Farigcsálok -71- apró elmaradásokat a pincében kettő
(sosem lesz vége)

Mivel a múltkori már lefutott, azonban korántsem készültem el az utóbbi időben
a farigcsálós munkáimból kimaradt apróságokkal, így kénytelen voltam újra
nekifutni ennek az egésszé kerekítős projectnek. Innen például egy küszöb,
akarom mondani záróléc hiányzik. Hogy mégis mi a csudának ilyen egy pincébe?
Nos azért, mert mint az épp ezen a képen is látható, itt szoktam fát vágni. Na most az
ide lefektetett parketta meg úgy lélegzik, ahogy járok rajta. Ilyenkor, vagyis mikor
leszállok róla, na olyankor mindig be is szippant maga alá egy adag port, koszt,
forgácsot. Ennek előbb vagy utóbb, de az lenne a vége, hogy kénytelen lennék
felszedni a laminált padlót, hogy kitakaríthassak alatta. A következő indok az,
hogy az sem kellemes eset, amint épp pofára esek a padló szélében felbukva.
A harmadik ok pedig az, hogy bár a parkettnek itt vége, azonban a puszta
beton borításának még korántsem! Innen nézvést, arra befelé tovább,
na ott linóleumot áll szándékomban lefektetni. Utóbbit meg ugye
mindenképp össze kell valahogy illeszteni a parkettával.

Bár szőttem mindenféle ármányos terveket, azonban semmi olyasmi sem akadt
készleten, amivel helyettesíteni tudtam volna a kép közepén látható
szegélylécet. A megvásárolt anyag mondjuk alumíniumból van,
de ez mindegy. Illetve az adott célra nem is felelne meg a fa.

Ezt a szorítókészletet pedig azért vettem, mert a múltkor annyira tele lett a t*köm
az eddigi asztalos szorítóim kétkezes használatával, hogy egyszerűen képtelen
voltam ellenállni az egykezes változatuknak. Mert ugye az azért igencsak
kényelmetlen, illetve egyes esetekben már-már a lehetetlennel határos
küldetés, hogy az egyik kezemmel összefogom a két anyagot, a másikkal
ráfogom az asztalos szorítót, míg a harmadikkal elkezdem meghúzni a csavarját.

Bár mikor lejöttem, akkor még szó sem volt róla, hogy átszitálom a virágföldet,
majd újratöltöm vele a palántázókat, azonban mivel ezt is meg kell csinálni
valamikor, ezért úgy döntöttem, hogy legyen meg ez is most. Ez persze
nem pontosan így volt, hanem inkább úgy, hogy hagytam magamnak időt
a menekülésre, hátha mégsem lenne kedvem nekiállni a szegény felszerelésének.

Mert ugye az a jelen helyszín esetében nem úgy van, hogy csak úgy egyszerűen
odateszem, átjelölöm a lyukak helyét, majd fúrok, tiplizek és csavarozok, hanem
úgy, hogy előtte még ki is kell pakolnom a munkaterületről az egész mindenséget.
Az előtérben látható, jelen állapotában még összetekert padlószőnyeg mindeközben
arra vár, hogy méltóztassak végre felragasztani a már szintén majdnem elkészült
állapotban leledző elektromos szerszámletevős polc aljára. Na most azok a
mögöttes linóleumok meg ugye ide valók balra. Az persze lehet, hogy
a linóleum leterítése lesz ennek a projectnek a zárófejezete, az azonban
már biztos, hogy ez nem ma lesz, hiszen előbb még el kell innen tüzelnem
a területet jelenleg borító tüzelőt. Mármint nem ezeket a faanyagokat, hanem
azokat a fahasábokat, melyek innen nézvést balra hevernek. Na most ehhez meg
ugye mindenképp szükséges vagy úgy egy hónap. Már csak ebből is látszik,
hogy ezt a projectet, na ezt még ha akarnám sem tudnám elkapkodni!
Épp mint ahogy a linóleumgurigák mögött megbúvó
csempékre alapozottat sem.

Ezekből készülne ugyanis az a forrasztópad elnevezésű projectem, melynek 15-ös
a sorszáma a farigcsálós cikkek sorában. Ez a mai meg ugye a 71-es. No persze,
mikor ezt még valamikor évekkel ezelőtt beszámoztam, na akkor még nagyon
úgy nézett ki, hogy pikk-pakk bekeretezek egy csempét valami fadarabokkal,
csak aztán valahogy közbejött ötven akárhány más egyéb farigcsálós project.
Ezekből jelen képen amúgy kettős is látható. Az egyik a csavaros dobozoknak
szánt tároló megépítése, míg a másik a csempékre hajított egérfogó elkészítése.

Na most a hatalmas farostlemez tábla (melynek létezéséről ez idáig még csak nem
is tudtam) vagy eltakarja a két trafós polcomat egyszerre, vagy nem. Ez a kérdés
persze nem akadályozott meg benne, hogy legalább a plusz polcokat elkészítsem
a trafós polcokra, illetve ennek folyományaként nekiálljak elrendezni a trafóimat.
Szóval, bár egymásra lógnak a projektjeim, de ettől még sorjában kivitelezhetőek.

