Íme a mai cikk témája, vagyis a Terta 922-es magnó, ami, megjegyzem épp mint az összes többi, még mind a mai napig bemutatatlan magnóm, bár be volt tervezve, azonban még véletlenül sem a mai napra.

   Ma ugyanis igazándiból kertészkedni jöttünk le. Miközben a párom a leveleket gyűjtötte össze a kertből, majd beszórta a komposztálóba, addig én ugyanezt tettem, csak az utcafronti járdával. Miután a ház előtti munkákkal végeztem, de Andi még mindig a kertben foglalatoskodott, bejöttem én is a kertbe, majd átgörgettem a ház mögül az egyik lakó által ott galádul elhelyezett ülőgarnitúrát a betonozott részre, hogy a tavaszi lomtalanításig ne rohadjon ki alóla a fű. Miután már azzal is megvoltam, hogy az előző komposztáló tartalmát beszórtam az új komposztálóba, és még a párom által kiásott árnyékliliomot is elfűrészeltem négybe, amiket persze Andi egyből nekiállt szétültetni, lementem a pincébe, mondván ott mindig akad számomra valami rendbe tenni való.

   Most például azzal fogadott a helyszín, hogy fel kellett szedegetnem a földről az újságpapírokat, amiket azért rakosgattam le, hogy a polcrendszert alkotó deszkák széleinek festésekor ne csepegtessem rá a fehér festéket a laminált padlóra.

   Ezeket a fiókokat viszont nem tudtam visszatenni a helyükre, mert bár a festés még valamikor napokkal ezelőtt volt, csak ugye - ősz lévén - a pince hűvösében az most nem szárad valami gyorsan. Fogni mondjuk már nem fogott a polc, de inkább nem kockáztattam meg, hogy a fiókok beragadjanak a helyükre.
   Itt persze van egy kevéske (még ha csak...) zavarodás az időben, amit az okoz, hogy míg úgy nagyjából az összes többi cikket már évekre előre megírtam, addig a közéjük beszúrandó rádiós és magnós témájúakkal még adós vagyok. Na ezért van az, hogy mikor egy magnós témájú cikket írok, akkor képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor majd publikálom, akkorra kiment-e már mondjuk az eszterga ágyának megépítéséről szóló cikk. Vagy mondjuk az, ami a felhajtható asztalról szól. Meg az a másik, ami az eszterga alatti polc megépítéséről. Mondhatni szokott szikrázni a szemem rendesen, mikor az adott cikk átnézésekor el kell döntenem, hogy melyik linket lehet már nyugodtan beszúrni, és melyik az, amelyiket még nem.

   Hogy a lassú ütemű kerti munka után egy kissé átmelegedjek, aprítottam egy szatyorra való fát, majd megtekintettem Andit a kertben. Mivel egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki néhány percen belül befejezi a kapirgálást, gondoltam beteszem a többi közé a minap bemutatott Panasonic rádiós Walkmant.

   A kismagnót a már bemutatott apróságok alkotta kupac tetejére ugyan fel tudtam tenni, de annak a szekrénynek, amibe igazándiból való (lásd balra), most épp nem sok esélyem volt kinyitni az ajtaját.

   Mármint azért nem, mert rendesen elé volt pakolva. Miközben az AKAI deck és a Videoton Lyra táskarádió még nem lett bemutatva, a VEF rádió már igen, csak mondjuk nem ez a példány. Mindeközben a hatalmas papírdobozban az anyagok szétválogatása című projektem alanyai rejtőzködnek.

   Miután a papírdobozt a szekrény ajtaja elől elhúztam, meg persze ki is nyitottam az ajtót, ez a rendezettnek tűnő látvány tárult szemeim elé. Balra egy Grundig táskamagnó várja sorsát, középen a mai cikk témája Terta 922-es, míg jobbra egy Mambó. Mindezek tetején egy rozzant Tesla B70-es hever, aminek a szétszedése összefügg a Tesla B115-ös magnóéval. Mármint azért, mert ezeknek alapvetően közös mechanikai alapjuk van.

