Balra a Belka varrógépről lebontott villanymotor, jobbra két Thomson HGW, mögöttük pedig néhány egyértelműen a kukába való háztartási hulladék látható. Hiába vagyok edzett (mert ugye láttam én már itt annyi mindent), ezt a látványt annyira nem bírtam nézni, hogy megindultam a bigyókkal a megfelelő irányokba.

   Azt viszont igen, hogy bármiféle irányba nézve, mindenütt valami olyan tárgy látványa fogadott (amúgy persze tárgyaké, de ez most mindegy), amiket még mindig nem mutattam meg. Na így esett a választásom a mai napon az apukám építette mérőműszer mellett porosodó fényképezőgépre. Mármint úgy, hogy miközben próbáltam valami olyan irányba nézni, ahol semmi boncolnivalót sem látok, mindenféle célzatosság nélkül, vagyis egészen véletlenül itt állapodott meg a tekintetem.

   Ez egy nagyon szép kis fényképezőgép! Illetve nem olyan szép, mert ugye a teleptartó ajtaja celluxszal lett rögzítve, valamint ez a gép kicsinek sem igazán nevezhető.
   A megjelenésekor, vagyis még 2004-ben a bolti ára 60.000 forint volt, ami az eltelt 15 év alatt (én még valamikor 2019-ben vettem) 1.000 forintra zuhant. Még alkudnom sem nagyon kellett rá a Bosnyák téri piacon, mert már eleve nem kértek érte sokat.
   Hogy ezt meg mégis minek vettem meg? Nos azért, mert egyrészt a múltkor 18.000 forintomba került a Vaterán egy másik S2100, miután az elődjét ráejtettem az optikájára, másrészt egy ezresért egy ilyen szép gép akár még puszta dísznek is bőven megéri.

   Amit jobbra látunk, az egy a helyéről (mármint a gépből) kijövő optika körülről lecsavarható cső, amiben az az okosság, hogy azt a helyére, vagyis az optika elé, köré feltéve, a gépből kijövő tubus védve van. Ha meg nincs ott, akkor fel lehet tenni a helyére a lencsevédőt, ami amúgy a cső végére is feltehető.

   Míg balra a ma bemutatásra kerülő gép, addig jobbra az a másik látható, amivel általában a lakásban fotózok. (ez a kép amúgy az éppen aktuális zsebgépemmel készült) A jobbra látható gépre sajnos nincs optikavédő feltét, amit részemről amúgy már megálmodtam, mégpedig egy a gépre kívülről ráhúzható csőből, csak még nem volt érkezésem megcsinálni. Gondolom csak akkor lesz, majd ha ezt a példányt is leejtem...

   Hogy ez a gép az újjal ellentétben nem 10, hanem csak 4 megapixeles, az azért nem probléma, mert az új gép képminősége - a túltömörítésnek köszönhetően - konkrétan csapnivaló. Mármint ahhoz képest, amit mondjuk a Samsung S630-as produkált. Ez már csak abból is nyilvánvaló, hogy míg a 630-as a 6 megapixeles képet csak átlagosan 5 megabájtra nyomta össze, addig a 10 megapixeles Fuji S2100 átlagban 3 megabájtosra. Ezt persze (mármint a túltömörített képet) nem szokták a gyártók fennhangon hirdetni.
   Visszatérve a mai cikk témája fotómasinához, ennek az összes többi gépemmel szemben előnye, hogy ez RAW, vagyis tömörítetlen formátumot is tud. Ez azért jó, mert így nem a gép, hanem én magam tudom az ügyetlenkedésemmel a látványt tönkretenni. Ennek persze majd még alaposan utána kell olvassak. Mármint a RAW formátummal való mókolás rejtelmeinek.

   A vaku ezen a gépen is gombnyomásra nyílik. Apró érdekesség, hogy a szintén a piacon vett Fuji S5700 gépen a vaku fizikai kioldása elektronikus. Vagyis nincs rajta gomb, illetve nem mechanikus, hanem elektronikus.

   Ez itt az objektívsapka rögzítésének mechanikája, ami sokkal jobban sikerült, mint mondjuk a Konica Minolta Z10 esetében, amit sajnos már többször is meg kellett mókolnom.

   A pirossal bekeretezett részeken látható csonkok látványa, mondhatni komolyan elszomorító. Az mondjuk igaz, hogy a fiam Z10-es gépén a zárhatatlan telepfedél kérdését egy huszárvágással megoldottam, és még az is, hogy ezt a gépet sehova elvinni nem akarván, ez is lehetne csavaros, de attól még nem boldogít a tudat, hogy dolgoznom kell vele. Mondjuk ha hibás lenne a gép, akkor megúsznám a teleptartó fedelével történő tökölést. Majd mindjárt kiderül, hogy mi a helyzet.

