Ez itt Ilonka néni pincéje, amit olyan szinten sikerült újra eldugítanom, hogy már be sem lehet lépni. Ez amúgy nemcsak magában állva baj, hanem azért is, mert így egyrészt nem látom át a bútorlap készletemet, másrészt viszont mikor épp máshol kell a hely, akkor nem tudom ezt a pincét amolyan pufferként használni. A mai téma persze nemcsak ennek a pincének a felszabadítása lesz, illetve ezt csak úgy mellékesen kellene megejtenem, hogy legyen hova pakolnom.
   Hogy mit akarok pakolni? Nos a mindenütt (de tényleg, majd mindjárt mutatom is) felszaporodott fadarab készletemet. Konkrétan azokra a darabokra gondolok, melyek valósággal elhelyezhetetlenek. Hogy melyek ezek? Nos azok, amik még csak véletlenül sem emlékeztetnek egy tábla bútorlapra, vagyis a mindenféle rudak és darabka lécek. Mert ugye a bútorlapokkal könnyű, hiszen azokat egyszerűen csak betámasztom a bicaj mögé. Már persze csak akkor, ha épp odaférnek, de azok azért általában odaférnek. Ha másként nem, akkor legalább fektetve. (van is ott néhány úgy elhelyezve)
   Hogy mégis mit találtam ki a léceknek? (mármint az elhelyezésük problémáját feloldandó) Most egy nem igazán egyszerű tervet eszeltem ki. Mert ugye a legjobb megoldás az lenne, ha lenne egy olyan szekrényem, ami mondjuk akkora mint én (vagyis majdnem felér a plafonig), és rengeteg rekesze van. Tehát nemcsak úgy egyszerűen egy polcos, hanem szekrény, vagyis mély, hogy beleférjenek hosszában akár a karnyi hosszúságú fadarabok is, és a rengeteg rekesze miatt sok hely legyen benne. Már úgy értem, hogy sok rekesz kell, hogy külön tudjam beléjük pakolni a mindenféle fadarabokat.
   Na most az egyszerűbb, vagyis a B terv az, hogy fogom és felaprítom a francba az összes jelenleg elhelyezhetetlen státuszú fadarabomat. Mert ugye míg ezek nem voltak, addig valahogy nélkülük is egészen jól megvoltam.

   Erről beszélek mikor azt mondom, hogy ez azért már túlmegy azon a határon, ami rendetlenség, akarom mondani fadarab elviselhető mennyiségű. Ezen a képen gyakorlatilag csak néhány felismerhetetlen foltban látszik ki a nem is oly rég ide lefektetett linóleum, pedig amúgy már majdnem a farakásig azzal van burkolva a beton. Szóval ezzel aztán már tényleg kezdenem kell valamit.
   Na most hiába van most még épp nagyban nyár, ha egyszer olyan lassan csinálom a dolgaim, hogy simán előfordulhat, hogy az ősz végére itt még nincs rend. Márpedig a fűtési szezon kezdetére mindenképp szabad kell legyen az út a farakásig, különben tényleg kénytelen leszek eltüzelni az egyéb fadarabjaimat.

   Ezek itt olyan fadarabok, melyek nem puha, hanem keményfák. Hogy mit akarok belőlük csinálni? Ha valamit, akkor a keményfára alapozott projectjeimet most inkább nem állok neki felsorolni, mert ez a cikk nélkülük is kezd még csak nem is kevéssé terjengőssé válni.
   Hogy akkor miért nem a lényeggel kezdem? Nos azért, mert előtte mindenképp felvázolni terveztem az indíttatást, amibe ha csak belegondoltam, már elment még az a maradék kedvem is az egésztől. Szóval ezeket a sorokat most azért rovom, hogy mikorra elérek oda, hogy már magát a megépítendő bútort vesézem ki, illetve építem meg, addigra ezzel a bemutató résszel töviről hegyire meglegyek.
   Aztán persze van itt még más is, mert ugye az élet sosem olyan egyszerű, mint amennyire az ember szeretné. Hogy mi van már megint? Nos a bizonytalanságom. Mármint abban a kérdésben, hogy mégis hol a csudában lesz az a bútor, melyet a jelen cikk keretében fogok megépíteni. De persze erről is majd egy kicsit később...

   Ezek a fadarabok annyira nem ide valók, hogy már csak ezek miatt is meg kell építenem a megálmodott szekrényt. Mert ugye ha ezeket innen elteszem, akkor ideférnek azok a szerszámok, melyek most épp valami elérhetetlen helyen, például a fáspince mélyén tartózkodnak. Hogy mik azok? Köszörű, állványba fogott flex, motoros gyalu, felsőmaró, meg ki tudja mi van még azokon a polcokon, melyekre a jelen kupi miatt már eleve rá sem látok!

   Egy kis rugdosás és pakolászás után már kilátszik a padló. De persze nem ezt akartam ezzel a képpel megmutatni, hanem azt a másik tényt, miszerint már a földre dobálva is olyan fadarabok vannak, melyeknek a jelen cikk keretében elkészítendő szekrényben lenne a helyük.

   Ez itt a múltkor elkészített fiókos szekrényke másik fele, amiről ha nem mesélem el, hogy az, akkor tulajdonképpen felismerhetetlenül ki sem látszik a mindenféle fadarabok alól. Ezen a helyszínen persze nemcsak a fadarabokkal, hanem magával a bútormaradvánnyal is kezdenem kellene valamit.

   Mindeközben már a bicaj mögött is hosszúkás fadarabok vannak. Ezek mondjuk állítva, mert ugye hosszúak, mely okból ezek nem fognak beférni az elkészítendő szekrénybe, ha csak nem lesz annyira mély, hogy ne billenjenek belőle ki.

   Valamint a két szekrényből egyet, meg még egyet project keretében megépített kisebbik polcoson is, melyen amúgy a takarítószereknek kellene állomásozniuk, csak ugye nálam már mindenhonnan kilóg néhány oda nem illő fadarab.

   Ezzel a képpel most nem azokat a fadarabokat mutatom, amik a polcon vannak, hanem magát a polcot. Ezt a két polcot valaha Ilonka néni pincéjébe készítettem, csak aztán áthoztam őket ide. Na itt jön be a képbe az a rettenetes kérdés, melynek témája, hogy hova teszem a szekrényt. Mármint nem ezeket el innen, hanem amit megépítek. Mert ugye ide nem fér. Márpedig ez a fáspince, szóval mindenképp itt lenne a helye. Itt aztán bejön a képbe az a másik hibám (Te, hogy nekem ezekből mennyi van...), hogy egy nagy csomó más, nem annyira apró, mint inkább nagyobb méretű projectem el nem készülte okán továbbra sincs hely. Se itt, se sehol másutt! Vagyis egyszerűen nincs mozgásterem. Jelen esetben ez annyira így van, hogy erre a problémára mindenféle agyament kerülőmegoldásokat dolgoztam ki.
   Az egyik ilyen megoldás az, hogy ezeket a polcokat teljesen leürítem, majd egymásra fordítom őket (megtehetem, mert emlékeim szerint teljesen egyformák), így kapva egy olyan polcrendszert, ami mély. A rekeszek persze még hiányoznak belőle, no de éppen ezek megépítéséről szól ez a mai project. Már persze nem úgy mai, hogy ma lesz kész, hanem csak úgy mai, hogy ma olvasod.

   Na most a másik megoldás szerint nem a fáspincében található polcokat ürítem le, hanem nekiállok és kiszórom a szemetet Ilonka néni pincéjéből. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen itt akad egy szétszedésre váró Compaq monitor, elteendő szerszám, növénytámasztó rács, és tényleg már csak tüzelőnek való fadarabok, Simson, tartalék bicaj, és még robbanómotoros fűnyíró is. Épp csak a szükséges helynek vagyok híján.
   Amennyiben ezt a pincét valami úton-módon felszabadítom, akkor lehetne úgy, hogy itt kerül elhelyezésre a fadarabos szekrény. Ezzel az elképzeléssel az a baj, hogy ezt a pincét (vagy valamelyiket) ugye idővel biztosan el kell hagynom. Na most akkor mit csinálok a szekrénnyel? Mert ugye a tervezett méret miatt olyan egyszerűen nincs, hogy azt a szekrényt én képes legyek megmozdítani! A készülő szekrény amúgy már eleve úgy kerülne be ide, hogy lenne hely ahol, illetve ahova összeszerelem. Na ezért, illetve arra is jó egy ilyen hosszú felvezető, hogy az ilyen témákat magamban jó alaposan megrágjam.
   Most például azt találtam ki, hogy a megépítendő szekrény nem egy darabból fog állni, hanem többől, mégpedig annyiból, hogy az egyes darabjait még képes legyek mozgatni. Ennek a felépítésnek amúgy rengeteg előnye van!
   Például ott van mindjárt az, hogy ha nem tetszik amit csináltam, vagy idővel megváltoznak az igényeim, vagy valami okból hirtelen már megint túl sok deszkám lesz, akkor a szekrény rekeszeit egyszerűen befiókozom. Hogy aztán az átalakított darab marad-e a többi között, illetve lesz-e hely eltenni valahova máshova, azt most még nem tudom, de ez most még nem is érdekes, csak a puszta lehetőség legyen adott.
   Erre a megoldásra amúgy (mármint az elemes bútor építésre) az vezetett rá, hogy a múltkor csak úgy tudtam innen átvinni a fáspincébe a két polcost, hogy előtte szétszedtem őket. A több darabból álló bútorhoz persze több anyag kell, de abból most épp akad bőven, s ha fokozottan fogy, az már csak azért sem baj, mert ugye azzal is visszanyerek némi helyet.

   A pince mélyére nézve pedig az látszik, hogy ha kidobnám végre innen az utóbbi időben csak úgy egyszerűen behajigált mindenféle kacatokat, akkor a mélyére ha csak ideiglenesen is, de azért simán odaférne a fadarabos szekrény. Azt a fiókost ami alul látszik, azt meg kifordítanám onnan balra, és akkor még arra is lehetne pakolni. No nem mintha most épp nem lenne rajta kismillió vacak...