Már majdnem feladtam mára (pedig még nem is csináltam semmit), mikor egyszer
csak beugrott, hogy mi lenne, ha az alumínium szegélyből történő lefűrészelés
helyett megpróbálhatnám inkább beütni a végét a pincéket elválasztó fa
rácsozat alá. Illetve az innen nézvést balra húzódó apró laminált padló
alapú toldalékból mindenképp egyszerűbb lenne levágni egy darabkát,
mint teszem azt az alumínium küszöbből. Na, az ilyen egyszerűsítések
felderítése miatt állok meg folyton! Na jó, akkor megállok amúgy is...

Az előbb említett két egyszerűsítés közül mindkét ötletem bevált. Na ez az,
ami úgy nagy általánosságban nézve nem sűrűn szokott bekövetkezni!

Gondoltam kell itt akadnia valahol két 6-os fúrónak. Az egyikkel a padlót
kell átfúrnom, míg a vídiással az aljzatbetont, amihez
majd le lesz csavarozva a szegély.

A csavarok szétválogatása című projectem következményeképp, egyszerűen
csak odanyúlok a polcra, s az immáron feliratozott dobozból válogathatok
magamnak kedvemre a hatos, vagy a bármilyen műanyag tiplik közül.

Na most amit a képen látunk, az jelen esetben nem műanyag tipli, ugyanis ebben
az éppen középen elhelyezkedő pozícióban kénytelen voltam a műanyag helyett
fatiplit bevetni, itt ugyanis kifogtam a betonban egy olyan kavicsot, melyben
menthetetlenül elakadt a fúró. Mondjuk van itt valamerre egy direkt az
ilyen nehéz esetekre bevethető kavicstörő véső, azt azonban lusta
voltam megkeresni. Ez reményeim szerint nem sokáig lesz így,
ugyanis ha majd egyszer méltóztatok (márpedig nagyon kéne)
elkészülni a hátam mögötti polcokba betolható plusz fiókokkal,
onnantól kezdve már a fúrókat is lesz mibe összekoncentrálnom.

Egyszer majd a fúrókkal is úgy leszek, mint ahová mára a csavarokkal sikerült
eljutnom. Vagyis csak odanyúlok, s ott van mind együtt. Hogy minek kellett
a csavarozáshoz szeg, kalapács és harapófogó? Nos azért, mert bár magán
az anyagon keresztül fúrtam, és még a tipliket is a laminált padlóba fúrt
lyukakon keresztül ütöttem be az aljzatbetonba, mindezek ellenére
a falhoz legközelebb eső lyuk annyira nem volt a helyén, hogy
egy szöget beleütve kellett megkeresnem a közepét. Bár
valószínűtlennek látszott, de a hatvanas szög úgy
beleszorult a hatos tiplibe, hogy kénytelen voltam
hozni a kihúzásához egy fogót. Mondjuk épp csak oda
kellett érte nyúlnom a szerszámtartóba. Ezt persze csak azért
említettem meg, hogy annak az elkészültével is eldicsekedhessek.

Mivel a linóleum lefektetése a munkaterületet jelenleg elfoglaló
tűzifa okán még nem aktuális, így visszapakoltam a helyükre
a néhány perccel ezelőtt éppen innen elrámolt lomjaimat.

Mivel a polc aljáról hiányzó padlószőnyeg felragasztásának valami még számomra
is érthetetlen okból kifolyólag nem volt kedvem nekiugrani, így kerestem
helyette valami más, lehetőleg még ennél is egyszerűbb feladatot.

Favágás közben - kevéske idő eltelte után - egyszer csak úgy döntöttem,
hogy jöjjön inkább a dübörgés helyett mégiscsak az a padlószőnyeg.

A padlószőnyeg felragasztására azért van szükség, mert egy kissé csúszkál a polc
a szintén laminált felületű fiókos bútormaradványokon. Arra a tölgyfalécre
pedig azért, mert az keményfa lévén, abból szándékszom elkészíteni
azt a két darab nagyfejű csavart, melyek a fúrógépállvány
munkapadhoz történő rögzítéséhez szükségesek.

Még nem készültem el a ragasztással, hanem most még csak azt próbálom, hogy
le fogom-e tudni fektetni a földre a polcot úgy, hogy semmibe se akadjon bele.
Mivel a válasz igen volt, így semmi akadályát sem láttam ezen részfeladat
folytatásának. Mikor ezt ilyen szépen megállapítottam, beleléptem
a polcba, mondván kiemelem a sarokból az aljára szánt
padlószőnyeget, csakhogy az nem volt ott!

Végül az előtérben leltem rá, amint épp félénken behúzódott
előlem a sarokba. Hogy ezt ki a f*szom tehette ki ide...

Rápróbáltam a szőnyeget a bútorok tetejére. Az volt a kérdés, hogy tapad-e vajon
majd annyira, hogy megszűnjön általa az ijesztő csúszkálás. A kérdésre igen is,
meg nem is a válasz. Szóval ha olyan nagyon azért nem is tapad, de annyival
másabbul csúszik meg, hogy az már nincs rám ijesztő hatással. Persze ha
nagyon akartam volna, akkor ragaszthattam volna a polc aljára
akár gumicsíkokat is, de nem akartam nagyon.

