Összeépítek két fiókos szekrényt
(két másikat pedig kipofozok)

Ez nem az a fiókos szekrény amiről a pince három project elején ejtettem szót,
hanem a párja. Ezt speciel nem az udvari papírtárolóban találtam, hanem költözés
után ottmaradt a folyosón. Az eset érdekessége, hogy az összes többi bútort elvitték,
csak ez maradt ott árván. Gondoltam direkt nekem felejtették ott. De persze nem...
Nézegettem egy ideig, aztán óvatosan megközelítettem. Meghúzkodtam a fiókjait.
Egy kivételével mind rendben mozgott. Mint kérdés fel sem merült, hogy vajon
mitől nem mozog, mert én akkor már ki is kaptam belőle a fiókokat. Valaki
kiszerelte a szekrényből az egyik fiók vezetősínjét. Gondoltam nekem így
is jó, s azonmód el is kezdtem volna tolni a szekrénykét a kijárat felé.
Már persze ha elindult volna. De nem tette. Nem csoda,
ha egyszer nem voltak meg a kerekei.

Ezek nem az övéi, hanem itthon turiztam őket. Sajnos nem váltak be, mert nem
mentek rá a szekrényke eredeti csapjaira. De én nem adtam fel! Kerítettem
egy kiskocsit, amin aztán nagy nehezen elvonszoltam a beteget az autóig.

Bevallom őszintén, hogy a kiálló csapokkal meggyűlt a bajom. Már a kiskocsiba
(amivel az autóig toltam) is beszorultak. Mikor behoztam a házba, majdnem
kitörtem a nyakam, mert a kiálló csapok egyike beakadt a küszöbbe.
A pincében való helyezgetés közben meg a sípcsontomat akarta
kilyukasztani. Végül berágtam rá, hogy nem tudom odébb
löködni, mikor épp útban van, ezért lecsavaroztam róla
a csapokat. Nem kell az oda, ha nincs hozzá kerekem.

Szokták írni kedves olvasók, hogy nekem mennyi időm van, meg azt is, hogy mennyi
mindent csinálok. Csalóka dolog ez kérem... Attól, hogy ezek a képek egymás alá
vannak téve, attól a valóságban az egyes képek készítése között van úgy, hogy
hónapok, esetleg akár évek is eltelnek. Szóval attól, hogy a cikk így egyben
mindössze néhány perc alatt elolvasható, maga az ábrázolt munka pedig
csak egy délutánra való adag, attól én még simán elhúzom évekig.
Például a hazahozott fiókos szekrényke is nagyon jól elvolt
ebben a pincében egy évet. A párja a másikban.
Aztán persze eljött a rendrakás ideje.

Az összes faanyagot, vagy legalábbis majdnem mindet áthordtam ide.
A felhalmozott dobozokban pedig tüzelni való papír van.

Mivel a cél a másik pince kiürítése, vagy legalábbis olyan szintű rendezése, hogyha
elkell hagynom a helyiséget, akkor elég legyen csak a robogót kitolni belőle, ezért
- ha csak ideiglenes jelleggel is - átdobtam az újabbik fiókost a régebbi tetejére.
Ez mekkora egy ötlet! Összerögzítem őket, s egyből van egy rengetegfiókos
szekrényem. Az alsónak jó a kereke, a felsőhöz meg ugye eleve nem is volt.
Aztán megnéztem közelebbről, s egyből kiderült, hogy ezek nem illenek össze.
Se a szélességük, se a hosszuk nem stimmel. Nem nagy a különbség, csak úgy fél,
illetve egy centi, de ettől nekem azonnal elment a munkakedvem. Ebből persze
sejthető, hogy eleve nem volt bennem különösebb lelkesedés a bútorépítéssel
kapcsolatban. Hagytam is a csudába a dolgot újabb hosszú hónapokra.

Korábban láthattuk a sok dobozt, amiben mint mondtam papír van. A papír forrása
egy érdekes eset. Megrendelte a cég a régi iratok zúzdába történő elvitelét. Kijött
a valaki (nem tudom, hogy konkrétan ki a szállító), és a fölösleges bútorokkal
együtt elvitte a papírokat is. Vagyis eltűntek a fölös bútorok meg a zúzdába
való papírok. Mielőtt még elvitték volna a dolgokat, pár szekrénykét ugye
megvettem, melyek a pince három projectben szerepelnek. Aztán egyszer,
úgy hónapok múlva, teljesen véletlenül benyitottam a hátsó lift előterébe.
Mivel a papírok már nem fértek fel a teherautókra, egészen egyszerűen itt
hagyták őket... Valószínűleg ez volt az oka a folyosón hagyott bútoroknak is.
Gondolom valakinek útban lehetett az első fiókosom, amit az udvari papírtárolóból
gyűjtöttem be. A második (amit a folyosón találtam) meg azért maradhatott ott,
mert kereke nem lévén nem gurult. Ellenben az aljából kiálló csapok miatt már
tolni sem lehetett. Nem, nem is minősítem az esetet... Szóval a lényeg, hogy az
elhagyott papírokra ráraboltam. Jó lesz azokkal téli estéken befűteni a szobai
cserépkályhába. Majdnem minden nap elhoztam a kupacból egy dobozkával
a biciklikosárban. Ettől persze a biciklikosár szétszakadt, de az egy másik
történet. Amit itt látunk, azok már az üres dobozok. Amit hazahordtam,
azokat meg az előbb láttuk a deszkáim mellett. Persze van még papír
bőven. Szóval ha szép lassan is, de megoldom magam
a biztonságos iratmegsemmisítést.