   Hogy mégis mit keres itt ez a régi  Hajdú mosógép? Szóval ez úgy került ide, hogy a minap lehoztam a padlástérből. Amúgy azért, mert még valamikor hosszú évekkel ezelőtt megígértem Mártikának, hogy lehozom. Ebben persze van némi önzés is, hiszen míg Mártikának ez már nem kell, addig nekem belőle (mármint a mosógépből) a villanymotor az igen. Hogy aztán lesz-e belőle valaha is erősebb meghajtás az eszterga ágyára, vagy egy körfűrész, azt most még csak megjósolni sem merem!
   Na most amit viszont biztosan tudok, az az a tény, hogy holnap is mennem kell. Mármint fel a padlástérbe, merthogy járt a mosógéphez egy centrifuga is, amiből szintén megszerzendőnek minősítettem a villanymotort. Amennyiben ezt a két nem éppen kis darab gépet az én pincémben kellene elhelyeznem, akkor tuti, hogy most azonnal tökön szúrnám magam!

   Ami végül azért nem következett be, mert Mártika pincéjében bőven van hely. Ami viszont szégyenszemre nagyon nincs, az a festés befejezve, pedig azt is megígértem magamnak (illetve Mártikának), hogy a maradék falat is lefújom fehérre. Ezen persze (mármint a festés el nem készültén) nincs mit csodálkozni, hiszen mondhatni az összes többi projectem is áll. Akkor meg ugye miért ezzel foglalkozzak, ami még csak nem is az én pincém!

   Na most ami viszont igenis az enyém, az ez a sár, illetve komposzt, amiről mára már meg nem tudom mondani, hogy mégis miféle agyament indíttatásból került a pincébe. Pláne a folyosóra a szemetesbe! Vagyis ez is egy olyan aprócska részlet, amivel mindenképp kezdenem kell valamit. Terveim szerint amúgy még ma, és még csak nem is valamelyik apró pincei elmaradásokról szóló, hanem egyenesen a jelen cikk keretében.

   Hogy mégis mit keresek itt, vagyis a lomos pincében? Azért jöttem ide, mert van egy újabb verzióm a készülő fadarabos szekrény elhelyezésére, mégpedig ide. Hogy a jelen képen nem látható semmiféle szabad hely? Most mond már... Miért, a többi eddig mutatott helyszínen igen?
   Szóval az úgy lenne, hogy kipakolok innen. Mi az, hogy hova? Mit tudom én... Mondjuk fogom és egyszerűen eltüzelem azokat a főképp műszaki könyveimet, melyeket ha olvasgatni akarok, akkor ma már nem fizikai valójukban nyitok meg, hanem a számítógépen. Aztán van itt még egy csomó olyan doboz is, melyek még  a melóhelyről származnak. Mivel ezekben mindenféle melóhely specifikus lomok vannak, én meg vissza nem fogok menni telefonszerelőnek, így ezeket akár ki is dobhatom. Vagy ha nem (mert ugye nem olyan típusú családból származom), akkor legalább átviszem őket Ilonka néni pincéjébe. Amennyiben onnan az új tulaj ahogy van, az egész szemétkupacot kidobja, vagy a permanens helyhiány okán nem lesz hova visszahoznom (már úgy értem, hogy idővel sem), akkor sem vesztettem velük semmit.
   Ahogy itt ácsorogtam, gondoltam leteszem a fényképezőgépet a helyére, majd felkapom a centit és lemérem vele a helyet. Na jó, akkor nem a helyet, hanem még csak a hely helyét.

   Erre fel a nagyszerű tervemet megtorpedózandó, már mindjárt ott elakadtam, hogy nem volt meg a polcon a fényképezőgép letételére rendszeresített hely, mert elfoglaltam három kisrádióval. Akad itt egy Philips, egy Grundig, valamint egy retikül formájú is. Remélem mire a sorban ideérek, addigra be fogom tudni szúrni a rájuk mutató linkeket. Már úgy értem, hogy a kismillió egyéb projectem mellett futtatok egy olyat is, hogy a rettenetes táblázatomba beszúrt réseket feltöltsem végre a rádióimmal, valamint persze a másik hatalmas lemaradt csoporttal, vagyis a magnóimmal. Hogy aztán kilábalok-e valaha is ebből az iszonyú lomtengerből, arra a kérdésre egyre inkább a nemet érzem helyes válasznak.

   A két szélső vonal a Salgó polc, amik már csak a rájuk pakolt dolgok miatt is megmozdíthatatlanok (például majd az összes trafóm), míg a 31 centi széles valami egy fiókos szekrény, amit mondjuk egy felmerült komoly igény esetén még úgy néz ki, hogy ki tudnék szedni a résből.
   Mint ahogy tulajdonképpen még semmi, úgy a mélység kérdése is eldöntetlen. Az mindenesetre biztos, hogy ha mélyebb lesz a bútor mint 56 centi, akkor kijjebb fog lógni, mint a jelenlegi fiókos szekrény. Ezt amúgy (mármint a készülő bútor mélységét) valószínűleg a rendelkezésre álló anyagok mérete fogja meghatározni.

   Az arányai ugyan nem stimmelnek, de attól még látható, hogy mit képzeltem el. A "plafon 218" pedig azt jelenti, hogy a megépítendő bútor nem lehet 218 centinél magasabb, mert akkor beleakad a plafonba.

   Az útszóró sós pince elé rakott sámli figyelmeztetett rá, hogy itt is akad némi dolgom, ami szerencsére jelen esetben mindössze annyi, hogy betegyem végre a sámlit a helyére, ami amúgy egy másik Ilonka néni örökségéből származik.

   Épp mint ahogy a ruhaszárító, a vasúti síndarab (na ez minek kellhetett egy 80 éves néninek), és még a fehér bútorlap is. Na most még ha csak ezek lennének itt pluszban (mármint az útszóró són és a kerti dolgokon felül), akkor meg lennék magammal, illetve a helyszínnel elégedve. No de így, hogy tele vannak a polcok lámpákkal, villanymotorokkal, különféle vasanyagokkal és még egy villanymotoros szőnyegtisztító is akad, na így azért már nem igazán vagyok magammal, illetve ezzel csúfosra alakult helyzettel elégedett.
   Ha még azt is hozzávesszük, hogy a plafonon futó vízvezetékcsőről hiányzik a szigetelés, ezért lecsapódik rá a pára, ami aztán rácsöpög a fűnyíróra, akkor pláne kitör belőlem az elégedetlenség! Mindezt úgy, hogy Ilonka néni pincéjében ott rejtőzik valahol egy garnitúra ágynemű, amiből simán le tudnám szabni azokat a csíkokat, melyekkel le lehetne szigetelni a csövet. Szóval bárhová is nézzek, minden egyes lehetséges (valamint lehetetlen) helyszínen csak az elmaradás fogad.

   Ez most annyira így van, hogy mikor kijöttem a pincéből, egyből kettő fogadott. Míg a komposzt a kerti fekete műanyag zsákba való (amúgy tervezek építeni egy komposztálót fából), addig a PC váza a szelektív kukába.

   Onnan tudom, hogy jól alakul a zsákokban a komposztálás, hogy mindig akad bennük hely, pedig már többször is színültig lettek töltve mindenféle innen a belső kertből és az utcáról származó zöldhulladékkal.

   Ez itt egy másik projectem, amit azt hiszem eddig még nem mutattam, s amúgy az aprósága miatt még csak nevet sem adtam neki. Ebben a négyszögben volt egy háromszög, mely részen nem igazán maradt meg semmi. Mivel nemcsak ez volt vele a baj, hanem ráadásul még az is, hogy 10-15 centivel lentebb volt benne a föld szintje, mint a szegélyként funkcionáló járda, idehordtam azt a földet, amit az egyik szomszéd a kert másik végében azért húzott össze egy szép nagy kupacba, hogy elsimítsa a terepet a gyerekek kerti műanyag fürdőmedencéje alatt.
   Miután az itt ki tudja mitől keletkezett lyukat feltöltöttem, alaposan megszórtam fűmaggal, majd be is kapáltam, hogy esélyük se legyen a galamboknak az összes magot kicsipegetni. Innentől kezdve minden nap kapott a helyszín egy, esetleg két kanna vizet. Hogy ez már hetekkel ezelőtt volt, miközben eredmény még mindig semmi? Ez rám annyira jellemző... Mármint az, hogy így, ebben a semmilyen tempóban haladnak a projektjeim.

   A mai nap zárásaképp vágtam a zöldbe egy alagutat, mert már annyira rálógtak a mindenféle növények a járdára, hogy nemhogy bicajjal, de már gyalog sem lehetett alattuk elférni.

   Ez és az előző kép készítése óta eltelt 5 (öt) hónap. No nem ez a baj, és még csak az sem gond, hogy újra kaptam a szomszédtól néhány fadarabot, amit ugye aztán már végképp nem tudok hova normálisan eltenni.

   A párom elkommunizálta a kertésznadrágomat, majd leült a madárijesztő elé, s elmagyarázta neki, hogy ha csak idény jellegűen is, de át lesz alakítva mikulássá. De persze nem ez a baj...

   Ez itt Ilonka néni pincéje, amit az elmúlt hónapok során - pusztán a közelsége okán - sikerült mindenféle idepakolt holmikkal végképp eldugítanom. De nem az a baj, hogy a virágládák az útszóró sós pincébe valók, a mindenünnen lógó kábelek meg vagy a többihez, vagy a kukába, hanem az, hogy találkoztam a lépcsőházban egy fiatal nővel, aki bemutatkozott mint Ilonka néni jogutódja, s részben a ház udvarába autóval történő beállás, részben a pincei tároló felől érdeklődött, mire fel ha azonnal ugyan még nem is, de mire leért a feladat a tudatom mélyére, na annak hatására már simán összeomlottam. Mert ugye ezt a pincét egyszerűen képtelenség záros határidőn belül kipakolni.
   Mentő megoldásként felmerült bennem, hogy az úgy nagyjából azonos méretük okán nem ezt a pincét ürítem ki, majd adom vissza, hanem az útszóró sósat, amit amúgy szintén kifestettem, kapott a padlójára linóleumot, és csak úgy mellesleg konnektort és világítást is, csakhogy ahhoz az kéne, hogy legyen itt annyi hely, hogy az odaát lévő összes cuccot elhozzam. Na ez az ami jelenleg annyira nincs (mármint hely), hogy itt aztán tényleg még csak mozdulni sem tudok. Ráadásul nemcsak itt nem, de már odaát sem!