   Mivel amiket meg kellett mozgatnom, azok mind egy lépésnyi távolságon belül voltak, így, miközben rendet raktam, tulajdonképpen egy helyben topogtam. Bár ez azért nem egy olyan nagy eredmény, de attól én még nagyon is örültem neki, hogy egy csomó dolog végre a helyére került. Bár volt egy olyan próbálkozásom, hogy az AKAI deck és a Videoton receiver is bekerüljön a szekrénybe, de azok sajnos nem fértek be a B70-es magnó alatti résbe. Azt a magnót meg azzal a címszóval, hogy majd ő lesz a következő, nem mertem kivenni. Mármint azért nem, mert van itt rajta kívül annyi más dolog, aminek már rég megígértem, hogy majd mindjárt szétszedem, hogy azt szó szerint rossz nézni!

   Ellenben a rend szintjét, ha csak egy kicsit is, de azért emelendő, a digitális szintmérő, majd kisvártatva az egyik és a másik Omron vérnyomásmérő is bekerült ebbe a dobozba, amin a "műszer, de nem voltmérő" felirat díszeleg. Ilyen tétel mondjuk a Wartburg kombinált műszer, a Zsiguli óra, a személyi radioaktivitás jelző, miközben a barkácsolt voltmérő teljesen egyértelműen kakukktojás.

   Bár a több doboz puzzle végre elkerült a székemről (amiket persze majd még többször is meg fogok említeni, mint elajándékozandó holmikat), cserébe már megint ott ül a helyemen két oda egyáltalán nem való tárgy. Amúgy mind a monitort, mind a lapostévét az utcavégi szelektív gyűjtő mellett találtam.

   A kirakósokért cserébe visszajött az apukám által épített nagyobbik labortáp, amire akkor lesz szükségem, mikor az autóba való hűtőbordaerdő erősítőt fogom bemutatni. Mármint ez az a táp, amiről egy akkora fogyasztású erősítőt egyáltalán esélyem van beindítani.

   Majd átvittem a tűzifás pincébe, ahol is a bútorlap alá szerelt fűrészgép mellett helyeztem el, aminek amúgy már van rendes helye. Mármint már nem csak úgy hanyagul odatámasztva kellene álljon a fiókos szekrénykének, hanem betéve kellene legyen a magnó mögötti polcba, csak ugye nemcsak a polcrendszer szélein, de a frissiben elkészült polclapon is még nagyon új a festék.

   Mivel nem voltam róla meggyőződve, hogy a magnó szétszerelésének ma fogok nekiállni, de időm mondjuk még bőven volt, mert Andi még igencsak serényen túrta a kertet, nekiálltam a reklámújságok közül kiválogatni azokat, amik jól égnek, vagyis be lehet velük gyújtani a cserépkályhába.

   Miután az újságok szétválogatásával, majd az előtérben található polcon történő elhelyezésével végeztem, de a párom még mindig javában kertészkedett, kitettem a munkapadra a magnót.
   Ezt a készüléket még vagy egy évtizede cseréltem, mégpedig egy doboznyi régi, de amúgy új elektronikai alkatrészre. Mivel nekem ez a magnó csak arra kell, hogy bemutassam, így egyáltalán nem zavart, hogy deklaráltan egy padlásról érkezett, ahol nedvességet kapott.
   Kezdetben úgy gondoltam, hogy talán még jobb is egy olyan magnót szétszedni, amit nem lehet, tudok, vagy már nem is érdemes feltámasztani, ez a véleményem azonban viszonylag gyorsan megváltozott. Mármint pontosan akkor, mikor pusztán kíváncsiságból, vagyis egy könnyed betekintés erejéig le szerettem volna venni a magnóról a tetejét, ami persze még véletlenül sem sikerült.
   Bár erre a magnó külsejének állapota nem ad egyértelműen okot, de attól még úgy van, hogy a tető a potméterek tengelyére rohadt gomboktól nem vehető le. Feszíteni meg ugye nincs őket mihez képest, mert a magnó fedőlapja műanyag, így az biztosan előbb törne ripityára, mint ahogy a rozsdától összenőtt tengelyek és gombok elengednék egymást.
   Ez a készülék amúgy a Terta 811-es magnó utódja, immáron lenyomható, és persze úgy is maradó gyorspörgetés gombokkal, az előd magnóénál sokkalta finomabb szalagkezeléssel.

   Ez pedig a három számjegyű számláló, amit a nagy bordázott fekete kerék tekerésével lehet nullázni. Pontosabban szólva már csak lehetett, mert a gomb tekergetésének hatására ma már nem történik semmi.

