A mai napra azt találtam ki magamnak apró feladatul, hogy lemegyek a kertbe, ahonnan kiválasztok egy megfelelő szélességű deszkát, majd faragok belőle egy olyan alkalmatosságot, amivel megvédhetem a felettünk lakónak visszaadandó pince sarkában futó lefolyócsövet. Mármint az esetleges mechanikai behatásoktól, mert ugye sok mindent szeretnék a pincébe, no de árvizet, pláne szennyvízből, na azt mondjuk biztosan nem.
   Ez a projekt amúgy eredetileg az apró pincei elmaradások 8 része lett volna, csak aztán a témáról már az első napon annyi képet sikerült lőnöm, hogy kénytelen voltam nyitni neki egy saját farigcsálós cikket.
   Már eleve ott elkezdődött a dolgok elbonyolódása, hogy a kertben - a szakadó eső okán - csuromvizesek voltak a feladatra kinézett deszkák. Aztán persze még magam is rendesen hozzátettem a folyamatos kavarásommal.

   Akkor még egyenesben voltam, mikor nyitottam a füzetben egy "csőtakaró" nevű fejezetet, csak ugye ami ezután következett, azzal még magamat is sikerült meglepnem. No nem azzal, hogy nekiálltam kavarni, hanem azzal, hogy közben több másik apró részprojectet is sikerült befejeznem.

   Az első feladatom az volt, hogy elhordjam innen az útszóró sót. Mert ugye amíg ez itt van, addig nem tudom kitenni a pincéből a szekrényt, amitől nem férek hozzá a sarokban a csőhöz.
   Ez kezdetben úgy volt tervezve (mármint a dolgok innen történő elhordása), hogy ahányszor csak ide esz a fene, mindig felkapok és elviszek innen valamit. Mivel az utóbbi időben sokat keringtem erre, ha ezt az ötletemet megvalósítottam volna, akkor már rég nem lenne itt semmi! Ehhez képest még egy ócska 28-as biciklikerék is befigyel a sarokból.

   Mármint azt, ami most még tömve van mindenféle apró fadarabokkal. Ha már szóba került a "semmi nem ott van, mint ahol lennie kellene" témakör, akkor a következő képnek egyértelműen azt kell mutatnia, hogy hova akarom átvinni a sót.

   Hogy végül teljesen összezavarjam magam, illetve eldugítsam a pincét, nemcsak az előző képen látott műanyag ládát tömtem meg fadarabokkal, hanem a pince mélyét is ezzel a gyermekek számára készült puha játszószőnyeggel. (amúgy ez is a kiürítendő pincében volt) Bár már többször is rezgett a léc, hogy ezeket a szivacsos lapokat fogom és kidobom, de aztán valahogy mindig akadt valami használhatónak tűnő ötletem a hasznosításukra. Most például azt találtam ki, hogy épp jók lesznek méretileg (vagy nem) a szobai székek átkárpitozása című projekthez. Ehhez persze még kárpit is kéne, amit amúgy (egy korábbi lomtalanítás alkalmával) már szintén beszereztem. Elmondjam, hogy jelenleg hány farigcsálós projectem van nyitva? Tizenhat! És ezek még csak azok, amiknek már nevet és számot is adtam. Komolyan mondom, ha tudnám hol van a dugám, beledőlnék...

   Mikor nagyon ráunok a nagydarab dolgok pakolására, akkor fogok valami egészen aprót, mint mondjuk ez a három szivacsdarab, és ezeket is a helyére teszem. Azt kell mondjam, hogy hiába minden, a környezetemben még mindig rengeteg nagy és persze kicsi dolog nincs a helyén.

   Ez itt egy fogas, amit épp az előbb állítottam össze, hogy végre legyen mire normális módon felakasztanom azokat a hosszabbítókat, amiket az előbb még az útszóró sós szekrényre halmozott lomkupac tetején láttunk. Ilyen körülmények között szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy csak egészen lassan haladok.
   Az persze nagyon is örvendetes tény, hogy végre ez az apróság is elkészült, az azonban már nem igazán, hogy ez, ha nem is komolyan, de azért valamennyire mégiscsak hátráltatta az alapértelmezett feladatot.

   Ezt a szekrényt nemrég készítettem, amihez képest meglepő sebességgel sikerült belaknom a tetejét, pedig már akkor is eleve arról volt szó, hogy ide kerülnek át az útszóró sót tartalmazó vödrök.
   Mindeközben a szekrénybe építendő szerszámos fiókkal még mind a mai napig adós vagyok, pedig egy fiók meg, illetve a szekrénybe történő beépítése azért nem egy olyan nagy dolog. Pláne úgy nem, hogy már egyre nagyobb gyakorlatom van benne. Mármint azért, mert már szereltem be polclap alá fiókot korábban is, amire idővel még rá is dupláztam!

   Csak aztán kiderült, hogy az anyagot félbevéve már anélkül tudom átvinni a vödröt, hogy meghúznám vele a derekamat. Az összeállt só problémakörét pedig simán lerendeztem az útközben a folyosón talált spaklival, amit amúgy én tettem oda. Bár most épp jól jött, hogy nem kellett keresnem, de attól még nehezen magyarázható, hogy miért nem valamelyik építőszerszámos vödörben van.