   Íme a két tartalék együtt. A másik géppel némileg jobban jártam, mert annak csak a vakut kint tartó mechanikája sérült, ami azért egy jóval kevésbé fontos mechanikai részlet, mint mondjuk a teleptartó fedele. Az S5700 gépnek ráadásul még a kijelzője is nagy. Az meg pláne előny, hogy annak a gépnek az optikája a tubuson belül mozog, ami így aztán már-már tönkretehetetlen.

   A kártyaolvasóm hiába érzékeli az xD kártyát (nekiáll rajta világítani a kék LED), látni sajnos nem látja a PC a kártya tartalmát. Konkrétan már eleve meg sem jelenik a betűjele.

   Mint ahogy a kopottas ezüst laptopot, úgy a fényképezőt is félretettem, majd utánaolvastam az xD kártya rejtelmeinek. Mivel az derült ki, hogy xD kártyából különböző típusok vannak, amiket aztán vagy lát a fényképezőgép, vagy jelen esetben a kártyaolvasó, vagy nem, már majdnem ott tartottam, hogy jó, akkor veszek végre egy új kártyaolvasót, de aztán beugrott, hogy létezik a problémára egy meglehetősen egyszerű kerülőmegoldás.

   És már áramlottak is a gépemre az adatok. Amit a képen látunk (csak olyan nagyon azért nem), vagyis az, hogy van a kártyán egy csomó kép, az még nem én voltam, hanem a masina előző gazdája. A fájlok dátuma alapján (már ha rendesen be volt állítva a gépen a dátum), a fényképezőgép legutóbb 2014 januárjában volt használva. Amúgy közel ezer városnézős kép volt a kártyán, meg néhány videó, szép színesen világító szökőkutakról.

   Ha tegyük fel nagyon erősen húzom, akkor persze odébb jön, de aztán magától vissza is mászik, ami ellen mondjuk megoldás lenne egy olyan alkatrész, ami a kötegelőt megakasztja. Persze ha már úgyis valami alkatrészt kell gyártanom, akkor az tarthatná egyből a teleptartó fedelét is.

   Mondjuk ha felfúrnám hármas metrikusra a képen látható csavar lyukát (már ha ez egyáltalán lehetséges), akkor mindjárt rögzíthetővé válna a teleptartó teteje egy alkalmas méretű "L" alakú idommal.

   De akár le is cserélhetném egy bepattanó zárra azt a fekete lapocskát, amit a két apró csavar tart. Vagy ott van balról az a fényes rúd, amire eredetileg a vállpánt szíja van felfűzve, ami nálam - mivel én nem viszem a gépet sehova - felesleges. Vagyis kéne valami a teleptartó fedelére, ami az apró tengelyre pattan rá.

   Először azt hittem, hogy a maradék levágatlan rész emeli el a géptől a helyére tövig visszatoláskor a teleptartó fedelét (valószínűleg nem csak én, ezért lett végül levágva), de aztán addig-addig nézegettem, míg csak ki nem szúrtam, hogy nem.

   Végül persze leesett, hogy az előbbi képen látható rugózó alkatrész a zár része, ami a kép közepén látható pöckön áthaladva, a teleptartó fedelét az oldalra történő visszacsúszásban állítja meg. Illetve most már csak állította. Vagyis ha akarom, akkor ezt, és persze az ellenoldalát is nyugodtan eltűntethetem.
   Ebben a megoldásban az lenne az okosság, hogy a teleptartó fedelét a géphez odahúzó csavarnak ezen a ponton lenne a legjobb helye. Mármint azért, mert ez úgy nagyjából a két-két elem között van.

   Gondoltam legalább azt megnézem, hogy mégis hol kell a gépet RAW módba átállítani, de mikor épp belemerültem volna a menük rejtelmeibe, az akkuk abban a szent pillanatban feladták. Ezeket amúgy nemcsak azért kellett lehetőleg még most azonnal feltöltenem, mert nem használ nekik a lemerülve tárolás, hanem azért is, mert ezek a csereakkuk a lakásban használt fő géphez. Vagyis ha épp valami máson dolgoznék holnap, az akkuk meg kimerülve ülnek a jelen cikk keretében piszkált gépben, akkor minimum nagyon csúnyákat mondanék.
   Ez amúgy ettől függetlenül is bekövetkezett, mert mikor a fotómasina darabjait szerettem volna egyesíteni, akkor a vállpánt és az optika porvédője sehonnan sem volt hajlandó előkerülni.

