A valós időben épp a minap fejeződött be a sárgára festős három, mely projectet részemről úgy zártam le, hogy a többi sárga festék után áhítozó bigyóm idén már biztosan csupaszon marad, csak aztán egyrészt még a festék fele sem fogyott el, másrészt befutott egy önként jelentkező (lásd a paprikák között a pákatartót), harmadsorban pedig az év vége még nagyon messze volt.
   Mivel még csak nyár vége sem volt (lásd a viruló paprikákat és a napsütést), gondoltam néhány bigyómra még simán (értsd a lassú tempóm ellenére is) rászáríttatom a nappal a festéket. A pákatartóra persze most még nem a festék szárad, hanem csak a szivacstartójából ki a víz. A két adag paprika között látható Siemens magnós rádiós ébresztőórával ugyanez a helyzet. Mármint az, hogy az is (épp mint a pákatartó) a szivacstól lett vizes, csak ő az elmosogatásakor.

   Ezt szerintem nem Apukámtól kaptam a Weller pákához (mert azt amúgy tőle), hanem én vettem valahol. Hogy hol, arra mondjuk már nem emlékszem, pedig az ilyesmi értelmetlen adatok (más fontosak bezzeg nem) valami érthetetlen okból meg szoktak maradni a fejemben.
   A múltkor például eszembe jutott az első céges autóm, ami amúgy egy dobozos IZS volt. Valamint az is eszembe jutott, hogy milyen hangszórókat szereltem bele. (két kicsi sárga membránosat) És még az is eszembe jutott (mint egy teljesen érdektelen részlet), hogy a természetesen általam beépített saját rádiós magnóhoz az Üllői úti antenna boltban (ami az árkádok alatt volt) vettem az antennát.

   Ha az eredete ugyan nem is, de az állagának oka azért eszembe jutott. Ezen a pákatartón eredetileg valami egészen masszív műanyag borítás volt. Ezt úgy kell érteni, hogy bár a páka meleg, potyog róla az ónpaca a tartóra, néha neki is ütődik a forró felület, ennek ellenére mégis hosszú évekig kitartott. Szerintem nem annyira a meleg ette meg, mint inkább (ahogyan azt a műanyagok szokták) egyszerűen elöregedett, elrepedezett, majd elkezdett a felületről kisebb nagyobb darabokban leválni, aminek idővel az lett a vége, hogy nekiálltam és az egész felületet lecsupaszítottam.
   Hogy ez így csúnya? Szó se róla, az, csakhogy eredeti (értsd a lecsupaszításkori) terveimben az szerepelt, hogy majd mikor legközelebb festek valamit (mondjuk dobozt, motort, ablakot), akkor majd egy füst alatt ezt is átkenem az épp aktuális (értsd ecsetben lévő) színre. Hogy ez még mind a mai napig nem történt meg? Nos ez a tény is arra világít rá, hogy a halogatás országos nagymestere vagyok.

   Mivel nem tudtam eldönteni, hogy az immáron letakarított alumíniumra ragadna jobban a festék, vagy a még ragyás, konkrétan vízköves ótvaros felületre, inkább lecsiszatoltam róla az oda nem való részleteket. Ezt amúgy egy az esztergába fogott drótkoronggal tettem meg, mert úgy ítéltem legjobbnak a túlélési esélyeimet. Mármint azon szempont alapján, hogy mely esetben a legkisebb a valószínűsége a bőröm drótkoronggal történő közvetlen találkozásának.

   Egy másik érv volt a drótkorong bevetése mellett, hogy azzal a korábbi képen még igencsak feketéllő rugót is egészen szépen sikerült kifényesítenem. Itt aztán rezgett a léc, hogy ezt az alkatrészt is lefestem, csak mivel ezt barnára kellett volna (mert azon kevésbé látszott volna a gyantafüst), így végül mégsem tettem meg. Persze ott volt ellenérvnek az is (mármint a barnára történő átfestés ellen), hogy ez az alkatrész fényesen is szép. Itt aztán mindjárt felmerült ötletként, hogy mi lenne, ha a pákatartó alját először lecsiszolnám (mármint teljesen simára), aztán rámennék és felpolíroznám tükörfényesre, mint mondjuk a múltkor Mártika pinceajtajának eredetileg szintén fekete kilincsét.