   Mármint ez a kettő, de ezeket szerintem simán be fogom tudni tenni a két másik vödör tetejére. Akarom mondani, ennek kapcsán tudtam volna neki örülni, ha az idei tavasszal esik egy kicsit a hó, legalább két vagy három napot, hogy hatalmas lendülettel kiszórhassam a sót a járdára. Persze előbb vagy utóbb el fog fogyni, és akkor csak ez a két vödör lesz az útszóró sós szekrény tetején. Mondjuk amilyen telek manapság vannak, ez nem mostanában lesz...

   Mikor ott tartottam, hogy kész, ennyi elég volt mára, majd holnap hozok vizet, amivel aztán lemoshatom a frissiben felszabadított szekrény tetejét, a szokásos toporgásom közepette megláttam a vízzel negyedig telt felmosóvödröt. Én barom meg holnap lehozandó rongyban, meg valami palacknyi vízben gondolkodtam...

   Amit viszont holnap feltétlenül le kell hoznom, az a konyhából a hatalmas (és amúgy ócska) fanyelű kés, amivel aztán le fogok vágni ebből a tekercsnyi lépészaj csökkentő szivacsból egy jó 10 centis szeletet, amit aztán vízcső hőszigeteléséül fogok bevetni.

   Ez pedig már maga a célterület, amit úgy egy méternyi magasságig mechanikai védelmül körbe fogok venni deszkával, illetve terveim szerint (mert a deszkák a kertben eláztak) most már bútorlappal.

   A bútorlap amúgy nemcsak azért került szóba, mert a kertben a deszkák eláztak, illetve a másik pincében akad belőlük egy csomó, hanem azért is, mert épp itt van helyben, épp csak ki kell belőle vágnom a feladathoz szükséges két csíkot. Ezt itt helyben fogom intézni, mert a szekrény mögé beszóródott útszóró só okán amúgy is takarítanom kell egy hatalmasat.
   Akarom mondani, ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, egy füst alatt a jelen project keretében fogom megejteni a hiányzó aljzatbeton pótlását, és a fal festését is. A falat mondjuk egyszer már lefestettem, csakhogy akkor kimaradt a szekrény mögötti rész, ami egy (valójában persze két) hatalmas nyomdai fémlemezzel volt eltakarva. Hogy a két fémlemez nyomdai, azt onnan tudom, hogy látszik rajtuk, hogy valaha egy naptár kinyomtatásának segédeszközei voltak.

   Hogy holnap ne kelljen érte szidnom magam, beraktam ezt a lakatot a többihez. Ez amúgy egy már ki tudja hányadik pincéről való, és épp a minap ütöttem le. No nem betörtem, hanem csak megkérdeztem az egyik szomszédasszonyt, hogy odaadná-e a kulcsát, míg befoltozom a pinceablakán a lyukat, mire fel kiderült, hogy nem is tudta, hogy van pincéje.

   Ez a polc már olyan rég nem volt ennyire üres, hogy valósággal meghatódtam a látványán. Amennyiben a többi kacatot is elpakolnám róla, amire amúgy részemről komoly igény merült fel, akkor végre idetehetném... Itt aztán egy kicsit elakadtam, mert egyszerűen nem ugrott be, hogy korábban mégis mi a csudát szerettem volna idetenni. Amúgy lehet, hogy semmit, illetve csak olyan apróságokat, amik már amúgy is épp nagyban itt foglalják a helyet. Na itt adtam fel mára, mondván holnap is van nap.

   Másnap délután, még az ebéd utáni kóma beállta előtt lejöttem, mondván megélezem azt a hatalmas kést, amivel a lépészaj csökkentő szivacsból kívánok szeleteket levágni, hogy aztán feltekerjem őket a vízcsőre hőszigetelésül.
   A hosszú kés megélezése felé vezető rögös utamon most valahogy nagyon útban van a reklámújság tartó felújítása, ami természetesen szintén egy már megkezdett farigcsálós projekt. Épp mint ahogy a sárgára festős négy is. Mivel a valaha egy lengyel tuner házát alkotó vaslemezen már ki tudja hányadik réteg festék szárad, mindent elpakoltam a felcsukható asztalról.

   Mindezt azért, hogy hozzáférjek az esztergához, aminek csiszolóállványán most épp az alumínium membrános mélynyomó a víz alatt című projektem alanya pihen. Meséljek még a rendről, vagy elég volt ennyi?

   Na most akár igen, akár nem, akkor is elárulom, hogy a fejemben sincs rend. Mármint azért nincs, mert a megélezendő kést nemhogy odafent felejtettem, de még csak elő sem vettem a rejtekhelyéről, vagyis ebből a konyhai fiókból, aminek legalább már megoldottam a kizuhanás elleni védelmét.

   A kés azért nem maradhatott itt, természetesen velem együtt (pedig ezt a pultot direkt ilyen és ehhez hasonló otthagyós célokra építettem), mert odalent mindent széthagytam. Mármint azért, hogy még csak esélyem se legyen nem visszamenni.

   A kés nemhogy életlen, de ennek szerintem még sosem volt éle! Mármint ami volt, az szemből látszott, és úgy 5 tized milliméteresre saccoltam. Miután a nagyját a köszörűvel elintéztem, gondoltam előkapom azt a nyeles fenőkövet, amit direkt a kések megélezéséhez vettem, azonban semerre sem találtam. Ha nem hát nem, gondoltam lemondóan, majd megpróbálkoztam a régi fenőkövek előkerítésével, ami szintúgy nem sikerült. A smirgli viszont legalább ott volt a polcon.