   Vele átellenben található az EM4-es varázsszem, valamint a közvetlenül mellette elhelyezett trükk gomb. Utóbbi mindössze annyit csinál, vagyis az a trükkje, hogy a gombot megnyomva kikapcsolódik a törlés, minek következtében az új felvétel alól ki fog hallatszani a régi.

   Miközben az egyik forgatógombban még benne van a hernyócsavar, de már meg van lazítva, addig a másikban már benne sincs. Mint azt már mondottam volt, ettől persze még egyik gomb sem vált csak úgy egyszerűen levehetővé. Most viszont, hogy épp a minap vettem egy olyan lendkeréklehúzót, aminek a szára van annyira vékony, hogy befér a forgatógomb alá, azzal valószínűleg már le fogom tudni húzni a tengelyükről a gombokat.
   A csapágylehúzó amúgy ahhoz a villanymotorhoz kellett, amit a Mártika szomszédasszonytól kapott kerek Hajdú mosógépből szedtem ki, és egyrészt csapágycserésnek ítéltem, másrészt abból szeretném megépíteni az eszterga új, immáron áttételes meghajtását.
   Ezek a projektek annyira a jövőbe mutatnak, hogy inkább fel is hagyok az emlegetésükkel. Mármint bár már belekezdtem, de az áttételes meghajtást építek az esztergára című projektemmel nagyon elakadtam. A tengelyt ugyan már láttam forogni, és még a csapágyházak is elkészültek, de ott aztán tényleg elakadtam, mert onnantól kezdve mérnöki szemléletű tervezésre lenne szükség, mely képességgel részemről sajnos nem igazán rendelkezem.

   A magnó szétszedésével viszont - mivel Andi még mindig nem jött be a kertből - haladtam tovább. Ez itt a doboz hátulja, illetve ha működés közben nézem, akkor a fenéklemeze, amiről már hiányzik a rács.

   Amit nagyon nem kéne megtenni egy vizet kapott, pláne már eleve több évtizedes korú elektronikával, az az, hogy a főbb elektromos részek átnézése nélkül, csak úgy egyszerűen áram alá helyezzük. Én persze - mivel ez a magnó már eleve halálra lett ítélve - bátran megtehetem, hiszen ha leég, vagy kipukkad benne valami, akkor sem ér semmi különösebb veszteség. Amúgy a régi szabványú villásdugó már eleve nem engedi magát a manapság szabványos aljzatokhoz csatlakoztatni.

   A hálózati kábelt elrejtő rekeszben olvasható német feliratból egyértelműen kiderül, hogy ez a magnó exportra készült, ami amúgy nem jelent egyértelműen jobb készüléket, mindössze annyit, hogy hozzáigazították a megrendelő igényeihez. Ez általában a feliratozást, a külalakot, díszítéseket, valamint a csatlakozások szabványait jelentette.

   Azok a biztosítékok a foglalataikkal, azok nem valami bizalomgerjesztők, ellenben a motor forgórészét egy csavarhúzóval megbökve, az megmozdult. Mármint a forgatógombokkal ellentétben, a motor nincs teljesen berohadva. Mondjuk a potméterekre is csak a gomb rohadt rá, maguk a tengelyek forognak.

   Előbb egy 6-os fúróval, majd egy 10-essel fúrtam bele a gombba, mégpedig le egészen a fémig, ami remélhetőleg már a potméter tengelye. Már úgy értem, hogy amennyiben a forgatógomb egy olyan fém magra lett ráöntve, amiben nem átmenő, hanem zsákfurat van, akkor ugyanúgy meg vagyok lőve, illetve fúrhatok tovább, egészen a tengelyig, csak ugye a már nehezebben fúrható fémben.

   A már fölösleges, pláne a csapágylehúzó szárainak beakasztásához útban is lévő műanyag részeket a fém magról letördelve, bár sikerült a két anyagot egymáshoz képest megmozdítanom, de ez csak annyira sikerült, amennyire a csapágylehúzó középső csavarjának kúpos vége a forgatógomb magjának 6-os furatába be tudott hatolni. Ahhoz, hogy innen továbbjussak, kellene egy olyan alkatrész, ami van annyira hosszú, mint a forgatógomb magja, vékonyabb a potméter tengelyének átmérőjénél, és még egy furat is van benne, hogy legyen amiben a csapágylehúzó csavarjának vége, pontosabban szólva hegye megtámaszkodik.