Már csak ennyi van a papíros dobozokból, és a zöme már ezeknek is üres.
De mi az amire a piros nyíllal mutatok? Illetve eredetileg nem ott volt,
hanem a falnál, csak kiráncigáltam. Persze, hogy egy újabb fiókos!

Valószínűleg ezt is azért hagyhatták itt, mert nem volt meg a kereke. Valamint ebből
is hiányzik az egyik fiókvezető sín. Gondolom valamely kollégám gyűjtötte őket.
De akkor miért nem egyből mindet? Miért mindből a másodikat? Mondjuk ez
mindegy, én meg a romos szekrényeket gyűjtöm. Bevallom őszintén, hogy
ezzel megakadtam. Kerék nélkül se tolni se vinni nem igazán tudtam.
Szóval ha teljes mértékben nem is (különösen trehány munka),
de azért egy kicsit megtudom érteni a szállítókat. Ellenben attól
ember az ember, hogy képes gondolkodni. Illetve a gondolataihoz,
illetve azok kivitelezéséhez kezet is adott az Úr. Mivel nekem kell ez
a szekrény, ezért minden tudásom latba vetve fejjel lefelé fordítottam,
és a sima felületet már könnyedén eltologattam a linóleum borításon.
Mondjuk a kocsiig nem mertem bevállalni, de egy pár méterre lévő
biztonságos sarokig túlélte a tologatást. Gondoltam hátha jó rá
az a keréknégyes, ami a múltkori szekrényre nem ment rá.

Néhány hónap elteltével, teljesen véletlenül (merthogy ép valami mást kerestem)
megtaláltam a kerekeket. Behurcoltam őket a melóhelyre. Gondoltam hátha
stimmelnek a vékonyabbnak tűnő csapokhoz. Tökéletesen passzolnak!
Aztán olyannyira elfelejtkeztem róla, hogy ez már az enyém, hogy
mikor egyszer úgy fél év múlva megláttam a sarokban, óvatosan
körbesündörögtem, hogy nem-e lehetne megszerezni. Komolyan
mondom, hogy nem vagyok komplett ezzel a gyűjtőmániámmal...
Itt aztán néhány hónap kiesett. Ugyan idáig megírtam a cikket, csak
mivel félbehagytam, egyrészt mind a további bútorok szerzését, másrészt
az összeépítésüket is, meg a melóhelyről is eljöttem, szóval értitek mi
a helyzet. Az innen további cikket úgy írtam meg, mintha amit
eddig írtam, az nem is lenne. Merthogy nem találtam meg.

Mint ahogy azok a képek sincsenek meg, mikor ezt a szekrényt
pofozom ki, amit aztán hely híján vissza is vittem a melóba.

Íme a kialakult helyzet. Nem sok dicsekednivalóm van vele, hogy ez az én pincém.
Most az jön, hogy nekiállok és addig rohangászok a kacatokkal, míg minden
a helyére nem kerül. Vagy ha a helyére azért nem is, de el innen, mert
hozzá kell férnem a lomkupac alatt látható fiókos szekrénykéhez.
Illetve egyelőre nem igazán látható, de majd mindjárt az lesz.
A pakolásról egy másik cikk szól, ebben a fejezetben inkább
a szekrényekre koncentrálok. Megyek is és áthozom a másikat.

Bezzeg ha azt akartam volna elérni, hogy érintés nélkül kiessenek a szekrényből
a fiókok, rugdoshattam volna napestig! Mondjuk még mindig jobb így,
hogy a fiókok repültek ki, mintha a kamera repült volna le.

Hosszú percek kemény munkájával (révetegen bóklásztam összevissza a fel-felkapott
vackokkal) kiszabadult a szekrény a ráhalmozott lomok szörnyűséges nyomása alól.
Bevallom őszintén, most, hogy a vége felé közeledik a pincekipofozós project, én
is azt érzem, hogy csökken rajtam a nyomás. Még pár ez meg az és már hozzá
is férek a téli tüzelőhöz. Egy hónapja mikor nekiugrottam, nem gondoltam
volna, hogy eljutok idáig. Bárhonnan is néztem az látszott, hogy mielőtt
megcsinálnék egy részfeladatot, van előtte három másik. Ez azért el
tudja venni az ember kedvét rendesen. Ha nem is volt egyszerű,
de azért mára már erősen elfogytak a feladatok. Amibe ma
beleállok, vagyis a két szekrényke egymásra építése,
az lesz a mai etap. Persze, ha gyorsan végzek
és még estére is marad a lendületből,
nekiugrok a maradéknak is.

Kihoztam a hátam mögé, majd elhelyeztem rajta a bele való fiókokat.

Ez a kispárna azért van, hogyha munka közben véletlenül netalántán el találnék
aludni (ez hogy jutott eszembe), ne nyomja a fejem a friss beton. Ez persze
nem igaz. Egyrészt nem elaludni szoktam, hanem csak (?) elbambulni.
Másrészt ez a térdelőpárnám. No nem büntetésből, hanem csak azért,
mert egyszer már sikerül kicsinálnom a térdem. Valami elszabadult benne,
mert a kocsiban a laptopot rejtő páncélhoz csak úgy fértem hozzá, ha betérdelek.
Ez a mozdulat - napjában többször - betett az izületnek rendesen. A probléma
feloldására szereztem be ezt a piros kispárnát. Mondjuk nem boltból,
hanem a szokásos módon lomtalanításból, de ez mindegy.

