Ez a kép a dátuma szerint még valamikor 2014-ben készült, természetesen egy lomtalanítás alkalmával, mikor is a rengeteg szétdobált videokazetta látványának hatására felmerült bennem az a nyilvánvaló tény, hogy olyat még nem szedtem szét. Ez a kupac volt olyan csúnya, hogy nem mentem be a közepébe, gondolván biztosan lesz még kazetta máshol is.

   Egy darabig ugyan elszórakoztattam magam a kazetták feliratainak olvasgatásával, de aztán erre egyrészt viszonylag gyorsan ráuntam, másrészt rengeteg volt az egyéb látnivaló.

   Ebben a kupacban már nem is csak úgy egyszerűen magukban voltak a kazetták, hanem a tárolásukra szolgáló bútorokkal együtt. Ezt nekem azért fáj nézni, mert még élénken emlékszem rá, mikor a barátaimmal kimentünk Bécsbe, ahonnan több csomagnyi videokazettával (és persze más egyéb kinccsel) tértünk haza.
   Én a kezdetek óta beszámoztam és feliratoztam a kazettáimat. Egyrészt azért, mert ugye sokkal egyszerűbb lekapni a polcról egy filmet, ha az ember tudja, hogy a 26-os kazettán van, másrészt a kölcsönadott kazettát visszaszerezni is könnyebb, ha a sorból hiányzó számúnak utánanézve, a film címéről beugrik, hogy kinek adta oda az ember. Én annyira rendes voltam, hogy nekem még a próbakazettáim is be voltak számozva!

   Aztán idővel elment az AMIGA, elkerültek a polcról a lemezei, elfoglalták a helyüket az újabb videokazetták, a bakelit lemezjátszó helyett pedig CD lett. (lásd a lemezeket jobbra lent)

   A valaha kincsnek számító kazettákat persze, mint ahogy mások, úgy én sem egyből dobtam ki. Először kettős sorokba rendeztem, majd idővel egyre fentebb és fentebb tettem őket a polcaimon, míg végül már nem volt hova tovább.

   Majd egy nagyobb szünetet követően, nemhogy a videókat, de magát a tévét is kivágtam a szobából. Míg a videókat (volt belőlük vagy négy) elbontottam, addig a tévének legalább jó helye lett egy kollégám telkén.

   A videokazetták be lettek dobozolva, majd lekerültek a pincébe. Mivel azóta itt már fadarabok vannak, így ez a hatalmas doboz most épp nagyban a másik, vagyis a lomos pincében foglalja a már odaát is egyre szűkösebbnek tűnő helyet.

   Ha már szóba került a hely, akkor itt említeném meg, hogy az eszement mennyiségű CD és DVD lemez helyett idővel vettem egyetlen nagyobb HDD-t, amire az összes lemez tartalma felfért. Illetve ez nem volt ennyire egyszerű, mert az újra helyszűke okán idővel azt játszottam velük, hogy minden egyes dalba belehallgattam (a filmekbe persze belenéztem), és amiről az adott pillanatban úgy ítéltem meg, hogy azt nem akarom többé hallani (vagy látni), azt egyszerűen letöröltem, mire fel idővel visszanyertem a HDD-n majdnem az összes a helyet.
   Míg a zenéket tartalmazó CD lemezekre akadt egy vevő (megjegyzem CD tok áron, de legalább nem a kukában végezték), addig a filmeket tartalmazó lemezeket a tárolásukra szolgáló tartókkal együtt ajándékoztam el.
   A videokazettákat is majdnem sikerült elsütnöm, mert valaki elvitte volna őket ingyen, valamiféle kazettamentés címszóval, csak aztán nem mertem őket odaadni, merthogy van nekem hozzájuk egy kamerám is. Mármint egy Panasonic M7-es, nagy VHS kazettás, valahol a pincében a polc tetején, egy műbőrtáskában. Ebben az a baj (mármint a kamera egyáltalán létében), hogy valaha ki tudja miket vettem fel a filmek mögötti szabad helyekre. Bár emlékeim szerint semmit, de attól még bármi témájú házi video megtörténhetett.
   Valamint egy újabb hatalmas baj az is, hogy megemlítettem a kamerát, amit persze szintén szándékomban áll szétszedni. Hiába a technika csodája, valami gumibigyó elengedett benne, mire fel legutóbb (ez úgy 5 éve lehetett) már csak nyöszörögve vitte a kazettát. Mivel a hozzávaló kazettákra sincs szükség, és már videomagnót sem gyártanak (bár nekem akad még néhány a pincében), így nem fogom veszteségként megélni az elbontását. Már ha odajutok valaha egyáltalán...
   Amúgy épp ez az a baj, amit az előbb említettem. Mármint az, hogy majdnem minden szétszedtem cikkben még be nem teljesült szétszedések irányába mutató utalásokat helyezek el. Van úgy, hogy csak néhányat, de egyszer még az is előfordult (a 1222-es cikkben), hogy 86-ot!
   Ezeket egyszer unalmamban összenézve (és persze össze is rendezve), az derült ki, hogy még mindig évekre való szétszedtem alannyal rendelkezem, és akkor hol vannak még az építési projektjeim? Mondjuk épp tegnap nyitottam meg belőlük a 158-adikat, szóval van haladás, de azt még mindig nem látom, hogy bármi esélyem lenne a végére érnem a dolgaimnak.