   Ez a fotó ugyanazt a helyszínt ábrázolja, mint ami az előző képen látszik, csak időközben eltelt egy pakolással töltött óra. Hogy mégis hova pakoltam? Na ez egy jó kérdés! Részben az útszóró sós pincébe, másrészt ki a folyosóra.

   Harmadsorban pedig az összes (legalábbis amit elsőre elértem) kidobásra ítélt vackot beszórtam a kukákba. Ez amúgy persze csak egy aprócska részlete annak, amivel a ház előtti szemeteseket kis híján színültig töltöttem. Hogy miket dobáltam ki még? Tulajdonképpen az összes olyan vackot, amivel kapcsolatban feltehettem magamnak a következő kérdést: Hát te meg mi a francot keresel itt?

   Ilyen üveges ajtóból például találtam vagy ötöt, természetesen mind különböző fazonúakat. A legnagyobbat, ami nem fért a kukába, összetörni apróra meg nem volt kedvem (francnak hiányzik ugye a testébe egy üvegszilánk), kivittem a közeli szelektív gyűjtőszigethez, ahonnan azonnal eltűnt. Már úgy értem, hogy mikor úgy 10 perc múlva újra arra sétáltam, egy a kukába szintén nem férő, úgy másfél méter hosszúságú rozsdás vascsővel, addigra már nem volt ott.

   Ez a zárható létratartó már annyiszor úszta meg a kidobást, hogy nem is értem. Amúgy most is megúszta, mégpedig azon az alapon, hogy a hosszú csavarjából lehetne csinálni mondjuk valami satuszerűséget.

   Mikor botorul azt gondoltam, hogy kész, ennyi, elég volt mára, mindig előkerült valamelyik sarokból néhány tábla üveg, vasdarab, flakon, koszlott tapétatekercs, roló rudastól, szerszámos műanyag bőrönd (természetesen már rég üresen), vagy egy szatyornyi régi újság, némi egérszaggal vegyítve.

   Ezek a gumik szerintem nem az én gyűjtésem, hanem egyszerűen csak beraktam őket a pincébe a legutóbbi rendcsináláskor. Most meg ki a kukába. Amúgy a jobbra látható ruhaszárítót is kivágtam, mert már a ragasztó sem tartotta össze. Ez utóbbi bigyó amúgy másnap reggelre szintén eltűnt a szelektív mellől, ami gondolom egy környékbeli fémgyűjtőnek volt köszönhető.

   A mai napi munkámnak pedig az volt köszönhető, hogy kilátszik végre a Simson vége, s némiképp még a szemközti fal is! Amit jobbra látunk, az egy vasalódeszka, míg a kép közepén egy benzinmotoros fűnyíró meghajtó egysége lapul, mert retteg. Hogy attól-e, hogy kidobom, vagy a szétszedéstől, azt persze nem árulja el.
   Hogy hogyan tovább, arra azért kell aludnom mindenképp egy egész hetet, mert meg kell várnom a ház előtti szelektív kukák ürítését. No nem mintha a közeli szelektív sziget 100 méternél messzebb lenne...
   Aztán ott van még megálmodandó feladatnak az is, hogy végre el kell döntenem, miszerint a Simson kerüljön-e át az útszóró sós pincébe, vagy inkább az útszóró só kerüljön át ide. Míg az első megoldás mellett az szól, hogy a motornak ugye kereke van, vagyis gurul, ezért elég csak áttolni, addig a második mellett az a tény, hogy míg ez a pince - azonosnak tűnő alapterület mellett - hosszúkás, vagyis hosszába fér bele a motor. A motorral szemben meg itt ugye simán elférne az útszóró só tárolására szolgáló szekrényke, meg a fűnyíró, és még a kerti szerszámok is.
   Ez utóbbi megoldásom - bár elsőre nagyon jól hangzik - egy komoly hibától szenved. Mármint attól, hogy jelen pillanatban mind az útszóró sós, mind ez a pince megtelt. Vagyis akármit is döntsek, olyan egyszerűen nincs, hogy neki ne kelljen ugranom selejtezni, illetve szétszedni.
   Hogy ez most nem jött jól? (mármint kényszerszerűen) Nos nem, méghozzá nagyon nem! Mármint azért nem, mert most épp a lomos pince is teljesen el van barikádozva, minek okán olyan egyszerűen nincs, hogy oda én bármit bevigyek. Mármint se innen, se az útszóró sós pincéből nem lehet oda semmiféle átjárat.
   Hogy akkor mégis mi lesz? (mármint a megoldás) Nos az, hogy nekiállok végre szétszedni néhány olyan nagyobb dolgot, amiket már évek, de még az is lehet, hogy évtizedek óta halogatok. A tartalék bicajból kiveszem az első villát, meg lekapom róla váltókat, aztán megy az is a vasgyűjtőknek. A balra látható dobozban egy porzsák nélküli porszívó van, ami elképzelhető, hogy a lakásban található helyett lesz bevetve, mert abból időnként már nagyon fura hangok hallatszanak. Na most ami a papírdoboz alatt van, az egy Compaq monitor, amihez amúgy tartozik egy Compaq PC is, mely kettőst elbontva (vagy a PC-t pincei gépnek kipofozva), meglehetősen sok helyet tudnék tőlük visszaszerezni.
   Még pár ilyen tétel, meg mondjuk a jelen cikk témájaként megépítendő fadarab tároló szekrény elkészítése, s a fogyás okán újra visszaszerzem a már ki tudja mióta nem tapasztalt mozgásteremet.
   Amennyiben a következő képek nem erről szólnak, akkor átlustálkodtam a telet. Már úgy értem azért, mert úgy döntöttem, hogy ha túlzottan azért nem is, de azon a szinten beleállok a feladatba, hogy minden nap lejövök ide a pincébe, ahol valamit (remélhetőleg persze inkább valamiket) rendbe teszek, szétszedek, kidobok, vagy valami, csak haladjak már végre valamivel.

   Hogy a melegfront miatt nem aludtam, vagy valami más bajom volt, azt nem tudom, azt azonban biztosan, hogy hajnali hatkor még láttam az órát, hétkor meg már fent voltam. Mivel nem aludtam, volt időm megrágni a dolgokat. Mivel ez a pince is ki van glancolva (festés, valami burkolat a betonon, világítás, konnektor), ezért olyan mindegy, hogy melyik pincét adom át az új tulajnak. Pláne úgy, hogy valaha ez volt Bandi bácsi pincéje, csak mikor kiderült, hogy ketten nem férünk el benne jól, akkor át lett cserélve arra, ami egy azóta már elköltözött társbérlőé volt.
   Ez amúgy valamikor a 80-as években történt, mégpedig egy az összes pincét érintő betöréssorozat után, mikor a barbár munka miatt minden egyes pinceajtót helyre kellett állítani. Ennek a képen látható pincének mondjuk csak a lakatpántja és az egyik zsanérja bánta, de a lépcső alattinak például szó szerint ketté lett törve az ajtaja. Talán még a mi fáspincénk úszta meg a legolcsóbban, mert azon nem lakat volt, hanem egy rendes biztonsági ajtózár, melynek kinyitásához elég volt csak egy kicsit megfeszíteni az ajtót.
   Na ekkor (vagy tán a következő pincefeltörések alkalmával) mondta Pista bácsi, aki már akkoriban is a ház amolyan lelke volt, hogy ne legyek mulya, toljam csak be nyugodtan a gazdátlan pincébe a motoromat. Később persze azzal jött, hogy neki meg kéne ez, mert ugye ez az övével szomszédos. Mivel épp ekkor kezdett felszaporodni mind a motoros, mind az elektronikás, mind pedig a telefonos cuccaim mennyisége, valamint apukám is piszkált a fáspincébe pakolt vackaim miatt, és már a motorjaim sem fértek el alkatrészestül rendesen, egy céges költözés alkalmával - mivel senkinek sem kellettek - megszereztem 6 toronyra való Salgót.

   Hogy az említett társbérlős dolgot nem álmodtam (vagy pusztán az agyzavarom szüleménye), arra íme bizonyítékul a még mind a mai napig meglévő felirat a levelesládán. (lásd az alul már csak alig látszó másik nevet)

   Miután ki lett ganézva a pince (mármint ez), csak akkor derült ki, hogy ez bár keskenyebb mint amit az előző képen látni, azonban jóval hosszabb, vagyis jól elfér benne egy motor. Miután leterítettem a linóleumot, beszereltem négy toronynyi Salgót, megbeszéltem a helycserét Bandi bácsival, mégpedig azzal a kitétellel, hogy megkapja (ha már egyszer amúgy is az ő pincéje) az első polcot. Ebben az volt az okosság (mármint Bandi bácsi számára), hogy így nem dugítottam el a cuccaimmal a pincét, vagyis innentől kezdve mindig hozzáfért a polcához, és még hajolgatnia sem kellett, meg ugye rendezetten is voltak a polcain a dolgok.
   Aztán persze, mikor én lettem Pista bácsi helyett az idézőjelbe tett házmester, majd kipofoztam a ranghoz járó házmesteri pincét (amit amúgy egyszerűen csak lomosnak hívok), apránként elbontva átkerültek a Salgó oszlopok oda, s mikor ez kiürült, ezt is kifestettem, meg lebetonoztam.
   Az öregség (mármint így hatvanhoz közel) annyi fura emléket hoz fel a múltból, hogy az ember nem győz rájuk csodálkozni. Például valaha a pincefolyosóknak nem volt zárva az ajtaja, illetve már eleve nem is volt rajtuk zár, mert azt Apukám már csak a betörések után szerelte fel. A kertkapunk meg nemhogy zárva nem volt, de egyenesen össze voltak nőve a zsanérjai! A két ház között valamiért odébb volt a kertben a kerítés, valamint három garázs állt a szomszédos kenyérgyár kerítésére támaszkodva, az egyikben egy a garázs elkészültekor beparkolt, majd onnan soha többé ki nem hozott Daciaval.
   Na most ezeket az emlékeimet egyáltalán nem azért mondtam el, mintha annyira érdekesek lennének, mint inkább azért, hogy Te is lásd, miszerint mindenen jár az agyam, épp csak a megépítendő fadarab tárolókon nem.