Pajtáskodjatok össze, míg én előkészítem a kínzószerszámokat.
Tulajdonképpen csak (már megint ez a "csak") egymásra kell
csavarozni a két szekrényt, mely egyszerűnek látszó
feladattal a szerző beszerzett egy újabb
egész estés feladatot.

Mint azt már korábban apránként elmeséltem, ezeket a szekrényeket mind a kollégák
dobálták ki. Volt amit csak (?) kitoltak a folyosóra, volt amit eltemettek a zúzdába
szánt papír halom alá, de olyat is találtam amit darabonként (értsd szekrényke,
meg külön-külön a fiókok) az udvari papírhulladék tárolóból recikláltam vissza.
Ebből a példányból például hiányzik az egyik fiók sínje. Még tiszta szerencse,
hogy nem kell venni, mert a felső fiókot amúgy is egyesíteni tervezem
az alatta lévővel. Tehát egy sín kiesik, majd máshová újra beépül.

Illetve konkrétan nem csak a sín esik ki, hanem minden. Legalábbis akkor
ha kicsavarozom a síneket, majd hagyom őket szabadon elkószálni.
Amúgy csak azért szedtem ki azt a vas valamit, mert hátha
egyszer még jó lesz valamire, valahova máshova.

Ha már úgyis a hátán fekszik, gondoltam meghúzom a kerekeket rögzítő csavarokat,
némelyik ugyanis ki volt tekeredve. Vagy persze az is lehet, hogy már eleve gyárilag
nem voltak betekerve. Ez utóbbit onnan gondolom, hogyha négyből három csavar
a helyén van, akkor a negyedik nem tud azért kitekeredni, mert lötyög a kerék
talpa, merthogy nem lötyög. Az meg, hogy a tulaj tekerte volna ki, az azért
valószínűtlen. Mert ugye minek? Persze ha a kerék megszerzése a cél,
akkor megértem, de akkor meg minek hagyta félbe a megkezdett
beszerzést? Mindegy... Egy laza tekerés a csavarhúzóval,
és már végeztem is egy újabb fázissal. Gondolta
a szerző újfent elhamarkodottan.

Mivel a belső csavarokat állva (vagy guggolva) nagyjából lehetetlen betekerni,
ezért, illetve azért, hogy a térdem szét ne rontsam, bevetettem a kispárnát.
Jól mutathattam oldalról. Még tiszta szerencse, hogy itt nem lát senki.

Mit is meséltem az előbb a kerekeket rögzítő csavarok meghúzásáról? Hát igen.
Bevallom van az úgy, hogy tévedek egy nagyot... Ugyanis az van, hogyha
két szekrényt egymásra csavarozok, akkor ugye a felsőre felesleges
a négy kerék. Ha első nekifutásra nem is, de másodikra azért
csak leszereltem őket. Mindegy... Haladjunk...

Csak álltam és bambultam. Gondoltam jobb lesz átgondolni a következő lépést,
mielőtt még úgy járok mint az előbb a kerekekkel. Már épp mindenféle
terveket szőttem, hogy merre legyenek a két szekrényt hamarost
összefogó lyukak, mikor hírtelen felindulásból döntöttem.

Egyszerűen újrahasznosítom, a kerekeket rögzítő
csavarok hagyta legbelső lyukakat.

Az igaz, hogy már hozzáférek a csavaros fiókomhoz, vagyis vételezhetnék
csavart akár onnan is, de akkor szaladgálnom kéne a feladat és a fiók között.
Épp az ilyesmi probléma kényelmes feloldására való a képen látható szortiment.
No meg sokkal könnyebb ránézésre kiválasztani egy megfelelő hosszúságú
csavart, mint szaladgálni a fiókhoz, hogy ez rövid lett, az meg hosszú.

Ez a rész lesz alul. Kikaptam belőle a fiókokat, s mindjárt találtam
is benne egy halom kincset. Persze semmi érték, csak
néhány tollbetét, meg egy szép zöld ceruza.

Úgy néz ki, mintha az egyik fiók szürke volna, míg a másik enyhén rózsaszín.
És ez pontosan így is van! Amúgy lényegtelen, hogy egy fióknak milyen
színe van a lomos pince mélyén, de majd mindjárt egyforma lesz, ha
beletolom a belevalót. Ez a szürke ugyanis a még a pince mélyén
megbúvó később kipofozandó harmadik fiókosból származik.
Most csak azért toltam be a fiókot ebbe a szekrénybe, hogy
lássam azonos-e a méretük. Ennek még nem most, csak
kicsivel később lesz jelentősége, mikor is leszabom
a fiókok szélére a magasító deszkacsíkokat.

Szerintem ez egy jó terv. Kb. nulla befektetett pénzmag.
Csak (már megint "csak") egy kis munka kellett bele.

Nem lihegtem túl a két szekrényt összetartó csavarok furatainak átjelölését.
Egyszerűen egymásra tettem a két szekrényt, bedobtam a csavarokat a lyukakba,
összeigazítottam a két szekrény széleit, majd rásóztam egyet-egyet a csavarokra
kalapáccsal. Mivel a lemezcsavar hegyes, ezért épp megteszi pontozónak.
Aztán szekrény le, lyukak kifúr, szekrény vissza. A négy kiálló
csavart pedig már szinte élvezet volt betekerni.