   Mivel a felület nagyon ragyás volt, nekem meg ugye nem hobbim a csiszolás (bár most már van hozzá állvány az esztergára, meg pad is a csiszológéphez), ezért már kentem is szét a pákatartó alján a szokásos okkersárga festéket.

   Időközben eltelt három nap (ahogy én magamat ismerem, esetleg jóval több is), mire fel már szaladtam is le a pincébe (Te, még azt a cammogást...) felkenni a talpra a következő réteg festéket. Mivel a múltkor (szeptember végén, sulikezdés után, leértékeléskor) alaposan bevásároltam ecsetből, így nem szórakozok a hígítóval, hanem mindig újat (mármint ecsetet) veszek elő. Na most az addig rendben, hogy már eleve olcsó volt, és aztán még le is értékelték (pláne én már eleve ócska (mert olcsó) ecseteket akartam), de attól még nem kellene ennyire ergyának lennie. Ezt úgy kell érteni, hogy ami szmötyi az ecset szőrei körül látszik, azokat én mind az ecsetből masszíroztam ki. Jelen esetben nem arról van szó (illetve részben azért de), hogy ha ezt nem teszem, akkor ezek az apró hulladékok (a gyártó meg nem annyira apró hulladék) mind beleragadtak volna a festékbe, mint inkább arról, hogy mielőtt kimorzsoltam volna őket az ecset szőrei közül, az egész össze volt állva. Konkrétan annyira merev volt, hogy kopogtatni lehetett az ecset szőrével a fán!

   A második réteg felkenése óta már két nap telt el, de még mindig fogott a festék, mire fel úgy döntöttem, hogy felhozom a pincéből a napra, gondolván ott majd pikk-pakk megszárad. Azért így ahogy látod, vagyis egyben az egészet, mert ugye a festék még nagyban fogása okán másként nem tudtam volna megúszni, hogy én magam is sárga ne legyek. Ez amúgy (mármint a magam össze nem festékezése) általában (a kesztyűhasználatnak köszönhetően) mostanában már sikerül.

   Ami még szintén sikerült (amiben amúgy nem bíztam, és persze bénáztam is vele rendesen), az a pákatartó aljának - az alátett fadarabnál fogva - a paprikák közé történő kitolása. Ha csak ritkán is, de van az úgy, hogy még a lehetetlennek látszó is sikerül. Mármint a segítségemmel.

   Ezeket mondjuk éppen ilyennek akartam. Aztán mikor már épp kezdtem volna magammal szemben valamiféle megelégedettséget érezni, mindjárt két dolog is közbejött. Míg az egyik az volt, hogy felsejlett bennem a forró ónpöttyöktől felváló festék, ami ugye biztosan csúf nyomot fog hagyni a most még szép sárga felületen, addig a másik az, hogy ha odatennék a rugó alá egy fémlapot, akkor arról az ón - a festett felülettel ellentétben - letakarítható lenne. Szóval hiába a már majdnem kész állapot, ha egyszer kitaláltam a feladathoz még valamit.
   Ez jelen esetben sajnos nemcsak annyi, hogy leszabok egy darab vas, vagy akár alumínium lemezt, hanem mivel nem is oly rég bontottam valamiből egy darabka krómozott lemezt, inkább azt kellene előtúrnom. Hogy ennek mennyi az esélye? (mármint az előtúrás sikerességének) Jelen esetben - a lomos pincében újra eluralkodott káosz okán - sajnos meglehetősen csekély.

   Gondoltam addig is, míg a vastag krómozott lemez fellelési helyét megálmodom, lehúzom a festék elleni védelmül a pákatartó aljára ragasztott szigetelőszalagból kialakított védőréteget. Miközben én nagyban azzal voltam elfoglalva, hogy semmi se legyen sárga...

   Hogy aztán ennek a ténynek volt-e köszönhető, hogy a védőréteg lehúzásától minden merő egy sárga lett (lásd példának a frissen kitett, az előbb még hófehér háttérpapírost), az nem valószínű.

   Az viszont biztos, hogy a kezemről (mert ugye oda is jutott festék) a sárgaságot a babafürdetés miatt nem tudtam lemosni. Hogy aztán én vagyok-e lököttebb, aki ugye mindent sárgára fest, vagy a párom a babáival, azt most inkább ne firtassuk.