   Mivel több mint másfél év telt el, mire újra hozzányúltam ehhez a cikkhez, már be is vettem a szerteágazó 2022-es terveim közé, hogy amit csak érek, meg persze hangulatom is van hozzá, azokat a már megkezdett cikkeimet mind befejezem, mielőtt még elfelejtem, hogy mit akartam általuk elmondani.
   Ez a kép például annyira régi, hogy már nem is emlékszem rá, hogy mit akartam hozzáfűzni. Mert ugye lehetett az, hogy nesze Géza, itt egy újabb kupac, amiből elhozhatsz valamit, és persze el is hoztam, mint ahogy az is lehet, hogy mivel VHS kazettából már igencsak durva túltengésem van, így rá sem hederítettem az elém szórt kincsekre. Manapság persze egy videokazetta már teljesen értéktelen.

   Mikor bárhová is nézzek, mindenütt azt látom, hogy a kupi uralkodik (itt például egy kétkazettás SHARP rádiómagnó valamint egy ipari villanymotor várja, hogy bemutatkozhasson), olyankor az épp aktuális hangulatomtól függően vagy azt mondom, hogy ez semmi, ekkora kupit pár nap alatt simán felszámolok, hol meg azt, hogy itt talán már sosem lesz rend.

   Miközben az előző helyszínt csak úgy mellékesen tekintettem meg, azt tudakolva a tűzifa felé vezető úttól, hogy vajon járható-e, ide azért néztem be, hogy megtekintsem a belépéskor engem szemmagasságban fogadó polc tartalmát.
   Mármint az volt a kérdés, hogy ezek a dobozok távirányítók-e, avagy zsebszámológépek. Mivel ezek itt mind zsebszámológépek (valamint két üres műanyag doboz is akadt), a távirányítós papírdobozon pedig már ott a felirat, így mikor legközelebb jövök, akkor egy "zsebszámológépek" feliratot kell magammal hoznom.

   Miután a szanaszéjjel talált távirányítókat szép sorjában elrakosgattam, abból a szempontból néztem végig a polcokat, hogy akad-e még rajtuk bemutatásra váró videokazetta. Bár komolyan meglepett a tény, de egy árva darabot sem találtam! Hangkazetta és DVD viszont akadt, amiktől - épp mint ahogy VHS testvéreiktől - jó lenne megszabadulni. Mármint a felesleges helyfoglalásuk okán.
   Amit a bal alsó sarokban látunk, az amúgy a Compaq PC merevlemeze. Na most ha mégsem, akkor egy másik példány, a Compaqba való pedig valahol az asztalon hever. Ahogy innen továbbléptem, egyből belebotlottam a minap lehozott Grundig magnóba, ami a lomos pincében mostanság annyira tipikus történet, hogy én már fenn sem akadok rajta. Na jó, persze fennakadok, de már csak fizikailag.