Már csak azért sem, mert mire a bordázott gumi bevethetősége eszembe jutott,
addigra már rég ki volt terítve az előtérben a padlószőnyeg. Szokásomtól
eltérően nem bonyolítottam túl a feladatot, vagyis egyszerűen csak
odatéve a polcot, szépen körberajzoltam a szőnyegpadló
hátulján a kivágandó részlet kontúrjait.

Ez a küszöb, ez olyan lehetetlenül néz ki, hogy valószínűleg ennek kiigazítása
lesz a következő projectem. Már úgy értem, hogy ezen cikk keretén belül.

Mikor levettem a rádió mellől a tubust, őszinte meglepetéssel
vettem tudomásul, hogy ez bizony már szinte teljesen üres.

Szerencsére megtaláltam a másikat, melyet épp azért vettem, mert az előző cső
már szinte teljesen kiürült. Mondjuk amennyi eszem van, illetve nincs, most
sem voltam képes kinyomni belőle azt az utolsó fél centit, hogy végre
kidobhassam a francba. Most mond már... Legfeljebb majd
legközelebb is jól meglepődök a tényen...

Mivel más súlyt hirtelen nem találtam, így a magam 80 kilójával voltam kénytelen
szétlapítani a szőnyeg és a polc alja között terpeszkedő igen vastagra sikeredett
sziloplasztból képzett hurkákat. Na most azért lettek a hurkák vastagok, mert
ahhoz képest, hogy nem is oly rég használtam, illetve leragasztottam a tubus
csőrét szigszalaggal, beleszáradt az anyag az utolsó három centibe. Mikor
azt levágtam? Na akkor meg ugye ott már vastag volt a lyukon a cső.

Azért tettem a polcba nehezékeket, nehogy az legyen, hogy a nem kifejezetten
egyenletes padló okán egyes helyeken még el találjon nekem válni a bútorlaptól
a padlószőnyeg. Kicsivel később persze rájöttem, hogy ha fordítva tettem volna le
a földre a polcot, akkor már csak a saját súlyától is rásimult volna a padlószőnyeg.
Most már persze mindegy... Illetve ha már egyszer eloroztam az előtérből
a virágládányi földet, akkor gondoltam felhasználom a helyét.

Már úgy értem, hogy betoltam helyette az immáron kupakosított lábvégekkel
rendelkező virágállvány alá az egérfogót. Hogy ezt mégis mivégre? Nos azért,
mert bár a múltkor már megfogtam vele egy egeret, azonban a társa akkora
marha (vagy épp van annyira okos), hogy kieszi a dobozból a piros
patkánymérget. Így meg azért, hogy odatettem mellé a sajtot,
csak adtam már neki egy (legalábbis számomra)
értelmesebb választási lehetőséget.

Most jön az, hogy átsétálok a másik pincében ezzel a szép nagydarab anyaggal,
majd odapróbálom a trafós polcok elé. No persze le is mérhetném a helyet,
vagy a fadarabot, de odatenni most valahogy egyszerűbbnek látszott.

Ezt a MATÁV feliratú tápegységet (illetve ezek már csak a maradványai)
a trafók rendezgetése közben találtam. Azért lett idetéve, hogy már csak
a puszta látványával is figyelmeztessen rá, miszerint vissza kell vinnem
a pincébe. Valamit biztosan rosszul csinálhatott, ugyanis
napokig díszelgett az előszobában.

Ez itt már a pince. Linóleum az előtérben. Egymás mellé rendezett patkányméreg.
Na most a linóleum az én voltam, de a patkánymérget már az egér rendezte el ilyen
szépen. Ez nekem a tömpe ujjaimmal, pláne sötétben, biztosan nem sikerült volna...

Mivel a padlón hempergő szerszámletevős polctól nem tudtam bemenni a pincébe,
de még nem voltam róla meggyőződve, hogy már teljesen megszáradt a ragasztónak
bevetett sziloplaszt, ezért pofára fordítva tettem vissza a helyére. Majd rá az előtérből
a virágföldes láda, melynek helyén most épp az egérfogó ül. Gondoltam ha odateszem
a patkányméreg mellé, akkor csak ínycsiklandóbb már a sajt meg a kolbász, mint
a színes méreg! De ezt már mondtam... Illetve nem veszi be az egér,
pedig hetek teltek el, mióta kitettem a csapdát az előtérbe.

Az előzőn túlmenően, még az a nagyszerű ötletem sem vált be, hogy ha kiteszem
az előtérbe a taxiórát, akkor majd nem fogom elfelejteni felhozni. A kiszáradt
füvet tartalmazó vajas doboz, ha lehet ezt még egyáltalán fokozni, még az
előzőknél is szerencsétlenebb ötlet volt! Amit a kép alsó szélén látunk,
az a ki tudja honnan származó átlátszó cső, az ugyanis eredetileg ott
volt mellette. Ahányszor csak elmentem mellette, a vége valamiért
mindig beleakad a kabátomba, s más könnyen leverhető nem lévén
a közelben, leborította a polcról a virágföldes dobozt. Miután ezt szoros
egymásutánban háromszor is megtette, kezdtem megérezni, hogy ezek annyira
nem bírják egymást, hogy kénytelen leszek őket szétültetni. Mondjuk az lett
volna az igazi, ha beszitálom a virágföldet a többi közé, majd a csövet
átviszem a másik pincébe, mégpedig a csövek feliratú dobozba.
Utóbbi mondjuk még nincs, de nehogy már egy címkén
múljon az a k*rva rend! No hiszen! Még ha csak
azon múlna... Mert ugye az a kertkapuba való
zár is mit keres már ott a konzervdobozon?