   Egy újabb jelentkező a sárga színre a pinceajtó zár körüli része, ami mondjuk már eleve sárga, csak most már nem annyira az, mert leverte róla a színt a zárban forgatott kulcscsomó. Hogy azt a részt eddig mégis miért nem festettem le, illetve át? Sajnos még véletlenül sem azért, mintha eddig nem jutott volna már többször is eszembe a helyszín, mikor épp a pincében ácsorogtam, kezemben a sárga festékes ecsettel, hanem csak sosem volt velem a képen látható papír, ami most nemcsak a következő részprojecthez, hanem még a pákatartóhoz is csatlakozik.

   Az mondjuk igaz, hogy csak annyiban, hogy a kiírás hátára vázoltam fel, hogy mekkora anyagot kell a pincében leszabnom, de szerintem ez így volt jó. Mármint azért, mert a kiírást így biztosan nem felejtem idefent.

   A vázlatrajz készítésekor kissé ugyan megzavart, hogy a pákatartón nem egy, hanem két lyuk van, de aztán rájöttem, hogy ez csak azért van így, mert valaha (mármint a pákatartó előző piszkálásakor) a beletört csavar kiműtése helyett fúrtam inkább egy másik lyukat.

   Most meg újra benne a menetet, nehogy ismét beletörjön a csavar. Mikor ezzel megvoltam, elindultam az előbb mutatott rajzzal a pince felé, mert úgy döntöttem, hogy a pákatartónak még ma egésszé kell kerekednie. Valamint azért is le kellett mennem, mert idefent nem találtam meg a széles öntapadós gumiszalagot, ami valószínűleg azért volt, mert visszavittem a pincébe. (vagy csak nagyon jól eldugtam)

   Azért néz ki ilyen érdekesen az udvarunk, mert épp cserélik a házunkon a tetőt. Hogy mit keres itt ez a kép? Nos arról van szó, hogy a rengeteg bontott cseréplécet (még a múltkor) meglátva, mindjárt eszembe jutott, hogy azokból egy nagyszerű komposztálót építhetnék a kertbe (amit persze szintén sárgára festenék), és akkor nem kellene külön fizetni még a falevelek elszállításáért is. Két napig tököltem rajta, mire végre meg mertem kérdezni, hogy az enyémek lehetnek-e a fadarabok. Szerencsére nem, mert az egyik tetőfedő ezekkel fűt, így megúsztam a komposztáló építését.

   Kezdetben arról volt szó, hogy nekiállok megkeresni azt a csodásan fényes felületű vaslemezt, amit már nem tudom miből bontottam ki, az azonban biztos, hogy itt kell lennie valahol. Mikor aztán ezt a kupit megláttam (no nem mintha nem tudtam volna róla, hogy így állnak a dolgaim), azonnal feladtam a fényes vaslemez felkutatásával kapcsolatban szövögetett csalfa tervemet.

   Majd kimentem a kertbe, bemásztam a sittes konténerbe, ahonnan ezt a nagyon görbe, valószínűleg alumínium lemezt sikerült kitúrnom. Hogy ez eredetileg mégis mi volt? Egy olyan antenna része, amit a felettünk lakó bácsi épített, számomra eszméletlen vastagnak tűnő anyagokból. Pláne túlméretezettnek tűnt az antenna azon tény tükrében, hogy az nem a tetőn kívül, hanem bent a padlástérben volt elhelyezve. Megmutatni sajnos már nem tudom, csak elmondani, hogy a dipól 10 centi széles és 2 milliméter vastag alumínium lemezből volt meghajlítva.

   Miután a frissiben beszerzett anyagot elhelyeztem az egyre jobban alakuló eszterga tetején, nekiálltam felkutatni a már korábban említett széles gumiszalagot. Itt aztán, az immáron szép sárga satu láttán egy kissé elérzékenyültem. Valamint annak kapcsán hitetlenkedtem is, hogy lassú tempó ide vagy oda, de azért már látszik némi haladás.

   Mivel eddig keresztben volt, és abban az elrendezésben nem volt vele semmi gond, így most csak azért is hosszában ragasztottam fel a pákatartó aljára a gumiszalagot. Hogy bénáztam-e vele, mikor a tekercsről lehúzott közel 20 centi hosszúságú ragadós szalagot hosszában félbevágtam? Szerintem nem árulok el vele titkot, hogy igen.