   Például olyanokkal szórakoztattam magam, hogy lemértem a pincéket, majd kiszámoltam az alapterületüket. Ahol most a mocim van, az 0,3 négyzetméterrel nagyobb, mint ahol az útszóró só. De persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy míg a körbepolcozás után az egyikben marad annyi hely, hogy beférjen a Simson, addig a másikban nem, mert ugye akkor már nem lehet keresztben beállítani, vagy csak nagyon kényelmetlenül. Hogy minek őrzöm a Simsont? Miért? A többi kacatomat minek őrzöm?
   Na jó, most egy kicsit (amúgy nagyon) beléjük ritkítottam, és nem ám csak azzal, hogy szétszedtem mondjuk a néhai betárcsázó szerverem, meg a Compaq monitort, hanem bőven jutott egyből a kukába is.

   Erről a tartaléknak sem jó bicajról szerintem majd az apró pincei elmaradások 8 című projectem kapcsán fogom leszedni a még használható alkatrészeket. Már ha akad még rajta valami használható... Na most ha más nem is, de a helye, na az biztosan nagyon jól fog jönni!
   Ha már hely, akkor itt kívánom megemlíteni, azt találtam ki, hogy a holnapi napon, mikor ide lejövök, nekiállok és kiszabadítom a pince hátsó falát, majd odarendezem a bútorlapokat, hogy legalább ne a bejárat mellett legyenek útban. Mármint azért, mert terveim szerint, épp mint ahogy valaha Bandi bácsi cuccai, oda fog kerülni az útszóró só. Mármint ugyanabból a célból, a bejárat mellé, hogy ne tudjam őket elbarikádozni. Mert ugye ha nem férek hozzá a fadarabjaimhoz, vagy akár a Simsonhoz, az lényegtelen, illetve magánügy, azonban a járdát telente csúszásmentesíteni kell. Mondjuk amilyen telek mostanában vannak...

   Bár ez a feladat - mint ahogy azt épp az előbb említettem volt - holnapra lett beütemezve, csak nem figyeltem magamra, s mire észbe kaptam, már nagyban itt tartottam a kivitelezéssel.
   Na most ha ezt a bútort nem úgy nézem, mint ahogy most van, hanem úgy, hogy lábak nélkül, középen kettévéve, majd egymásra rakva, akkor elkezd hasonlítani azokra, mint amilyeneket a jelen cikk keretében készíteni akarok. Nézd, mutatom!

   Tessék! Mondjuk ez nem olyan, mint amilyet mélyet szeretnék, de ahhoz képest, hogy ez az összeállítás mindössze 6 csavar kitekerésébe került, tulajdonképpen nem is olyan rossz! Ha még azt is hozzáveszem, hogy az egyik rekesz már be van fiókozva, akkor ez egy hatalmas lépés volt valamiféle végkifejlet felé.
   A háttérben kidolgozott nagy ívű terveimben mindeközben az szerepel, hogy míg balról a bútorlapok kerülnek felhalmozásra, addig jobbról a mindenféle hosszúkás (értsd majd két méteres) anyagok. Hogy jelen pillanatban mi van a hátam mögött (mármint fizikailag, és innen nézve), na azt elfelejtettem megmutatni. Elég legyen annyi, hogy valami eszement káosz!

   Mire fel fogtam, s ami bútorlapot csak láttam, azt mind odakoncentráltam a sarokba. Ezek persze csak azok, amiket ebben a pincében találtam. Na itt aztán megint elszabadult a képzeletem, karöltve a centiméterrel, amivel mindent jó laposan megcsapkodtam.
   Hogy mit találtam ki már megint? Nos azt, hogy innen nézve balra hátra az útszóró sós szekrény fog következni, míg utána az a másik, amit kettőből csináltam, direkt a kerti dolgoknak. Természetesen ezek ketten, ha oda is férnek, ahová most elképzeltem őket, attól még simán meggátolnak benne, hogy kihúzzak a tömegből egy bútorlapot.
   Erre a problémára mindjárt kétféle megoldást is találtam. Míg az egyik egy új, a jelenleginél keskenyebb útszóró sós szekrényke megépítése, addig a másik az, hogy megcserélem a Simsont azokkal a bútorlapokkal, melyek most épp a bicaj mögött vannak. Az utóbbi hiába nagyszerű ötlet, ha jelen pillanatban még kivitelezhetetlen. Mármint azért, mert ugye már megint nincs mozgásterem. Ezt úgy kell érteni, hogy mire itt annyi hely lett, hogy mozogni tudjak, addigra már annyi minden volt az előtérben ácsorgó bicajnak támasztva (megjegyzem kidobásra várva), hogy alig látszott tőlük a bringa. Miközben a fő feladat ugye az lenne, hogy az összes mindenséget áthozzam a jelenlegi útszóró sós pincéből.
   Ez a jelen pillanatban annyira reménytelen, hogy ami fémet csak értem, azt mérgemben mind felkaptam, majd kivittem a francba a szelektív gyűjtő mellé. Ezen akciómnak esett áldozatul a jelen képen látható görbe vascsősereg, amiket amúgy az ócska benzinmotoros fűnyírókról bontottam le. Az egyiknek amúgy még mind a mai napig ott ücsörög a motorja a Simson alatt.
   Visszatérve a Simson és a bútorlapok cseréjének témájára, abban az lenne az okosság, hogy a tűzifa szállításakor csak a mocit, meg persze a nekitámasztott bicajt kellene eltennem az előtérből, nem pedig egy rakat bútorlapot. Aztán ott lenne mellékes eredménynek az is, hogy így egyrészt jobban mutatna az előtér, másrészt a bútorlap készletem is átláthatóbb lenne, szépen egymás mellé állítva.
   Akarom mondani, ha már nem állna itt a Simson, akkor lehetne a helyén a kerti dolgokat hordozó szekrény. Nos ezt a lehetőséget, ezt azért még alaposan át kell gondolnom. Legalább lesz min törnöm a fejem a hétvégén...

   Ha már épp szóba került a gondolás (s ez alatt nem egy velencei hajóst értek), akkor itt kívánom megemlíteni, hogy nem gondoltam volna, hogy megtelik egy fagyis doboz az előbb odébb rakott bútorlapokból kiszedegetett apróságokkal. Persze ez is csak azért történt, hogy legyen ami hátráltasson...

   Egy nagy l*faszt lett rend, ahogy úri körökben mondani szokás... Az mondjuk igaz, hogy már elkészült az útszóró sós szekrény, és már benne van majdnem az összes só, és még a mögötte látható kerti lomokat tartalmazó polc is átkerült ide, valamint már a bútorlapok zöme is itt van, de utóbbiakból egyrészt nem mind, másrészt pedig ami már bekerült, az is teljes összevisszaságban hever.
   Most jön az, hogy nekiállok és kihordom innen ami a pakolászáshoz útban van, majd úgy rendezem el a bútorlapokat, hogy azok lehetőség szerint mind a polcos és a fal közé kerüljenek.
   Bár első ránézésre úgy néz ki, hogy több a bútorlap mint a hely, csakhogy én tudom, hogy a tömegben sok olyan kis méretű bútorlap is akad, amiket nem feltétlenül szükséges a többiek között elhelyezni.

   Mivel a derekam már megint jelezte, hogy nem kéne erőltetni, de én azért csak akartam csinálni valamit, egy lépcsőház takarítás végeztével ránéztem a helyzetre. Azt kellett róla megállapítanom (mármint a helyzetről), hogy ha nem is kilátástalan, de nagyon közel van hozzá.
   Mivel nem mertem megkockáztatni, hogy a pincéből kihordott akármik a hátam beállása miatt kint maradjanak a folyosón, azért amolyan kerülőmegoldásként azt találtam ki, hogy ide, vagyis az ajtórésbe teszem be őket. Szóval ezt a képet ennek tükrében úgy kell nézni, hogy most épp a pincéből fényképeztem kifelé. Ahonnan a képen látható hokedlik (meg a fáskosár) elkerültek, azon a kis helyen kellene megkezdenem a bútorlapok összerendezését, csak előbb még van egy apró feladatom.

   Amit jobbra látunk, az a kijárat, pontosabban szólva a belőle megmaradt egészen keskeny rés, amit botor módra elkezdtem feltölteni a rúdanyagokkal, azt gondolván róluk, hogy nincs belőlük annyi, hogy oda ne férnének.
   Miután a kijárat vészesen kezdett eltorlaszolódni, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ennek a projectnek (mármint a fadarab tárolók megépítésének) épp az lenne a lényege, hogy legyen hová betennem az ilyen és ehhez hasonló fadarabjaimat. Vagyis ezekből nemcsak ennyi van.

   A bútorlapok egymás mellé történő állításával mindössze idáig jutottam. Hogy miért adtam fel? Nos egyrészt a hátam jelezte, hogy most már aztán tényleg ne szórakozzak vele tovább, másrészt rájöttem, hogy ha akár csak még egy fadarabot is ideteszek, akkor nem fogom tudni tőle kihúzni azokat, melyek a képbe jobbról lógnak be. Vagyis kész, ennyi volt, ezt a rendrakós fejezetet semmiképp sem úszom meg anélkül, hogy a bepakolásuk előtt ki ne hordanám a bútorlapokat a pincéből. Amiket jobbra fent látunk, azokból a fehérekből készülnének a fadarab tárolók, amik ha így haladok, tán sosem lesznek kész...

   A fájó derekam kilazításának érdekében aprítottam egy adag fát, ami meglepő módon tényleg segített. Ettől persze még nem mertem visszamenni a másik pincébe átrendezni a bútorlapokat.
   Ha minden igaz, akkor a következő képen már annak kellene látszania, hogy azok a bútorlapok, melyekből megkezdhetném a fadarabtárolók megépítését, valahol a pince bejáratának közelében vannak a falnak támasztva, míg az összes többi a bal hátsó sarokban van. A rúdanyagok pedig végig a jobb oldali falnak támasztva hevernek.