Nekiálltam és egyenként átvizsgáltam a fiókokat.
Meghúztam, illetve ha kellett pótoltam is a hiányzó csavarokat.

A szigszalag csíkot azért ragasztottam rá, hogy majd később legyen mire ráírnom,
hogy mi van a fiókban. Aztán persze később, mikor egyszer, valahol a távoli
jövőben remélhetőleg kialakult a rend, rakhatok rá valami rendes bilétát.
Vagy tulajdonképpen akár így is maradhat, hiszen így sem csúnya.
Persze később, mikor már összefirkáltam, áthúzogattam...
De akkor is jó a szigszalag, mert könnyű cserélni.

Ezt leszedem. Egyrészt felesleges, hiszen épp az előbb szereltem ki a zárszerkezet
másik felét, másrészt egy ilyen vékony lemezke, két lyukkal, az mindig jól jön.
Már csak az a feladat, hogy úgy tegyem el, hogy legközelebb is megtaláljam.
Vagyis nem azt kéne csinálnom, hogy bedobom a rózsaszín kisvödörbe,
melyben a jelen project kapcsán kitermelt kincseimet gyűjtöm,
hanem át kéne vinnem a helyére, a másik pincébe, és be
kéne dobnom az "apróvas" feliratú fiókomba.
Lesz itt rend! Ha egyszer csinálok...

Erről a fiókról hiányzik a sín. Már épp kezdtem volna megijedni...
(ide kellett volna egy videó, amint sikoltozva rohangálok)

...de rögvest beugrott, hogy a felső vékony fiókot amúgy is
megszüntetni készülök, szóval van honnan pótolni.

Majdnem kész. Ilyenkor szokott belépni egy az eddigiekhez
képest többszörös munkaigényű "apró" részfeladat.

Még ha csak annyi volna, hogy eltűntessem ezt a rést...
De persze nem úszom meg ennyivel...

Gondoltam kiveszem a helyéről a műanyag
írószertartó tálcát, mégpedig egyben.

Jó. Akkor tévedtem...

Mivel az előbb szerencsétlenül jártam, gondoltam a fiókot takaró széldeszkával
óvatosabb leszek. Gumikalapács, közbeiktatott stafni. Erre fel nem eltört?
És nem csak, hogy eltörött, hanem továbbra sem enged. Berágtam rá!

Megkéseltem.

Ha nem szerettem volna kettőben látni, akkor persze leesett volna az eleje. Magától.
Így meg? Úgy belenőttek a tiplik a fába, hogy mind a négyet el kellett vágnom!

Mindeközben a pozdorja a laminálás alatt elrepedezett.
Még tiszta szerencse, hogy nem lesz rajta terhelés.

Amúgy nagyon jó ez a kés. Azért vettem ilyet, mert az elődjét pillanatok alatt
szétcsaptam kalapáccsal. Az volt a terv, hogy a fenyőfa végét úgy faragom meg,
hogy közben kalapáccsal ütöm a kést. Erre fel leesett a pengéről a nyele, pedig azon
nem is volt semmiféle terhelés. Előkaptam egy másikat. Annak meg ottmaradt
a penge élével átellenes oldalán a kalapács nyoma, de úgy, hogy inkább
az látszott, hogy ütöttem, mint az, hogy menne befelé a kés a fába.
Ekkor berágtam. Kimentem a piacra, megvettem ezt. Nem esik le róla
a nyele, mert az tulajdonképpen nem is nyél, hanem csak rá van csavarozva
az egybe pengére valami gumis tapintású izé. Valamint olyan vastag a penge háta
hogy nyugodtan kalapácsolhatom, meg sem látszik rajta! Valamint ahhoz
képest, hogy ez egy kínai gagyi, véletlenül elfelejtették belőle
kihagyni az anyagot a ferdeszemű jóemberek.

Gondoltam jobb lesz úgy, ha egyenesen mennek át a lyukak az anyagon.
Az állványos fúró ellenére nem úgy lett, de ez persze mindegy...

Mikor a fúrógép állványba van fogva, nem lehet vele úgy dolgozni, hogy az eredeti
kapcsolóját használom. Mert ugye harmadik kéz híján, vagy képtelenség
megnyomni a gombját, vagy folyton üvöltve jár. Utóbbi esetben,
ha elkapja az anyagot, és mondjuk nekiáll forgatni, akkor
nincs mit elengedni, hogy leálljon a gép. Ezért barkácsoltam
ezt a lábkapcsolót. Ezzel csak egy hiba van. Mikor véletlenül
rálépek, olyankor nagyon meg tudom vele magam rémiszteni!

Igaz, hogy a feladathoz erős túlzás, de találtam megfelelő hosszúságú csavart.
Szerintem egy ilyen lemezcsavarra az egész szekrényt fel lehet
lógatni, nemhogy ezt a teljesen súlytalan fadarabot.

Lusta voltam kiszerelni az állványból a fúrógépet, lekaptam hát inkább a falról
ezt a kicsike amerikánert. Hogy én ezt mennyire szerettem... Illetve nem
konkrétan ezt, hanem az elődjét, ami valahol kint punnyad a telken.

Addig turkáltam anyám telki fotói között, míg meg nem megtaláltam ezt a képet.
Ha az a szerencsétlen így lakik kint a kertben, már biztosan megette a rozsda.