   Hogy a vállpánt hova lett, azt ugyan mára már rég nem tudom, de legalább az optika porvédője előkerült. Hogy honnan, arra viszont már nem emlékszem. Erre egyértelműen ez és az előző fotó készülte óta eltelt fél év adott okot. Bár a polcról a terítővel még csak egyszer rántottam le, és a gép akkor is a puha ágyon végezte, de gondoltam jobb nem tovább kockáztatni a dolgot.

   Miután hosszú percekig nézegettem, végül úgy döntöttem hogy ez nem olyan szétszedés lesz, hogy mélyen belenézünk a gépbe, hanem olyan, hogy épp csak megjavítom a teleptartó fedelének zárját.

   Mivel a megoldást egyszer már kigondoltam, az volt a tervem, hogy lecserélem a két csavar fogta műanyag lapocskát egy "L" alakú fémlemezre, aminek a fedelet a rövidebb szára fogja tartani.

   Gondoltam hátha nagyobb sikerem lesz, mikor az átnézeti keresőt pucolom meg, de sajnos ez az ötletem sem vált be, mert nemcsak kívülről volt poros, hanem az optikán belülről is, ahová meg már nem volt kedvem magamat beküzdeni.

   Bár mindhárom rugóban láttam valamicske fantáziát, végül egyik sem vált be, mire fel mérgemben úgy döntöttem, hogy addig ücsörgök az asztalnál, kezemben bávatagon forgatva a fényképezőgépet, míg csak ki nem találok valami értelmeset.

   Hogy aztán a gép teljes alját elfedő masszív fémlemez, amit az állványcsavar fog oda, mennyire volt értelmes ötlet, azt most inkább hagyjuk. Ez annyira így volt, hogy magam is inkább hagytam, majd egy másik, remélhetőleg rövidebb úton indultam el.

   Nyitásképp néhány a tartóba helyezett elem segítségével megvizsgáltam, hogy mekkora erő szükséges a teleptartó fedelének stabil rögzítéséhez. Mármint az érintkezőket alkotó rugók ellenében. Sajnos elég nagy, ami azt jelenti, hogy a probléma megoldására mindenképp valami masszív felépítményt kell kitalálnom.

   A nagy méretű rugós alátét a pincébe való (pontosabban szólva kell egy csapágy kitámasztásához), a kétlyukas egyenes lemez nem tudom, hogy miért került elő, a maradék két anyagdarab viszont már közelít az elképzeléseimhez, csak ugye ezek ketten - az áthidalandó távolság tekintetében - nemcsak kicsik, de még vastagok is.

   Hogy fel kell állnom az asztaltól, majd le kell mennem a pincébe, mégpedig az "apróvas" feliratú dobozomhoz, az - mint feladat - azért nem hatott meg, mert már amúgy is készültem levinni a kiürült gázpalackot, valamint a szatyorban rejlő, tegnap a kínai piacon vásárolt szerszámokat.

   Az viszont már igenis szíven ütött, hogy az asztalon felejtett (na ja, mintha lenne őket bárhova eltennem) két fiók közül az egyikre "nagyvas", míg a másikra "kerek dolgok" volt írva.

   Vagyis csak úgy egyszerűen kihúzhattam belőle a rengeteg kincset rejtő fiókot, aminek tartalmát azért voltam kénytelen egy a földre tett szatyron ücsörögve átválogatni, mert az ebben a pincében található mindhárom szék el volt foglalva.

   Mikor a pincéből felhozott apróvasakat az asztal közepéről odébb söpörtem, mindjárt felmerült bennem a nyilvánvaló kérdés: Ezek vajon meddig lesznek itt? Két napig néztem őket olyan természetességgel, mintha mindig is itt lettek volna!

   Ehhez képest azonnal sikerült belőle kihúznom a belenézős keresőt, ami jelen esetben nem optikai átnézeti fajta, hanem a miniatűr LCD monitoros típus. Amúgy ezt a részt akartam korábban kívülről megtakarítani, csak ugye nem sokat értem vele, merthogy ez leginkább belülről poros.

   A gépet tulajdonképpen azért szedtem szét, hogy megtudjam, a betervezett lyukak mögött van-e valami alkatrész. Jelentem semmi, vagyis szinte teljesen szabadon garázdálkodhatok.

   Mely alkalmatosságból természetesen mindenféle méretű akad a dobozban, többek között lapos és süllyesztett fejű is. Mármint azért ilyen fejű csavarban gondolkodtam, nehogy a csavar kiálló feje belül még valami galibát okozzon.

   Mivel részemről nagyon is éreztem, hogy amit elképzeltem, az nem jó, ezért hagytam a csudába a gépet, illetve levettem róla a belenézős kereső körüli gumiborítást, majd bevittem a fürdőszobába, ahol is lemostam róla az idők folyamán rárakódott szemöldökzsírt.

