Épp nagyban a fadarab tároló szekrény megtervezésével voltam elfoglalva, mikor kiszúrtam a bicikli kosarában egy sárga szatyrot, amivel aztán nem tudtam abbahagyni a szemezést. Mármint azért nem, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi van benne, pedig azt a valamit - mivel majd minden nap elkarikázok a bicajjal a boltba - egészen biztosan mostanában vettem.

   És igen! Két nappal ezelőtt szombaton akadtam rá a piacon erre a két lámpára, ami mondjuk nem most kellett volna, hanem még a hall csillárjának átépítése előtt, hogy ne három, hanem ötágú legyen. Mivel ez azóta is álmom (mármint az, hogy egyszer még továbbfejlesztem a csillárt), az IKEA-ban viszont nem kaptam külön ilyen burát, szóval nagyon megörültem, mikor megláttam őket a piacon. Mondjuk az én boldogságomhoz maga a puszta bura is elég lett volna, amin persze a többi kellék megléte is emel. Amúgy nekem egy lámpabura is elég lett volna, ugyanis akad valahol egy plusz a lomos pincében, aminek remélhetőleg ezekkel azonos a mérete. Na most ha nem, mert mondjuk ezek két centivel nagyobbak, akkor sincs baj, mert ettől még szimmetrikus marad a csillár. Illetve mégis kit érdekel, hogy szimmetrikus-e, mikor senki sem nézi. Mert ugye mikor ki van kapcsolva (mármint a csillár), akkor minek nézné bárki is? Mikor világít, akkor meg azért nem látszana, mert ugye vakít.

   További két nap kellett hozzá, hogy kiszúrjam a burákban az izzókat, majd további két nap, hogy behozzam őket a hallba kipróbálni. Mindketten működnek, bár nem valami erős a fényük.

   Ez még nem LED-es, hanem fénycsöves körte. Az benne a furcsa, hogy tisztára olyan, mintha leszóródott volna a bura aljába a fénycsőből a fénypor, ami már csak azért sem lehetséges, mert az eredetileg a csövön belül van. Vagyis ha kijött volna belőle, akkor már rég törött lenne belül a cső, és persze ettől nem tudna világítani. Na majd ez a rejtély is csak akkor fog megoldódni, mikor valamelyik lámpa végképp feladja, mire fel puszta kíváncsiságból összetöröm.

   Íme a csillár, amit a frissen beszerzett két burával szeretnék kibővíteni. Bár ez a feladat elsőre nagyon egyszerűnek tűnik, hiszen csak le kell szednem, majd rá kell szerelnem a két újabb burát, amire többféle megoldás is kínálkozik, csakhogy ez azért mégsem ennyire egyszerű.

   Na most amiért a csillár átépítése nem lesz egyszerű feladat, az a pluszban ráépítendő plafonra világító lámpa, amit legutóbb kínomban úgy oldottam meg, hogy rácsavaroztam egy amúgy szintén IKEA lámpát egy csíknyi laminált padlóra, amit aztán bedugtam egy nehezékül szolgáló papírdoboz alá, majd a lámpa fényét nekifordítottam a plafonnak.

   Amennyiben rákerül a csillárra a plafonra világító lámpa, valamint a két újabb bura is, akkor épp itt lenne az ideje, hogy ezen a falon ne egy, hanem két dupla kapcsoló legyen.
   Egy a kapcsolóhoz szükséges méretű lyukat fúrni a falba azért nem probléma, mert a fürdőszoba felújításakor vettem egy akkora fúrót, ami ezt egyetlen lépésben elvégzi. Na most amiért mégiscsak gond, az az a szomorú tény, hogy még mindig nem készültem el a lakás elektromos vezetékeinek cseréjével.

   Valamint azt a két másikat is, melyeket a felül látható ikszek jelölnek. Az alsó piros iksz a nagyszobai csillár kapcsolója. Na most ha már egyszer nekiálltam, akkor végig kellene vinnem a teljes kábelcserét. Ez elsőre azért nem látszik bonyolultnak, mert az eddig mutatottakon felül van még egy konnektor innen lefelé, valamint egy másik a hátam mögött, aztán slussz! Mikor már épp kezdtem volna némi kedvet érezni a lakás elektromos hálózatának szétcincálására, menten beugrott, hogy ez azért mégsem lesz olyan egyszerű.