Ez is kész! Vagyis ezentúl nincs különálló felső írószertartó fiók,
hanem egyben van az eleje az alatta lévő fiók elejével.
Ez így azért jó, mert így ez a fiók mélyebb mint
a többi, nagyobb dolgokat lehet bele pakolni.

Persze semmi sem lehet tökéletes. (én pláne nem) Most ugyanis a fiók széle hibádzik.
Vagyis ahogy az elejét, úgy a szélét is meg kell magasítani. Ha nem teszem meg,
akkor egy nagyobb tábla lemez beeshet a szekrénykébe, ha átfordul a fiók
szélén. Vagy ami kicsi, és felül van, az begurulhat. Ehhez az emeléshez
persze nincs adott anyag, hiszen az írószertartó fióknak belül nem volt
pereme, az csak egy bútorlap volt a belesüllyesztett műanyag tálcával.

Meg-megállok, s gyönyörködöm egy kicsit a művemben.

A fiók szélének emeléséhez nem a szokásos, hanem a ritkább, vékonyabbik
pozdorjára van szükség. Még tiszta szerencse, hogy anyag az van bőven.
Persze ha nincs, az sem gond, hiszen tengernyi profi lapszabászat van.
De így azért kényelmesebb, hogy csak odanyúlok a sarokba és
kihúzom a tömegből azt ami az adott feladathoz kell.

Ezeket a bútorlapokat idén nyáron kaptam egy kedves szomszédtól.
Mivel előbb értem oda hozzájuk mint a tűzifaigény, ezért most
eredeti céljuk szerint hasznosulnak. Legalábbis egy részük.

Ezt választottam ki, mert szemre kiadja a szükséges anyagmennyiséget.

Persze le is mértem, hogy mekkora darabokat kell leszabnom.
Mit ne mondjak? Megy az idő a téblábolással rendesen!
De semmi baj, hiszen ez már a pincés melók vége.
Gondolta magában a szerző elhamarkodottan...

Lobogtattam a centit, csapkodtam a vonalzóval, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve
teljesen összefirkáltam a deszkát. Persze ez csak kívülről nézve mutatott így.

Van körfűrészem, de az kézi, és bevallom, hogy valamiért félek tőle.
Ezért marad a körfűrész beszerzése előtt kidolgozott megoldás.

Mindössze néhány perc alatt a szükséges méretre aprítottam a bútorlapokat.

Nem szórakoztam velük egyenként, hanem összefogtam őket és egyszerre húztam
vonalat mind a hatra. Amúgy meg teljesen lényegtelen, hogy merre vannak rajtuk
a lyukak, hiszen csak annyi a lényeg, hogy mindegyiknek stimmelnie kell a saját
helyéhez. Az meg azért nem bonyolult, hogy egyenként csavarozzam
őket a helyükre. Vagyis nem kell csereszabatosnak lenniük.

Néhány újabb lyuk, majd süllyesztés a csavarfejeknek, és már ezzel is megvagyok.

Még tiszta szerencse, hogy már hozzáférhető a csavaros fiók, mert
a kék szortimentben nem volt elég példány a hosszú csavarból.
Még egy kis meló, aztán újra rend lesz, gondolta a szerző
persze tévesen, de ezt már annyiszor elsütöttem...

A lyuk is több, meg az amerikánert is elraktam valahova szem elől, ezért most
villannyal fúrok elő a csavaroknak. Nem lihegem túl a feladatot, hanem
pont mint a két szekrény összeillesztésekor, magával a csavar
hegyével jelölöm át a kifúrandó lyukak helyét.

Kész az megemelt szélű fiók, már csak bele kell pakolni. Ami ezekbe
a fiókokba való, az épp itt van a fejem felett, csak most semmi
kedvem sincs rámolni meg válogatni, pedig micsoda egy
felsorolós szétszedtem cikket lehetne írni belőle...

Hogy ne legyen egy fiókon két fül, a feleslegeseket leszereltem, melyek helyén
üresen tátongtak a felerősítésükre szolgáló lyukak. Kerestem a lyukakba un.
"szépfejű" csavart. Ez a csavar eredetileg egy KIKA-ban vásárolt székem
karfáját tartotta, ami azóta már rég megsemmisült. Mondjuk nemcsak
úgy magától, hanem általam, de ez errefelé így szokott megtörténni.

Valami elképesztően kényelmes, hogy minden különösebb porolás nélkül, mindössze
három mozdulattal össze tudom húzni a faforgácsot a pincénk előtti folyosórészen.
Ezt teszi a sima beton. Sajnos látom, hogy ez nem lesz tartós állapot. Tiszta egy
merő egy repedés az egész cementezés! Ennyire vékony rétegben ugyanis
könnyen törik. Pláne vegyszerekkel, olajjal, festékkel, lakkal átitatott
alapon, amihez képtelenség, hogy bármi rendesen hozzákössön.
Szerintem az lesz, hogy teszek ide linóleumot.

Tiszta hihetetlen, hogy újra hozzáférhető a fiókos szekrény. Például azért
jobb ez így, mert a minap felhasznált festéket a hozzávaló sárga
keverő akármi helyett egy merőkanállal kevertem fel.

Ez cakk-pakk kész, vihetem a helyére. Illetve szerencsére
nem kell vinni, csak tolni, hiszen van neki kereke.