   Hogy innen belülről induljon kifelé egy csavar, amit aztán a résben elhelyezett anya rögzít, majd a csavar áttör a külső burkolaton, amire rámegy a teleptartó fedelét rögzítő lemez, amit majd egy szabadkézzel is kényelmesen tekerhető anya rögzíti, az valahogy akkora marhaságnak tűnt, hogy inkább hagytam a csudába az egészet. Mármint magát a működő, de amúgy meglehetősen esetlen tervet.

   Amennyiben a képen látható üreget feltölteném, mondjuk kétkomponenses műgyantával, akkor abba - persze néhány nap elteltével - fúrhatnék lyukat, abba pedig menetet, és akkor kívülről lenne betekerve az "L" alakú lemezdarabot tartó, a masszívabb menet miatt mondjuk M4-es csavar.

   Amennyiben a magát szerfelett kínálgató rekeszbe sikerülne valahogy rögzítenem egy anyát, akkor csak egy lyukat kellene fúrnom, és már készen is lennék! Mivel az a tervem, miszerint méretre vágom a képen látható, már eleve menetes lyukkal ellátott lemezt, majd belülről kitámasztom egy szintén pontos méretre vágott gumidugóval, már megint valahogy nagyon erőltetettnek tűnt, elmentem inkább összecsapni néhány már nagyon is aktuális házimunkát.

   Miközben a lakásban mint a mérgezett egér szaladgáltam, mondjuk összegyűjtve majd levíve a szemetet, meglocsolva a virágokat, majd felporszívózva a fél lakást, időnként oda-oda sandítottam a feladatra, hátha beugrik végre a tuti megoldás.

   Az öregecske Hajdú porszívó, a széttárt karjaival, mondhatni rimánkodik érte, hogy ugyan ürítsem már ki, ami persze végül meg is történt. Ez a gép amúgy még ebben az igencsak durván telített állapotában is jobban szív, mint amit Ilonka nénitől örököltem, pedig az porzsák nélküli. Míg ez a gép simán megbirkózik a lakásban az asztalom körül szerelés közben szétszórt olyan apróságokkal, mint mondjuk a hármas csapágygolyó, vagy a hatos anya, addig a pincei gép már egy apró kékfejű szög láttán is feladja, pedig annak szinte nulla tömege van.

   Ez viszont már egy nagyon is szép tömeg, épp csak abból nincs közöttük, mint amit a szerző épp nagyban keres. Mármint úgynevezett dupla hármas anya. Szép, és persze könnyen tekerhető fejű viszont akad, de csak mert arról a megoldásról épp az előbb mondtam le.
   Mikor a feliratokat rendre végigolvasgatva, elkezdtem keresni a másik, amúgy szintén hármas anyákat tartalmazó apró piros fiókot, egyszer csak meglepve vettem tudomásul az egyiken olvasható "dupla hármas anya" feliratot.

   Miután a meglehetős tömegből sikerült egy három lyukas, pláne mindhárom lyukában menettel ellátott példányt kiválasztanom, azt odafogtam a gép oldalához, majd egy bonctűvel átjelöltem a burkolatba fúrandó lyukak helyét.

   Bár a furatok gépházon történő helyének átjelölése előtt többször is megnéztem, hogy a három lyukkal megáldott anyagdarab a lehetőségekhez képest a helyén van-e, de ahhoz, hogy a résbe beférjen, végül azért csak le kellett reszelnem az egyik széléből egy keveset.

   Már úgy értem, hogy amit csináltam, az kérlek annyira masszív lett, hogy az előző képen látható anyagdarabot csak a fényképezőgép házának széttépése árán lehetne a helyéről kimozdítani.

   Bár a középső lyukban nem hármas, hanem csak 2,4-es a menet, de mivel még egy ennyire apró csavar is képes lenne megtartani a súlyomat, így a teleptartó fedelét rögzíteni is bőven elég lesz.

   A kereső tetejének levételét képtelen voltam megállni. Először csak fújkáltam, majd miután sikerült alaposan teleköpködnöm, mindjárt rájöttem, hogy a miniatűr lencserendszert határoló két üveglap a helyéről könnyedén kiemelhető.

   Na most amire még szintén rájöttem, az a hátfali kijelzőt por ellen védő keskeny szivacsréteg eltaknyosodása. Ekkora persze már rég szétkentem belőle egy adagot a plexi belső oldalán...

   Némi határozatlanság után, végül úgy döntöttem, hogy az immáron felesleges apróvasakat nem viszem vissza a pincébe, hanem idefent hagyom, mégpedig az "alátétek" feliratú dobozban. Mármint azért, mert ugye a minap is ebben kerestem.