   Ami viszont komolyan meglepett, az a botlást követő lenézés után a földön meglátott Grundig magnó. Mármint ebbe meg mégis hogy a csudába botlottam el, ha még előttem van?

   Nos úgy, hogy a botlató bőrönd bár táska, de nem magnó, hanem lemezjátszó, ami a mögötte látható szovjet filmvetítővel együtt ekkor még mindig arra várt, hogy végre bemutatkozhasson. Pontosabban szólva én várom, hogy ezek innen végre elkerüljenek.
   Amúgy valahol itt döntöttem el, hogy a videokazetta gyűjteményemet ezennel ünnepélyesen felszámolom. Erre már csak a kazetták helyfoglalása miatt is szükség lesz. Amennyiben a helyükre odateszem a már említett Grundig magnót, meg persze a Terta 922-est, ezt a lemezjátszót, a Mambó magnót, meg a két Videoton receivert, akkor attól azért már láthatóan nagyobb lesz itt a hely. Ez persze csak akkor lesz igaz, ha a felsoroltak mind odaférnek a két hatalmas, természetesen VHS kazettákkal csurig feltöltött papírdoboz helyére. Már ha megtalálom őket. Mármint azt a két dobozt már évek óta nem láttam, mégpedig annyira nem, hogy így hirtelen csak sejtem, hogy merre lehetnek.

   Amit a kép alsó szélén látunk, az a fura talpas monitor, amit jobb szélen, az egy laminálógép, ami alatt az ezüstszínű doboz egy AKAI kazettás magnó, míg a barna színű a néhai konyhai rádiónk. Mindeközben a kép közepén az a műanyag doboz terpeszkedik, amibe a zsebszámológépek melletti két műanyag dobozt fogom most azonnal bedobni, de csak azért, hogy újra legyen hely a polcon a kamerának.
   Amúgy bár szépen udvariasan, de attól még épp a minap tolt le egy kedves olvasó, mert elrontottam az irányú örömét, hogy nekem ajándékoz két régi csöves rádiót. Mármint az volt a baj, hogy nem fogadtam őket el. A pincében uralkodó helyszűke okán szerintem nem nagyon van mit magyaráznom rajta, hogy miért nem kellettek. A képet egy kissé alaposabban megnézve, rájöttem mi az a faszínű valami a fura talpas monitor alatt. Természetesen az is egy rádió, mégpedig egy a Dédi örökségéből származó bolgár készülék.

   Az előző helyszíntől el nem jőve, csak ott helyben megfordulva, természetesen újra egy szép öreg, konkrétan Orion 449-es rádió látványa fogadott, amin a folyton emlegetett helyszűke okán egy robotporszívót helyeztem el. A rózsaszín lepedővel borított széken pedig egy lapostévét.
   Ezekkel a kincseimmel amúgy az a baj, hogy a videokazetták sejtett fellelési helyéhez vezető úton igen komoly, szó szerint átléphetetlen akadályt képeznek. (lásd a képen a piros X jelölte célhelyet)

   Ez a kép majdnem ugyanazt ábrázolja, mint amit a kettővel ezelőtti, épp csak annyi különbséggel, hogy ezen a lomkupac további (felém eső) részei is látszanak. Mint az már csak a tornyok magasságából is sejthető, nem járható az az út, hogy a kupacot erre magam felé elhúzom, mert ugye ehhez szó szerint nincs elég hely.
   Bár komolyan hajlottam rá, de sajnos az az út sem járható, hogy a kazetták sarokból történő kiszedése előtt feldolgozom a fekete kosarak teljes tartalmát, a tetejükön ücsörgő Maja rádiós magnóig bezárólag, majd még a kakukkos órát is hozzácsapom. Mármint azért nem, mert ugye azzal már megint kitolnám a kazetta bemutatós projekt várható végdátumát. Márpedig most nem holmi tologatásra van szükség! Amúgy persze de, és tologattam is a dolgokat, de csak egy egészen kicsit.

