Lehoztam a pincébe a minap bemutatott routert, meg persze az ISDN TA-t is, gondolván egyből átteszem őket oda, ahová valók. Ez amúgy a főképp telefonos cuccokat tartalmazó Salgó tornyot jelentené. Azért csak jelentené, mert azon most még nincs hely. Hogy legyen, ahhoz el kellene róla bontanom néhány oda nem igazán illő dolgot. Most így hirtelenjében csak két lengyel ZK140-es magnó jut eszembe, melyekből - igen nagy valószínűséggel - csak az elektronikákat fogom megtartani.
   Mivel a lehozott cuccok a célhelyre már nem fértek oda, a két már bemutatott alany ide, vagyis a lomos pincei asztalra került. Míg a balra fent látható húsdarálót már mutattam, és a jobbra lent látható vérnyomásmérőt is, addig a már nagyon régóta hányódó Kontrax írógépre és a spektrumanalizátoros mélyládára még nem került sor. Mondhatni teljesen hiába álmodtam meg már annyiszor, hogy egyszer majd nekiállok, eddig még sosem sikerült végigvinnem, hogy az általam birtokolt helyek közt legyen egy csomó olyan, ami nem ennyire kaotikusan néz ki.

   Azt ugyan tudtam, hogy ebből a kupacból mindjárt kettőt fogok kiválasztani, csak azt nem, hogy melyik lesz az a kettő. Szívem szerint a telefon és az erősítős szobaantenna következett volna, mire fel direkt az ISDN alközpontot és a Nokia kihangosítót hoztam el. Mármint azért, mert a másik kettőt már tényleg nagyon régóta kerülgettem, míg a telefon és az antenna nem is olyan régi beszerzések.

   A két doboz először csak idáig, vagyis a folyosóig jutott, mert a párom azzal a feladattal bízott meg, hogy ugyan kerítsem már elő azt a leginkább házikó formára emlékeztető madáretetőt, ami régebben a balkon korlátjára volt felcsavarozva.
   Ebben a dologban az az okosság (mármint számomra, ha előkerítem), hogy ha elviszi a párom (úgy dereng, hogy rigókat akar belőle etetni), akkor felszabadul a helye, amire most épp (amúgy szinte mindig) hatalmas szükségem van.

   Játszott még a madáretető fellelései helyszíneként a tűzifás pince is, de persze itt sem találtam, mely tény most azért nem volt képes elszomorítani, mert a ki tudja miért csak nagyon lassan készülő fadarab tároló szekrényhez szükséges összes leszabott bútorlap látványa komolyan felvidított.

   Megvagy! Kiáltottam rá az új útszóró sós pincében a polc tetején megtalált madáretetőre, amit aztán a párom nem vitt el, mire fel hetekig az előtérben állomásozó Simson ülésén hevert. Mármint nem a párom, hanem a madáretető.

   Hogy végül mindketten a polcra kerültek, ami mondjuk a környezetet elnézve nem egy jó ómen. Már úgy értem, hogy mind a barkácsolt faládika rádió, mint az UHER 4000-res magnó, és még az egyik (mert van belőle valamerre még kettő) BRG MK-29-es is nagyon régóta ücsörög a polcon, mégpedig annak ellenére, hogy ugye ők is azon gondolatmenetet követve kerültek oda, hogy majd mindjárt átesnek a szétszedésen.
   Mivel most még egy csomó magnós és rádiós cikk hiányzik a sorból (mármint azért, hogy ne egymásután, hanem elszórva legyenek), mire ez a cikk megjelenik, addigra remélem, hogy már be fogom tudni szúrni a rájuk mutató linkeket. Te, hogy ez már megint mennyire nem így lett...

   Másnap reggelre a helyzet teljesen változatlan volt (hogy ezek sosem szedődnek szét maguktól...), mire fel letettem magam elé a két dobozt. Mivel a kihangosító dobozában többféle apróság is volt, gondoltam legyen inkább az ISDN alközpont.