   Mióta a már ezer éve tervezgetett csavarválogatós projekt végre lefutott, azóta megtalálni egy az előző mondatban felvázolt spéci alkatrészt, még egy percembe sem kerül! Már persze csak akkor, ha van olyanom egyáltalán.

   Hogy könnyedén ment volna, arról szó sincs, ami jelen esetben annyira igaz, hogy miközben a mosógép motorjáról a csapágyakat húztam le, még fele ennyit sem kellett erőlködnöm. A csapágy mondjuk nem volt a tengelyére rárohadva.

   A forgatógomb fém magját mindenképp megőrzöm, mert az még nagyon is jól jöhet, ha egyszer forgatógomb készítésére adnám a fejem, amihez persze előbb még mindenképp meg kellene építenem az áttételes esztergát. Mármint azért, mert az a jelenlegi állapotában még annyira gyorsan forog, hogy megég benne az anyag.

   Már csak néhány hatalmas fejű réz csavar választ el a magnó belsejének látványától. No nem mintha nem láttam volna még ilyet. Apukám valaha (még valamikor a 80-as években) hozott egy Terta 922-est, iskolai selejtezésből, amit aztán Tomi barátomnak adtam, mégpedig cserébe a szülei Mambó magnójáért, amit annyira gyenge konstrukciónak tartottam, ráadásul el is volt porladva a bele, hogy inkább neki sem álltam a kipofozásának. Amúgy nem az a Mambó magnó van a pincei szekrényben, mert azt idővel, ahogy fogyott a rendelkezésemre álló hely, apróra elbontottam.

   Ez a magnó nemcsak bonyolultabb lett, mint amilyen egyszerű az elődje volt, de egyenesen nagyszerű ötletek kerültek benne kivitelezésre. Meg persze nem annyira nagyszerűek is.

   Miután az öregecske villásdugót a konnektorba újra bedugtam, majd azt kérdvén tekergettem a magnó gombjait, hogy a készülék mégis miért nem reagál semmire, egyszer csak kiszúrtam a már nagyban világító EM4-es varázsszemet. Piszkálódásaim közepette szerencsémre nem nyúltam semmi olyanhoz, ami megrázott volna.

   A motor forgásáról azért nem vettem, és persze nem is vehettem észre, hogy a magnó már nagyban üzemel, mert azt megállította a balra látható, természetesen berozsdált tengelyű közlőkerék, aminek - bár ez egy magnó esetében erősen ellenjavalt - adtam egy cseppnyi WD40-et. Kézzel ugyan tudom tekerni a görgőt, de csak komoly nehézségek árán.

   Ami ebben a mechanikában igazán nagyszerű, az a mindkét oldali szalagfeszítés, illetve fékezés magának a szalag által szabályozott megoldása. Mármint azt, hogy a jobbra látható felcsévélő csonkja mennyire húzzon, azt a szalag feszessége által működtetett filcbetétes fék szabályozza, ami azt eredményezi, hogy a húzóerő majdhogynem független a szalagorsón található szalag mennyiségétől. Mármint a szalagot érő húzóerőt a kissé jobbra lent látható rugó erejével lehet beállítani, és az onnantól kezdve minden körülmények közt annyi lesz, amennyit beállítottunk.
   Mondjuk a hőmérséklet és levegő páratartalma biztosan van rá némi hatással, de az ahhoz képest semmi kis változás, mint amekkorát az jelent, hogy más, nem ezzel a rendszerrel szabályozott magnóknál a húzóerőt a szalagorsón található szalag súlya szabályozza. Vagy mint az AKAI 4000-res szériájánál, a fékerő egyszerűen fixre van beállítva. Utóbbi esetben, mikor kevés az orsón a szalag, akkor még nagyon erősen húzza a magnó, míg mikor sok, akkor meg már alig tépi.

   A másik, vagyis a leeresztő oldali fékrendszer is ugyanezen az elven működik. Egy ilyen karos féket amúgy tervezek is át, pontosabban szólva beépíteni az AKAI 4000DS-be, bár ebből a tervemből ebben az életemben már valószínűleg nem lesz semmi. Már csak azért sem, mert a kisebbik AKAI magnóban már évek óta nem járt az áram.

