Farigcsálok -55- padlófektetés
(laminált padlót és (majdnem) linóleumot is)

Szóval az úgy volt, hogy sikerült az éjjel megálmodnom, amint épp csirkepörköltet
eszem, tejföl nélkül, hígra hagyott kanalazható szafttal, uborkasalátával. Utóbbi
egy kissé fel van dúsítva paprikával, paradicsommal és hagymával. Másnap
délelőtt, amint visszaérkeztem a bevásárlásból, még ebből a meglehetős
távolságból is kiszúrtam, hogy neki van támasztva valami a szelektív
gyűjtő oldalának. Na most az vagy papír, vagy farostlemez, vagy
laminált padló. Ugyan rettenetesen kíváncsi természet vagyok,
de meglepő mód mégis úgy döntöttem, hogy a csirkepörkölttel
nyitok, és a kukázás majd csak a kiadós ebéd után következhet.

Na most, illetve nem most, hanem miután már a második ugyanilyen tányér
pörköltet is benyomtam, menten indultam is lefelé a vérnyomásom után.

Ha azok a lapok ott jobb szélről kartonpapírból vannak, akkor mint aki csak
kíváncsiskodott, azonnal fordulok is vissza. No de ha laminált padló?
Vagy akár csak holmi ócska farostlemez? Akkor már viszem is!

Ez bizony laminált padló, csak sajnos rettenetesen festékes.

A festék típusát sem az illatáról, sem a tapintásáról nem sikerült megállapítanom.
Ez persze egyáltalán nem akadályozott meg az egész adag pincébe történő
lehordásában. Na most, bár elismerem, hogy úgy látszik, de ettől azért
még koránt sincs úgy, hogy mindent hazahordok, amit csak meglátok.

Ezt a gyönyörű darab, amúgy hibátlannak tűnő linóleumot például otthagytam.
Az mondjuk igaz, hogy csak azért, mert nagyon messze, konkrétan újpesten
találtam. Illetve mikor egy kissé közelebbről is megnéztem, akkor már
valahogy nem is tetszett annyira a mintázata, meg a kissé kékes
beütésű színösszeállítása. Ezt tisztára úgy mondom, mintha
nem lenne tökmindegy a pincének, hogy mitől lett szebb
az aljzatbeton, mint amilyen előtte a puszta beton volt.

Ezeket sem hoztam el, pedig közel is volt, meg persze fűthettem is volna velük
legalább egy hónapot. Az utóbbi időben olyan iszonyat mennyiségű fadarabot
láttam eldobálva, hogy már komolyan azon gondolkodom, hogy kéne a bicaj
mögé egy utánfutó. Már csak azért is, merthogy egyre inkább úgy
néz ki, már nem jön ki 100 ropiból a téli tüzelő.

Ez mondjuk nem a miénk, hanem a szomszédasszonyé, csak mivel meghalt az ura,
más nem lévén a közelben, ezt is nekem kellett bepakolnom. Na jó. Kelleni nem
kellett, de attól még beraktam. Ez egy amolyan teszt volt, hogy kikészül-e tőle
a hátam. Jelentem bírta. Ezt mondjuk annyival könnyebb, mint az én fámat
berakni, hogy míg az enyémet be kell hordani a folyosóról a pince
mélyére, addig ezt csak be kell dobálni az ablakon,
majd persze fel is rakni egymásra. Lényeg a lényeg,
két óra alatt úgy megvoltam vele, hogy csak néztem!
A miénket meg mikor ideköltöztünk, mindig úgy raktuk
be, hogy Apám rakta, miközben az öcsémmel adogattuk.
Ez persze a távolság miatt volt szükséges. Később persze,
hogy az öcsém elkeveredett, a szüleim pedig nyaranta
elhúztak a telekre, rám maradt az egész pakolás.
Szoktam is volt nézni a folyosóra borított
irdatlan fakupacra, hogy nem kellene
most már inkább bevezetni a gázt?

Most meg azt nézem, hogy lehozza-e a padlólapokon lévő festéket
a felmosóvíz. Miután nem hozta le, mindjárt rá is éreztem,
hogy itt bizony meglehetősen komoly bajok vannak.

A véső és a sniccer éle ugyan letolta az anyag felületéről a festéket, csakhogy
az még nagyban fog! Vagyis ezeket a padlólapokat arra használták a festők,
hogy valószínűleg ajtókat és ablakokat mázoljanak le rajtuk.
Hogy az ég áldja meg érte őket...