   Nyitásképp eltettem az útból a robotporszívót, de csak mert az nagyon úgy nézett ki, hogy le fog esni a rádióról, aztán két vödör vegyes alkatrész, valamint egy alumínium létra kissé odébb történő tolása következett, és már léphettem is be a sarokba. Mikor bejutottam, kitettem a Melodyn rádió maradványát, majd azt követően a PB gázpalackot is. Mikor mindezekkel megvoltam, már oda tudtam guggolni a helyszín elé ellenőrizni, hogy valóban a két doboz videokazettát találtam-e meg, vagy már megint sikerült tévednem egy nagyot.
   Hogy a dobozt mennyire volt egyszerű feladat a szűk résből a szintén szűk résbe kihúzni, azt most inkább nem ragoznám, mert annak egyértelműen az lenne a vége, hogy újra nekiállnék káromkodni.

   A sarokban tanácstalanul ácsorogva, azon tűnődtem, hogy mégis mi a jó édes anyukámért nem tettem zsebre a papírdobozok felbontásához szükséges sniccert, ami amúgy a piros nyíllal megjelölt helyen van. No de mit nekem kiugrani a szűk résből, majd a tapétakéssel újra vissza...

   Mármint ott volt még feladatnak az is, hogy egy digitalizálás erejéig elő kellett túrnom közülük a hangalámondással szinkronizált Airplane filmet tartalmazó kazettát. Erre amúgy azért volt szükség, nehogy a többivel együtt azt is kidobjam.

   Bár a mai napra csak azt irányoztam elő, hogy a három helyen is megtalálható kazettákat összekoncentrálom (még ezt a nagy ívű tervet...), végül sokkal tovább jutottam.

   Így, hogy már egy helyen van az összes, így már nem lehet gátló tényező, hogy szanaszéjjel vannak. No nem mintha ez tényleg komoly gátló tényező lett volna, épp csak fognom kellett valamire a lustaságomat.

   Miközben a BASF feliratú tokból a hagyományos módon jön ki a kazetta, addig az AKAI-ból is, csakhogy az nem papírtok, hanem soha el nem kopó műanyag! A Waterworld kazetta nemcsak azért érdekes, mert orosz feliratok vannak rajta, hanem azért is, mert a kazetta a tokjából valami egészen szokatlan módon, konkrétan a kisebbik oldalán csusszan ki. Amit jobbra látunk, az pedig tisztára olyan átlátszó, valamint úgy is nyíló tok, mint amiben a hangkazetta szokott lenni.

   Mivel azt még mindig nem néztem meg, hogy a három középmechanikás videó közül van-e élet valamelyikben, így nincs esélyem belenézni a Szuperbolába, ami már csak azért sem fáj, mert Árkus József bizalmas modorosságát részemről valamiért ki nem állhattam.

   Ez és az előző kazetta között nemcsak az a különbség, hogy ebbe a kazettába szeretnék belenézni, hanem az is, hogy míg a 200 perces BASF kazetta orsója tele van szalaggal, addig ezé a 20 perces változaté értelemszerűen nincs.

   Miközben a háttér sárga asztal színe stimmel, a szalagorsók fehérje már nem. Bár tettem rá néhány erőtlen kísérletet, hogy a kép minden részlete látható legyen, ezt azonban végül feladtam.

   Amennyiben fel szeretnénk nyitni a szalagot eltakaró lapocskát, ahhoz előbb meg kell nyomnunk az apró szögletes gombot. Ez amúgy erősen ellenjavalt, mert a videoszalag különösen kényes a koszra. Mármint egy kövérebb zsírpacától (akár ujjlenyomattól is) képes ráragadni a fejdobra, ami aztán feltekeri.
   Erre van is egy történetem, bár az eredetére már nem emlékszem. Valaki valakitől kölcsönkért néhány kazettát, majd az egyiket a tokjából azonnal kivéve, megnyomta a pöcköt, felhajtotta a szalagot eltakaró lemezt, majd mint aki nagyon ért a dolgokhoz, hümmögött egyet. Mikor ennek hatására " te sem kapsz tőlem kölcsön semmit" felkiáltással a kazettákat mégsem vihette el, az illető igencsak megsértődött.