   Ahogy keringtem a pincében, mindenhova odanézve, de a vágyott drótkorong csak nem akart előkerülni, egyszer csak beugrott a polcos lábai közé bedugott fiók. Drótkefe ugyan van benne de drótkorong az momentán nincs.
   Amúgy itt említeném meg, hogy két további apró fiókkal még adós vagyok. Mármint nem úgy általában, hanem ide, ennek a polcosnak a lábaiba. Na ez is egy olyan farigcsálós projekt, amit még valamikor tavaly nyitottam meg, de még mindig nem készült el, pedig a fiókokhoz szükséges laminált padlócsík azóta is (mármint a projekt megnyitása óta) ott pihen a fal és a tűzifás szekrény között. Mármint jelenleg odafent a lakásban.

   Épp mint ahogy a hatalmas csipeszt is, ami a bármire odacsíptethető géplámpa alapját képezné. Természetesen ez a projektem is áll, miközben persze magam is értetlenül, mert el nem tudom képzelni, hogy hova lett a drótkorong.

   Következő lépésként a sikattyút sejtettem megtalálhatatlannak, az azonban épp ott volt, mint ahová a múltkor letettem. Mondjuk valószínűleg a drótkorong sem indult magától vándorútra...

   A rákövetkező napon azt mondtam magamnak, hogy Géza! Elég volt az előkészítő munkálatokból, tessék végre belecsapni a lecsóba, mire fel azzal nyitottam a délutánt, hogy áthordtam a tetthelyre a szekrény felaprításához szükséges szerszámokat.

   Ezen a képen nem a behúzott vonalakat látjuk, hanem a már végigvágottakat. Mivel nagyon könnyen vitte a gép, gyanús nekem, hogy ez az anyag még csak nem is pozdorja, hanem a régebben szokásos, farostlemezek között bujkáló lécrengeteg.

   Ez még ugyanaz a kupac, csak leszórtam a fadarabokról a port. Egyrészt azért, hogy azt ne vigyem fel a lakásba, másrészt azért, hogy a kupac alatt fel tudjak takarítani, mert ugye ott nincs linóleum, mert mikor azt lefektettem, akkor már megmozdíthatatlanra volt tömve a szekrény sóval.
   Amennyiben szerencsém van, akkor most egymás után legalább három hideg nap jön, és akkor ezek innen egyenesen (mármint mindenféle további átpakolás nélkül) a cserépkályhába kerülnek.

   A leszabott anyag annyira vacaknak tűnt, hogy komolyan elképzelhetőnek tartottam a kiváltását a mögötte elhelyezett szép barna bútorlappal. Mivel ebben a kérdésben - mint ahogy megannyi másikban is - képtelen voltam dönteni, hagytam a francba az egészet. Már persze csak mára, mert holnap ebéd után megint lejövök rendetlenkedni.

   Mivel a tulajdonképpeni fő projekt, vagyis a sarokban lefutó cső védelméül odaszerelendő faanyagok kérdésében továbbra is döntésképtelennek bizonyultam, gondoltam legalább valamelyik részprojektnek nekiugrok, ami jelen esetben egyértelműen a vízcső hőszigetelését jelentette. Erre persze még véletlenül sem azért van szükség, hogy ne fázzon a cső, hanem azért, hogy nyaranta ne csepegjen a hideg csőről az arra lecsapódott pára, amitől aztán úgy néz ki a pincében a padló, mintha valaki bepisilt volna az ajtórésen.

   Mivel elfogyott a leszabott szigetelés, átjöttem a fáspince elé, ahol is vágtam belőle két újabb gurigával. Ez nemcsak azért jó, mert így tovább dolgozhatok, hanem egyben azért is, mert így fogy az anyag szélessége.

   Mármint a tekercsé, ami így már simán be fog férni a számára meghatározott lyukba, ami amúgy a fadarab tárlóban van. Hogy abban mégis mit keres göngyölt műanyag? Került abba minden, aminek csak hosszúkás formája van!

   Miután a kanállal először be, majd újra kikapartam a földet, azt találtam ki, hogy a szigetelést leviszem a padlószint alá. A felhajtott szélű linóleumon ücsörgő sámlit elnézve, egyértelműen úgy jártam volna jobban, ha előbb feltekerem a linóleumot. Most már persze mindegy, illetve még mindig ott van rajta a bal alsó sarokba belógó tüzelő.

   Szerintem egyáltalán nem baj, hogy találtam még egy zsák gipszet, mert ennyi lyuk nagyon fogja enni az anyagot. No nem a mélységgel van a baj, hiszen azt egyszerűen kipótolhatom földdel, hanem a felület nagyságával, ami több zsák gipszet igényel.

   Az előbbi óvatlanul odatérdelős, sarokban gubbasztós munkavégzés annyira meglepte a szervezetemet (mert mi tagadás, már rég csináltam ilyet), hogy kis híján feladtam a "csövek mai napi teljes felületű leszigetelése" című részprojektet.

   Végül persze mégsem, de csak azért nem, mert nem volt kedvem holnap ezzel indítani. Mármint előre tudtam, hogy holnap nem lenne. Hogy mi lesz holnap, azt inkább majd mutatom, mert az elmagyarázása túl bonyolult lenne. Illetve az úgy van, hogy előbb még át kell gondolnom (magyarul alszok rá néhányat), hogy mi, hogy legyen pontosan.