Mivel ennek a zárnak külön története van, így ezt most nem mesélem el újra.

Az viszont igenis, hogy ide kívánkozik, hogy valaki leburkolta a pince előtti részt
linóleummal, a küszöbön túlit pedig laminált padlóval, s így most hirtelenjében
nem volt hol egyenesre kalapálnom a zár nyelvét tartó lemezt. Ha meg már
itt álltam a küszöb előtt, s épp ezen merengtem, akkor nem sok esélyem
volt rá, hogy ne vegyem észre magát a küszöböt. Kezdetben még úgy volt,
hogy ezen apró részlet rendbehozatala lesz a mai akcióm tárgya, csak mivel
a korábbi ötleteim nem váltak be, ezért jobbak láttam ha keresek helyette
valami egyszerűbb feladatot. Na most lehet, hogy van itt több is, de így
ebéd után, leesett vérnyomással, na így valahogy nem találtam őket.
Márpedig ha lejöttem, akkor olyan nincs, hogy valami apróságot
ki ne pofozzak! Mivel ebben a pincében semmit sem találtam,
vagy mondjuk inkább úgy, hogy semmi feladat sem tetszett
meg, elkezdtem egyre nagyobb köröket leírva keringeni.

Mely tétova bóklászásom következményeképp belebotlottam ebbe a stelázsiba.

Ezeknek a papírdobozoknak már évek óta mondogatom, hogy egyszer majd úgyis
visszaviszem őket a lomos pincébe, merthogy milyen jó lesz beléjük pakolni
az apróságokat. Ezek amúgy Apukám szekrényéből származnak. Mivel
ezen dobozok mindössze néhány méterrel történő odébb szállítása
semmiféle agymunkát sem igényelt (talán még az egérnek is menne),
így az állapotomhoz illősége okán ezt az egyszerű feladatot választottam.

Az előbb említett, mindössze néhány méternyi távolság megtétele után azonban rá
kellett döbbennem, hogy a múltkor valami marha áthozott ide egy tábla
farostlemezt, majd - az egyszerűség jegyében - közvetlenül
a bejárat szélességét megfelezve helyezte el.

Mindeközben ezek a trafók abban akadályoznak meg, hogy
kezemben a dobozokkal az asztal előtt téblábolhassak.

Az asztalra letenni a dobozokat pedig a többi trafó miatt nem lehet.
Néhány dobozt odébb vinni? Egyszerű project? Hát persze...

Na most ha még azt is hozzávesszük, hogy a dobozok új helyének kinézett polcok
jelen állapotukban zsúfolásig vannak tömve mindenféle apróságokkal, akkor
egyre távolibbnak tűnik mind a projekt egyszerű megvalósíthatóságának
volta, mind pedig a dobozok elhelyezésének lehetősége. No persze
csakis magamra panaszkodhatok, hiszen itt egyedül csak én
garázdálkodok. Na jó. Kering itt valahol egy egér is, meg
persze pókból is akad egy egészen szép kis populáció,
de ők a trafóim tekintetében nem sok vizet zavarnak.

Bár magam is éreztem, hogy nem így kellett volna, attól még nem tudtam megállni,
hogy a lomok zömítése által ki ne ürítsek egy polcot. Már úgy értem, ha csak
annyit megteszek, hogy egy üres dobozba beteszem az összes szem előtt
lévő elektromágnest, akkor ezt nem legközelebb kellett volna megtennem,
mikor már rájuk van tolva takarásképp mindenféle más. Vagy ha ezt azért nem is,
de akkor legalább a látványosan nem ide való szerszámokat átvihettem volna
a másik pincébe. Vagy legalább áttehettem volna őket innen, mondjuk
valahova az ajtó közelébe, hogy távozáskor legyen némi esélyük
arra, hogy velem jöjjenek. Persze beszélhetek én magamnak...

Első lépésként félútig hoztam el a dobozokat.

Következő lépésként pedig az asztalig. Na most nem azért esett szét a csomag, mert
nem álltak meg a trafók göröngyös felületén, hanem azért, mert mikor az egyik
trafóra véletlenül rálépvén, az undokul fordult egyet a talpam alatt, na
akkor ijedtemben sikerült elengednem a pakkot. Mondjuk mindegy,
mert innen már semmibe sem fog tartani bepakolni őket a helyükre.

Mondjuk beférni befértek, azonban egészen biztosan nem így kellene állniuk.
Mert ugye így eltakarják egymást. Na most az, hogy mindegyiket szemből
lássam, az az állapot csak akkor fog előállni, mikor már
mindent elrendeztem a pincében.

Ez a kép azért áll ilyen fura szögben, mert magam is így álltam itt, kissé a polcnak
dőlve, bekönyökölve a Salgóba, miközben már csak a trafóim szétszórtságának
tükrében is azon merengtem, hogy az előbb említett állapot vajon mikorra
fog bekövetkezni. Én a magam részéről természetesen egy minél
korábbi időpontot szeretnék, csak ugye az esélyeim...