   Miközben a balra látható lyukban a fehér valamit a magnó mechanikájából kiálló pöcök megnyomja, kioldódnak a szalagorsókat biztonságosan rögzítő fékek, melyekre azért van szükség, nehogy a szalag a szállítás közbeni rázkódástól az orsókról leforogjon.
   A jobb oldali kerek lyukba a magnó egyik optikai érzékelője illik, konkrétan rámegy a kazetta, ami aztán az oldalsó érintkezőkkel (mert mindkét oldalon van) azt nézi, hogy hol áll a szalag a kazettában. Mármint ha átlátni a szalagon, akkor ugye az már nem a mágnesezhető, hanem a befűző szalag, mire fel meg kell állítani a szalagfutást, különben ha ki azért talán nem is szakadna az orsóból a szalag, de nyúlni a rántástól egy kicsit biztosan nyúlna. Márpedig erre (mármint a szalag állapotára) a videomagnó kényes. Épp ezért van a mechanikában ez a viszonylag komoly védelmi rendszer.

   Azt figyelembe véve, hogy volt, hogy mikor a barátaimmal kiszaladtunk Bécsbe, én csak egy doboz videokazettát, meg egy ébresztőórát hoztam, valahogy annyira elszomorító, hogy most kilopom a valaha kincsnek számító kazettából az azt összetartó öt csavart, aztán már dobom is a maradványokat szemétbe.

   Ahhoz képest, hogy egy videokazetta belsejének teljesen tisztának, szó szerint pormentesnek kellene lennie, ebben rengeteg fehér foltocska látható, ami nagyon úgy néz ki, hogy nem por, hanem penész. Ez valószínűleg attól van, hogy a kazetta a kidobása előtt valami nedves helyen, mondjuk egy beázott pince mélyén volt tárolva. Részemről végül ezért döntöttem úgy, hogy az én régi kazettáimat nem kapja meg senki. Mármint ugye egyrészt az enyémek is egy pincében vannak, már több mint egy évtizede, valamint ha nem is a lomos pince, de az odafutó folyosó egyszer már beázott. Mindezekre fel hiába ép az összes kazettám tokja (mármint nekem minden kazettatokom műanyag), ha egyszer (itt a lakásban a hallban) évtizedeken át nikotinfelhős környezetben voltak. Nekem konkrétan egy kicsit mindenem sárga és büdös. Bár a szag zöme már elszállt (hiszen az a dolga), de ettől még néhány kazettám papírszalagja úgy besárgult, hogy alig lehet elolvasni rajtuk a feliratot. Én legalábbis ezekkel győzködöm magam, hogy a valaha kincset érő, mára már egyszerűen csak a helyet foglaló kacatjaim megértek a kidobásra.

   Amennyiben egy kazettával akkora baj volt, hogy ennyire szét kellett szedni, akkor azt már nem volt érdemes összerakni. Mondjuk ha fontos családi felvételek voltak rajta akkor igen, de amúgy nagyon nem volt tanácsos egy beteg kazettával veszélyeztetni a k*rvadrága videomagnó egészségét.

   Ez itt a korábban említett fékrendszer, ami tulajdonképpen nem is fék, hiszen nem annyira lassít, mint inkább rögzít. Mármint a szalagorsók szélén látható fogakba beakadó pöckök semmiféle mozgást sem engednek meg.

   Ez pedig a másik. Ahhoz képest, ami a hangkazettában van, ez azért egy meglehetősen precíz szalagvezetés, bár hangkazettából is létezett precíziós mechanikájú.