   Másnap délután egy alapos szaladgálással nyitottam, melynek keretében összevadásztam a különféle lakatokba illő kulcsokat, majd elkezdtem a helyükre hordani a szétszórt apróságokat. Tulajdonképpen nem is annyira dolgozni, mint inkább rendet csinálni jöttem le, csak aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mire fel egy kicsit a fő témába is belekaptam.
   Azért vannak a csövet - reményeim szerint legalábbis  - hamarost eltakaró fadarabon (már ha ezt az ócskaságot fának lehet egyáltalán nevezni) vonalak, mert ott kintebb lóg a fal. Vagyis azt a kb. centinyi részt le kell róla vágnom (mármint a deszkáról), hogy rá tudjon simulni a falra.

   Mármint úgy anyagilag, hogy nagyon szar az anyag. Na most amit tegnap erre a problémára megoldásul megálmodtam, azt még tiszta szerencse, hogy nem álltam neki kivitelezni.

   Már úgy értem, hogy ami formájú anyagot megálmodtam, olyanból épp találtam egy a feladathoz szükséges méretű darabot. Az mondjuk igaz, hogy ez nem fából, hanem papírból van, de a feladata csak annyi lesz, hogy két nulla terhelésű fadarabot összefogjon, illetve eltakarja a csúf szélüket. Hogy az ócska anyag okán nincs miben fognia a csavaroknak, azt a problémát úgy fogom megkerülni, hogy majd ott lesz csavar, ahol van némi anyag a farostlemezek között.

   Erre a problémára viszont még nem találtam meg a megoldást, de legalább az okára rájöttem. Amit a kép közepétől egy kissé balra, felülről lefelé átvonulni látunk, az a deszka nem a kamera torzítása miatt látszik görbének. Sőt! Az életben sokkal rosszabbul néz ki, mint így képen. Hogy az ajtó tokjának (merthogy ez az) egyik fele pocakosra görbült, az eddig azért nem zavart, mert ettől még simán csukódott az ajtó. Amiért mégiscsak zavar, az az a tény, hogy a másik ajtó (amit a kép bal szélén látunk), az már nem (mármint nem csukódik rendesen), az ugyanis ettől a görbülettől beleszorult a tokjába. Ez engem tulajdonképpen nem kellene érdekeljen, csakhogy most épp abban a pincében is dolgom van, mégpedig az ablakából hiányzó üveg berácsozásának képében. Az persze egyszerű megoldás lenne a problémára, ha lecsiszolnék a kövérnek tűnő ajtóból, csakhogy ettől még ezek ketten középen összeakadnak. Mármint a balra látható ajtó közepe annak az ajtónak a lakatpántjával, aminek a résében állok.
   Mondjuk amennyit a szomszédasszony a másik a pincét használni fogja, amiatt akár így is hagyhatnám, csakhogy abban ami itt jobbra van, abban biciklik lesznek. Hogy mindig sz*rik az a k*rva kutya valamit...

   Kínomban azt találtam ki, hogy megnézem egy mellétett egyenes anyaggal, hogy melyik részén egyenes, majd ahol a legnagyobb a púp, ott kivágok belőle fűrésszel néhány millimétert, aztán csavarokkal odahúzatom a többi egyenes deszkához. Amennyiben fent és középen odafogom az alumínium zártszelvényt, akkor alul már ilyen nagy lesz a rés. Itt aztán felmerült, hogy magát a mérőanyagot vetem be megoldásul (mármint ahhoz húzatom oda csavarokkal az elgörbült deszkát), csakhogy ez a zártszelvény az úgymond hosszú vonalzóm, minek okán mégsem.
   A mai napi etapot nem szándékosan, hanem kényszerűségből fejeztem be itt, mert elkapott a taknyakór, ami jelen esetben úgy nézett ki, hogy bár semmi más bajom nem volt, de három percenként ki kellett fújni az orromat. Az meg ugye munka közben baromi bosszantó, hogy kesztyű le, zsebkendő elő, trombita, zsebkendő el, kesztyű vissza, majd zsinórban ugyanez hárompercenként.

   Szerencsére nem sokáig voltam beteg, inkább csak a fűrészelés közben felvert porra reagálhattam egy ki tudja miért allergiásat, mire fel már mindjárt másnap megjelentem a tett helyszínén, majd nekiálltam összeállítani a tulajdonképpeni lényeget. A lényeg az (ha valakinek esetleg eddig még nem jött volna át), hogy eltakarjam valamivel a lefolyócső alját. Vagyis az összes többi szokásos szerencsétlenkedésem csak amolyan körítés.

   Bár a sarokvédő, illetve a két fadarabot összefogó anyag puszta papír, de attól még ugyanúgy viszi a fűrész, mint mondjuk a farostlemezt. Ez amúgy élvédő volt szállításkor, és rengeteg kisebb papírdoboz volt vele (meg persze valami vastag nejlonnal) összefogatva, még évekkel ezelőtt a melóhelyemen.

   Balra az összes, középen a közülük kiválogatott nagyfejűek, míg jobbra az adott feladatra kiválasztott csavarok láthatók. Ezek amúgy modern telefonkonnektorok mellé voltak csomagolva, és részemről mindig is utáltam őket, mert annyira rossz minőségűek, hogy könnyedén kicsorbul belőlük a slicc.
   Mivel a múltkor futottam egy olyan kört, melynek eredményeképp az összes indokolhatatlanul őrizgetett kacatom a ház előtti kukában végezte, most ráment vagy öt percem, mire találtam egy a balra látható fagyis dobozban elhelyezhető kisebb csavartartót. Mármint a középső kupakot, amit amúgy egy kávésüvegről tekertem le. Így jár az, aki botorul kidobja a kincseit...