Na most az egy dolog, hogy lehoztam a balkonról az összes virágládát, majd
nekiálltam, akarom mondani nekiültem bennük átszitálni a földet, azonban
ez a kép nem azért áll itt, hogy ezt megmutathassam, hanem azért, hogy
azt hadd mondjam már el, hogy míg a földet szitáltam, végig az járt
a fejemben, hogy miféle úton módon tudnám kipofozni az
innen nézvést jobbra eső igen randa küszöböt.

Bár már az összes ládából kifogyott a föld, de értelmes ötlet, na az még semmi!

Még tán az volt a leghasználhatóbb ötletem, hogy fogom a fűrészt, és ahogy van,
kivágom innen az egész küszöböt. Mert ugye ha eleget gondolkodik rajta az ember
(márpedig én adtam rá magamnak néhány napot), akkor felmerül a kérdés, miszerint
minek van ez itt egyáltalán? Mivel a kérdésre a válasz az, hogy ez támasztja szét
alul az ajtó keretét, így a kiépítését sajnos hülye ötletnek voltam kénytelen
minősíteni. Ez mondjuk - az életem folyamán a gondolkodás terén
elért eredményeimet tekintve - nem ért meglepetésként.

Épp mint az előző kép, csak most belülről, miközben magamra húztam az ajtót.
Ez egy olyan ritka állapot, hogy a hevederzár felszerelését kivéve, talán még
sosem állt elő. Mert ugye minek csuknám magamra a fáspince ajtaját? Erre
persze ez a mai alkalom sem adott semmiféle értelmes okot, csak mivel nem
jutottam előre, kénytelen voltam megtekinteni a problémát a másik oldaláról is,
hátha onnan nézvést kiderül róla valami. Na most azon túl, hogy innen nézve
is ronda a küszöb, semmi mást nem tudtam megállapítani, ha csak azt nem,
hogy nem vall ép elmére a fáspince küszöbének esztétikájával foglakozni.

A valaha az aprófa megtámasztására odaszegelt lemez annyira ócska, hogy mikor
nekiálltam lefeszegetni a helyéről, többször is átszaladt rajta a csavarhúzó.

Az általam sosem látottnak minősített hatalmas fejű szögek miatt kételkedni kezdtem
benne, miszerint az épp az imént lefeszegetett lemezt valaha én szegeltem volna fel.

Ezen kép kapcsán pedig a farostlemez lefeszegetésének
feltétlen szükségességében kezdtem el kételkedni.

Mivel az úton már megindultam, más értelmes ötletem nem
lévén, lefeszegettem a küszöbről az azt lezáró felső lécet.

Juj de barátságtalan vagy!

Most épp azt próbálom, hogy ha a randaságot eltakarandó odateszek a küszöbre
kívülről egy csíknyi laminált padlót, akkor vajon becsukható marad-e tőle az ajtó.
Igen, becsukható marad, azonban feszül. Francba! Pedig elsőre olyan jó ötletnek
tűnt... No de az ötlet maga hiába remek, ha a megvalósíthatósága körül komoly
problémák merülnek fel. Például le kellene hozzá vágni a küszöb anyagából,
ráadásul hosszában, vagy legalább valami vékonyabb anyagra lenne
szükség. Esetleg egy direkt erre a célra kitalált anyagra.

Ami jelen esetben ez a keményfából készült küszöbléc. Ez annyira nem illett ide,
annyira nem akart vele összeállni a kép, hogy tisztára beleszomorodtam. Mivel
azonban az irány jó volt, így épp mint a múltkor, nekiálltam egyre nagyobb
köröket leírva felkutatni valami olyan anyagot, ami megfelel a feladatra.

Ez a hűtőgépről leszerelt, valaha ajtónyitó fülként szolgáló alumínium profil
például teljesen alkalmatlannak bizonyult a küszöb szerepének betöltésére.

Ebből a háromszorta hosszabb lécből, illetve az alumínium lemezcsíkból
ugyan össze lehetne hozni valami egészen szépet, azonban részemről
továbbra is úgy éreztem, hogy ez bizony még mindig nem az igazi.

Balra fent a biciklis polc, amiről sikerült végre lerámolnom a kábeleket, míg mögötte
az a rész látható, ahová odakoncentráltam a fadarabjaimat. Na most a lényeg az
alattuk elterülő polc, amire a mai projecttől eltekintve is ráférne már egy
alapos áttekintés. Már csak azért is, hogy tudjam mik vannak ott.

Erről a két fényes izéről például nem is tudtam, hogy vannak, pedig mind
hosszban, mind vastagságban, mind pedig profilban megfelelnek
a küszöb szélének stabil lezárása című nemes feladatra.

Persze tudtam róla, hogy akad itt valahol az előtérben találhatóaknál világosabb
laminált padló is, mint ahogy arról is tudtam, hogy valami marhának korábban
az a "nagyszerű" ötlete támadt, hogy hosszában tologassa be őket a polcba.

Szemből a vékony farostlemez fogja eltakarni a csúfságokat, felülről a laminált
padló, míg a záró szegélyeket a vaslemez profilból fogom elkészíteni.

Szóval valahogy így lesz, csak persze normálisan összerakva.

Először ezt a takarólapot szabtam be a helyére. Mivel a szélét bonyolult lett
volna a padló göröngyösségéhez illeszteni, így erre a problémára
a tőlem telhető alapossággal legyintettem egy hatalmasat.