   Ehhez képest semmi olyasmi nem történt, mint amit az előbb leírtam, pedig több mint ötször jártam erre, minek (mármint a folyamatos semmittevésnek) hatására becsszóra megígértem magamnak, hogy mikor legközelebb ide esz a fene (mármint egyáltalán a pincébe), akkor aztán már tényleg csinálni fogok valamit.
   Első nap (vagyis ma) még csak odáig jutottam, hogy felsepertem ezt a fáspince sarkában található helyet, amit részemről nem mernék komoly teljesítményként értékelni. Ez annyira így volt, hogy mivel erről a részfeladatról csak ez az egy kép készült, így fel sem hoztam a gépet a pincéből. Mert ugye nehogy már egy szem képhez álljak neki szöveget írni.

   Másnap kitettem a folyosóra a fáskosarat, majd meghordtam az útszóró sós pincéből olyan apróságokkal (mondjuk már eleve nem volt üres), melyek majd egyértelműen útban lesznek a bútorlapok pakolásakor.

   Mindössze ennyivel sikerült elérnem azt, hogy az útszóró sós pincébe újra szabadon be lehet lépni. Hogy lehet-e benne mozogni? Nos nem, még nem igazán, de most már legalább ki fogom tudni tenni a nagyobb méretű bútorlapokat ide az ajtó mellé.

   Ez itt már megint a tűzifás pince, ahol épp nagyban azt nézegetem, hogy milyen rengeteg apró fadarabom van, amit - legalábbis reményeim szerint - hamarost odaát fogok elhelyezni.
   Itt aztán (mivel csinálnom nem volt kedvem semmit) azon kezdtem el agyalni, hogy mi lenne, ha ez a két polcos átkerülne oda, mégpedig az ajtóból nézve a jobb oldali fal mellé. Logikailag ugyanis - mivel zömükben fadarabok vannak rajtuk - ott lenne a helyük. Ehhez persze előbb még meg kell építenem a fadarab tárolókat, mert mielőtt még veszélyesen elkombinálnám magam, mindenképp szeretném látni, hogy a további rendetlenkedésre mennyi helyem maradt.
   Ez persze (mármint a maradék hely) annak függvénye, hogy mekkorák lesznek a fadarabok tárolására készített rekeszes bútorok, ami meg annak függvénye, hogy mekkorák a rendelkezésemre álló bútorlapok. Meg persze mekkora a hely a pince belső végében széltében. Szerintem ezek függvényében nincs rajta mit csodálkozni, hogy ennyire határozatlan vagyok.

   Talán ha egy lazítással töltött hét telhetett el, mire újra lejöttem a pincébe, majd a fényképezőgépet igen szerencsés módon félretéve, nekiálltam apránként és igen óvatosan átpakolni a megépítendő bútorhoz szükséges bútorlapokat ide, vagyis közvetlenül az ajtóba. Mint az a jelen képen látható, ez már meg is történt. Egy kicsit ugyan szűk lett a rés, de akár még oldalazás nélkül is beférek rajta. Illetve ami jobbra van, azt majd még el fogom innen tenni.

   Ez itt már a pince hátsó része, ami azért lett ennyire szabad, mert ami bútorlap eddig itt volt, azt mindet áttettem balra. A hosszúkás faanyagokat meg mögéjük, amiért persze lehet, hogy idővel még szidni fogom magam.

   Akár befelé nézek, akár kifelé, minden irányban lett hely. Ez így leírva ugyan nagyon szép, csakhogy a pakolászás közepén volt egy olyan állapot, mikor úgy beszorítottam magam a sarokba, hogy nem tudtam belőle kijönni. Na jó, kitudtam, de csak azon az áron, hogy elrakosgattam magam elől a bútorlapokat. Ha tegyük fel akkor áll be a hátam, szerintem a mentősök azt mondták volna, hogy amilyen hülye vagyok, jobb ha ki sem jövök a sarokból. No de szerencsére nem, és még némi lendület is maradt bennem.

   Mire fel nekiálltam és majdnem teljesen felszabadítottam azt a helyet, ahová majd a megépítendő bútor fog kerülni. Ha teljesen még nem is lett szabad, de ettől a néhány apróságtól már nyugodtan tudok mérni, illetve semmiből sem fog tartani elrakni őket az útból.
   Az a falra akasztható apróságtartó annyira az útszóró sós szekrény feletti részre kívánkozik, hogy csak azért nem akasztottam oda, mert ugye azt a helyet épp az előbb barikádoztam el a bútorlapokkal.
   Egy kissé továbbgondolva a dolgokat, a fadarab tároló lehet ott, mint ahol most van az a fiókos bútormaradvány. Ennek ahogy előnye, úgy némi hátránya is van. Mármint egyrészt nehéz lenne tőle kiszedni, ami innen nézve balra van (vagyis nem kerülhetnének belülre túlontúl széles bútorlapok), másrészt viszont a jobbra eső résbe betehetném a hosszúkás anyagaimat. (lécek rudak, vasanyagok)
   Aztán a jelen pozíció mellett szól még az is, hogy ha hagyok rést a fadarab tárolók és a fal között (mármint jobbról), akkor nemcsak a hosszúkás fadarabok férnek oda, hanem eléjük (innen nézve jobbra a fal mellé, épp mint ahogy most is vannak) más egyéb nagy lapos dolgok is. Vagy ha nem azok, akkor a fáspincéből az a két szekrény, amit néhány éve innen vittem át oda.
   Túlságosan persze nem lakhatom be ezt a teret, mert akkor egyrészt már nem tudnék benne mozogni, pláne előszedni ami faanyag épp kell, másrészt ide még be kell férnie a fűnyírónak is, a még mindig szétszedetlen tartalék bicajnak is, esetleg tüzelőszállításkor mindennek az előtérből, ami szerencsére (a bútorlapok behozása óta) már nem olyan nagyon sok.

   Miután a mai etapot befejeztem, nekiálltam azon töprengeni, hogy vajon ki fogom-e valaha is pakolni azt az alsó fadarabos rekeszt. Mivel ennek semmi értelmét sem láttam (mármint a töprengésnek), felmentem inkább rápihenni a következő szakaszra, ami valószínűleg végre a bútor formájának és méretének meghatározása lesz.

   Némi turkálás után a centit, majd kisvártatva a még valamikor fél évvel ezelőtt felvázolt skiccet is megtaláltam. Nem merném állítani, hogy kint vagyok a vízből a mindössze a plafon magasságát megadó adattal. Ezen kell ma túllendülnöm. Mármint az a feladat, hogy meghatározzam végre a méreteket. Mert ugye ha ezek megvannak? Akkor már tényleg csak dolgoznom kell. Fűrészelni és csavarozni pedig már nincs akkora kunszt, mint az eddigi lehetetlen feladatok.

   Beléptem a pincébe, eltettem az útból amit csak értem (hogy hova, azt most inkább hagyjuk), majd odatettem egy-egy bútorlapot a szétszedett fiókos szekrény egymásra helyezett maradványai mellé. A készülő bútor persze nem ilyen magas lesz, hanem majd fel fog érni egészen a plafonig. No nem egy darabban, mert akkora tömeget már nehezen mozgatnék, hanem majd három vagy négy elemből lesz összeállítva. Ahogy itt álltam előtte, egyre jobban tetszett ez az összeállítás.

   Kisvártatva persze rájöttem, hogy ha ilyen mély lesz a bútor, és persze felér egészen a plafonig, akkor már nem fogok tőle belátni a sarokba, ami bent van, azt pedig pláne nem fogom tudni kivenni, mire fel a témát újra egyre tágabb körökben kezdtem el kerülgetni.
   Például lesöpörtem a lépcsőházat, kiültettem a kertbe a szomszédasszonytól direkt erre a nemes célra kapott hagymás növényeket, majd ha már ott voltam alapon, kigazoltam az udvart.
   Időnként persze visszatértem ide, ki-be mászkáltam mindenféle kisebb-nagyobb dolgokkal. Például átvittem egy csomó mindent a lomos pincébe (onnan meg más idevalókat visszahoztam), illetve újra kivittem a szemetet.
   Utóbbit úgy kell érteni, hogy rengetegszer tettem fel a kérdést, miszerint: Hát te meg mit keresel itt? Na most ami bigyó nem tudott a létére értelmes magyarázattal szolgálni (márpedig a kincseim nagyon szoktak kussolni), azok nem kevés részét helyeztem át a többször is megtelő hatalmas bádogüstbe. (a pincében ugyanis az a szemetes) Ezt persze nem lehetett a végtelenségig csinálni, csak gondoltam jobb alaposan megrágni a mindenféle dolgokat, mint elkapkodni.

   Annyiszor jöttem-mentem, hogy végül eltettem az útból a partvist és a mögötte bujkáló vaslemezeket is (de csak mert túl sűrűn rúgtam fel őket), melyek amúgy egy öreg PC és a néhai betárcsázó szerverem kiegyenesített gépházai.

   Amit az előző képen jobbra láttunk (vagyis a bútorlapok), azok így néznek ki közelről. Ezek közül két tábla akkora, hogy azok majdnem felérnek a plafonig. Hogy csak majdnem, az azért nem baj, mert ha felszeletelem őket, és persze kapnak maguk alá és fölé egy-egy másik bútorlapot (mint a születendő bútorok alsó és felső elemét), akkor annyival, mármint sokszoros bútorlap vastagságnyival fogyni fog a hely.
   Itt jött volna az, hogy kiszámolom, miszerint a maradék bútorlapok hány osztást engednek meg. Mármint mennyire elég ilyen mennyiségű anyag, mégpedig úgy, hogy a rajzon szereplő belső osztólemezeket is hozzászámolom. Mikor rájöttem, hogy ez annak függvénye, hogy milyen széles lesz a bútor, mint azt tettem már annyiszor, az agyalást újra feladtam.

   Megmértem inkább a fehér bútorlapok szélességét, mely adat egységesen 57,5 centinek adódott. Na most ha nem akarok valami k*rva sokat fűrészelni (márpedig nem akarok), akkor egyértelmű, hogy ekkora lesz a bútor mélysége.

   Mivel majd be kell mögé férnem, különben nem tudnám kiszedni ami innen nézve mögötte, szemből nézve persze balra mellette van, elsőre azt találtam ki, hogy 10 centivel keskenyebb lesz a bútor.