   Mikor a pákatartót feltettem a pultra, majd elméláztam rajta, hogy pontosan mennyire is várom (nagyon), hogy végre eltűnjön innen minden, azonnal beugrott, hogy azért sietek (még ezt a túlzást) a pákatartó összeszerelésével, mert a páka kell a 71DA-2 Deprez műszer összeszereléséhez.
   Aztán ahogy itt merengve álldogáltam az asztalom előtt, idővel az a másik tény is beugrott, hogy épp az előbb ígértem meg, hogy a pákatartó még ma elkészül, mire fel már indultam is vissza a pincébe. Mentségemül (mármint arra, hogy a pusztán magamnak tett ígéretről ilyen gyorsan megfelejtkeztem) mindössze az szolgál, hogy időközben letakarítottam az egész lépcsőházat, és még az udvari és az utcai járdát is megsepregettem.

   Kitettem a pince előtti linóleumra a munkapadot, arra a feladathoz mérten hatalmas anyagot, meg persze a rajzot is, majd elkezdtem törni a fejem. No nem azon a kérdésen, hogy mégis minek nekem a pákatartóra egy díszlemez, hanem azon a másikon, hogy vajon viszi-e a flex az alumíniumot, vagy beleragad. Mivel sem kockáztatni, sem kísérletezni nem volt kedvem, előkaptam a gattert, majd az anyag méretre történő leszabását követően még egy csomó másik szerszámot is.

   Ez a szépítés csalás, merthogy ezeket a köröket nem polírozás, hanem karcolás (konkrétan egy mini drótkorong) okozta, az eredmény azonban ettől eltekintve igencsak szépnek mondható.

   Ez a kép a kannatároló láda kipofozós cikkből származik. Míg a balra látható szatyorban tűzifa van, addig a jobbra látható láda külsején komoly festékhiány tapasztalható. Mivel az előző kép még valamikor nyáron készült (vagyis szó sincs róla, hogy elkapkodnám a festegetős dolgokat), mára már fogalmam sem volt róla, hogy van-e még a sárga festékből.

   Most jönne az, hogy csak úgy egyszerűen lehajtom a falról az asztalt, csak ugye valami marha már megint odapakolt az útba, pedig ez épp azért került ide, mert ezt az asztalt itt már-már képtelenség elbarikádozni. Amúgy még nekem is csak úgy sikerült, hogy építettem alá egy polcost, amire feltettem az immáron ágyra szerelt esztergát, arra meg mindenféle más egyéb kacatokat. A hely kiválasztása amúgy annyira jól sikerült, hogy még így sem sikerült annyira elbarikádoznom, hogy egy perc alatt hozzá ne fértem volna.

   Az asztalt - hogy lehetőleg későbbre is megmaradjon a szépsége - leterítettem újságpapírral, majd a lefestendő ládát két fadarabbal feltámasztva tettem rá, hogy ne nőjön össze az újságpapírokkal. Mindeközben a festékes doboz azért áll fejjel lefelé, hogy összekeveredjen a dobozban a leülepedett festék.

   Eddig jó! Kiáltottam fel, majd mindjárt át is mentem morcosba, mert nem találtam meg azt az üveget, amibe a sárga festékes ecset való. Ez amúgy lehet, hogy nincs is, mert még régebben kidobtam. Már úgy értem, hogy ha lett volna, akkor azt még a festés megkezdése előtt ott kellett volna látnom a polcon.

   No de nekem ne lenne elrejtve egy csomó kávésüveg? Ez itt amúgy a lomos pince, az asztal lapja alatti rész, ahol a barna bőrönd egy szovjet filmvetítő, míg a kék egy hatalmas gerjesztett hangszóró.

   Mármint ezt, ahol nemcsak azért szoktam tartani, hogy ráüljek, hanem azért is, hogy felálljak rá, hogy jobban rálássak arra, amit épp nagyban festegetek. Erre persze lehetne mondani, hogy túl magasra került a felcsukható asztal, csakhogy ha lentebb teszem, akkor alatta túl kevés lenne a hely. Mármint annak az esztergának, amit egy odatett polcon helyeztem el.

   A sámli végül innen, vagyis a frissiben kinevezett útszóró sós pince legmélyéről került elő. Ide amúgy akkor került, mikor a balra látható bútorelemeket egymásra tettem, s ehhez az épp megfelelő magasságú sámlira álltam fel.