   Mármint azért nem, mert aki ennek a lakásnak az eredeti csövezési tervét elkövette, az akkora logikai hibákat vétett, hogy arra részemről eddig még semmiféle értelmes magyarázatot sem találtam. Ez a csövezés nem úgy néz ki, mint ahogy manapság szokás, vagyis nem rengeteg cső indul el a villanyóra utáni kismegszakítóktól, hanem tulajdonképpen csak egy, és arra van felfűzve a lakás előszobán felüli része.
   Na most ha már így, akkor sokkal kevesebb csőből és kanyarból is meg lehetett volna oldani. Ez persze mindegy, illetve most épp nem. Mármint azért nem, mert az előbb mutatott helyszínt innen a másik oldalról nézve, egy árva dobozfedő sem látszik. Mindezt úgy, hogy az innen balra található elosztódobozból nem megy vezeték a csillár felé. Ez mondjuk még nem lenne akkora baj, ha nem lenne a hallban (ez itt az) még néhány konnektor.

   Melyek a kék függönnyel eltakart szekrény mögé esnek. Vagyis ha bármit akarok a vezetékekkel, akkor most már mindenképp az kell legyen az első lépés, hogy elrakom innen ezt a szekrényt.
   Ez a bútor egyben természetesen nem mozgatható, vagyis előbb még ki kell belőle pakolnom az összes dobozt, ami rendesen megemelné a lakásban a kupi szintjét. Persze a szekrény áthelyezése után vissza is lehet bele pakolni, és akkor már nem foglalna olyan sok helyet. Mármint a rengeteg szétpakolt doboz.

   Meg persze ez a mélyláda is, ami olyan rég volt innen elmozdítva (ez emlékeim szerint ez azt jelenti, hogy talán soha), hogy mára már meg sem tudom mondani, hogy milyen nehéz. Mondjuk ha jól dereng, akkor csak az eleje van dupla vastag anyagból, a hangszórók meg könnyűek, szóval olyan nagyon nehéz azért nem lehet. Ha mégis, akkor legfeljebb eltolom innen az alatta lévő szekrénnyel együtt.

   Ahogy ezekbe a dolgokba belegondoltam, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ez a csillár már nem ebben az életemben lesz újragondolva. Azt persze már eleve tudtam, hogy a tervezett átalakítás nem ma lesz.

   Ettől persze még simán megérte ez a két lámpa azt az ötszázast. Ha nem kellenek idefentre, akkor jók lesznek a pincébe, oda ugyanis most épp kellene valamicske segédvilágítás. Mármint az útszóró sós pince hátuljába, ahol most egy kicsit kevésnek érzem a fényt.

   Szerintem ennek nem így kellene állnia, hanem úgy, hogy a fehér vezeték teljes hosszában bele van húzva a harangba. Ez persze egy semmiből sem tartó feladat, épp csak meg kell lazítani a harang végén a csavart, majd a vezeték behúzása (vagy betolása) után újra meghúzni.
   Amúgy egy későbbi alkalommal megnéztem az IKEA-ban, és úgy láttam, hogy nyugodtan kilóghat belőle a vezeték, illetve van belőle olyan fajta is, aminek ennél sokkalta hosszabb a drótja, amivel beállítható a lámpa plafontól való távolsága.

   Részemről még sosem láttam olyan jelölést, ami arról szól, hogy mekkora hőmérsékletet bír egy lámpa vezetéke. Ezzel a 90 fokos adattal tulajdonképpen nem is tudok mit kezdeni. Talán csak annyit, hogy nem tekerek a lámpa foglalatába hagyományos, vagyis komoly hőt fejlesztő izzót.

   A lámpa neve (a matricán látható számokkal ellentétben) januari, bár annak a változatnak a plafon felőli vége is krómozott, nem ilyen egyszerű műanyag harang. Mikor néztem, akkor épp 3.500 forintba került. Amúgy az IKEA weblapján az volt írva, hogy választhatok hozzá burát, míg mikor én kerestem, akkor persze nem adtak külön.