Miután a laminált padlós tervem befuccsolt, vetettem egy pillantást a pince mélyére
rejtett linóleumra. Na most ha a laminált padló nem jön be, akkor méretre ez is
bőven kiadja a felületet, melyet le szeretnék borítani, csak gondoltam
mekkora poén lenne már egy parkettázott belépőjű pince.

Amúgy ide szerettem volna lefektetni. Mivel ekkor még nem volt egyértelmű, hogy
akkor most befürödtem-e a fogós padlólapokkal, vagy miután rászáradt le tudom
majd róluk tolni a festéket, így eljátszottam a gondolattal, illetve a pince másik
végéből idecitált padlódarabkával, meg a csigás mérőszalaggal. Széltébe öt szál
kell, hosszába pedig több mint egy, de már az első is beér a múltkor kerekesített
ládák alá. Már ha úgy indulok a lapokkal, ahogy most van letéve a próbadarab, nem
pedig keresztben. Hogy így járok-e jobban, vagyis jövök ki a feladatból kevesebb
munkával, vagy úgy, ha 90 fokkal elfordítva rakom le a lapokat, azt nem
voltam képes eldönteni, mert mindkét verzióra találtam érveket.

Hogy a hátoldaluk festékpettyes lett, az mondjuk nem zavarna, no de az, hogy mikor
összefogták őket, és így a szebbik oldaluknak is annyi, az azért már meglehetősen
gonosz dolog volt. Na most a tervem a következő: Ezt a projectet, így ahogy
látod, vagyis még tulajdonképpen a gondolati fázisban olyan, de olyan
szinten félbehagyom, mintha kötelező lenne! No persze nem azért,
mintha lusta lennék (á dehogy), hanem mert ki kell várom míg
megszárad a festék, hogy megtudjam, akkor levakarható-e, vagy
ennek az anyagnak ezennel meszeltek, hogy stílszerű legyek. Mondjuk
amúgy is fehérre festendő doboznak még festékpettyes állapotban
is megteszi, szóval semmiképp sem volt felesleges behozni.

Ez itt az anyagok el, pontosabban szólva szétpakolása című project megkezdése
előtti pillanat, melyet a mai nap zárásaként óhajtottam megtekinteni, csak aztán
kiszúrtam a sarokban a létrát, aminek már kismilliószor megígértem, hogy
egyszer úgyis szétszedem. Gondoltam legyen ez az "egyszer" ma.

Az előző kép készülte óta (legalábbis a képeket tartalmazó mappák dátuma szerint)
három nap híján egy hónap telt el. Ennyi idő alatt szerintem már bőven meg kellett
száradniuk a festékpettyeknek. Na most a padlólapok ezen oldalán meg is száradt
a festék, azonban a hátoldaluk még mindig fog. Ez persze attól van,
hogy ott nagyon vastagok a festékpettyek.

Az előbb említettek okán, természetesen csakis így, vagyis úgy szabad őket letenni,
hogy nehogy újra egymásnak támaszkodjanak. Már úgy értem azért, merthogy
szép sorjában mindet lepucoltam. A fehér foltok helyei ugyan láthatóak
maradtak, de úgy ítéltem meg, hogy adott helyszínen lesz még
az anyag felülete a jelenleginél sokkalta csúnyább is.

Na most a felmosó vödörben található vízre nem a padlólapok lemosásához
lenne szükség, hanem a pincében található lyukak belocsolásához.

Azért hoztam a kerti csapról friss vizet, mivel kémiából nulla tudással rendelkezem.
Illetve tényszerűen csak annyival, hogy a tanerőnket Ági néninek hívták, és nagyon
szőrös volt neki az ő a lába. Na most ennyi tudással felvértezve viszont nem mertem
megkockáztatni a Domesztoszos víz és, a kisvártatva ide kikenendő stukatúr gipsz
összeeresztését. Na most az igaz, hogy magam is furcsán szoktam nézni azokra az
emberekre, akik arra büszkék, hogy nem értenek valamit, azonban a kémia nálam
nem ilyen. Illetve de. Már úgy értem, hogy érteni ugyan nem értem, de azért nem
vagyok rá büszke. A kémia számomra valahogy nem egzakt tudomány, hanem
csak valami meseszerű katyvasz. A fantasyt meg ugye a zavarossága okán
sosem szerettem. Atomok meg molekulák? Ki látta? Ugyan hagyjál már...
A Mengyelejevféle táblázatból meg akár én is szebbet festek, csak legyen
hozzá elég színes tempera. Mikor tettem egy (amúgy eleve halvaszületett)
kísérletet az érettségi megszerzésére, magam is meglepődtem rajta, hogy
egy profi tanárnő elbeszélése alapján képes vagyok teljes mélységében
felfogni a kémiát. A hiba természetesen egyértelműen bennem van,
ugyanis ez mindössze négy, esetleg öt (na jó, az öt az azért már
erős túlzás) mondat, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy
összefüggés erejéig működik. Tehát mindent értek, de
ahogy bement, a negyedik vagy az ötödik mondat
(illetve összefüggés), már ki is tolta az elsőt.