   Mivel sok van belőle, valaha drága volt, arról már nem is beszélve, hogy az Ezermester újságot lapozgatva nőttem fel, az újrahasznosítás jegyében, ha csak játszásiból is, de álmodtam egy magnót a szalagorsók mögé. Hogy ezt a készüléket sosem fogom megépíteni, az egyrészt elszomorító, másrészt evidencia.
   Elmondjam mit találtam ki? Na jó, de Te akartad... Bár ez nem hangzik valami jól, de mivel csak azzal az anyaggal tudok bánni (és még azzal is csak úgy ahogy) egy főképp fa alkatrészekből álló magnót képzeltem el, aminek még a szalagorsói is fából lennének! Mármint ezeknél a kicsiknél sokkalta nagyobbak lennének, melyekre (már ha több orsó szalag is készülne) több kazettányi szalagot pörgetnék fel. A szalagvezetés és meghajtás elemei bőven kitermelhetők egy videomagnóból, míg a teljes sávos fejeket ferritből terveztem elkészíteni. Komolyan sajnálom, hogy ennek a projektnek egyrészt semmi értelme, másrészt már nincs bennem elég elszántság a kivitelezéséhez.

   A szalagot az orsóról lepörgetni annyira nem volt semmi értelme, hogy én már csak ezért is hosszú percekig jól elvoltam vele. Amúgy ha sikerülne a szalagot hosszában kettévágnom, akkor használhatnám valamelyik orsós magnóhoz, ami azért egy kissé ördögtől való gondolat.

   Mint azt már említettem, nekem az összes kazettám műanyag tokban volt, ami persze nem azt jelentette, hogy ilyeneket vettem, hanem csak azt, hogy apukám hozott a Csepeli AMK-ból két zsák műanyag tokot, mert az ottani videostúdióban a kazetták tokjait lecserélték kinyithatókra.

   Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire imádom, mikor egy cikk megírása közben derül ki, hogy hiányzik belőle néhány kép. Azért a helyzetért pedig pláne odavagyok, mikor azt sem tudom, hogy merre lehet a céltárgy!
   Ezt a kétfelé nyitható kazettatok fellelési helyszínt amúgy teregetés közben sikerült megálmodnom. Mert ugye a mosógép is mikor máskor végezne a mosással, mint mikor épp nagyban írok. Hogy aztán megérte-e a fáradságot a tok előkerítése, azt mindenki döntse el maga.

   Hogy volt-e valami értelme kivágni a műanyag kazettatokjaimból legalább néhány műanyag lapot, ami - mint anyag - később még felhasználható lesz, azt majd az idő dönti el.

   Ez már egy másik kazetta, melyben a szalagorsókon nincs, illetve nem akkora az ablak. Bár újabb 5 csavar, valamint két távtartó csövecske lett az eredmény, attól még elszomorító, hogy a valaha féltve őrzött kazetta erre a sorsra jutott.

   Aki nem volt olyan szerencsés, hogy zsákszámra kapott műanyag tokot, de szerette volna megvédeni a kazetta papírtokját a kopástól, az rajta hagyta a gyári fóliát, amit ha nem rögzített körben celluxszal, akkor nem tartott sokáig.
   Amúgy emlékeim szerint nekem csak egyszer kellett bizonygatnom, hogy az én kazettáim mind AKAI műanyag tokban vannak, és ha abban vitte el őket az illető, akkor abban is hozza vissza.
   A kazetta tokjához egy újabb történet, hogy mikor Tomi barátom beállított néhány UHER feliratú kazettával, részemről egyből azt mondtam rájuk, hogy az UHER cég nem gyárt szalagot. Hogy a kazettában a szalag milyen minőségű volt, arra ugyan már rég nem emlékszem, arra azonban még igen, hogy a papírtok ragasztásai egy hét alatt elengedtek.