   Bár mind közül ez a piros a legratyibb fúrógépem, mostanában valamiért mégis mindig ez kerül elő. Ez talán azért lehet, mert ebből annyira ki lett spórolva az anyag, hogy ez a gép jóval könnyebb, mint a többi fúrógépem.

   Az alja úgy lesz rögzítve, hogy ott a két papírcsík nem a fához lesz odafogatva, hanem a földhöz, majd az általuk alkotott négyszögletes nyílásba egyszerűen csak bele lesz állítva a felfelé tartó anyag.

   Bár úgy is hagyhattam volna csupaszon, de egyszerűen nem bírtam megállni, hogy le ne fessem. Ez most azért nem hátráltatja a munkát, mert hiába kell várnom a száradására legalább kétszer két napot, úgysincs kész az aljzatbetonon tátongó lyuk begipszelése, a környező fal festése, mint ahogy még a pinceajtó tokjának kiegyenesítésébe sem vágtam bele. Mondjuk nyár elejére ígértem a tulajnak, hogy elkészülök a pincéjével, de attól még nem kellene a dolgot nagyon elhúznom.
   Szerintem az lesz, hogy holnap is lejövök, keresek fehér festéket a falra, de előtte még belevágok (valószínűleg szó szerint) az ajtótokba is. A földről felveszem a meglévő linóleumot, amit átdobok a szomszéd pincébe (most épp annak is nálam van a kulcsa), ahol is lemosom róla azokat a rozsdafoltokat, amit az okozott, hogy a plafonon eddig szabadon futó csőre lecsapódó pára lecsöpögött, rá a fűnyíróra, meg arra a vasúti síndarabra, amit Ilonka nénitől örököltem.
   Még ennél is tovább kombinálva a dolgokat, azt a lámpát, amit a folyosón hagyott kint valaki, azt is beteszem a linóleum mellé. Így egyrészt látni fogom, hogy mit hol kell jobban dörgölnöm a felmosóval, másrészt a leveendő ablakot is, amibe majd a rácsot kell beszabnom, csak előbb egy kicsit majd még körbe is kell gipszelnem, mert már az ablak tokja is kilazult.
   Ezeket a feladatokat nemcsak azért kell párhuzamosan csinálnom, hogy egyszer csak a project minden eleme elkészüljön, hanem azért is, mert az ablakberácsozós pincéhez a csatornacső védő beépítősből viszem át az áramot. Ha ezzel a kettővel megvagyok (mármint pincerekesz kipofozással), akkor visszatérhetek végre a saját területemen található építési projektekhez, amiből most épp rengeteg van. Mármint félbehagyva, vagy még csak bele sem kezdve!

   Az egyik ilyen - még csak meg sem kezdett - projekt ennek a küszöbnek a kipofozása lesz, mely feladatra azért van már rengeteg különféle ötletem, mert rengeteget szoktam az adott ponton, vagyis a fáspince ajtajában ácsorogni.

   Azt ugyan tudtam, hogy az óra mutatta idő nem stimmel, azt azonban nem, hogy plusz vagy mínusz egy órával kell-e számolnom. Bár már többször is elterveztem, hogy mielőtt lejövök, még odafent megnézem az időt, aztán pontosítom az órát, de ez még mind a mai napig elmaradt.
   Amúgy most sem így állítottam be, hanem úgy, hogy átmentem a másik pincébe, a lomosba, mert manapság már ott is van óra, csak az már DCF77 vevős, vagyis mindig a pontos időt mutatja, aztán gyorsan visszaszaladtam az adattal ide. Bár minden probléma megoldása ilyen egyszerűen menne...

   Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy kiegyesítsem-e az ajtótokokat, vagy hagyjam őket szégyenszemre meggörbülten, odahordtam néhány szerszámot a tetthelyre, hátha azok puszta látványa megindít a munkavégzés rögös útján, vagy akár eltántorít, csak legyen már valami. Nyitásképp a fűrészgépet, a kombinált fogót és a kalapácsot hoztam át, majd apránként a fele szerszámkészletemet.

   Mikor kellett valami a másik pincéből, vagyis konkrétan az oda-vissza történő bóklászásaim közepette, csak úgy mellesleg felderítettem a fehér festék lelőhelyét. Míg ez a vödröcske az egyik pincei folyosón található szekrény polcán ücsörög.

   Addig ez a másik a másik pincei folyosón található szekrényén. Már csak ebből is látszik, hogy még mindig mekkora itt a "rend", pedig már rengeteg délutánom ment rá, hogy a dolgaim ne legyenek ennyire összevissza.
   Például a fadarabokkal órákat szaladgáltam, hogy ne legyenek szanaszéjjel, erre fel a kék vödör mögött is maradt belőlük egy kisebb kupac. A fadarabok mellett kanyargó gumicsík sem a gumis dobozban van. A műanyag cserép meg nem azon a másik polcoson, amit a múltkor hoztam át, és kifejezetten a kerthez szükséges dolgok vannak rajta.
   Bár úgy lenne az igazi, hogy mikor ilyesmiket látok, olyankor azonnal intézkedő üzemmódba helyezném magam (vagyis mindent azonnal a helyére tennék), de ezt most kihagytam, mert - megjegyzem tőlem szokatlan módon - megpróbáltam a fő feladatra koncentrálni. Ebben (mármint a koncentrálásban) sokat segített, hogy kimerült a fényképezőgép akkuja (és a tartalék is, pedig nemrég töltöttem őket), így semmi sem volt ami a munkát akár csak egy pillanatra is megakassza.