   Amiről egy puszta ránézésre meg nem tudnám mondani, hogy mit tartalmaz pontosan. Addig persze rendben, hogy egy ISDN alközpontot, de amúgy semmi emlékem sincs róla, mert ez úgy került hozzám, hogy egy csomó minden mással együtt kivettem a selejtből.

   Erről a feliratról nekem az jutott eszembe, hogy valaha a távközlés egy annyira védett terület volt, hogy ahhoz nemhogy nem nyúlhatott az illetékeseken kívül senki, de nem is nagyon mert!
   Komolyan mondom, hogy most így hirtelen jó ha egy eset eszembe jut, mikor idegen szerelés nyomait láttuk egy alközponti hálózaton. Ez még a rendszerváltás előtt, pontosabban szólva az alközpontos üzletág Comex néven a Matávról történő leválása előtt volt. Konkrétan villanykábellel volt meghúzva az egyik mellék, amit kicseréltünk szabványos vezetékre. A villanykábel természetesen jött velem haza.

   Később persze már mindenki azt csinált, amit csak akart, ami idővel egészen odáig fajult, hogy a leírás megmondja az ügyfélnek, hogy mit hogyan csináljon meg saját maga. Ezen vonulat mentén jött létre később az úgynevezett "szereld magad" mozgalom, kezdetben ISDN-re, majd később ADSL-re is.

   Amúgy az ilyesféle telefonközpontokat rém egyszerű felprogramozni. Bár nem ezzel, de a Panasonic 12/32-essel egy költözést követően magam is elboldogultam, pedig csak angol nyelvű leírás volt hozzá, amiből nem sokat értettem. Utáltam is a feladatot rendesen, de addigra sajnos a sorozatos leépítések hatására már nem volt senki más, akit az átprogramozással meg lehetett volna bízni.

   Már csak azért sem, mert ha bármi okból elnyújtanám, akkor egészen a végéig néznem kéne ezt a kupit. No nem mintha annyira zavarna, illetve még ne szoktam volna meg...

   Maxima IS 1+1 a központ neve, míg a gyártás dátuma 1999-11-05, vagyis mára már tényleg több mint 20 éves. Ez a matrica amúgy nagyon szép, ahogy a beeső fény szögétől függően változtatja a színeit. Amennyiben a jobb alsó szám a gyártás sorszáma, akkor ez a másodiknak legyártott példány. Persze az is lehet, hogy az a szám csak a matricára vonatkozik.

   Esetleg ezt a relét (illetve ezeket, mert négy is akad benne) még fel tudnám használni. Csak ezért persze semmi értelme sem lenne szétszedni, hiszen tömve van a pincében a relés doboz.

   De aztán rájöttem, hogy mivel ez egy alközpont, ezért lehet a mellékek között telefonálni. Magát a beszélgetést ugyan nem próbáltam ki, de a 12-es melléket meghívva, a csengés egy rövidzárlattal leállítható volt a szomszédos szorítópáron. Vagyis ezt a valamit lehetne használni otthoni kisközpontnak. Amennyiben valakinek még ISDN vonala van, akkor persze kifelé is lehetne róla telefonálni.

   Mikor ezt a kábelt a dobozba visszatettem, előtte megpróbáltam memorizálni, hogy van itthon ilyenem. Amúgy kellene lennie belőle egy (emlékeim szerint legalábbis) fekete burkolatúnak, ami meglehet vagy 10 méter hosszú, és (szintén emlékeim szerint) még a munkahelyemen tette fel valaki az öltözőszekrényem tetejére. Mivel a hússzú kábelnek csak a puszta létét memorizáltam, a hollétét azonban már nem, így ha kellene, nem sok esélyem lenne megtalálni.

   Így ahogy van, megy vissza a pincébe, mégpedig a telefonos tematikájú Salgó torony valamelyik polcára, ahonnan talán már sosem kerül elő. Más érdekesség talán viszont még igen, mert úgy dereng, mintha ott még lennének átnézetlen dobozok. Már csak azért is, mert az előbb említett kábelnek is lennie kell valahol...