Bevallom őszintén, hogy mikor egy hónappal ezelőtt nekiálltam a pincének,
nem gondoltam, hogy még idén készen leszek vele. Mondjuk az igaz, hogy
még így sem kapkodtam el, hiszen mivel más dolgom nincs, csinálhattam
volna akár napról napra, és akkor már rég elkészültem volna az egésszel.

Épp egy ilyet akartam! Persze úgy is lehetett volna, hogy nem csavarozom őket össze,
és a felső fiókokat sem magasítom meg, de akkor az egyrészt nem ilyen szekrény
lenne, no meg nem is én lettem volna. Eddigi élettapasztalatom szerint nekem
(túl) sokszor nem jók úgy a holmik, ahogyan azok gyári állapotukban vannak.
Kicsit (khm) hajlamos vagyok mindenben találni valami hibát. Ez amúgy nem
 egy kifejezetten rossz tulajdonság. Például nézzük csak meg a következő esetet.

Volt nekem egy olyan elképzelésem, hogy nem két, hanem egyenesen három szekrény
lesz egymáson. Miért is ne? Van annyi hely, hogy ráférjen a harmadik! Szerencsére
ezen tervem - némi belegondolással - még csírájában sikerült elfojtanom. Ugyanis
az az építmény már olyan magas lenne, hogy nem is látnék bele a legfelső fiókba.
Akkor ennek a napnak itt a vége! Azonban a cikknek persze még nem. Holnap
ugyanis még jöhetek vissza kipofozni a két másik szekrénykét. Az egyiknek
pótolni kell a hiányzó kerekeit, a másiknak pedig a felső fiókját kell
átalakítani, pont mint ezeknek. Remélem nem lesz nagy meló,
hiszen az utóbbi feladathoz a faanyagot már le is
szabtam, és még ki is lyuggattam.

Vacsorára kiporcióztam magamnak egy adag jutalom csokit.
Azt szoktam mondani, hogy ez nem is csoki, hanem
egy a pofámhoz illő méretű szaloncukor.

Ezeket nem csavarozom össze, mert egyrészt ezek nem egyformák, másrészt pedig
egymásra rakva már sehol sem férnének el. Az alsó átmegy a másik pincébe
az asztal alá, ő lesz az íróasztal fiókos része. A felsőről viszont még
halovány fogalmam sincs, hogy hová fogom tenni. Még tiszta
szerencse, hogy az ötödiket, amelyik egy arasznyival hosszabb
volt hátrafelé mint ezek, némi igazítás után visszavittem a melóba.

Ezeket elcsomagolom, mert szerintem ezek éppen kapóra fognak jönni mikor majd
a hangszórókészletemnek barkácsolok kihúzhatós fiókot. Ezek a távlati tervek
persze egyre újabb és újabb farigcsálok projectek születését vetítik előre.

Kirámoltam a szekrénykéből a fiókokat. Ebben nem három nagy és egy
kicsi fiók volt, hanem négy egyforma. Gondolta a szerző ismét
csak tévesen... Majd mindjárt mutatom, hogy miért.

Pikk-pakk kihordhattam a fiókokat a folyosóra,
ugyanis szerencsére nem volt bennük semmi.

Rendben. Akkor tévedtem. Hogy minek nekem döglött PC táp? Zöld KIL jelfogó?
Üres nejlonzacskók? Ki tudja? Ellenben az autós elsősegély csomag egy olyan
pincébe ahol az ember barkácsolni szokott, az alkalomadtán még jól jöhet.
Mit tudom én? Például hátha nem vérzek el, vagy valami. El is kezdtem
alkalmas helyet keresni a piros doboznak. Gondoltam pont jó hely
lesz neki a fénycsöves doboz teteje. Ha nem egyszerre tépem
le valami géppel mindkét karom, onnan ugyanis könnyedén
le fogom tudni venni. Már úgy értem, hogy mivel fénycsövek
vannak a dobozban, azokra nem szoktam rápakolni semmi mást.

Ha csak nem egy a képen látható kék színű EÜ dobozt.
Mindegy... Akkor lesz EÜ doboz a másik pincében is.

Ebben masszívabban vannak rögzítve a fiókvezető sínek, mint amennyire a tegnapi
kettőben voltak. Konkrétan meg sem tudtam benne moccantani a csavarokat.

Elkezdtem kiszedegetni a kisvödörből a kerékkészletemet. Ez se olyan, ez se olyan,
ez se olyan, és így tovább egészen tízig, míg végül csak az éppen szükséges négy
maradt a fagylaltos vödörben. Erre egészen egyszerűen nem ok, hogy milyen
sorrendben szórtam be őket. Ilyesmi csak egészen véletlenül sikerülhet!

Mivel a kitermelt csavarokat tegnap mind a vödröcskébe dobáltam, mind meglett!
Egyrészt ez is egy csoda. Másrészt köszönhető a pince előtti sima betonnak.
A betonozás előtt ugyanis mindig elveszett valami a lyukakban, illetve
az azokból kiseperhetetlen fűrészporban. Hol egy kisebb szerszám,
hol egy apróbb alkatrész, de néha az is előfordult, hogy valami
nagyobb dolog, ha sikerült fedőréteget hemperegnie magára.
Ez nem túlzás, mert egyszer szőrén-szálán eltűnt egy szimering.
Tudtam róla, hogy leejtettem, de azt gondoltam, hogy elgurult, s így
valószínűleg nekem magamnak sikerült beletaposnom a porba, miközben
kerestem. Illetve időnként - forszírozottabb takarításkor - előkerül néhány holmi.
Például az előbbi esetet követően két évvel az eltűnt szimering.