   Ha nem is volt egyszerű, mert nehezen fért oda a gép, illetve még a csupasz fűrészlap se nagyon akart, de végül megoldottam az ajtó tokját alkotó deszka kiegyenesítését, mindössze azzal, hogy elvágtam, illetve kivágtam belőle úgy egy centinyi részt. Hátulról persze majd még meg kell spanolni egy plusz deszkával, de az már nem lesz egy nagy feladat.

   Ez az akcióm annyira jól sikerült, hogy ez az eddig a keretébe beszorult ajtó nemhogy könnyedén nyithatóvá, és persze csukhatóvá vált, de még lett is vagy 5 milliméternyi hézag az ajtó és a kerete között. Mikor azokat a kép középvonalában alul és felül látható csavarokat betekertem, öröm volt nézni, ahogy kiegyenesítik (összehúzzák) a faanyagokat.

   Időközben átkerült a keretes fűrész, a piros fúrógép, a csavarbehajtó, a csavaros szortiment, a fúrószár készlet, az asztalos szorítók, a tolómérő, egy toll, a nyeles fűrészlap, két csavarhúzó, tokmánykulcs, csigacenti, porecset, tokmánykulcs, meg ki tudja mi még, ami apróbb szerszám már nem is látszik a nagyja alatt. Végül több mint ötöt fordultam velük, mire minden újra a helyére került.
   Na ekkor, illetve a szaladgálás hatására ígértem meg magamnak, hogy ha csak időközben nem találok egyet valahol, készíteni fogok egy olyan nyeles szerszámos ládát, természetesen fából, mint amivel az idősebbje iparosok szoktak volt sétálni, azzal ugyanis sokkalta egyszerűbb odavinni a feladathoz az éppen szükséges szerszámokat, mint így egyenként. Az persze lehet, hogy az oda út a szerszámos láda esetében is többszöri lesz, de legalább visszafelé egyben lehet elhozni az egész miskulanciát. Amúgy csináltam már ilyet (mármint mentem oda a szerszámaimmal a feladathoz), de az akkor szerszámhordozóként bevetett festékes vödör szerintem nem vetett rám túl jó fényt.

   Miután a szerszámokat elhordtam, akkor még úgy voltam vele, hogy a gipszelés és a jobbra látható fal festése lesz a következő etap, csak aztán a döntésemet megmásítva, most azonnal belecsaptam ebbe a részfeladatba is, mondván ugyan ne húzzam halasszam már ezt a dolgot a végtelenségig.

   A tulajdonképpeni fő feladatot, vagyis a lefolyócső védelméül szolgáló keretet tartó fadarabokat már majdnem kihagytam a projektből, mikor szerencsére végül mégsem. Ezek ketten amúgy össze lettek csavarozva. No nem azért, mintha én annyira precíz lennék, illetve a feladat komolysága azt igényelné, hanem csak berágtam rájuk, mert eszük ágában sem volt a helyükön stabilan megmaradni.

   Most jön az, hogy belocsolom a területet, hogy ne a porszáraz anyagra kerüljön a gipsz, aztán hozok még vizet, mert egy palacknyi (csak ennyi volt valamiért az egyik polcon) biztosan kevés lesz a feladathoz.

   Ha kell még víz, azt mondjuk könnyű hozni, de gipszből csak egy megkezdett, plusz egy 2 kilós komplett zsákkal találtam, ami biztosan kevés lesz. Bár simán elszaladhatnék a boltba, de egyrészt ahhoz át kellene öltöznöm (ez mondjuk nem lenne feltétlenül szükséges), másrészt szakad odakint az eső. Mindezt úgy, hogy mikor az előbb kint voltam a kertben leflexelni a szomszéd pince ablakáról a csavart, akkor még hétágra sütött a nap! Magyarán szólva nem akarja az ég, hogy én ezt projektet még ma befejezzem.
   Kezdetben úgy volt, hogy az egyik zsákkal jobbról indulok, a másikkal pedig balról, aztán majd kitalálom, hogy a kimaradt középső részbe mennyi anyag kell, de végül találtam a folyosón még egy zsákot. Abban mondjuk 6-30-as rimano volt, de mivel nem lesz rajta terhelés, ide szerintem az alapvetően vakolatnak való anyag is bőven megteszi.

   Néhány nap múlva erre jövök, mikor is egy kicsit megvakarászom, aztán már mehet is rá vissza a most épp nagyban a szomszéd pincében száradó linóleum. Mármint azért szárad, mert megpróbáltam róla lemosni a lecsöpögő víz hagyta rozsdafoltokat. Ez mondjuk nem sikerült, ellenben a fal festése igen.

   Hogy kell-e a falra egy második réteg, vagy sem, azt a kérdést az döntötte el, hogy elfogyott a festék. Vagyis nem kell. Ami a vödör alján maradt, az csak arra lesz elég, hogy újrakenjem vele az ajtó tokjára belülről frissen odacsavarozott deszkát, meg a fűrészelési vonalakat, hogy azok se csúfoskodjanak.
   Ezen felül kell még ide (amúgy éppen ide) egy csíknyi linóleum, mert itt az útszóró sós szekrény elmozdíthatatlansága okán nem volt, meg egy újabb réteg festék a csővédő akármire, aztán már csak annyi a dolgom, hogy visszategyem a dolgokat a helyükre, és már adhatom is át a kulcsot. Ha addigra a szomszéd pince ablakának berácsozásával is megvagyok, ami remélem így lesz, akkor úgy, de úgy elfelejtem ezt a folyosószakaszt, hogy tán többet ide sem esz a fene!