Mondjuk mikor már minden összeáll, anyag, szerszám, elképzelés, akkor
már csak dolgozni kell. A lelkiállapotomtól függően van úgy, hogy
a felkutatós, máskor meg a kivitelezős részt szeretem jobban.

Az utóbbi időben már annyi mindent farigcsáltam laminált padlóból, hogy egyre
rutinosabb vagyok a szabdalásában. Ez is milyen profin néz már ki? Nagyon!

A szögvasakat is beszabtam a helyükre.

Mivel a randa fadarab egy pontja sokkal magasabban volt, mint az összes többi,
ezért billegett rajta a küszöb. Hogy ez ne legyen így, le kellett belőle vésnem
majdnem egy centit. No de akinek van vésője, kalapácsa, no meg kedve
is, az úgy szalad át egy ilyen feladaton, mintha ott sem lett volna!

A külső már fel is van csavarozva, s néhány helyen már a belső is.

Ez annyival szebb mint volt, hogy bevallom őszintén, hogy ilyen eredményre még
magamat ismerve sem számítottam! Ami kimaradt a projectből, az a porszívó előtt
az előbb még meglévő határoló lap visszaszerelése. Ennek sorsáról jelen pillanatban
még nem döntöttem. Ha nagyon szükségét látnám, mert mondjuk hiányában folyton
kiborulna a helyéről a porszívó csöve, akkor semmibe sem fog tartani odacsavarozni
egy darabka farostlemezt, vagy akár laminált padlót. Na most viszont ha az jön
ki eredményül, hogy a porszívót így kényelmesebb használni, akkor meg
az lesz a dolgom, hogy lefessem az előkerült barna színű fa részeket.

Az előző kép elkészülte óta mindössze néhány hét telt el. Közben rendben lefutott
a karácsony, de mivel annyira nincs tél, hogy néha +20 fokot mutat az ablakban
a hőmérő, így nem fogy a tűzifa. Ez persze nem akkora baj, csak ugye így nem
tudom leteríteni a másik pincében a belső részre a linóleumot. Na ezért jöttem
át ide. Illetve azért, hogy itt is elrendezzek valami apróságot. Egy ilyen apróság
például, hogy a múltkori trafóbemutató után kimaradtak a polcból a dugasztápok.
No nem azért, mintha nem fértek volna vissza, hanem azért, mert még többszöri
nekifutásra sem találtam meg a dugasztápos dobozom. Na most, illetve nem
most, hanem még a múltkor, mikor a szalagragasztó bemutatása kapcsán a
Laci szomszédtól örökölt szalagokat rendeztem el, s épp ebben a sarokban
voltam kénytelen fetrengeni, a szükséges betekintési szög elérésekor egyszer
csak megláttam a keresett dobozt. Hogy te is lásd, megjelöltem egy piros ikszel.

Hogy ezt a dobozt eddig nem találtam, azon persze nincs mit csodálkozni, hiszen
az előző képen mindössze egy apró foltnyi látszik ki belőle. Így kinyitva
mindjárt két dolog is a szemünkbe tűnik. Rossz hírként az, hogy
majdnem színültig van a doboz, míg a jó hír felőle,
hogy nem csak dugasztápok vannak benne.

Ha szerencsém van, akkor a dobozból az oda nem valókat rendre kiszedegetve,
a felszabadult helyre be fog férni ez a három doboznyi dugasztáp. Persze ha
nem, akkor vagy nyitok egy újabb dobozt, vagy nekiállok selejtezni.
Esetleg marad dugasztápokból itt az asztal alatt is.

Leültem a földre a doboz mellé, majd némi vacillálás után úgy döntöttem, hogy
nem szedegetek ki belőle semmit. Már úgy értem, hogy egyenként nem. Na jó.
Így is egyenként történt a kiszedegetés, csak nem úgy, hogy a szemecskézés
közben a dugasztápok bent maradjanak a dobozban. Mint az a doboztól
balra látható, a vegyes felvágottban tulajdonképpen alig volt dugasztáp.

Kábelek viszont annál inkább, és ez még csak nem is mind!

Merthogy a tápkábeleket már eleve különhajigáltam.

Mielőtt még mozdíthatatlan tömegűre tömtem volna a dobozt, körben az összes
oldalára, valamint a tetejére is ragasztottam egy címkét. No nem mintha ez
a méretes felirat bármennyit is segítene rajtam, mikor épp azért nem
találom a dobozt, mert elbarikádoztam. A "vegyes céges" feliratot
szemlélve, azt kellett megállapítsam, hogy egyáltalán nincs rajta mit
csodálkozni, hogy ezt a dobozt többszöri nekifutásra sem találtam meg.

Viszont most, hogy nem kerestem őket, egyből előkerült a két darab BRG M8-as.
Ezek eltűnésében is az volt a csodálatos, hogy a meglehetősen nagy méretük
okán egyszerűen képtelenségnek látszik őket úgy eldugni, hogy semmi
se látszódjon belőlük. Na most részemről mindenképp szeretném
megérni azt a csodálatos pillanatot, amikor egyszer csak úgy
lesznek elhelyezve a dolgaim, hogy nem egymáson vannak,
meg egymás mögött, hanem úgy, hogy minden elől van!

