Mikor lejöttem a pincébe, természetesen valami egészen másért, meglepetéssel vettem tudomásul a bicajom kerekének támasztott nagy fekete valamit. Ez persze nem az általam egyszerűen csak koszos elejűnek hívott videó, amit ma fogok megmutatni, hanem még a múltkor elbontott Samsung VK-1260-as háza, amit azért tettem félre, mert valaki elkérte. Hogy mégis mekkora itt (mármint a pincékben) már megint a rend, azt nagyszerűen jelzi a következő kép.

   Melyen az látható, hogy egy a pincei folyosón elhelyezett szekrénykére rakott szürke téglán egy videomagnóba való forgófej ül. Ez a két igazi technikai csoda (mármint a tégla és a forgófej) annyira nem való egymás mellé, hogy a párosításuk abszolút indokolhatatlan.

   A jelen két kisméretű középmechanikás videó közül természetesen egyik sem az, mint amelyik példányért most ide evett a fene. Jobbra a barna bőrönd amúgy egy szovjet filmvetítő.

   Ahonnan előkerült ez a szépség, melynek tisztaságát elnézve, valószínűleg ez lehetett az a készülék, amivel a digitalizálásukkor a családi és melóhelyi felvételeket tartalmazó kazettáinkat lejátszottam. Ez amúgy azért maradhatott ennyire tiszta, pláne egészen eddig a napig észrevétlen is, mert a polcon egy hatalmas zacskóba csomagolva ült.
   Hogy biztosan ne találjak még (mármint egy (esetleg több) újabb ismeretlen eredetű videót), minden egyes akár csak egészen kicsit is videóra emlékeztető formációt megnyomorgattam.
   Ha videó nem is került elő több, de találtam három lemezjátszót, melyek közül csak kettő eredetével tudok elszámolni. Az egyiket egy a csiszológéppel együtt kaptam, a másiknak pedig Karcsi barátom fűrészelt le a széléből néhány centit, de a harmadik példányról már semmiféle információm sincs.
   Ennyi tárgy esetében persze (mint amennyi nekem van), még egy mindent tudó emberrel is előfordulhat, hogy rácsodálkozik valamire, nemhogy velem, akinek kezd az agya olyan lenni, mint a szita.

   Szerintem ha előkerül még egy videó, és persze azt is ráteszem a toronyra, akkor ezek már simán összeroppantják az alapjukként szolgáló Samsung lézernyomtatót. Ez egy kicsit talán fájna, de legalább lenne okom azt is miszlikre szedni. Mármint a nyomtatót, ami ha kissé betegesen is, de azért még működik.

   Kurblis telefont már mutattam, de a Toshiba rádiós magnó még hiányzik a sorból. Ezt a másik magnót amúgy csak azért mutatom, mert rezgett a léc, hogy mégsem a koszos elejűnek hívott videó következik. Hogy mit mikor bontok el, az talán nem is annyira érdekes, mint amennyire az, hogy ez (mármint az elbontás) végre megtörténjen az ilyen és hasonlóan nagyobb méretű tárgyaimmal.

   A pincei etap zárásaképp megtekintettem a fáspince helyzetét, hátha az ott indokolhatatlanul állomásoztatott fiók látványa képes rávenni, hogy összerakjam végre azt a polcost, amit az útszóró sós pincébe készülök elkövetni, hogy legyen minek nekitámasztanom a léceket, no meg a laminált padlócsíkokat.

   Végül sem a polc, sem az előtéri kerti szerszámtartó megépítésének lehetősége nem volt képes eltántorítani az éppen aktuális videó szétszerelésétől. Az utóbbira (mármint a szerszámtartó megépítésének elhalasztására) azt találtam ki mentségül, hogy mielőtt ennek a feladatnak nekiállnék, előbb még mindenképp vennem kell a piacon egy kiskapát és egy kisásót is, hogy azok is egyből odaférjenek a többiek közé. Ez persze egy elég erőltetett magyarázat volt, de most (mármint a tényleges munka helyett) csak ennyi tellett tőlem.

   Hogy az előző képaláírásom első fele mennyire nem volt igaz, arra nemcsak az a tény világít rá, hogy időközben eltelt három hónap, hanem az is, hogy már arra sem emlékeztem, hogy egyszer már lefényképeztem a videó előlapját.

   Vagyis ma kifejezetten azért jöttem le, hogy a SONY márkát és ezt az azonosítót megtudjam, s elnevezhessem végre az egészen idáig csak "koszos elejűnek" hívott cikket. Mikor aztán ezzel megvoltam, már csak tíz másik ehhez hasonló tétel volt hátra, melyek - mivel nem egyszerre rendeződtek - meglehetős mennyiségű, amúgy persze felesleges szaladgálással jártak. Ebben ha más nem is, de annyi pozitívum azért mindenképp volt, hogy sikerült magamat annyira lefárasztanom, hogy végül már valósággal élvezettel vetettem rá magam a képek elnevezésére, valamint a félkész, vagy ha az azért még nem is, de már megkezdett cikkek beszámozására.