   Végül az egyik felső fakkból került elő, ahol elsőre azért nem láttam, mert túl mélyre volt bedugva. Egyrészt ez is baj (mármint a túl mélyre történő bedugás), másrészt az is, hogy a zsáknyi játszószőnyeget és a fűnyírót betettem ide bentre, vagyis a fadarab tároló szekrény elé, azért nem tudtam elé belépni.

   Kiterítve azonban már olyan szép hosszú, hogy még egy kicsit irigy is vagyok rá. Ettől persze még be fogom építeni a visszaadandó pincébe. Már csak azért is, mert így felszabadul a polcban a helye, amiből ugye sosem elég. Mármint helyből.

   Míg az előbb látott végét a hatalmas sámlival súlyoztam le, addig ezt a másikat ezzel a talpas lámpával, különben folyton összecsavarodott. Mármint a linóleum, újra egy csinos kis gurigává.

   Gondoltam mára már csak nedves az anyag, de még simán beleállt az ujjam, amit azért nem éltem meg problémaként, mert előbb mindenképp a másik pincét kell befejeznem. Mármint az ablak berácsozását, mégpedig azért, mert ahhoz, hogy ott rendesen lássak, ahhoz innen veszek áramot. Amíg meg ugye ez így van, addig ennek a pincének nem tudom visszaadni a kulcsát.

   A kép közepétől egy kissé jobbra és le azt a fehér sávot azért nem értettem, mert ugye mégis mi a fenével festettem volna a földre egy annyira szabályos csíkot. Amúgy semmivel, az ugyanis nem festés, hanem csak egy onnan elvett fadarab nyoma, amit idővel körbevett a pinceajtó keretének helyreállításakor keletkezett fűrészpor. Már csak ebből a tényből is látszik, hogy erre a pincére majd még rá kell eresztenem egy alapos takarítást.

   Ez a kép mindjárt két dologgal is meglepett. Egyrészt a frászt hozta rám, mert az átlósan futó csík a monitoromon éppen úgy nézett ki, mintha azon lenne (mármint fizikailag, egy rémes karcolás képében), másrészt el nem tudtam képzelni, hogy ez a kép mégis mi a csudát ábrázolhat. Amúgy a másik szomszédos pincét, ahová úgy fényképeztem be, hogy fény hiányában a kamerának nem volt mire fókuszálnia. Az átlós csík egy pókháló. Ebben azért vagyok biztos, mert másnap egyszerűen nem bírtam megállni, hogy kíváncsiságból be ne világítsak ide egy elemlámpával.

   Bár rengetegszer jártam erre, és még némi festegetés képében foglalkoztam is az üggyel, de csak mára sikerült bennem kicsúcsosodnia annak az érzésnek, miszerint elég volt, ennek a vacaknak innen most már mennie kell! Már csak azért is, mert nem szeretném a pincére előtúrt lakat sárgára festése közben a szép fehér anyagot egy idegen színnel bepöttyözni.

   Kezdetben úgy volt, hogy ma még csak áthozom ide, és ennyi, a többit majd legközelebb, csak aztán nem bírtam a véremmel. Amire szükség lesz a csővédő odafogatásához, az egy csavarhúzó, két csavar, egy vastagabb drót, meg arra valami szigetelés, hogy ne a rozsdás drót virítson.
   Hogy mégis honnan veszem, hogy rozsdás a drót? Nos onnan, hogy azt magam tekertem le néhány hete, az innen balra eső két vízcső közül, majd bedobtam a szemetesbe, amit persze még azóta sem vittem ki.

   Bár csak annyi lett volna a dolgom, hogy letúrok egészen az aljáig, de ezt végül nem tettem meg, hanem ahogy van, kivittem inkább az egészet a szemétbe. Na jó, magát a szemetest azért visszahoztam.

   Mikor a sámlit a motorom ülésén akartam elhelyezni, akkor ehhez nemcsak a kék vödör volt útban, de a korábban a vízcsövek szigeteléséül bevetett lépészaj csökkentő szivacs gurigája is. Utóbbinak azért nem találtam helyét az új útszóró sós pincében, mert azt nem onnan hoztam ki, hanem a régi útszóró sósból át. Bár elhasználtam a fadarab tároló szekrényből egy guriga linóleumot (ez mondjuk még nincs a helyére leterítve), és még egy rakat anyagminta is kikerült az egyik rekeszből (ami amúgy a szobai székek átkárpitozásához kell), de még így sem volt számára hely, mire fel mérgemben csak úgy egyszerűen bevágtam a sarokba, amiért persze majd akkor szidom magam, mikor majd legközelebb arra járok.

   Ezt a csodás kombinációt addig-addig nézegettem (megjegyzem sokáig tartott), míg csak meg nem sikerült ütnie azt a szintet, hogy nekiálltam az összeállítás eltakarításának. A vödör ugyan kint maradt, de a sámlinak találtam helyet.