Már majdnem kidolgoztam a megoldást arra az amúgy lényegtelen problémára,
hogy hogyan is fogom párhuzamosba állítani a kerékrögzítő vasat, mikor is
még épp idejében felmerült bennem a kérdés: Kit érdekel, hogy egy
szekrény alján ferde a kerék talpa? Mert engem ugyan nem!
S már jelöltem is át a lyukak helyét érzésre.

Tök felesleges megmérnem, hogy milyen átmérőjű lyukat kell előfúrnom a csavarnak,
mert látom szemre is. No nem mintha olyan jól látnék, de elég csak odatenni egymás
mellé a csavart meg a fúrókészletet. Tulajdonképpen azért mérek, hogy dolgozzon
egy kicsit a tolómérő is. Ez persze nem igaz. Ilyenkor csinálom azt, hogy látszólag
dolgozom, miközben valójában lazítok. Hogy mivégre? Mikor nem is lát senki...

Már csak fel kell ütni a csapokra a kerekeket, és készen is van.
Illetve csak részben van készen.

Ugyanis ezeket a fiókszéli izéket le kell róla szedni. Eredetileg ezekbe akadt bele
a zár, és persze némileg most is teszi. Csakhogy most már nem kéne neki!

Ilyesmi formációk kerültek elő, mikor levertem kalapáccsal az amúgy is rozzant
fakockákat. Ez semmiképp sem maradhat, mert egészen biztos vagyok benne,
hogyha itt hagynám őket, elég volna nekik egyetlen perc, hogy a bőrömmel
találkozzanak. Én meg jobbszeretem, ha nem a bőrömre megy ki a játék!

Talán mondanom sem kell, hogy melyik fogó akadt először a kezembe.
De vajon mi történt a felsővel, hogy olyan furán áll a nyele?
Mindegy... Alkalomadtán majd visszagörbítem.

Korábban említettem, hogy ebben a szekrénykében egyformák a fiókok.
Hát nem! Kettő egyforma, egynek kicsit lejjebb van az előlapja,
egy másiknak meg nagyon! Elszórakoztam velük egy
jó darabig, mire eltaláltam a pozíciójukat.

Íme. Teljesen egyenesen áll benne minden fiók, illetve nem akadnak egymásba.

Egy rövid teszt, hogy tényleg minden rendben működik-e.
Ez kész. Mehet hátra, míg a másikat is kipofozom.

Persze, hogy én voltam a tettes! Ki más lehetett volna? Ráadásul nem rég követtem
el, hanem most egy héten belül. Vagyis nem sok mentségem akad arra a kérdésre,
hogy mégis miért pakoltam bele abba a bútorba, amit amúgy épp készülök
szétborítani? Intéz egyre újabb és újabb megválaszolatlan
kérdéseket magához a szerző.

Talán már említettem, hogy gyűjtöm a kulcsokat.
Ez például egy FORD tartalékkulcs.
Hogy nekem nincs is autóm?
Ugyan... Hagyjál már...

Talán már azt is említettem, hogy mindenütt van kulcs meg zár, nem csak ott
ahol amúgy lenniük kéne. (kulcsos doboz) Ha végzek a bútorokkal,
meg a nagyja pakolással, olyan, de olyan rendet vágok!
Álmodozik mélán a szerző már megint...

A munkapad egy méterre volt a hokedlitől jobbra.
Szóval ez nem volt egy értelmes cselekedet...

Igazán letakarhattam volna a szekrényt, mikor kifestettem a pince hátsó részét.
Hopp halló! Mi az, hogy ennek a pincének még nincs kifestve az eleje?
De szerencsére gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot...

Alul hűtőbordák, rajtuk motorok, azon ecsetek, meg egy használhatatlan páka.
Ugyan még így is átlátható, azonban közvetlen rálátás nélkül használhatatlan.
Ez kérem nem rend! Még ha mindennek külön helye is lesz, akkor is kell
valami táblázat, hogy melyik fiókban mi van, vagy melyik dobozom
merre található, de ez még nagyon a jövő zenéje. Mondjuk
az is igaz, hogy jövőre is kell valami elfoglaltság.

Rácsavaroztam a felső fiókra a magasítókat, majd kisvártatva találtam egy palackot,
benne kevéske poshadt vízzel. Megnedvesítettem egy rongyot, majd áttöröltem
vele a fiókokat. Kicsivel később magát a szekrényt is. Nem vagyok ennyire
tisztaságmániás, csakhogy ezen a bútoron korábban valaki kávét főzött.
A kávé köztudomásúan folyik mindenfelé. Legalábbis ezen szekrény
esetében biztosan így történt. Még az alja is merő egy kávé volt!

Ezzel a két fiókkal nem lesz dolgom, mert ezeknek semmi bajuk sincs.
És már megint tévedtem! Hogy ebben nekem mekkora rutinom van...

Olyan szinten lötyögött, valamint állt rajta csálén a fül, hogy kénytelen
voltam lecserélni. Még tiszta szerencse, hogy a felső
fiókokról tegnap megmaradtak a fülek.