   Mire ez a magnót immáron az asztal pultján mutató csodás kép elkészülhetett, vagyis felhoztam végre a pincéből ezt a nyomorult videót, újabb 17 hónapnak kellett eltelnie, de végül azért csak sikerült összehoznom a dolgot!
   Miközben a videó tetején az a három távirányító látszik, melyeken a magnóéval megegyező SONY felirat virít, addig a háttérben a boncolásra szintén előkészített öreg Werra fényképezőgép. Mindeközben a magnótól jobbra az üvegben a 2021-es teljes diótermésünk látható.

   Ahogy volt, az egész éves termést egy ültő helyemben felzabáltam, s mikor már épp ott tartottam volna, hogy a diós üveg után magát a főtéma videót is odaveszem magam elé, hirtelen rájöttem, hogy azt mindenképp meg kell előzze a tetejére tett három darab távirányító szétszedése, amiből végül - de csak mert találtam a polcon még hármat - hat távirányító belsejének megtekintése lett. Mikor érkezett hozzájuk még egy, akkor felment a szám hétre.
   Nem állítanám, hogy meglepődtem rajta, hogy egy majdnem megkezdett szétszedés egyszer csak hopp, egy másik szétszedéssé fajult, mert ugye az eddigi több mint másfélezer szétszedés közben már annyi minden megesett...

   Akár még az is megeshet, hogy beteljesedik azon ígéretem, miszerint a holnapi napon most aztán már tényleg ez a koszos elejű, pontosabban szólva valamiért annak hívott videómagnó következik. Mármint azt nem állítanám, hogy a masina eleje tiszta, de ezen a képen (s amúgy a valóságban sem) egyáltalán nem mutat koszosnak. Hogy ez a fényviszonyok miatt van, vagy a hányattatásai során egyszerűen csak megtakarítottam, azt mondjuk nem tudtam eldönteni.

   Azt viszont igen, hogy ha ez a videó működik, akkor be tudom vele mutatni a kazettát. Mármint működés közben, mire fel előtúrtam belőle néhányat. No nem azért, mintha nem lett volna belőlük néhány értéktelen példány a polcon, csak az Airplane című filmet - pusztán a hangalámondásos szinkronja miatt - le kellene valamivel játszanom egy digitalizálás erejéig.

   Ennek a típusnak az a trükkje, hogy le tudja játszani az NTSC színrendszerrel felvett kazettát, mégpedig úgy, hogy a színkódolást átfordítja PAL rendszerűre. Ezt a spéci szolgáltatást az tudta nagyra értékelni, aki NTSC rendszerű országból (például Amerika) kapott kazettákat.

   A készülék amúgy mutat életjeleket, forognak benne a motorok, de sem be nem veszi, sem ki nem adja a kazettát rendesen. Arról már nem is beszélve, hogy az előlapon semmiféle fényjelenség sem látható. (lásd a teljesen vak kijelzőt)

   Hogy nem az elöregedett szíjak csúsznak meg, az már csak azért is biztos, mert egyrészt csak ez az egy van benne, másrészt ez egy csúszásra egyáltalán nem hajlamos fogas szíj.

   A hiba (legalábbis amit csekélyke tudásommal megtaláltam) itt van. Mármint a szalagnak a befűzés után nem a képen látott helyen, hanem a szalaghúzó tengely és a görgő között kellene futnia.

   A készülék érzékelőivel is lehet valami, mert a szalagot még akkor is betolja a mechanikába, mikor leoltom  lámpákat. Erre amúgy (mármint a lámpaoltásra) azért van szükség, mert a magnó optoelektronikai érzékelőit az erős lámpafénnyel könnyű megzavarni, hiszen a készülék nem számít rá (nem lettek rá felkészítve), hogy egy lámpával a szemeibe (érzékelők) világítunk.

   Mikor rájöttem, hogy ez a kar nem mozog, a többi hibának már eleve utána sem néztem! Amúgy ez a karocska emelné be a szalagot a kazettából a szalaghúzó tengely elé, majd a kazetta kiadása előtt természetesen vissza is kell eresztenie, csak ugye nem teszi.

   Pontosabban szólva úgy van, hogy ha a kart az előző képen látható pozícióba állítom, akkor beveszi a magnó a kazettát (kezelni persze akkor sem kezeli jól), de a kazetta kiadásakor a kar így marad.
   Innen felülről nézve nem értettem, hogy a kart mi mozgatja, pedig amúgy egyszerűen csak a tőle jobbra látható excentrikus kerék. Vissza pedig (ki a jelenlegi pozíciójából) a forgástengelyénél látható rugó húzná, de nem teszi.