   Mire fel úgy döntöttem, hogy nemcsak a mélység, de a szélesség is 57,5 centi lesz. Ez persze még mindig változhat, mert annyira bizonytalan voltam magamban, hogy nem mertem fixre venni az adatokat.
   Na most amit jobbra lent látunk, az annak a két polcnak a mérete, amit egyszer már megjárattam a jelenlegi útszóró sós és a fáspince között. Erre az adatra azért volt szükség, mert le akartam mérni, hogy odaférnek-e az útszóró sós pince jobb oldali fala mellé.
   Bár odaférni ugyan odaférnének, csakhogy mivel a jobb oldali fal az ajtóréssel van egyvonalban, így ha odatenném őket, akkor mindenképp elvennének a bejárat szélességéből 35 centit. Beférni ettől ugyan még beférnék, de már magam is csak szűken. Arra viszont, hogy betoljam a bicajt, pláne a motort, meg ami az előtérben a tüzelőszállításkor útban van, na arra már nem igazán lenne esélyem.
   Ezek ugyan még nem olyan nagy problémák, az viszont azonban már igenis az lenne, hogy a fűnyíró sem igazán férne be, aminek pedig mindenképp az útszóró sós pincében lesz a helye. Már csak azért is, mert azt (mármint a fűnyírót) záros határidőn belül át kell hoznom a másikból, hogy végre kiürüljön az a pince, és leadhassam a kulcsát.

   Ha az innen nézve jobb oldali fal mellé odatett polcosok okozta problémát ugyan nem is, de azt azért sikerült megoldanom, hogy legyen esélyem a készülő fadarabtartó bal oldalához odaférni. Ez amúgy mindössze annyi erőfeszítésembe került, hogy kivettem a fadarabokat a jobb oldali sarokból, majd megtoltam a bútort jobbra.
   Egészen nemcsak nem lehet, de nem is akarom rátolni a falra. Mármint azért nem, mert a jobb oldali fal még véletlenül sem 90 fokos szöget zár be a hátsóval, másrészt ha a fadarab tároló jobb széle a falhoz feszül, akkor sem közé és a fal közé nem pakolhatok (mert ugye akkor ott nincs hely, illetve nem hozzáférhető), sem a fadarab tárolók elé, mert ugye akkor nem férnék hozzá az elétett dolgoktól a tároló rekeszeihez. Amennyiben csak annyi helyet hagyok, mint amennyi most van, az úgy nagyjából jó lesz. Majd a vasanyagokat (zártszelvény például) teszem be hátra, azok úgyis csak nagyon ritkán kellenek. Szóval ki kell ezt az elhelyezést gondolni rendesen, különben nagyon mellé lehet vele lőni.
   Most újra az jön, mint ami eddig már annyiszor. Vagyis ráalszok a feladatra, és még csak nem is egyet! Valamint megnézem azt a másik cikket, amelyik a fiókos szekrények építéséről szól, mert így hirtelen nem értem, hogy hogyan sikerült az osztólapokat belecsavaroznom. Mármint azért nem, mert úgy beraktam a sarokba, meg persze rá is pakoltam, hogy az a bútor már nem is látszik!

   Komolyan mondom, hogy mire a pincéből felértem, majd áttöltöttem a gépemre a frissiben készült képeket, addigra már simán kiment a fejemből, hogy mi ez. Azt persze láttam, hogy valamiféle adatok, de azt már nem fogtam agyilag, hogy mégis mivégre. A megoldást végül az hozta el, hogy aludtam egy hatalmasat a jelen sorok megírására.
   Na most amit a képen látunk, az a négyzet a két legnagyobb méretű bútorlapot ábrázolja. Ezt ha elosztom háromfelé, akkor a vízszintes elemek (bútorlapok) miatt 9 centivel lesz magasabb az építmény. Ha viszont négyfelé osztom, akkor 12-vel, s így tovább.
   A jobb oldali oszlop újra feladta a leckét, de végül ezt is sikerült megfejtenem. Ha három, négy, öt, vagy hatfelé vágom az ábrázolt legnagyobb bútorlapot, majd a keletkezett rekeszeket függőlegesen kettéosztom, akkor rendre 29, 22, 17, vagy 14 centi magasságú rekeszeket kapok.
   Itt aztán annyi szaladgálás, fényképezés, majd később letörölt kép következett, hogy számomra már-már hihetetlennek tűnik, hogy a végén valahogy mégiscsak sikerült magammal a 25 centis rekeszmagasságban megegyeznem.

   Mivel az előző oldal papírt már az aljáig sikerült összefirkálnom, nyitottam a kockás füzetben egy új lapot, majd elneveztem a firkálmányomat kettes verziónak. Ez arra alapul, hogy 7 darab különálló elemet készítek. A számokból az látható, hogy a belső méret már fix 25 centi, a külső magasság 28 (ez mondjuk adódik a másfél centis anyagvastagságból), a szélesség pedig (egy kissé hasra csapva) 57,5 centi lenne. Azért a feltételes mód, mert mint az alul látható, egyből nekiálltam kiszámolni, hogy ez pontosan mennyi faanyagot igényelne.
   Egy kicsit ugyan elszámoltam magam, hiszen az oldallapokhoz nem 14x28 centi anyag kell, hanem csak 14x25, de az a 42 centi tévedés - a végeredményül kapott 13,72 méterhez képest - nem is olyan sok.
   De van nekem ennyi anyagom? Mert ugye az a 13 méter, az valahogy nagyon soknak hangzik. Mint az sejthető, erről szól a jobb oldali számítás. Vagyis az odaírt méretű bútorlapjaim vannak. Ezt úgy kell érteni, hogy azonos fehérek, mind 15 milliméter vastag, és 57,5 centiméter széles.
   A 14x50=700 azt jelenti, hogy ha nem 57,5 centi széles lenne a bútor, hanem csak 50, akkor ezzel épp 105 centi anyagot spórolnák meg. Komolyan mondom, hogy nem is értem, hogy mégis hogyan sikerülhetett - az én satnya matematikai képességeimmel - ezeket az ebéd utáni kómában kiszámolnom...

   Mivel az előbb látott verzió nem tetszett (mert valahogy nem akart összeállni), idővel megnyitottam a harmadik változatot. Ez 4 darab 54,5 centiméter magasságú elemből állna, ami együttesen 218 centi magas, mire fel egyből berohantam a pince végébe megmérni, hogy az vajon tényleg ilyen magas-e. Szerencsére nem, hanem valamivel 220 felett van, vagyis befér az elképzelésem.
   Mint az a jobbra látható számításból kiderül, ehhez a verzióhoz már csak 1272 centiméternyi bútorlap kell. Az eredményt azért kellett helyesbítenem, mert ugye az oldallapok nem 54,5, hanem csak 51,5 centi magasak kell legyenek. Mármint azért, mert azok a bútor masszívságának érdekében az alsó és a felső fedőlemezen belülre kell kerüljenek. Vagyis ha ezen a módon állítom össze a lapokat, akkor a belső vízszintes polclap széleitől eltekintve függőleges nyomás tekintetében mindenütt anyag fekszik fel anyagra, és sehol sem csavar tartja a súlyt.

   Mikor már épp ott tartottam, hogy kiszámolom, hogy melyik meglévő bútorlapot mekkorára vágva, hogy jövök ki a legjobban, illetve egyáltalán kijövök-e, na akkor történt, hogy az összecsukható széket a tartójáról lekapva, a feladat elé odaülve, kis híján bealudtam. Ezt úgy kell érteni, hogy szó szerint leborultam a feladatra, hátha megálmodom a megoldást, mire fel majdnem sikerült ülve elaludnom.
   Szerintem ezt a bonyolult számolást - mivel az adatok már megvannak - nem itt lent, hanem majd odafent a lakásban, lehetőleg még valamikor ebéd előtt, vagyis holnap délelőtt, egy a szokásosnál erősebb kávé után fogom megejteni. Ha ezzel megvagyok, akkor a következő munkafolyamat valószínűleg az lesz, hogy lejövök és rárajzolom a bútorlapokra a vágási vonalakat.

   Hogy ez meg mi már megint? Nos az, hogy egyszer csak eszembe jutott, hogy annak még utána sem néztem, van-e elég anyagom a fadarabtárolók hátlapjához. Bútorlapból szerintem már nincs annyi (legalábbis egy-egy darabból kiadva már nincs), és sajnos farostlemezből sincs. Ellenben - mint az látható - még mindig van egy csomó laminált padlócsíkom, mely készletemre épp itt a nagyszerű alkalom, hogy lefogyasszam. Már ha kell a fadarabok tárolóinak egyáltalán hátlap...
   Mondjuk illeni illene, de ha úgyis ott van mögötte a fal, akkor nem lenne gond, ha nem lenne. Mert ugye ezek a fadarabok is milyen jól elvannak itt mindenféle különösebb körbevétel nélkül. Akarom mondani nem, ezért is kellenek a tárolók.

   Ez itt már csak az utózönge, melynek keretében kiszedtem a kispárna huzatából azt a lepedőt, amivel a szomszéd pincéjében található babakocsit fogom letakarni. Mármint azért, hogy ne kapjak ki, ha a fűrészeléstől poros lesz. Erre amúgy meg akartam kérni a szomszédot (mármint a babakocsi letakarására), de már kétszer is nem találtam otthon. Engem meg ugye - ha egyszer elkap a fűrészelési vágy - nem igazán fog visszatartani, hogy mi lesz tőlem poros.

   Ehhez képest néhány nap múlva én már annak is örültem, hogy legalább a rajz lekerült a pincébe. Amúgy még véletlenül sem azért jöttem le, hogy akár csak egy centit is fűrészeljek, hanem csak egy régi laptopot szerettem volna előtúrni, amiről már azt sem tudtam, hogy 286-os, vagy 386-os.
   Eláruljam, hogy végül mi vitt rá, hogy mégiscsak nekiálljak dolgozni? Nos az, hogy a szomszéd pince gazdája egyben egy ikerpár gazdája is, s mikor megláttam, hogy a babákhoz való kétüléses babakocsi egyből a pinceajtót követően foglal helyet, én meg ugye porolni fogok, akkor azt találtam ki, hogy majd szólok a szomszédnak, hogy takarja le. Csak ugye nem szóltam, addig meg jobb volna nem porolni. Jé... Ez nem is rávitt, hanem visszatartott!