   A sebváltót a piros négyzettel jelölt ponton megnyomva, a zöld négyzettel jelölt villa feldobja a szíjat a felső szíjtárcsára (4,7-es sebesség), míg a sárga négyzettel jelölt pontot megnyomva, a váltó visszaáll 9,5-ös sebességre. A bal alsó sarokban látható érintkező a két sebességnek megfelelő korrekciót kapcsolja, míg a jobbra fent látható trimmer funkciójára a kapcsolási rajz alapján nem jöttem rá.
   Valahol itt történt, hogy a párom végre felhagyott a kert őszvégi széttúrásának nemes feladatával, majd lejött hozzám a pincébe, didergősen követelve, hogy most aztán már tényleg menjünk fel.

   Mivel a magnó a pincében van, és meg ugye fent a lakásban rovom e sorokat, lemenni pedig valamiért nem volt kedvem, gondoltam míg a magnószerelési kedv újra elkap, addig legalább a műszaki dokumentációt rendezem. (lásd itt alább)

   A lap alján olvasható "Rendkívül hosszú játszási időre alkalmas (zenére 8, beszédre 16 óra). ... PILLANAT ÁLLJ és távolról üzemeltethető PILLANAT ÁLLJ kapcsolóval felszerelt." mondatok igen nagy valószínűséggel nem erre a készülékre vonatkoznak, hanem a BRG M8 Calypso magnójára. A játszási idők azért hosszabbak, mint amit a leírás korábban említett, mert míg a Terta 922-re csak 15-ös, addig az M8-ra már a 18 centis szalagorsó is felrakható.

   Hogy a gyorspörgetést szíjátdobással megoldani nem a legjobb ötlet, az már csak abból a tényből is sejthető, hogy ilyet még semelyik másik magnóban sem láttam. Ettől persze még ez a megoldás is rendben működik, csak gondoltam - ahogy szoktam - ebbe a magnóba is belekötök.

   A szalagpálya is szenved attól a ki tudja miért, de például a Terta 811-ben is elkövetett hibától, hogy a szalaghúzó tengely a két szélső szalagvezető baba közé pontosan középre került. Mármint ennek a megoldásnak semmi értelme, hiszen nyugodtan lehetne a lendkerék három, de akár még négy centivel is jobbra, és akkor annyi hely lenne a fejeknek, hogy akár három is odaférne belőlük!

   Így meg ugye még a törlőfej is csak azon az áron fért el, hogy kényszerűségből egybe lett építve a bal oldali szalagvezető babával. Egy további igencsak csúfos hiba, hogy a fékkar végén az a tengelycsonk, amin a szalag fut (lásd balra), meg az a másik is, ami (a felvétel és a lejátszás állást kivéve) elemeli a szalagot a fejtől, az annyira vékony anyagból van, hogy idővel egyszerűen megeszi a rajta súrlódó szalag. Ilyen helyekre vagy vastagabb, vagy keményebb anyag kell. Mondjuk ha görgőt kapnak a tengelyek, amit a szalag nem súrol, hanem a nulla tömeg miatt egyszerűen csak forgat, na akkor az sosem kopna el! Egy ilyen kommersz magnó persze nem az örökkévalóságnak készült.

   Az a többitől eltérő színű lemez, az a leírás szerint ugyan gyári, de attól még nagyon úgy néz ki, mint amit utólag reszelt bele valaki a magnó mechanikájába. Amúgy az a szerepe, hogy pillanat állj állásban aktiválja a jobb oldali féket, ezzel megállítva a szalag felcsévélő orsó általi húzását.
   Na ez az az egyszerű műszaki részlet, ami a BRG M8 Calypso magnóból kimaradt, mire fel az a készülék mutatott is rá némi hajlamot, hogy pillanat állj állásban egy picit vigye, vagy csak rángassa a szalagot, mikor épp nem volt teljesen pöpecen beállítva.

   Miután a magnó gumilábait tartó csavarokat hosszú perceken át teljesen hiába tekergettem, egyszer csak kiszúrtam a piros nyíl mutatta csavart, meg persze még három másik társát is, melyek a fenéklemezt igazándiból tartják.