Mondjuk nem úgy elől, mint most, leszórva a földre. Na most a jelenlegi állapot
szerint már mindhárom IKEA doboz kiürült, miközben még bőven van hely
a papírdobozban. Vagyis a még elől lévő dugasztápok is vissza fognak
férni. Ez ugyan nagyon jól hangzik, de sajnos csak elsőre. Mert
ugye mi lesz azokkal a dolgokkal, amiket az oda nem
illőségük okán kiszedtem a dobozból?

Első nekifutásra a hálózati kábeleket próbáltam meg betenni a helyükre. A kép
közepe táján látható, egymás mellett álló két papírdoboz közül az egyik a
keresett céltárgy. Látni ugyan látom, hogy ott van, de az elé rámolt
 kincseimtől legfeljebb megdobni tudnám, elérni semmiképp.

Visszatértem ahhoz, amihez legalább hozzáférek. Mivel nagyon gyanúsnak találtam,
hogy a dobozba simán befért az összes dugasztáp, és még hely is maradt benne,
így elkezdtem körbevizslatni a polcok széleit, hátha akad még ide néhány
jelentkező, de ilyenkor persze nem... Majd mikor visszatettem a
helyére a dobozt, na akkor majd mindjárt előkerülnek!

Mivel derengett valami olyasmi, hogy fiók is volt itt valamerre dugasztáp felirattal,
így nekiálltam őket kihúzogatni. Amint ezt az elektroncsöveket tartalmazó fiókot
a helyéről kihúztam, menten eszembe is jutott, hogy ott ücsörög az asztalomon
egy fém kupában a Terta 811-ből kiszedett varázsszem, valamint a Konica
kamerából kibontott vidikon. Na ilyenkor azért megrendül benne
a hitem, hogy egyszer majd minden a helyére kerül...

Na most az addig jó, hogy a dugasztápok végre együtt vannak, ráadásul egy olyan
dobozban, ami feliratozott, és még némi hely is akad benne, csakhogy cserébe
előkerült egy újabb kupacnyi lom. Ugyan rezgett a léc, miszerint behozom
a folyosóról a szemetest, majd lecsukott szemmel mindet beleszórok,
csak ugye hol származom én egy ilyen hidegszívű családból...

Ez a kupac, épp mint az előbbi, csak tíz perc elteltével. Na most elismerem, hogy
nem sok különbség látszik, és még ezt is csak úgy sikerült elérnem, hogy szétraktam
a tartalmat típusokra. Ettől persze még nem fogytak volna le ennyire (mert a kupac
magassága igenis, hogy már kisebb mint az előző képen), hanem az úgy volt, hogy
mégiscsak bemásztam a sarokba a papírdobozokig. A hálózati kábelekkel sajnos
semmit sem tudtam kezdeni, az a doboz már megtelt, azonban a számítógépes
kábeles dobozban még bőven volt hely. Hogy miért nem tettem a helyükre
a maradék kábeleket is? Azért nem, mert fogalmam sincs róla, hogy hol
lehet a helyük! Ezek itt SCART, HDMI és telefon kábelek. Mondjuk
az igaz, hogy a múltkori kábelpakoláskor ezeket, illetve a korábban
előkerült társaikat eltettem valahova, csakhogy kimaradt a projectből
a dobozok feliratozása. Szóval most az jön, hogy felmegyek a lakásba,
odaülök a gép elé, szépen elolvasom a magam írta cikket, miközben
meg-megállva kinyomtatom a dobozokra szükséges feliratokat.
Na! Hát nem megvan a következő apró projekt témája? De!

Ezek a lomok úgy jutottak át a sarokból az asztalra, hogy az előző apró részproject
kivitelezése óta már többször is turkáltam a pincében. Azt gondolom talán már
mondanom sem kell, hogy ezen akcióimnak az itt uralkodó "rendre" nézve
semmiféle hatása sem volt. Konkrétan még csak a felületét sem súrolgattam
a rendcsinálás nemes feladatának. Mondjuk nem az a baj, hogy az
asztalra került a Toshiba rádiós magnó, meg a kakukkos óra.

Valamint az sem hat meg, hogy ezek a mindenfélék
a múltkori megtalálásuk óta a földön hevernek.

És még a kanyarba dobált hálózati kábeleket is képes
vagyok mindenféle morgás nélkül átlépni.

No de az, hogy nincsenek felcímkézve a dobozaim, na az már tűrhetetlen! Mert
ugye hiába van rend (még ekkora túlzást), ha egyszer dobozfeliratok hiányában
nem jövök rá, hogy melyik dobozban mi van. Szóval az úgy egyszeszűen nem
megy, hogy találomra húzogatom a dobozokat, aztán van bennük ami van.

Most például az elsőnek előkapottban leporelló volt. Mivel már rég apró elemeire
bontottam a hozzávaló Fujitsu nyomtatót, meg a kuka mellett talált
Epson társát is, így ez már csak tüzelni vagy firkálni jó.

Mindeközben ezeken hiába van (már úgy értem, hogy volt is)
felirat, ha egyszer eléjük volt téve az előbb látott doboz.