   Na ez viszont már tényleg rávitt. Mármint az, hogy a babakocsit valamiért (gondolom épp nem volt náluk a pincekulcs) kint hagyták a földszinti előtérben. Vagyis még csak szólnom sem kell, hogy ugyan takarják már le, mielőtt még le találják ordítani a fejem a por miatt.

   Szóval végül úgy döntöttem, hogy ma nemcsak vonalazás lesz, hanem egyből fűrészelés is. Magáról a munkáról nincs mit mesélnem, hiszen az mindössze annyi volt, hogy behúztam egy vonalat, majd végigtoltam rajta a fűrészt, s így tovább, egészen addig, míg csak az összes anyagdarabbal el nem készültem. Na jó, olyan említésre méltó apróságok azért előfordultak, mint az, hogy már ezzel az első bútorlappal kis híján sikerült levernem a mennyezetről a fénycsőarmatúrát.

   Aztán kapott a kézi csiszolóm egy új réteg smirglit, mert a régi egyrészt már nagyon nem vitte az anyagot, másrészt hosszában több vonal mentén is elszakadt. Erre amúgy (mármint a kézi csiszolóra) azért volt szükség, mert amint egy vágással elkészültem, egyből le is simítottam az éleket.
   Aztán persze volt egy olyan közjáték is, ami nagyon megakasztott, mert mint az kiderült, hiába néztem rá többször is a bútorlapok méretére, az valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy a két 172 centi magas, az nem 57,5 széles, hanem csak 48 centis. Még tiszta szerencse, hogy darabra sem sikerült őket jól megszámolnom, ami még az előző tévedésemnél is durvább!
   Ez az utóbbi szerencsére egy pozitív tévedés volt. Már úgy értem, hogy eggyel több volt a bútorlap, mint amennyit eredetileg számoltam. A napvilágra került (ez mekkora hülyeség már egy sötét pincében..) pontatlanságok ellenére, néhány komoly rácsapással az újratervezés gombra, sikerült a hibákat még azon melegükben korrigálnom.

   Amit ezen a képen látunk, az már az utolsó vágás előtti pillanat. Miután ezzel is megvoltam, nekiálltam összehasonlítani a papíron szereplő számokat a valósággal. Hogy nem dolgoztam valami méretpontosan, az a tény azért nem érdekel, mert ezzel a fadarab tárolós bútorral úgy vagyok, mint egy gyerek a saját maga varrta plüssállttal, ami ugye bármilyen is lett, egyszerűen nem lehet annyira csúnya, hogy ne szeresse az emberke.

   Amit balra látunk, az a bútorlap megmaradt, amit meg középen a barna fűtőtest maradványra tornyozva, az a resztli. Utóbbiról azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy 28 darabot szabtam ki a bútorlapokból, tulajdonképpen nem is sok. Illetve épp az ilyen fadarabok tárolására készül a remélhetőleg hamarost összeálló fadarab tároló szekrény.

   A termelt fűrészpor mennyisége annyira durva volt, hogy inkább hoztam a nagyjához egy lapátot. Már úgy értem, hogy ennyit egyszerűen nem mertem feletetni a porszívóval.

   Íme az eredmény, amit tulajdonképpen már csak össze kell csavaroznom. A csavarozáshoz ugyan még kell egy csomó vonal, meg persze lyuk is, de az már nincs akkora feladat, mint amikbe idáig sikerült magamat belerángatnom.

   És még különösebben későre sem járt az idő, mire fel levezetésképp nekiálltam eltenni a helyére egy nagy csomó mostanában ki tudja miért elől hagyott anyagot és szerszámot. Mindezt úgy, hogy már rengetegszer megígértem magamnak, hogy már eleve nem csinálok kupit. Szóval tényleg nem értem magam. Mondjuk más se.

   Ezek itt azok a minap leszabott bútorlapok, melyek majd függőlegesen osztják ketté a réseket. A fúrógépből kiszedett kapcsolót amúgy csak azért tettem oda, mert a fényképezőgép másképp nem volt hajlandó fókuszálni.
   Még véletlenül sem arról van szó, hogy a leszabott bútorlapokat mutogatom (illetve tulajdonképpen de), hanem arról, hogy megnéztem őket, miszerint mégis mennyire lettek egyformák. Fogalmazzunk finoman úgy, hogy egy olyan szekrény elemeiként, melyben fadarabok lesznek elhelyezve, egy sötét pince leghátsó sarkában, szóval oda azért még így is bőven megteszik.

   Kezdetben még úgy volt, hogy összeválogatom őket legalább úgy nagyjából egyformára, de aztán lejjebb adtam az igényeimet, s egyszerűen csak kiraktam mindegyik méretből kettőt. Illetve a belső vízszintes osztólapból természetesen csak egyet, hiszen abból elemenként csak egy kell.

   A pusztán a fúrás idejére odatett csinosnak tűnő alátétért azért nem kár, mert bár nagyon szépen néz ki, az azonban csak egy-egy rétegnyi farostlemez közé hajtogatott keménypapír, vagyis nagyon silány anyag.

   Miután az összes vonallal végeztem, bejelöltem a kifúrandó lyukak helyét, amit természetesen maga a fúrás, valamint a csavarfejeknek szükséges süllyesztés követett. Mikor ezekkel a relatív apró feladatokkal megvoltam, bár rezgett a léc, hogy az összes többi fadarabot is összefirkálom (mármint most azonnal, egyetlen ütemben), de aztán megmaradtam inkább a betervezett "minden napra egy elem összeszerelése" elnevezésű ütemtervnél.
   Na itt (mármint miután már minden aprósággal megvoltam) jött egy olyan fejezet, ami arról szólt, hogy mégis hogyan fogom az egyes elemeket összeállítani. No nem arról van szó, mint ami a képen látszik, hiszen az egy bevett technológia, hanem arról, hogy az egyes elemek milyen sorrendben legyenek összecsavarozva, hogy közben a lehető legkevesebb esélyük legyen összedőlni.
   Ugyan volt néhány erőtlen próbálkozásom, ami azt célozta, hogy legalább egy fénykép erejéig (no meg magam is kíváncsi voltam rá) összeállítom a konstrukciót, de ezek rendre csúfos kudarcba fulladtak. Ennek oka egyrészt az volt, hogy mivel a bútorlapokat nem a körfűrésszel vágtam, hanem a dekopírral, ezért nem lettek derékszögűek az oldalak (magyarán dőlt minden mindenfelé), másrészt az anyag szélességéhez képest túlságosan nagy méretűek voltak az anyagok, amitől szintén hajlamossá vált az összeállítás a felborulásra.

   Már annyi fúrógép van, hogy ha akartam volna, akkor minden egyes a feladat elvégzéséhez szükséges fúrószárhoz jutott volna egy külön gép. Az a piros fúrógép, az számomra azért tűnt újdonságnak, mert azt még csak mostanában pofoztam ki. Vagyis még egyszerűen nem volt időm megszokni a látványát.

   Magam is belátom, hogy ez egy nagyon különös összeállítás, de akkor és ott valamiért úgy gondoltam, hogy ezzel a képpel jól meg fogom tudni mutatni, hogy végül is mit műveltem. Míg az alsó idom egy fordított "M" betű, addig a felső egy az oldalára döntött "H", mely kettőt így egymásba tolva (a felülről berakott idomot persze majd még el kell húzni a másik széléig), majd összecsavarozva, kialakul a bútor egy elemének végleges formája.
   A végleges formáról annyit, hogy a bútorlapok mérete - a konstrukció mélységét illetően - már az összeállításukkor feltűnő eltéréseket mutatott. Hogy ez mennyire volt az én hibám, azt most inkább hagyjuk... Na jó, tulajdonképpen én voltam az elkövető, hiszen én nem vettem figyelembe, hogy a két leghosszabb bútorlapnak volt egy kiálló pereme, melyben eredetileg a hátlap bújt meg. Már úgy értem, hogy ezek a bútorlapok valaha egy hatalmas szekrényt alkottak. Persze nincs semmi baj, hiszen van itt valahol a kezem ügyében egy csiszológép.
   Mivel viszonylag sok anyagot kellett ledolgozni, ezért nem a rezgő, hanem inkább a szalagcsiszolót választottam, amiről persze tudtam, hogy épp ki van szerelve a csiszolópadból.

   Mégis mekkora szerencse már, hogy mikor a legutóbb a gépbe való smirgliket megvettem, azokat (gondolom lustaságból) nem tettem be a csiszolópad direkt erre a célra készített fiókjába? Azt kell mondjam, hogy hatalmas! Mert ugye ha nem így tettem volna, akkor most szedhetném ki a helyéről a padot, ami a jelenlegi durva körbetorlaszolása miatt nem lenne valami egyszerű feladat.
   No de készüljön csak el végre az a szekrény (mármint az, amit épp csinálok), és akkor úgy átteszem innen valamelyik rekeszébe azokat az alumínium bútorlábakat, hogy csak úgy zuttyan!

   Na most ha már szóba került a zuttyanás, akkor itt említeném meg, hogy ha teljes hátfalat azért nem is, de egy függőleges lapot azért felszereltem a bútor hátuljára. Erre egyrészt azért volt szükség, mert ha valami okból fiókot találnék készíteni az egyik rekeszbe, akkor ugyan legyen már valami hátul, ami betoláskor megállítja.
   Na most a másik ok az volt, hogy az egyik középső függőleges bútorlapot csak az egyik éle mentén tudtam odafogatni. Persze trükközhettem volna csapolással, de szerintem ez a bútor annyi szerencsétlenkedést egyszerűen nem ér meg. Akarom mondani, most már nagyon szeretném egyben látni az egész tornyot (mármint mind a négy ilyet), hogy elfelejthessem végre ezt a még számomra is rettenetesen hosszúra nyúlt projektet.