   Hogy itt nincs valami jó helyen? Nos igen, ez így van, de itt legalább nem látom! Legalábbis addig nem, míg csak be nem jövök a pincébe hátra. Ide amúgy kell egy sámli, mert kell valami olyan, amire ráállva rendesen belelátok a fadarab tároló felsőbb rekeszeibe is.

   Ez több mint szép lett. Ez kérlek már egyenesen gyönyörű! Kell még ide néhány kép, aztán már be is fejeztem ezt a projectet. Hogy mi van még mindig hátra? Nos először is kell ide egy alapos nagytakarítás, aztán a linóleum leterítése jön (az új csíkot persze majd még le is kell szabnom, mert az ebbe a sarokba biztosan nem passzol), s ha mindezekkel megvagyok, akkor kicserélem a lámpában a jelenlegi 100-as izzót egy energiatakarékosra, nehogy még idővel el találja olvasztani a foglalatot. Aztán már csak a kopott lakat sárgára történő festése van hátra, meg persze az ünnepélyes kulcsátadás. Hát ja. Tényleg alig van hátra valami...

   A kulcsátadás előtt előbb persze még be kell fejeznem azt a rácsot, amit ennek a pincének az ablakára készítettem. Mármint azért, mert ide az előbb látott pincéből hozok áramot. Mármint a lámpának, hogy lássam amit csinálok. Ha mindezekkel megvagyok, akkor már csak...

   Akkor már csak olyanok vannak hátra, mint mondjuk az új útszóró sós pincébe szükséges szerszámos fiók, aminek már mind az anyagai (lásd a vödrökön és magában a szekrényben), mind az alanyai (lásd jobbra fent) oda vannak készítve.
   Amit még ezeken felül le kell tudnom (mármint magam által meghatározva, még az idén feltétlenül), az a komposztáló és az újságtartó. Ha ezekkel megvagyok, akkor ugyan mindennel még nem készültem el, de legalább azokat a projekteket kifutattam, amik nagyon útban vannak.
   Amennyiben bárkiben is felmerült a kérdés, hogy mégis miért ismétlem magam, akkor arra az a válaszom, hogy mivel ez a projekt rengeteg apró etapból állt, így én is rengetegszer írtam bele. Mármint ettől van, hogy egyes témákat többször is megemlítek.

   Bár a lakaton és a szomszédos pince ablakrácsán ekkor még nagyban száradt a festék, ettől még a véremmel nem bírván, nekiugrottam és legalább a takarítás nemes feladatát elvégeztem. Legalábbis kezdetben még úgy volt, hogy csak azt, csak aztán kiderült, hogy a másik pincéből a takarítás miatt a folyosóra kidobott linóleum ott már nagyon útban van. (mármint a folyosón) Ha meg már elteszem onnan valahova, akkor ugyan miért ne a helyére tenném? Na így került be ide először csak ez az eredeti padlóborítás.

   Persze tudom, hogy a kerek csőnek nem szögletes lyukat szoktak vágni, és talán még sikerült is volna összehoznom ollóval egy a cső átmérőjéhez passzoló kerek lyukat, csak ugye minek, ha egyszer a kivágás a másik csőnél is szögletes.

   Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy legalább próbaképp bele ne állítsam a pincébe a bicajomat. Nagyon úgy néz ki, hogy a 26-os kerekű gépből simán befér ide kettő, méghozzá úgy, hogy a kormányukat még csak el sem kell fordítani!
   Na ezért lett valaha ez a pince elcserélve a másikkal. Mármint azért, mert bár nagyon kedves volt Bandi bácsitól, hogy megengedte, hogy betegyem ide a motoromat, és persze be is fért a Verhovina, de attól még simán nem fértünk el egymástól a holminkkal. A másik pince meg ugye hosszúkás.
   Mondjuk kezdetben ott sem volt jobb a helyzet, csak aztán rendeződött, hogy bepolcoztam Salgóval. Ide meg majd szerel magának polcot a pince új gazdája, ha igénye támad rá!
   Én amit megígértem (mármint még valamikor évekkel ezelőtt, akkor még az új lakó apjának), azt megcsináltam. Hófehér minden, és még a padló sem az a csúnya szürke beton.
   Maga a csővédő tulajdonképpen azért kellett, mert mikor valaha esténként hazatérve még ide tologattam be a Verhovinát (ez mondjuk viszonylag ritkán volt, mert itt ugye általában csak a tartalék motorom állt), akkor mindig féltem tőle, hogy az első kerékkel eltöröm a szennyvízcsövet. A bicikli mondjuk nincs olyan súlyú (ezért lendület sincs benne annyi), mint egy robogó, de attól még jobb ez így.

   Az időközben beszerelt díszkivilágításról már nem is beszélve! Bár hoztam egy energiatakarékos izzót, de végül benne hagytam a foglalatban az eredetit, mert már az is eleve az volt. Mármint már LED-es, amit viszont hoztam, az még fénycsöves, sokkal haloványabb fényű, ami viszont bőven jó lesz a lépcsőházba.
   Szerintem az lesz, hogy erre a projektre most rácsukom az ajtót, legalább két hétre, és csak akkor térek rá vissza, ha már a harmadik réteg festék is egészen biztosan megszáradt a lakaton. Arról lesz még egy kép zárásul, aztán ennyi volt, nekiállok valami másnak. Már úgy értem, hogy most szerintem egy életre elegem lett a pincefelújításból. És én még ezt a szép hosszú projektet akartam beszúrni a pincei elmaradások nyolcba, mondván csak két fadarabot kell nekitámasztanom egy sarokban futó csőnek.