   Ebben az érvéghüvely nélküli vezetékvégben nekem az a gyanús, hogy gyárilag nem szokás ilyesmit elkövetni. Mármint a csupasz rojtos vezetékvéget bekötni egy olyan típusú csokiszorítóba, melyben a csavar és a vezeték között már nincs ott az a lemezdarabka, ami a puszta ottlétével megakadályozza, hogy a csavar vége így széttrancsírozza a többerű vezetéket.

   Na most a másik viszont már komolyan feladta a leckét, ugyanis elsőre nem jöttem rá, hogy hogyan volt képes bárki is a fémfedél mélyén meghúzni a kábelt rögzítő apró csavart.

   A megoldás mindössze annyi, hogy a balról belógó fényes csövet csak azután szabad a mindkét végén menetes fehér toldóra rátekerni, mikor azon már rajta van a foglalat a vezetékkel.
   Na most amit alul látunk, azok a különös fazonú forgácsok úgy keletkeztek, hogy tiszta erőből beletoltam a csőbe a lapos csőrű fogót, majd megpróbáltam vele amolyan ékként kitekerni a csőbe tört toldó maradványát, de csak forgácsokat kaptam eredményül.

   Bár a manapság szokásos energiatakarékos izzó már nem igazán melegszik, de ettől még sikerült megbarnítania a vezetéket. Az persze lehet, hogy korábban hagyományos izzó volt a foglalatban, és a barnulást még annak a hője okozta.

   A foglalat helye körüli lyukak a meleg elvezetésére szolgálnak. Ez nemcsak arra jó, hogy nem olvad el az amúgy műanyagból készült foglalat, meg persze a bura és a vezeték sem, hanem a manapság már elektronikát is tartalmazó izzó élettartamát is meghosszabbítja.

   Az eredetileg rézszínű érintkezőkön nagyon furán mutat a foltos oxidáció. Ahol hozzáért az izzó vége, ott meg mintha ón nyomai látszanának. Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy ebbe valaha tényleg egy hagyományos izzó volt betekerve.

   Persze már rég tudom, hogy egy bonctűvel a megfelelő helyen megbökve, a kötés viszonylag könnyen oldható. Mondjuk ugyanezt egy laza foglalatcsere kapcsán, a létra tetején a plafon közelében billegve, már valahogy egészen másképp, konkrétan más, pláne nagyon csúnya szavakat használva mondanám.

   Ezek az alkatrészek annyira sok helyet foglalnak, hogy ebben az állapotukban semmiképp sem kerülhetnek a pincébe, ott ugyanis most épp oly magas szintre hágott a kupi, hogy azt már igazán nem kellene ezekkel a bigyókkal tetéznem.
   Na most ha lemegyek és odalent felkutatom a múltkori csillárátépítős akcióból megmaradt ezekkel azonos burát, majd egyesítem az alkatrészeket, akkor valószínűleg képes leszek feljavítani az amúgy láthatóan igen rossz helykitöltési tényezőt.

   Mikor letettem a füzetre az akciósan mindössze 750 forintért vásárolt aprófogú fűrésztárcsát, ami amúgy szerintem a szovjet körfűrészhez kell, majd arra a szépen tisztázott rajzot, ami a fadarab tároló szekrényekhez szükséges bútorlapok méreteit tartalmazza, arra pedig a töltőceruzákat, mindjárt megtaláltam mellettük a már említett 6,3-as jack hosszabbítót. Hogy ezt is mit össze nem kerestem odafent...

   Mivel épp tele volt velük a zsebem, a maradék ceruzák és alkatrészeik a lomos pincében található tollas dobozba kerültek. Mindez természetesen a szokásos, bár leginkább eredménytelen "lesz itt rend" felkiáltással.

   Na most ha rend éppen nincs is, a keresett burát azonban elsőre megtaláltam. Balról a Pacsirta és a Melodyn rádiókból kiszerelt hangszórók határolták, míg jobbról egy VOIP telefon támasztotta. No nem a keresett burát, mint inkább csak azt a szatyrot, amin a bura ücsörgött.
   Hogy a szatyorban mi van? Na azt ha agyonütnének, még akkor sem tudnám megmondani! Mivel épp nem voltam kíváncsi, a szatyor tartalmazta rejtélynek most inkább nem néztem utána.