   Miközben én arra asszociáltam, hogy a mechanika alatt lehet valami a karhoz kapcsolódó alkatrész, az még ha van is, nem látható a szalaghúzó tengely lapos motorjától.

   Ennek a szörnyszülöttnek az a trükkje, hogy a magnóba beengedve szegény készülék azt hiszi, hogy van benne egy kazetta, miközben a kazettából kitördelt műanyag okán a szalagorsókat forgató tüskék szabadon hozzáférhetők. Az persze igaz, hogy a húzóerőket nem pusztán kézzel kellene ellenőrizni, de így legalább lehet.

   Ahhoz képest, hogy az van az előlapra írva, hogy 4 head, ebben a forgófejben szerintem csak kettő van. Természetesen már megint én tévedtem, ami már csak a fejek lábszámából is látszik. Oldalról pedig azért nem látszik a négy fej, mert nagyon közel vannak egymáshoz.

   Mivel a magnó még néhányszor meggyűrte a szalagot, lemondtam róla, majd a digitalizálásra váró kazettáimat betoltam a hátsó sarokba, hogy legyen hely a magnóból kibontott, majd valamikor később szétszedendő paneleknek.

   Mármint azt ekkor már eldöntött tényként kezeltem, hogy egyrészt ennek a készüléknek ezennel pusztulnia kell, másrészt legalább olyan szintig, hogy holnap már csak az elektronika paneljait kelljen letudnom.
   A kazettafészek amúgy nem azért került ki a magnóból, mert bontáskor azt kell először kivenni (amúgy azt kell), hanem csak az jött ki belőle elsőre, mikor nekiálltam, s amit csak értem, minden látható csavart kitekertem.

   A magnó úgy állított magának örök emléket, hogy mikor a mechanikája a dobozból kifordult, valamelyik tengelyével úgy találta el az asztalt, hogy arról felpattant a... Itt aztán félbe kellett hagynom az írást, mert egyrészt be kellett gyújtanom, másrészt a furnér szó helyett folyton a politúr jutott eszembe.

   A mechanikát viszont most azonnal, hogy mikor holnap az immáron üres dobozt a pincébe leviszem, egy füst alatt a már felesleges alkatrészektől is meg tudjak szabadulni. (bekerülnek a fémeket és műanyagokat elnyelő kukába)

   Ezt a villanyomort így ahogy látod, vagyis az áttételével együtt teszem el. Hogy soha nem lesz belőle semmi? Most mond már... Amennyi ezzel egyező státuszú kacatom nekem van, azokhoz ez az apróság bőven oda fog férni! Gondolom nem árulok el vele titkot, hogy ezt az idióta elvet követve telt meg csurig a lomos pince.

   Amúgy akkor is feljajdultam, mikor rájöttem, hogy a csak nagyon nehezen mozgatható kar nem azért mozdul nehezen, mert a mechanika alaplemezének másik oldalán valami megfogja, hanem azért, mert egyszerűen csak összenőtt a tengelyével. Ez persze csak akkor derült ki, mikor letekertem a tengelyről azt az anyát, ami a kart rögzítette, de a kar továbbra sem volt lehúzható, mégpedig annyira nem, hogy a tengelyről történő lefeszítéséhez elő kellett kapnom egy nagyobb csavarhúzót, mert a kéznél lévő kicsi feszítés közben érezhetően hajlott. Francba, pedig milyen jó kis bordásszíj hajtotta mechanika volt...

   Az ugyan egyértelmű, hogy a másik két üres dobozra az újabb jövevény is odafért, ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy levettem róluk egy Réka szekrénysorhoz való fiókot.

   Mármint ezt, amiről el nem tudom képzelni, hogy mégis mikorra lesz méretre szabva. Mármint a szekrénysorban található Hi-Fi cuccok összébb történő tolása, pláne a vitrinüvegek beszerelésének hatására keletkezett a szekrénysorban némi hely, amibe egy eredeti magasságú fiók természetesen nem fér be. Mivel nemcsak az előlapjából kellene levágnom, hanem magából a tulajdonképpeni fiókból is, így ez egy kifejezetten bonyolult feladatnak ígérkezik. No nem mintha nem lenne hozzá elég faanyag. (lásd őket körben elhelyezve)

   Ahogy a pincében zsebre dugott kézzel ácsorogtam (azért így, nehogy nekiálljak csinálni valamit), egyszer csak megtaláltam azt a memóriakártyát, amit már napok óta kerestem, s amúgy a pincei Z10-es gépbe való. Miután a kártyát betoltam a gépbe, olyan megelégedettséget éreztem, mintha letudtam volna az egész napot, pedig még csak reggel volt! A valóságba az rántott vissza, hogy a kabátom másik zsebéből előkerült egy Siemens távirányító.