   Erre fel, mikor az elkészült elemet a tervezett helyén, vagyis ebben a sarokban elhelyeztem, mindjárt felmerült bennem a kétely. Mármint az ügyben, hogy vajon tényleg jól van ez így?
   Ugyan jobbról simán beférnek a résbe a jelenleg még mindenfelé szétszórt vasanyagok (egy 40x70-es kóbor zártszelvényt már be is raktam), és még balról is odaférek tőle a sarokba, csakhogy lehetne úgy is, hogy kiszedem az innen nézve bal sarokból a hosszúkás fadarabokat, aztán betolom a helyükre ezt a frissiben elkészült bútort. Ebben az elrendezésben az lenne az okosság, hogy akkor nem rövidülne meg a pince a bútor mélységével, ami amúgy 57 centi.
   Ezt azért kéne minél előbb megálmodnom (mármint a helyes elrendezést), mert ha a többi elem is elkészül, akkor olyan nincs, hogy azt én egyrészt egyben odébb tegyem, másrészt ha egyszer feltettem a torony tetejére a negyedik elemet, akkor azt én már míg élek nem akarom onnan levenni!
   Mondjuk van még néhány napom, míg minddel elkészülök, de aztán vagy döntenem kell, vagy széjjelhagynom az egyes elemeket, hogy mozgathatóak maradjanak. Bár meg nem húztam a hátam a feladattal, de a következő etapra biztosan rápihenek néhány napot. Szóval lesz időm agyalni a dolgokon. Mikor meg már nagyon nem megy (ezt amúgy borítékolni merem), akkor lejövök és úgy, de úgy meglobogtatom ebben a sarokban a centit, hogy az majd biztosan segít.

   A centi helyett egy a bútorlapoknak támasztott műanyag idommal végeztem pusztán összehasonlító méréseket, majd miután láttam, hogy az eltervezett, megálmodott, többször is átgondolt elképzelés jó, kiszedtem a sarokból ami csak útban volt, majd befordítottam a fadarab tároló elsőként elkészült elemét.

   A bútor ezen állásában az az okosság, hogy így a teljes hátam mögötti, vagyis az ajtóból nézve jobb oldali fal szabad. Most ugyan nem, és valószínűleg később sem lesz az, de ha akarom, akkor szabaddá tehető, és akkor odafér mondjuk a motor.
   A motort ugyan eszem ágában sincs ebbe a pincébe visszatenni, de egy 2 méter hosszúságú, teljesen szabad fal, aminek azt támasztok neki, amit csak akarok, na az valahogy számomra nagyon jól hangzik. Hogy aztán hányszor fogom felrúgni és összeborítani az odatámasztott léceket, azt a problémakört most lazán átléptem.

   Mivel a pakolásra még 10 percem sem ment rá, illetve azért, mert még fiatal volt az idő, no meg kedvem is volt, és még a hátam is bírta, nekiálltam és legyártottam a következő elemet, majd betettem a helyére. Egy kicsit ugyan még nagy a kupi, de azért már szépen alakul.
   Amúgy ma sokkal gyorsabban végeztem, mint az első elemmel két nappal ezelőtt, mert ma már nem kellett rajta agyalnom, hogy hova milyen vonalakat húzzak, illetve lyukakat fúrjak.
   Bár rezgett a léc, hogy nekiállok, s a nap zárásaképp bevonalazom a maradék bútorlapokat, hogy legközelebb ne azzal kelljen nyitnom, de aztán inkább nem kockáztattam, hogy kiakasztom a hátam.
   Szerintem most az lesz, hogy holnap lejövök vonalkázni, holnapután meg majd kifúrom a lyukakat, aztán már csak össze kell csavaroznom a maradék két elemet. A következő teendőm pedig az lesz, hogy megígérjem, miszerint soha többé nem írok ilyen hosszú cikket! Mármint néhány kósza fadarab összecsavarozásáról nem.

   Bár az előbb még azt írtam, hogy ma csak vonalkázni fogok, de végül - mivel az azért már nem egy nagy feladat - egy füst alatt elintéztem az összes lyukat is, plusz a süllyesztéseket a csavarfejeknek. Vagyis most már tényleg csak egy, esetleg ha nagyon elhúzom, akkor két nap, s elkészül végre a nagy mű.
   Ahogy így ebbe belegondoltam, a nap zárásaképp, közvetlenül a porszívózást követően, besétáltam a pince végébe a centivel, majd lemértem, hogy valóban egymásra fognak-e férni a bútorelemek. (mert ugye most még van lehetőségem megrövidíteni mondjuk a legfelsőt) Jelentem igen, bár az utolsót még nem tudom, hogy fel fogom-e tudni emelni a fejem fölé. Mármint a súlya és a hátam miatt.

   Mivel az alul látható fahasáb sem igazán négyszögletes nem volt (ez amúgy azt hiszem egy székláb), sem kényelmes a használata, így ha csak a második etapra is, de lecseréltem a felül látható kockára, ami amúgy textilbakelitből van, és egy lomtalanítás alkalmával találtam.

   Azért jobb a kisebb méretű anyag, mert ez a csekélyebb tömege okán kevésbé hajlamos leesni. Valamint ha mégiscsak leesik, akkor sokkal kisebbet szól, mint az előbbi képen látott hosszúkás fadarab.

   Mikor már majdnem betettem a helyére, valahogy megéreztem, hogy úgy lesz a jobb, ha majd ez a darab kerül felülre. Mármint azért, mert ha a negyedik darabot erre felteszem, akkor az onnan egyetlen mozdulattal áttolható a balra látható, immáron remélhetőleg örökre a helyén lévő kettőre.

   Az előbbi állításom valóságtartalmáról annyit, hogy egy könnyed felejtéssel lazán kihagytam a konstrukcióból az építményt függőlegesbe billentő fal felőli fadarabot. Mert ugye már miért is lenne az aljzatbeton vízszintes...
   Hogy az építmény helyrebillentéséhez pontosan mekkora, illetve milyen vastag anyag kell, azt úgy a legegyszerűbb megállapítani, ha odateszem a vízmérték alá. Már úgy értem, hogy olyan mindegy, hogy itt fent teszem oda, vagy a szekrény alatt, a vékony lemez ugyanolyan szögben billenti meg, illetve most épp helyre a vízmértéket.

   Most jön az, hogy beteszem a nagy piros ikszel jelölt lemezdarabot a kis piros ikszel jelölt helyre. Nem bánthatok érte senkit, hiszen én találom ki magamnak az ilyen hülye feladatokat, illetve én pakoltam oda a sarokba.

   Az utolsónak elkészült elemet azért nem vittem be a pincébe, mert azt találtam ki, hogy mielőtt ezt megtenném, felcsavarozok a rekeszeibe kétszer négy-négy polctartót. Mármint azért, mert mikor már a helyén lesz a szekrény, akkor ezt nagyon nehéz lenne a sarokban megtenni.
   Az első lyukak kifúrása még csak hagyján, de a hátsókat csak úgy tudnám, ha fél méter mélyen benyúlnék a szekrénybe. Na most amíg a szekrény itt van előttem, addig a hátsó lyukak is elől vannak, ha az ellenkező oldalról nézem.

   Ezeket végül azért nem építettem be (pedig amúgy akadt belőlük elég), mert míg a bútor széle felé eső lyukakat ki tudtam volna fúrni, egyszerűen kívülről, addig a belső függőleges osztólapokra kellőket már nem, mert ahhoz vagy be kellett volna férni a fúrógépnek a rekeszbe (természetesen nem fért be), vagy ki kellett volna szednem a bútor egyik oldalát. Mármint azért csak az egyiket, mert ugye a lyuk az lyuk, bármelyik oldalról fúrjam is át az anyagot.
   Végül ezt a plusz polclapos tervemet feladtam, amit lehet, hogy később majd még bánni fogok. Akarom mondani, végre okkal leszek szíves a legközelebbi alkalomkor megvenni a fúrógéphez való kanyarfúró feltétet.

   Egy kicsit ugyan féltem tőle, hogy nem fog menni, de végül egy odatett sámliról viszonylag könnyedén feltettem a többire ezt az utolsó elemet. Mikor a sarka fent volt, akkor már csak tolnom kellett, és már bent is volt a helyén. Az előzőt meg ugye csak át kellett tolnom ennek a tetejéről a helyére. (lásd már balra fent)

   Íme a nagy mű, amit meglátva azt mondtam magamnak, hogy én most úgy, de úgy eltűnök a pincéből, hogy hetekig ide sem esz a fene! Ezt amúgy azért tehettem volna meg, mert az utolsó elem felrakása előtt mindent visszatettem a helyére, és még össze is takarítottam, hogy ha meghúznám a hátam, akkor csak annyi dolgom legyen, hogy mindent bezárok, majd felkúszom a lépcsőn a másodikra.
   A legfelső elemet amúgy nem lehet betolni annyira, mint amennyire a többit, itt ugyanis sajnos nemcsak az alzatbeton ferde, hanem a falak is. Pontosabban szólva felül - a többinél jobban - kiáll az a gerenda, amihez a falat alkotó lécek vannak hozzászögelve. Ezek azért nem látszanak (mármint a falat alkotó lécek), mert mielőtt ezt a pincét kifestettem volna, beborítottam őket hullámpapír lapokkal.

   A két felső elem közötti különbséget végül nem tűntettem el, mert az azzal járt volna, hogy másfél centivel kintebb kell húznom az egész tornyot, ami teljesen értelmetlenül okozott volna némi helyveszteséget. Márpedig ebben a pincében a hely a lényeg, éppen ezért készültek ezek a szekrények is.
   Gondoltam kész, ennyi volt, minden a helyén, már megyek is innen, csak aztán nem bírtam a véremmel, s betettem néhány dolgot az immáron kész rekeszekbe. Kezdetben a kerek, vagyis mindenhonnan folyton elguruló dolgokat dugdostam be, majd az alumínium asztallábak jöttek, amiket a keményfa darabok követtek.

   Aztán amit csak értem, és persze logikailag itt volt a helye, azt mind bedugtam valamelyik rekeszbe. Mivel az alsókhoz nem fértem oda, így azok még üresek. Szóval még bőven van hely, és persze anyag is szerteszét, ami mind idevaló.

   Bár még alig tettem a helyére valamit, de máris lett egy (valójában persze több) olyan polc, ami teljesen kiürült. Itt aztán felmerült lehetőségként elsőnek az, hogy ezt a két polcot (vagy csak az egyiket) átviszem oda, ahol az előbbi kép készült.
   A második ötletem szerint pedig építek oda is (mármint az ajtóból nézve jobb oldali fal mellé) egy újabb szekrényt. Mikor az újabb szekrény építési terve elért a tudatomból a tudatomba, akkor úgy spricceltem ki innen, hogy csak úgy porzott utánam az út!