   Ellenben miután a sarokból kijöttem, utána visszanéztem, mikor is egyből megláttam a doboz tetején azt a hatalmas lámpaburát, amiből valaha a plafonra világító lámpát állt szándékomban elkészíteni. Hogy ebből mi lesz? Ahogy én magamat ismerem, lámpa az mostanság biztosan nem!

   Ha már lámpa, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy van itt két újabb önként jelentkező boncalany, melyekből az egyik igen nagy valószínűséggel az útszóró sós pince fényét fogja emelni. Ehhez persze előbb még meg kellene néznem őket egy kissé közelebbről is. Mármint azért, hogy kiderüljön, egyáltalán használható állapotban vannak-e. Míg a nagy kereket a szomszédos lakás felújításakor bontották le a melósok, addig a hajólámpa Ilonka néni hagyatékából származik.

   Na ez az a rumli, amiről az előbb azt mondtam, hogy tilos tovább emelnem a szintjét. Ez amúgy egy asztal, csak a rárámolt iszonyú tömegű lom miatt már alig látszik ki valami a lapjából.
   Mondjuk komolyat tudnék az idők folyamán szépen felépített kupi szintjén javítani, ha elbontanám a Kontrax írógépet, a VHS videokazetta bemutatásához talált videomagnót, meg mondjuk a spektrumanalizátoros mélyládát.
   Eláruljam, hogy mégis mi hibádzik ebben a gondolatmenetben? Nos az, hogy komoly erőfeszítések által (vagy talán inkább azok hiányában) sikerült elérnem, hogy jelenleg a környezetem összes többi pontja is úgy nagyjából ugyanígy nézen ki. Ha meg már rendrakás, akkor mindenképp a fadarab tárolók megépítésével kell kezdenem, amibe ha belerámolok, akkor (legalább is remélhetőleg) felszabadul annyi hely, hogy lesz némi mozgásterem. Az eljövendőket tervezgetve sikerült magamat annyira elkalibrálnom, hogy a fellelt bura végül itt maradt.

   A 6,3-as jack hosszabbító kábel pedig a lépcső alatti pince kilincsén. Erre még az sem szolgál elfogadható magyarázatul, hogy időközben átvittem a szomszédos lépcsőházakba néhány levelet, amiket a postás valamiért nálunk rakosgatott ki a levelesládák tetejére.

   Végül persze minden összejött. Hogy ezek mind itt vannak az asztalomon, annak ugye egyrészt örülök, másrészt viszont nem. Míg a fejhallgató hosszabbító kábel valószínűleg az apró elmaradások a lakásban című ciklusom hatodik fejezetének keretében kerül beépítésre, addig a lámpák maradványainak most azonnal összébb kell rendeződniük.

   Természetesen a könnyebb ellenállás irányába indultam el, vagyis feldobtam a hosszabbítót a szovjet és az sárga teljesítményszabályzó mellé. Míg a két gombóc izzó egyből mehet a pincébe, vagy akár a lakásban található izzós fiókba, addig ekkor a négyszínű és a szorzótáblás toll még nem volt körbefényképezve.

   Ez az összeállítás úgy jött ki, hogy fogtam és logikus sorrendbe rendeztem az alkatrészeket. Míg a három bura egymásba fért, addig majdnem az összes többi alkatrész simán beléjük. Egyrészt természetesen a porosodás ellen, másrészt azért, hogy a burákból az apróságok ne szóródjanak ki, kapott az egész egy többrétegű folpack burkolatot. A két cső a pincei csilláralkatrészes dobozba kerül, míg a vezetékek felaprítva a szemetesbe.

   Mondjuk ma még csak idáig jutottam velük. Persze holnap is van nap, szóval nem kell a dolgokat elkapkodni. Te! Hogy ez a Pató Pálos hozzáállásom mennyire rányomta bélyegét a környezetemre...