   Amit aztán a lomos pincébe átmenve nem azért nem tettem be a helyére (lásd a barna távirányítós doboz tetején a kicsike fehéret, mert lusta voltam (amúgy az voltam), hanem mert már megint nem tudtam annyira behajolni, hogy a dobozt biztonsággal kihúzhassam. Ebben amúgy nem a derekam állapota akadályozott meg, hanem a folyton emlegetett szörnyű kupi.

   Bár a pincei asztal felszabadítását illetően egyre komolyabb elképzeléseim vannak, azok azonban még mindig annyira zavarosak, hogy mikor nekiállok értelmes sorba rendezni a teendőimet, abba úgy, de úgy belezavarodok, hogy a végén inkább hagyom a francba az egészet. Az mondjuk igaz, hogy az asztalt illetően ez a mai cikk mínusz egy tételt jelent, de hogy a többi elpusztításához mikor lesz elég lelkierőm, azt még csak jósolni sem merem!
   A három középmechanikás videó mondjuk közös cikket kap, és ha azok is betegek, akkor úgy, de úgy elbontom őket, mint ahogy a mai témát is. Az alattuk elterülő Samsung lézernyomtatóval az a baj, hogy viszonylag nagy, így nem fér oda sehova. Vagyis ahhoz, hogy azt normálisan el tudjam helyezni, pláne valahol az asztal közelében, na ahhoz még el kell bontanom néhány egyéb nagydarab dolgot.
   A képen ezekből amúgy szerepel is egy tétel, mégpedig a spektrumanalizátoros mélyláda képében. A nyomtató és a nápolyis vödör közötti fehér zacskóban pedig egy olyan rádió van, amit mikor lomtalanításkor felvettem, szó szerint csorgatta a levét, ami egyrészt az elemek állapotának, másrészt a csepergő esőnek volt köszönhető.
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban azzal vigasztaltam magam, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan sok, mindössze néhány hét alatt simán letudható tétel, mindjárt eszembe jutott, hogy az egyik szekrény mélyén van egy az asztalon lévőnél komolyabb mélyláda, mellette egy tartalék HP-4L nyomtató, meg egy Technics deck, melynek tetején egy CD játszó hever, mire fel úgy pattantam ki a pincéből, mint akit kilőttek!

   Bár szóba került, hogy a panelek mellé ha odatenném a másik három videóét is, egyértelműen jobban járnék, de végül úgy döntettem, hogy legyen úgy, mint ahogy azt tegnap megálmodtam. Mármint nem fokozom tovább a rendetlenséget, hanem inkább letudom amit eddig összetermeltem.

   A monitorra adható védőhuzatot a kép közepén, konkrétan az infravörös hőmérő alatt találtam meg. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a szokásos módon elkeveredett, hanem úgy, hogy bár mindig itt szokott lenni, ennek ellenére első nekifutásra valahogy nem igazán akart előkerülni.

   Igencsak bosszantó dolog, hogy miközben én a panel másik oldala felé álló lábasjószágokat akarom kiforrasztani, a páka hegye a fóliás oldalról szerelt SMD alkatrészek felületén csúszkál. Szerencsémre csak ez az egy panel volt ilyen undok szerelésű.

   Az alkatrészek kiforrasztása közben nemcsak erre a párnára jutott a mindenféle lehulló részekből, hanem úgy nagyjából mindenhova, mire fel - mivel van már belőlük elég - ami alkatrész lehullott, azt szívfájdalom nélkül porszívóztam össze.

   Amennyiben a sort valamiért nem a három középmechanikás videó elbontásával folytatom, akkor nem lesz mivel bedigitalizálnom a filmet, ami ugye azt jelenti, hogy a szobában felhalmozott kazettakészlet marad. Márpedig ezeknek el kéne innen menniük, mert akkor lenne végre a polcokon egy kevéske hely, amit persze azonnal feltöltenék a pincei készletből.
   Bár a fiammal megbeszéltem, hogy a nagyapja öreg Werra fényképezőgépét befogadja polcdísznek, s így a bemutatója után legalább nem kell kidobnom, de ettől még ugyanúgy nem visz rá a lélek a szétszedésére, mint ahogy annyi mást is nagyon kerülgetek.
   Amennyiben elég ideig élek, akkor persze akár még az is megeshet, hogy egyszer csak minden kacatomra sor kerül, de ennek valószínűsége azért meglehetősen csekély. Ha az építéssel kapcsolatos projektjeimet is hozzájuk számolom, akkor pedig pláne az!