Hiába szerepel a nyitóképen a kakukkos óra, akkor sem ő lesz a mai boncalany, mert bár óraügyben jöttem le a pincébe, csakhogy az nem róla szól, hanem másik két, amúgy szintén falióráról. Mármint az van, hogy még valamikor 2009 elején beírtam a mindent tudó táblázatomba a kakukkos órát, mint 209-es tétel, majd vettem egy nem kakukkos órát, ami a 210-es sorszámot kapta. Ez eddig mondjuk még rendben, a két tétel már csak a kakukk miatt is összekeverhetetlen, csakhogy vettem hozzájuk egy harmadik faliórát is, aminek mára már ki tudja mi okból a paraszt óra nevet adtam. Na most nem az a baj, hogy a harmadik falióráról szóló cikknek nem adtam számot, hanem az is, hogy bár az egyik nem kakukkos óra számlapja barna, a másik meg zöld, ennek ellenére képtelen vagyok eldönteni (mert nincs hozzá támpontom), hogy melyik melyik. Na erre szántam rá magam még valamikor tegnap. Mármint arra, hogy ha mást nem is, de ma legalább annyit megteszek, hogy lejövök a pincébe és előtúrom a kakukkoshoz a két másik órát, majd eldöntöm, hogy kettejük közül melyik a paraszt, és melyik a nem kakukkos nevű tétel.

   Bár az idők folyamán már ki tudja hányszor nekifutottam (és persze még fogok is rendezkedni), de még mindig nincs akkora rend, hogy a lomjaim átláthatóan legyenek elhelyezve. Mondjuk ha tudom, hogy mi hol van, az is egy megoldás, ami jelen esetben igaz is, hiszen az épp nagyban keresett órák ott hevernek a kép jobb oldalán látható billentyűzet alatt, valahol a drótgubanc mögött, csakhogy ez bizony nem minden kacatomra igaz. Mármint az, hogy a kupi ellenére tudom, hogy melyik kincsem merre van.

   Ez a másik pedig, a fenyőerdőt és medvéket ábrázoló előlapjával, a paraszt óra nevet kapta meg, bár rezgett a léc, hogy az egyszerűsége és díszítetlensége miatt mégiscsak a barna előlapú lesz a paraszt.

   Fel a lakásba boncolásra ekkor még egyiküket sem hoztam, mely tettemmel, ha nem is durván, de azért látványosan sikerült megemelnem a pincében már amúgy is eluralkodott kupi szintjét.
   Itt eredetileg egy olyan képsor következett volna, ami a rendetlenséget mutatja be, csak mikor körülnéztem, azt sikerült megállapítanom, hogy úgy járok jobban, ha most inkább nem lövök a kupiról több tucatnyi képet, hanem inkább - mielőtt még elvesznék közöttük - elveszek közülük valamit, ami mondjuk nem az óra lett.

   Szegény óra néhány nap múlva csak egyetlen napot töltött a fáspince előtti folyosón, és még azt is csak azért, mert a Terta 922-es magnó piszkálása, majd az azt követő favágás után teljes mértékben sikerült róla megfeledkeznem.

   Még a magam számára is meglepő módon, az előbbi mondat igaznak bizonyult. Mármint már mindjárt másnap reggel odavettem magam elé az órát, azzal a feltett szándékkal, hogy, bár a halogatásnak már valóságos művésze vagyok, de az óráról szóló cikket még aznap befejezem.

   Mindeközben az óra házát az előlaphoz ez a három teljesen különböző csavar fogta oda. Valószínűleg a jobb oldali az eredeti. A középső valaha hosszabb volt, míg a bal szélső a lemezmenetével egyértelműen modernebb, mint maga az óra.

   A láncra, bár nem pereg róla a mocsok, mindenképp ráférne egy alapos tisztogatás, amit a lehetetlen felülete miatt csak egy csiszolómalomban lehetne megejteni, mely spéci szerszámmal sajnos még mindig nem vagyok kész. Már úgy értem, hogy bár a valós időben már több tucatnyi farigcsálós projekttel előrébb vagyok, de a csiszolómalmot még mindig nem építettem meg.
   Itt aztán egy kicsit rezgett a léc, hogy fogom és félbehagyom az óraszerelést, lemegyek a pincébe, és lesz amilyen lesz, fogom és összedobom a csiszolómalom béta változatát, de aztán mégiscsak sikerült magamat megfékeznem, pedig amúgy nem lenne nagy munka. Mármint ha tényleg nekiállnék, és persze nem törődnék olyan dolgokkal, mint a kinézet, meg az áttétel kiszámolása, akkor néhány óra alatt képes lennék összeállítani egy olyan szerkezetet, melynek lényege, hogy egy villanymotor forgat mondjuk egy uborkás üveget.
   Amennyiben betenném az üvegbe a láncot, meg persze valami csiszolóanyagot, mondjuk hamut a kályhából, vagy homokot a pincei vödörből, majd bekapcsolnám a motort, a súrlódás a láncot - némi idő elteltével - szépen kifényesítené, valamint persze egyben le is takarítná.

   Mivel a medvés fenyőerdővel díszített zöld számlapos órán nincs rajta a lánc, így míg csak azt is be nem mutatom, a lánc itt fog lógni. Én meg az asztalomnál ülve, merthogy a másik óra nem mostanában fog felkerülni, az biztos! Már csak azért sem, mert azt beszéltem meg magammal (én legalább még szóba állok velem), hogy a paraszt óra előtt a kakukkosba szeretnék belenézni.

   Végül valamiért mégiscsak megkegyelmeztem neki, pedig - mivel nem bírom az órák ketyegését - fel nem akasztanám a szobámban a falra. Utólag belegondolva, lehet, hogy mégiscsak megérne egy próbát, hátha elmulasztaná a fülzúgásom, de ezt a kísérletet biztosan nem most fogom megejteni...