Eredetileg azért jöttem ide, hogy megtekintsem a jelen polcon található gyújtótrafókat, mégpedig abból az okból, hogy egyszer egy olyat is szét fogok szedni. További ok volt a megtekintésükre, hogy szükséges belőlük egy működő példány is, mégpedig a szovjet elektronikus gyújtás bemutatásához. Hogy teljes legyen a kép, van hozzájuk valahol egy szétszedhető gyújtógyertya is, már csak össze kell őket hoznom. Mármint egy időben egy helyre, hogy nekiállhassak végre a bemutatásuknak. Amúgy ezek is olyan apróságok, amik szerepelnek a táblázatom azon fülecskéjén, amiket már többször is megemlítettem, de még mindig nem szedtem szét. Az persze egyértelmű, hogy azzal járnék jobban, ha ezek helyett inkább a nagydarab holmijaimat pusztítanám, de attól még ezeknek a folyton csak emlegetett kicsiknek is fogyniuk kell. Már csak a tömegük miatt is!

   A kétfajta, de amúgy három darab lámpáról is lesz egy szétszedtem cikk, mert ugye csak rá kell már jönnöm valamiből, hogy melyiket szereljem fel az új útszóró sós pince hátuljába, amolyan pótvilágításnak, hogy ott is bőven legyen fény. Szerintem a két hajólámpa fog győzni (már ha jók), mert egy olyan helyre, ahol lécekkel szoktam hadonászni, a védőrácsuk miatt mindenképp azok valók.
   Míg a lámpák kiváló hátteréül szolgáló tölcséres hangszórót már bemutattam, addig az elektromos szőnyegkefélőt és a kakukkos órát még nem. Alattuk amúgy az "anyagok szétpakolása" című projektem alanyai látszanak. No nem arról lenne szó, hogy így pakolom szét őket, mint ahogy ezen a képen látszanak, hanem úgy tervezem elkövetni a dolgot, hogy megtalálhatóak legyenek. Ehhez persze előbb még egy csomó mindent szét kell szednem, át kell rendeznem, meg ilyenek.

   A mai nap témája, vagyis a nagydarab áramváltó ott figyel a jobb alsó sarokban. Én meg itt figyelem a polc előtt a kupit, és nagyon elégedett vagyok vele. Mármint a kupival, mert jó nagy, míg magammal miatta már valahogy sokkalta kevésbé.
   Mára már rég úgy kellene állniuk a dolgaimnak, hogy a mindenféle anyagaim mindenféle dobozokban, fiókokban és ládákban vannak elhelyezve, fajta szerint szétcsoportosítva. Vagyis ha kell egy fogaskerék (ami amúgy sosem szokott kelleni), akkor ne az legyen már, hogy mindent fel kell túrnom, hanem elég legyen csak a fogaskerekes doboz tartalmát kiborítanom az asztalra, aminek (mármint az asztalnak) addigra természetesen teljesen üresnek kellene lennie.

   Nem úgy mint most, hogy még az áramváltó doboza sem fért oda rendesen a szélére, és még ehhez is komolyan beljebb kellett tologatnom a mögöttes dolgokat. Mindezt úgy, hogy már rengetegszer ígértem meg magamnak, hogy ezt az asztalt soha többé nem torlaszolom el!

   Mielőtt elindultam volna a pincébe, kitettem a szürke munkásnadrágom zsebéből a ház kapujához való tartalék kulcsot, amit még tegnap odaígértem egy másolásra az egyik földszinti szomszédnak, csak aztán mikor indultam volna lefelé, már semerre sem találtam, mire fel mérgemben hagytam a keresést a francba.
   Amúgy ott hever a kapukulcs a kép kellős közepén, csak olyan szerencsétlenül sikerült rátennem a Rádiótechnika évkönyvre, hogy a kék színű jelölés pontosan egy vonalba esett a borító mintázatával. Ha az előbb nem találkoztam volna össze a lépcsőházban a lakást felújító mesterrel (amúgy neki ígértem a kulcsot), akkor valószínűleg nem szaladtam volna vissza a kulccsal a földszintre.

   Ez a három boncalany egyértelműen azon vágyam hozadéka, miszerint a pincei bonyolultságok után most csak valami nagyon egyszerűt szeretnék látni. Már úgy értem az egyszerűt, hogy mondjuk az útszóró sós szekrény építése, természetesen a szükséges segédfeladatokkal együtt, vagy a régi útszóró sós pince kipofozása, vagy a fadarab tárolók megépítése sokkal bonyolultabb, pláne több napos projekt volt, mint mondjuk egy kerek voltmérő, vagy a már évtizedek óta a szobában ücsörgő apró ventilátor bemutatása.