Céltalan keringéseim közepette - mert ugye arról korántsem volt szó, hogy a mára
kitűzött feladattal foglalkoztam volna - megtaláltam ezt a dobozt, ami valószínűleg
azért került fel a kábellógató karnis tetejére, mert épp itt volt számára megfelelő
méretű hely. Mivel csak úgy egyszerűen meglökve úgy éreztem, hogy üres,
ezért mindjárt nekiálltam azon töprengeni, hogy mi olyat tehetnék bele,
ami könnyű is, meg útban is van. Miután alaposan körbenéztem, arra
az eredményre jutottam, hogy a keresett bigyók a szatyraim. Már épp
ott tartottam, hogy nekiállok és az összes polcról átdobálom a szatyrokat
az asztalra, mikor ennek értelmetlenségét megérezvén belenéztem a dobozba.
Gondolom azt akár már mondanom sem kell, hogy mi volt a dobozban.
Ha esetleg valakinek nem ugrott be, akkor elárulom, hogy szatyrok.

Az mondjuk igaz, hogy egy doboznak hat oldala van, de az aljára ragasztott címke
léte ettől még nehezen indokolható. Talán azzal lehetne megokolni az alsó címke
létét, hogy ha a doboz az oldalán hever, akkor ugye az alját látom. Mondjuk
mindegy, mert azon a néhány centi celluxon már igazán nem fog múlni.

Mivel a hálózati kábelek doboza már színültig volt töltve, így kénytelen voltam
nyitni számukra egy újabb dobozt. Ez az. Utólag belegondolva, a másik
verzióval, vagyis a selejtezéssel valószínűleg jobban jártam volna.
Mert ugye ennyi hálózati kábelt valószínűleg még több élet alatt
sem lennék képes elhasználni! Mondjuk nem is szeretnék, de ez
lényegtelen. A lényeg most csakis a renden és a gyűjtögetésen van.

A korábban mutatott hátam mögötti kupacban csodálatos módon találtam
egy telefonvonali átalakítót. Természetesen nem az ottléte volt
a csoda, hanem az, hogy megtaláltam hozzá a dobozt.

Mikor épp teljes megelégedéssel szemléltem a művem, majd minden doboz elrakva,
feliratozva, akkor egyszer csak kiszúrtam ezt az asztallal átellenes doboztornyot.
Ha ezekben az van, ami rájuk van írva, akkor jó. Ha meg nem? Akkor szerintem
jobban járok, ha beléjük sem nézek! Férni meg már semmiképp sem férne oda a
tartalmuk a többihez. Idővel persze elkerülnek innen. Ez mondjuk csak akkor fog
bekövetkezni, ha egyszer elkezdenek fogyni a vackaim a polcokról. A polcokat
azon melegében megtekintve, erre a közeljövőben semmiféle esélyt sem látok.

Ez a kétféle címke még hiányzott a dobozokról. Ezeket nem most, hanem majd
legközelebb pótolom. Illetve nyomtattam biankó címkéket is, hogy kéznél
legyenek a pincei polcon. Mert ugye elpakolni, illetve dobozolni
való, az minden igyekezetem ellenére még bőven akad.

...addig a hátam mögött található rendetlenség még mindig a régi. Illetve ez nem
pontosan így van, hanem úgy, hogy időnként ugyan rendet
rakok, a rumli azonban notóriusan visszatér,
de csak mert valószínűleg szeret.

Nyitásképp kikaptam a polcból az esztergát, majd felpörgettem a szegnyerget
menesztő csavarra az immáron megszáradt lakkozású nagyfejű anyát.

...hogy újra így nézzen ki a polc. Mondjuk ezek legalább elektromos kéziszerszámok.

A farakás a jelen helyszínen olyan szinten van útban, hogy
attól egyenesen képtelenség ideteríteni a linóleumot.

Na most az, hogy hol van fa a munkaterületen, hol nincs, az egyértelműen annak
köszönhető, hogy az ide áthozott két polctól nem tudok szabadon mozogni.

Vagyis hol előrébb vagyok egy kicsit, hol meg leszóróm a fát,
felaprítom, s míg csak el nem fogy, nem tudok előrébb lépni.

A leterítendő linóleum innen indul.

Végződni pedig valahol itt fog, ameddig az anyag kiadja.

Egy korábbi linóleumozásból megmaradt ez a kicsi.

Valamint ez a nagyobb darab is, melyek közül rögvest választanom kell.

Csak előbb még átmentem visszaszerelni ezt a villanykapcsolót, ami
a sárgára festés kettő című project keretében került ki a helyéről.

Csak aztán odapróbáltam a nagyobbik darabot is.

Melyet aztán kisvártatva sikerült a helyes irányba fordítanom.

Fáspincébe bőven jó!

Ahol úgy adta ki az anyag, ott bekanyarodtam vele.

Hogy ne álljon fel, illetve levágás helyett adtam inkább neki három szeget.

Itt meg, hogy ne látszódjon ki a beton, beszabtam a lyukba egy háromszöget.

Ez annyira jól sikerült, hogy legalább a pince egyik fala mentén végigér (ami amúgy
innen nézvést jobbra és hátra van), hogy tisztára oda vagyok magamtól, meg vissza!

Mikor már épp úgy voltam vele, hogy kész, akkor ez ennyi volt, nekiállhatok végre
a vegyszeres polcnak, egyszer csak kiszúrtam az előtérben a maradék linóleumot.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.