A két spakli a gipszeléshez kell, míg az asztallábat (hosszú alumínium csík)
az aljzatbeton esetleges dudorainak megtalálására vetettem be. Utóbbiakból
szerencsére nem nagyon találtam. Néhány kavics ugyan mintha kijjebb állna,
de azok könnyedén levéshetők. Már ha méltóztatnék végre megtalálni
ebben a hatalmas rendben a falhoz való vésőmet.

Gipsz, bödlik, vödör víz. A gipszből majdnem sikerült vennem egy második zsákkal
is, ugyanis ez a project már olyan régóta húzódik, hogy az eltelt nem kevés idő
alatt sikerült róla megfeledkeznem, hogy a gipszet egyszer már beszereztem.
A műanyag bödlik (gumicukros dobozok) helyett pedig van ugyan valahol
egy direkt a gipszelés nemes céljára való fandlim, csak azt lusta vagyok
bekoszolni. Mert ugye a műanyag doboz, az a munka után egyszerűen
eldobható. Illetve mivel puha a fala, némi ropogtatással könnyedén
kipergethető belőle a már megkötött gipsz. Azt a lusta mindenit!

Megvárom míg a poros beton felissza a vizet, és majd csak azt követően tolom
az aprónak épp nem nevezhető résekbe a gipszet. Már csak azért, mert
a száraz anyaghoz nem kötődik annyira a gipsz, mint a nedveshez.

Hopp! Eltelik ötven év? És már be is tömtem ezt az emlékeim szerint mindig
is itt tátongó lyukat. No persze a jó munkához idő kell, valamint kellő
előkészítés. Csak azt nem értem, hogy hova ez a nagy kapkodás...

A porszívó meg nem kint maradt? De! Na ugye, hogy igazam volt a kapkodással!
No persze mit nekem az a néhány feledhetetlen balett mozdulat... Már úgy
értem a feledhetetlent, hogy napok múlva is éreztem miattuk a hátam.
Mert ugye a friss gipszre nem lehet rálépni, hanem csak át szabad.

A vödör víz azért lett odakészítve, hogy el ne felejtsek magam után felmosni.
A transzverteres fénycsőarmatúra pedig azért, hogy felvigyem szétszedni.

Talán egy hét telhetett el, mire végre sikerült magamat nagy nehezen rávennem,
hogyha dolgozni azt azért talán még nem is, de legalább a munkaterület
megtekintése végett belépjek a pincébe. A sötétebb folt azt
jelenti, hogy ugyan már ott is megkötött, azonban
még nem tudott teljesen kiszáradni a gipsz.

