncs bicaj váza található, hanem egyre több minden más is.
   Részemről már többször is úgy voltam vele, hogy most már tényleg nekiugrok és elhordok innen mindent, csak aztán eddig még mindig az jött ki eredményül, hogy sajnos még mindig nincs hova.
   Az olyan nagyobb dolgokat mint például a fűtőtestek és a fénymásoló már elbontottam innen, de még mindig itt van a fűnyíró, balra lent a VHS videokazetta bemutatásához begyűjtött videomagnó, valamint egy csomó faanyag, műanyag doboz, szőnyegpadló maradék, meg ki tudja mi minden még, amikbe már belegondolni is fáj! Már úgy értem azért, mert mindhez van valami tervem, melyeket neki kellene végre állnom kivitelezni. Mikor ezekbe belegondolok, mindig elszomorodom, mely állapotból úgy szoktam magamat kirángatni, hogy megtekintek néhány valaha szintén "sose készül el" státuszú, azonban mára már mégiscsak elkészült projectet.
   Az egyik ilyen évtizedeket csúszott project a jelen helyszín kifestése volt, ami nem akkor történt meg, mikor ebbe a pincébe Bandi bácsi és Ilonka néni cuccaival együtt az ő eredeti pincéjükből átköltöztem, hanem tulajdonképpen már csak búcsúzóul, miután elhordtam innen a nagyja dolgaimat. Aztán hogy idővel ezt fogom-e visszaadni az új tulajoknak, vagy az eredeti pincét (ahol most amúgy a ház útszóró só készlete van), azt majd még eldöntöm. Gondolom úgy lesz, hogy azt kapják meg, amelyiket az adott pillanatban kevesebb munka lesz kipakolni.

   Egy másik egésszé kerekített project a csavarok szétválogatása volt. Az mondjuk igaz, hogy sem az első, sem a második csavaroknak szánt polc nem vált be, no de a harmadik helyszínre készített azonban már igen.

   Miután mindent visszatettem a helyére, és még a pinceajtókat is bezártam, csak akkor vettem észre, hogy a húsdaráló tulajdonképpeni daráló része kint maradt, amit az egyszerűség jegyében a létrán helyeztem el. Ahogy a néhai PC házából kiszerelt vasdarabot, valamint a mellette elhelyezett piros kislábast elnézem, szegény daráló is évekig itt fog porosodni...