   Mire mindent elmosogattam, és persze meg is száradtak az alanyok, addigra úgy elszállt a szétszedési kedvem, hogy szégyenemben levonultam a pincébe, mégpedig levenni végre a helyéről azt az ablakot, amiben majd a hiányzó üveget fogom egy alkalmas méretű fémhálóval pótolni.

   Időközben az apró gömb formájú mérőműszer és a zsebtelepes ventilátor már megmutatta magát, azonban egyből felkerült a helyükre a pincéből két gyújtótrafó, néhány gyújtógyertya, valamint egy szovjet elektronikus gyújtás is. Mindeközben még sem a három kicsi, sem a koszos elejű videomagnó nem szedődött szét (lásd jobbra a kipróbálásukhoz szükséges távirányítókat), mint ahogy a videokazetták sem mutatódtak be. Mondjuk az előző kép óta azért már volt némi előrelépés, de az a két tétel azért nem olyan sok, hogy büszke lehessek miattuk magamra.

   Bár valaha én voltam a József Távbeszélő Üzemben a leltárbizottság vezetője (no hiszen, kecskére káposztát), ennek ellenére nem mernék rá megesküdni, hogy ismertem azt az elvet, ami alapján valaha az egyes cikkszámokat képezték.

   Hiába vagy ennyire szép, attól még felmerül az a nyilvánvaló kérdés, miszerint: Ezt meg mégis minek hoztam el? Gondolom ugyanaz lehetett az ok, mint mondjuk a légnedvesség regisztráló esetében. Már úgy értem, hogy a szokásos "nem tudom, egyszerűen csak teszik" hozzáállásom.

   Szerintem ebből a három tételből nemsokára csak kettő fog maradni, mégpedig egyértelműen az azonos színűek. Mert ugye az a csinos kis papírdoboz - a fekete bakelittel ellentétben - legalább újrahasznosítható.

   Hogy a ma bemutatásra kerülő tárgy valóban egy igencsak méretes darab, azt ezen kép alapján azért csalóka megítélni, mert az én kávésbögrém félliteres. Most ugyan forralt bor van benne, ami persze mindegy, csak gondoltam adok valami magyarázatot az ital különös színére.

   Ha csak átdugom rajta a kábelt, amin az átfolyó áramot akarom mérni, akkor 2.500 amperig jó. Ha meghurkolom, akkor 300-ig, majd így tovább csökkenő tendenciával. Ebben az az okosság, hogy így a kábel megszakítása, vagyis sönt beépítése nélkül is meg lehet mérni a rajta átfolyó áramot. Ez természetesen csak váltóáramra igaz, hiszen a dobozban belül egy transzformátor van. Manapság a lakatfogók működnek ezen az elven.

   A műszer sorsát nem az pecsételte meg, hogy gyűjtöm a gumilábakat, hanem az, hogy a takarólemezek mindkét oldalról szegecselve vannak. Ez ugyan egy kicsit fura, de valahogy biztos megáll a bakelitben a szegecs (esetleg egyszerűen csak szeg), hiszen benne van.

   Ezt a lemezt nem célzottan vettem le, hanem ez csak úgy egyszerűen magától pattant le, amihez persze szerény személyem közreműködése is hozzájárult, mikor is a csavarok kitekerése után a dobozt megpróbáltam erőből kettéfeszíteni.

   Ez nem gumiláb, mert ez bakelitből van. Ami még ennél is különlegesebbé teszi, hogy egy szeg áll ki belőle, aminél fogva bele volt ütve egy a bakelit házon lévő lyukba, majd a szeg anyagon túllógó része el volt görbítve. Ebben az az érdekes, hogy a bakelit egy viszonylag törékeny anyag, ez meg ugye egy precíz műszer. Szóval az elgörbített végű szeg valahogy, na az valahogy nem illik a képbe.

   Mikor a műszert megláttam, én már egyből tudtam, hogy nekem csak ezek a műszercsavarok kellenek belőle. Hogy kiszedjem őket a helyükről, ahhoz persze kellett több mint 20 év, de végül azért csak sikerült tető alá hoznom a projektet.

   Míg a papírdoboz visszajön velem a kukától, addig a tartalma már nem. Az persze szomorú, hogy mióta csak elkészült, ez a műszer arra várt, hogy folyjon benne az áram, ami végül sosem történt meg, én viszont ettől eltekintve egy kissé mégiscsak örülök, merthogy egy újabb lommal kevesebb nyomja odalent a polcot.