Ez tulajdonképpen már nem a fiókos farigcsálásához tartozik, hanem az abba történő
bepakolás része. Gondoltam beszórom a fiókokba azokat a lomokat, melyek útban
vannak az előtérben található polcokon. Persze csak azokat állt szándékomban,
melyeknek épp lett rendes helyük. Például a villanyszerelős, biciklis, valamint
a telefonos lomok. Azt gondoltam valamicskét javít majd az összképen, mikor
ezeket bedobálom a fiókok mélyére. Persze aztán vannak lomok, melyek épp nem
illenek sehova. Ilyen lom például a LAN kábel. Az első kettőt még felfűztem a falra
a bicajhoz, mint kötözőt, azonban ekkor kijelentettem, hogy innentől kezdve minden
LAN kábel már a szemetes vödörbe megy. Úgy talán ha félig telhetett meg a vödör
kábellel, mikor is revideáltam álláspontomat. Ennyi kábelt csak nem dobok ki!
Aztán ahogy felnéztem, megláttam egy újabbat. A hosszabbik élén fekvő,
a jelen képen balra látható fehér doboz alól kandikált ki. Mikor húzni
kezdtem, még nem sejtettem, hogy hozza magával a fehér dobozt is.
Biztos megszerették egymást az idők folyamán. Na mi volt a dobozban?
Hát persze, hogy zárak és kulcsok! Kénytelen leszek keresni nekik egy dobozt.

Szerintem korábban már szedtem szét ilyen díjszámlálót, azonban
nem találtam meg a cikket, csak egy mechanikus kijelzősről.
Majd mikor újra a kezembe akad, akkor szétszedem ezt is.

Erről a szerencsétlen telefonról elajándékoztam a hallgatófedőt.
Ha pirosat nem is, de találtam hozzá egy zöldet.
Ne lógjon már belőle a hallgató!

Pillanatok alatt találtam a kulcsoknak üres dobozt. Ez egy következő lépcső lesz
a rendcsinálásban. Már úgy értem, hogy az, hogy a vegyes dobozaim mind
felszámolom, s az összesből tematikus lesz. Például biztosan tudom,
hogy van egy akkora adag relém, ami több életre is elég, mint
ahogy azt is tudom, hogy jelenleg mintegy fél nap alatt
tudnám őket előásni. Majd jövő nyáron, mikor kint meleg
lesz, a pincében viszont kellemes hűvös, akkor majd leülök
a pincei asztalomhoz, és nekiállok szétválogatni a kincseimet.

Mikor betolom a három fiókot, merthogy véglegesnek látszik a helyzet, vagyis már
visszafelé pakolok a polcokra, s így már nincs esélye bicajos, villanyos, vagy egy
telefonos lomnak előkerülni, akkor az élet mindig megcáfol. Ha a talpa hiányzik
is, de attól azért ez még egy szép lámpa. Jó. Akkor egy fél lámpa. És? Egy fél
lámpa, az már nem is lámpa? Fél lámpát már nem is gyűjthetek? Tette fel
magának a szomorú végkifejletet okozó (mindent elborítanak
a lomjaim) kérdést a szerző.

Menjél csak szépen a helyedre! Rivalltam a szekrénykére, mielőtt még
végképp elfeledkeznék róla, hogy miért téblábolok a pincében.

Tévelyegtem egy darabig, de aztán rájöttem, hogy a fiókokat félúton tettem le.
No nem azért, mintha nehezek lennének, csak az út végén
akkor még be volt zárva a pince.

Megható pillanat, miszerint minden amit csak idénre beterveztem a helyére került.
Olyan fiatal az idő, hiszen még csak november eleje van, hogy szerintem akár
neki is ugorhatnék a következő farigcsálok cikknek, melyben az asztalra
a fenti asztalomhoz hasonló pultot varázsolok. Ugyan jelen pillanatban
úgy néz ki, mintha már lenne hely, de én azért tudom, hogy egyrészt
nincs, másrészt pedig nincs az a mennyiségű polc amit fel ne tudnék
tölteni a felhalmozott alkatrészeimmel. Valamint van a képen látható
IKEA fiókosból két másik is, de azok még fent a lakásban a polcon.
Jó meló lesz kilogisztikázni, hogy mi legyen lent és mi legyen fent.

Most azonban azzal is megelégszem, hogy ezt a szatyrot átviszem a másik pincébe.
Használt, illetve döglött CD ROM-ok vannak benne, meg floppy meghajtók.
A lényeg, hogy ezeknek semmiképp sem azon a polcon van a helyük,
ahol amúgy jelenleg a glettet meg a homokot tartom.

Merthogy már megint találtam egy fél zsák homokot. Azt, hogy a polcocska tetején
a fa dobozban mik vannak, azt már egészen egyszerűen nem volt erőm megnézni.
Talán majd legközelebb, mikor majd nem lesz kedvem ahhoz amit épp csinálok.

Nézegettem, hogy mégis hová tudnám elhelyezni a megmaradt fiókost, mert a másik
pincébe már végképp nem fért. Vagy legalábbis jelenleg nem találtam neki helyet.
Végül betoltam a tüzelni való papír halom elé. Jelenleg itt nincs annyira útban,
hogy zavarna. Később meg, mivel kereke van, majd áttolom valahova.
Valóságos csoda, hogy kicsit több mint egy hónap alatt
mekkora rendet vágtam!

Még a kerti szerszámoknak szánt polc is hogy letisztult
az előtérben, pedig erről amúgy szó sem volt!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.