   Hiába dobtam ki belőlük az előbb többet is, ezek még mindig nagyon sokan vannak! Arról már nem is beszélve, hogy a pincében ki van rakva belőlük egy hatalmas adag az Orion 449-es rádió oldalára, amihez jönni fog még majd ugyanannyi egy másik dobozból. A lenti készletbe amúgy a minap egyszer már belepusztítottam, mikor is egy kisebb zsákra valót beszórtam belőlük a kukába.
   Miközben én azt hittem, hogy micsoda rendes vagyok, idővel kiderült, hogy a VHS kazettákat nem lenne szabad a sárga szelektívbe dobni, mert valamiért veszélyes hulladéknak számítanak. Most már persze, hogy végül majdnem mindegyiket kidobtam, olyan mindegy...
   Ekkor jött az, hogy elgondolkodtam rajta, hogy mégis merre lehetnek azok a kazetták, melyekről a melóhelyi ünnepségek, valamint a családi összejövetelek anyagait digitalizáltam be. Bár úgy lenne jó, ha azokat már rég kidobtam volna, csak ahogy én magamat ismerem, még mindig őrizgetem őket valahol. Ahogy ezt leírtam, már álltam is neki megkeresni őket, de a lakásban csak a már korábban látott próbakazettát, meg egy másik társát találtam.

   Mivel videokazettához való csavarból van itthon egy marékkal, ezek annyira kellettek melléjük, hogy azt el nem tudom mondani! Ami meglepetés, hogy tényleg nem mondom el!
   Amit viszont nem vagyok képes nem elmesélni, az a csavarok eredete. Hogy a 80-as években mit keresett az egyik rejtett Ezermester boltban videokazettához való csavar, azt ugyanúgy nem értem, mint a rejtett boltokat. Mármint ahhoz képest, hogy emlékeim szerint apám akkor még járatta az Ezermestert, egyáltalán nem dereng, hogy a két szinte tényleg rejtett boltot reklámozták volna. Míg az egyik a Dózsa György úton volt, addig a másik a Ferenc körúton. Ez utóbbiban vettem a kazettákhoz való csavarokat, ahol az egyik falon volt egy csomó tároló, amiből a csavarokat súlyra lehetett vásárolni. A Ferenc körúti boltot (legalábbis emlékezetem szerint) csak azért találtam meg, mert véletlenül épp előtte álltam meg rágyújtani, s bevonzott az amúgy semmitmondó kirakat.

   Nálam a kazetták terén akkora volt a rend, hogy mindegyik be volt számozva, ceruzával feliratozva, és még egy kockás füzetem is volt (ez talán még meg is van valahol), amiben a filmeket tartottam nyilván. Azt viszont, hogy ki melyiket vitte el, azt hiába nem tartottam nyilván, olyan rendes barátaim, rokonaim és kollégáim voltak, hogy a teljes videokazettás korszak alatt mindössze három kazettám tűnt el, és még azok is egyszerre, mikor meghalt az unokaöcsém akinek kölcsönadtam.

   Bár még egy csomó minden tervbe volt véve, végül lemondtam, a videomagnó kazettából történő szalagkifűzésének bemutatásáról, de csak mert ha még azt is kivártam volna, míg a három középmechanikás videó a pincéből felkerül, akkor ez a cikk sosem készült volna el.
   A képen amúgy azt látni, amint a pincei kazettatokok műanyag lapjainak megszerzéséhez kikészítettem az előszobába egy szabóollót. Hogy a képek kissé (még ha csak...) összevissza vannak, az egyértelműen annak köszönhető, hogy az utóbbi időben (még ha csak...) egy kissé szétszórt voltam, valamint a már elkészült cikkbe (cikkekbe) többször is beleírtam, mert folyton kimaradt belőlük valami.

   Hogy mégiscsak lássunk egy magnóba történő szalagbefűzést, fogtam és átemeltem a koszos elejű videóról szóló cikkből ezt a témát kiválóan bemutató képet, ami teljesen egyértelműen egy nagyon félresikerült szalagbefűzést mutat.

   Mit ne mondjak, nagyon tudom utálni, mikor egy már késznek tekintett cikkbe bele kell írnom. Az addig rendben, hogy az olvasók kijavítják a tárgyi és nyelvtani tévedéseimet, no de az, hogy a cikk elkészülte után hetekkel találok egy olyan képsort, amiről korábban azt hittem, hogy már végleg elveszett, az azért tényleg bosszantó. Ez a kép amúgy azt mutatja, hogy választhattam, miszerint a kazettákat a szelektívbe a zöld vagy a piros vödörben hordom ki.
   Míg a piros vödör - már csak a mérete miatt is - egyértelműen kevesebb fordulót jelent, addig a zöldbe hiába fér kevesebb kazetta, cserébe ott van az a hatalmas előny, hogy annyi kazetta súlyával - remélhetőleg - nem húzom meg a derekamat. Végül nem ezért választottam a zöld vödröt, mert egészségügyi szempontból az a biztonságosabb, hanem mert a pirosban volt néhány liternyi átszitált virágföld.