   Majd kap még belülről (mármint ezen felül) két plusz réteget is, aztán ugyanezt kívülről is. Ezzel sajnos még nem lesz kész a project, mert az új deszkákat is le kell hozzá szabnom, mely anyagok valószínűleg szintén sárgára lesznek lefestve.

   Már a ki tudja (már úgy értem, hogy én magam sem tudom) hányadik réteg festék van rajta, de még mindig nem voltam képes kiszabni a tető alá szükséges fadarabokat. Mindezt úgy, hogy időközben elkészült a fadarab tároló szekrény, az útszóró sós szekrény, és még egy újabb polcos is. Az előtérbe az osztópolcról már nem is beszélve! Végül úgy döntöttem, hogy az újságtartó fa részei nem festve lesznek, hanem lakkozva, de csak mert a nemes célra kiválasztott anyag már jórészt eleve lakkozva volt.

   Valahol a háttérben már nagyon készül a rács az egyik pinceablakra, mint ahogy a mellette lévő pince kipofozása is már erősen a végkifejlet felé közelít. Ez annyira így van, hogy már mindkét pincére túrtam egy-egy öreg lakatot, valamint kulcsot is a szomszédasszonyoknak a külső ajtóhoz.
   Mikor az előbb odaát voltam, s felszereltem azt a csővédőt, ami a néhai útszóró sós pince kipofozása című project fő feladata volt, majd megcsodáltam az elért eredményt (minden fehér lett, kivéve a sárgás színű linóleum padlóborítást), majd visszatérvén ide, meglátván a kopott lakatot, egyszerűen nem bírtam a véremmel!

   Tekertem rá egy kevéske szigszalagot, hogy ne folyjon bele a lakatba a festék, majd szomorúan állapítottam meg, hogy újabb napokkal sikerült elodáznom a már majdnem kész pince átadását. Még tiszta szerencse, hogy a teljes elkészülését valamikor nyár elejére ígértem. Mondjuk még a rács sincs kész a szomszéd pince ablakára, aminek a felszereléséhez (mármint ahhoz, hogy lássak is a feladatból valamit), majd abból a pincéből veszek áramot, amire majd ez a lakat kell.
   Már csak ebből is látható, hogy az utóbbi időben milyen szépen sikerült az épp futó projektjeimet felfűznöm valamiféle logikai szálra. Ennek amúgy részemről nem örülök, mert egyértelműen az lesz a vége, hogy úgy nagyjából egyszerre fog elkészülni az összes. Mármint ahelyett, hogy szépen egyenként futnának ki.
   Hogy ez nekem miért nem tetszik? Már csak azért sem, mert így a párhuzamos futások okán nem győzöm szétválogatni a képeket. Ezt persze el lehetne kerülni, ha egyszerre csak egy valamivel foglalkoznék, csakhogy az most épp nem megy, merthogy minden mindennel összefügg.

   Mint azt már többször is említettem volt, ha valami felismerhetetlen, akkor az nálam valószínűleg egy festőállvány. Ez ugyan egy kicsit rossz felé ferde, de azon könnyű volt segíteni egy puszta görbítéssel.

   Ezen a képen pedig már nagyban a lakásban szárad a lakat, lásd a kép alsó széle közepét. Ez az akció amúgy majdnem elveszejtette a legnagyobbik csavarhúzómat, mert ugye miután leakasztottam róla a lakatot, már egyáltalán nem volt feltűnő. Mármint a BRG MK-29-es magnó alól kiálló csavarhúzó.

   Itt, vagyis a cserépkályha és a fásszekrény között lógva is száradt egy újabb napot de aztán hiába volt a lakatnak egy kicsit még mindig festékszaga, nem bírtam a véremmel és levittem a helyére. Ebben a hirtelen döntésben az volt az érdekes, hogy a rengeteg húzás halasztás után, épp a pincével elkészülés napján csörgött rám a felettünk lakó, hogy mikor lesz kész a pincéje, mert már nagyon át szeretné hozni a bicikliket.

   Én meg azt feleltem (végre felelhettem), hogy épp ma lett kész, csak kissé még festékszagú az ajtón a lakat. Mivel ekkor még bőven volt a dobozban sárga festék, gondoltam keresek valami lekenhetőt, de nem találtam. Ez a helyzet persze idővel még változhat, hiszen annyi körülöttem a kopott tárgy, hogy azokat most inkább neki sem állok felsorolni...