   Bár ebből most szinte semmi sem látszik, de attól még ezek spéci krómozott díszalátétekkel szerelt gyönyörűséges réz csavarok. Bár ezek csak a készülék fenéklemezét tartják, de attól még megadták a módját. Bár más apró, de ennél sokkalta fontosabb műszaki részletekre figyeltek volna oda ennyire...

   Ez egy nemhogy szépen, de egyenesen szellősen, jól áttekinthetően felépített készülék. Az elektronika panelját takaró, pontosabban szólva árnyékoló lemez viszont már megint úgy néz ki, mint ami utólag lett a már elkészült készülékhez hozzácsapva.

   Aminek a dobozát sajnos már megette az idő, pontosabban szólva a víz, amit a padláson kapott. Mivel ez a doboz apró fadarabokból lett összeragasztgatva, bár ezeket külön nem fényképeztem le, de attól még úgy volt, hogy a magnó forgatása közben egy csomó kiesett közülük.

   Mikor megláttam, hogy a potméter hátuljáról le lett építve a kapcsoló, a rákötött vezetékek pedig fixre lettek kötve, mindjárt megértettem, hogy a potméter miért viselkedett olyan furán.

   Bár eddig még minden bontási lépésem sikeresnek volt mondható (kivéve persze a fenéklemez rögzítését illető tévedésemet), a jelen nyáklap képéhez vezető utam legalább olyan kacifántos volt, mint a két forgatógomb leszedése. Mármint a 3-as anyáknak hol kombinált fogóval, hol egy nem kifejezetten passzos csőkulccsal mentem neki, mire végre mind letekeredett, és akkor jött a következő lépcső, akarom mondani anyasor, ami a panelt fogta oda a távtartókhoz. Na itt viszont már végképp elakadtam. Mármint az anyák ugyan letekeredtek, de a panelt még mindig úgy odafogta valami a mechanikához, hogy végül szégyenszemre kénytelen voltam feladni a további feszegetést.

   Balra a lendkereket, míg jobbra a motort látjuk. Az én példányomban szerintem nem ilyen, hanem külső forgórészes motor volt. Vagy az a BRG M11-es magnóm volt? Ki tudja azt már ennyi idő után...

   Miután újra bekapcsoltam, de a motor épp csak forgott, először a balra pörgetés közlőgörgőjének csapágyazását lazítottam fel (mármint a belenőtt zsírt), majd miután a motor továbbra is csak erőlködött, a jobb oldali orsózócsonk alatti alsó tárcsával is kénytelen voltam megtenni ugyanezt.

   Lehet, hogy ezért a fékkarért egyszer még visszajövök. Most mondjuk nem azért vettem le, hogy majd idővel máshová beszereljem, vagy mondjuk így magában állva megmutassam, hanem csak útban volt a jobb oldali orsózótárcsát meghajtó szíj visszaugrasztásakor.
   Miután már minden egyes mechanikai elem úgy nagyjából szabadon forgott, nekiálltam próbálgatni a mechanikát. Ha nem lennének a szíjai meglazulva, akkor még mind a mai napig pöpecen működne.
   Egy kicsit később, mikorra beteltem a forgó alkatrészek látványával, elkezdtem átnézni a karos fékrendszer működését. Hogy a fékek úgy és akkor és attól működnek, mint ahogy én azt korábban leírtam, arra mondjuk ekkor már nem mertem volna megesküdni, szalagot pedig lusta voltam tenni a magnóra.

   Amúgy volt egy olyan tervem, hogy addig mozgatom a magnó alkatrészeit, míg csak vissza nem tér a hangszóróba a zúgás, majd átmegyek a lomos pincébe egy tekercs próbaszalagért, s a magnót legalább egy rövidke bemutató erejéig megszólaltatom, de nem jártam sikerrel.
   Ez itt amúgy a hangszóró kábelének csatlakozója. Amennyiben a magnóban található többi kontaktus is így néz ki (például a lejátszás / felvétel átkapcsoló), akkor a kudarcon nincs mit csodálkozni.
   Mivel egy magnó érdekes műszaki részleteit úgy is meg lehet mutatni, hogy közben nem működik, ennek a masinának a feltámasztása pedig túl sok nyűgöt jelentett volna, így ezennel feladtam a vele való további kínlódás. Ettől persze egyszer még visszatérhetek rá. Már ha élek addig, hogy már csak ez hiányozzon az életművemből, amire bevallom őszintén, hogy részemről nem sok reményt látok.