   Hogy a fényképezőgép a másfél méterrel lentebb található padlóra fókuszált, azt jelen kép kapcsán azért nem érzem rettenetes hibának, mert azt a matricán srégen átvonuló sárga foltot jobb nem élesen látni. Hogy a csúf foltosság mégis mitől keletkezett, arra mondjuk nem jöttem rá, ha csak nem kapott a matrica vizet.

   A kép "olyan nincs" címe arra utal, hogy "olyan nincs", hogy ha én azt a másik doboz videokazettát nem most azonnal szedem ki a sarokból, akkor újra, mármint záros határidőn belül legyen hozzá elég lelkierőm.

   Mire fel bemásztam a sarokba, kihúztam a polcból a dobozt (most már nem felejtettel el magammal vinni a kibontásához szükséges sniccert), kirakosgattam a kazettákat, majd miközben a résből kimásztam, hogy ne legyen útban pakoláskor, magát a dobozt is kihoztam. Az "is" úgy értendő, hogy néhány apróság is velem jött, mondván azokat is mindjárt bemutatom, ezek azonban kisvártatva - a rumli okán - visszakerültek a sarokba.

   Ezeket a kazettákat nem azért tettem félre, mintha a felirataik alapján lenne rajtuk valami értékes, hanem azért, mert gyanús volt, hogy nincs rajtuk felirat. Mármint ezekre majd még ránézek, hátha van rajtuk valami családi felvétel. Ezt persze csak akkor fogom tudni megejteni, ha a háttérben nem is annyira megbúvó három középmechanikás videó közül legalább az egyik működik.
   Ahogy ebbe egy kissé alaposabban belegondoltam, mindjárt beugrott, hogy a felvételek készítéséhez használt Panasonic M7 kamera is ott hever valamelyik polc tetején. Mivel a kazettákkal együtt az is értéktelen, épp mint ahogy a magnók, úgy szegény kamera sem kap kegyelmet.

   Hogy a két hatalmas doboznyi VHS kazetta zöme már a sárga szelektív kukában van, annál már csak az a meglepőbb, hogy ezen akcióm hatására mekkora hely keletkezett. Mármint ha nem lenne a lomos pincében a földön annyi kacat, hogy már mozdulni is alig lehet tőlük, akkor néhány nagyobb dobozzal betolhatnék ide hátra, mire fel lenne egy plusz talpalatnyi hely. Hogy ezzel az akcióval csak annyit érnék el, hogy már két helyen is ácsoroghatok? Hát ja. Ezért is nem álltam neki.

   Bár a rádió oldala immáron kiürült, csak mivel az nagy (mármint a rádió), így nem ő következik, mert félek, hogy a mozgatásával megroppantanám a derekamat, mire fel előkaptam két nálánál kisebb, de az persze fontosabb, hogy könnyebb dolgot. Míg a légtisztító egy belső sarokból, a spektrumanalizátoros mélyláda az asztalról került át ide. Utóbbi helyére - mielőtt az asztal széléről leverném őket - egyből bekerültek a maradék kazetták.

   Mikor még azt is szerettem volna elkövetni, hogy a remélhetőleg hamarost megtörténő felhozásukat megkönnyítendő beteszem őket egy szatyorba, abból egy fia darab nem sok, annyi sem került elő, pedig tudom, hogy valahol lennie kell belőlük egy hatalmas dobozzal, vagy fiókkal, vagy így hirtelen már nem is tudom, hogy mibe tehettem őket, mikor a múltkor a szanaszéjjel heverő szatyrokra nagyon megharagudtam...