Na most az előző és ez a kép között (már úgy értem, hogy a 180 fokos fordulaton
kívül) mindössze egy tőlem szokatlanul keményen átdolgozott délután a különbség.
Meg az a 25 mázsa fa, ami innentől balra bekerült a pince legmélyére. Szóval az úgy
volt, hogy kedves szokásomhoz híven - megjegyzem bármiféle érdemi tevékenység
helyett - napok óta azon a kérdésen járt az agyam, hogy vajon a padlóburkolás,
vagy inkább a télire való tüzelő bepakolása az elsődleges feladat. Ez végül is
úgy dőlt el, hogy a tüzelőszállító ember, bár elsőre azt mondta, hogy most
épp nincs fa, azonban mikor úgy délfelé visszahívtam (csak mert elsőre
a vezetékesről hívtam, ami a mobillal ellentétben nem írja ki, hogy
kerestek), szóval akkor már azt mondta, hogy készítsem elő a pénzt,
merthogy most délután hozza a fát. A kedvező hír hallatán örömöm nem
volt őszinte. Az ugyan igaz, hogy egy megválaszolatlan kérdéssel kevesebb,
illetve egy letudott feladattal több, csakhogy én a rendelkezésemre álló néhány
óra helyett szerettem volna magamnak kapni néhány napot, hogy legyen időm
elpakolni az útból. Ez jelen esetben nemcsak ezeket a dolgokat jelenti, amit
ezen a képen látunk, hanem úgy általában innen mindent, és nemcsak
innen, hanem a folyosóról is, hiszen oda szórják le a fát. Az volt
a szerencsém, hogy az új lakók még mindig nem kérték vissza
Bandi bácsi pincéjét, így legalább nem kellett messzire vinnem
a kincseimet. Mondjuk a bicaj, a gázpalack, meg a fűnyíró még így is
a másik pincében végezte. Valahol ennél a résznél persze újra elmerengtem,
hogy lesz-e itt valaha is annyira rendezett a helyzet, hogy a tüzelő érkezésekor
csak annyi legyen a dolgom, hogy megmutatom hová szórják le. Mondjuk
valószínűleg nem, mert ez azt jelentené, hogy nincs a folyosón semmim.
Ez meg a jelenlegi helyzetet áttekintve, meglehetősen valószerűtlen.
Mondjuk ha az összes faanyagom elbarkácsolnám, akkor talán...

Az előző és ez a kép közötti különbség (a közben gondolkodással eltöltött
időtől eltekintve) onnan adódik, hogy mindössze két perc leforgása alatt
sikerült átrendeznem a lomokat. Eltűnni ettől persze még nem tűntek el.

Hanem csak átkerültek ide bentre. Innen viszont már nincs hova tovább, mert ugye
az eddig rendelkezésre álló helyet feltöltöttem a 25 mázsa fával. Na most így
utólag belegondolva, valószínűleg úgy jártam volna jobban, ha a burkolós
project fejeződik be előbb, és majd csak utána rendelem meg a tűzifát.

Ugyanis ez amit itt látunk, na ez bizony mind útban van! Ezeket azért kell innen
kitennem, mert ha nem festem le a falat a burkolás előtt, akkor ezt a műveletet
a burkolás után már egészen biztosan nem lesz kedvem megcsinálni. Na most
a következő fázis az lesz, hogy a csavaros tároló polcok alatti hármat,
meg a kerekesített ládákat átrakom innen bentre.

Mármint ide bentre. Bár úgy néz ki, mintha nem lenne hozzá elég a hely, de azért
nem olyan vészes a helyzet, mint az elsőre látszik. Ezt onnan tudom egészen
biztosan, hogy beálltam ide, majd megnéztem egyszer, kétszer, háromszor,
és még ki tudja hányszor, mire sikerült kidolgoznom a megoldást. Elsőnek
kirakom innen a munkapadot, hogy hozzáférhető maradjon, mert az ugye
szokott kelleni. A következő tétel a háttérből a linóleum, meg innen elölről
a laminált padló, mert ezek ugye kellenek a burkoláshoz. A felszabadult helyre
átpakolom azt a két bútormaradványt, ami az előző képen balra látható. Ezekből
persze előbb még ki kell mentenem valahova a kezem ügyébe a szerszámokat meg
a porszívót, mert ugye azok is biztosan kelleni fognak. A két dobozforma valamibe
bepakolom azokat a kacatokat, melyek jelenleg még a polcokon vannak. Hogy ne
legyen annyi pakolnivalóm, illetve fogyasszam, közben selejtezek is egy kicsit.
Végül már csak ki kell szednem a vázból a polclapokat, hogy hozzáférjek
a falhoz. Takarítok egy kicsit, és már lehet is festeni. Szóval hajrá!

Mint az nálam már szinte természetes, az előző kép születése óta hetek teltek el.
Mivel a múltkor már kidolgoztam a megoldást, így most már csak annyi dolgom
volt, hogy haladjak is a kitervelt úton. Elsőnek letettem a hokedliről a kosarat,
mert ezek itt egymás mellett ketten, egy közel vízszintes felületet képeznek.

Majd előtúrtam a már kis híján elbarikádozott fiókból a balkonajtó szigetelésének
leszedéséhez szükséges vésőkészletet. Mint az már ebből a mondatból is sejthető,
attól, hogy a pincének felé se néztem, attól még a többi projectem azért halad.
A balkonajtó szigetelése például odáig már el is készült, hogy széjjelkaptam
a szobát és mindent eltakarítottam az útból. Szóval odafent is, épp mint
idelent, szinte már csak a lényegi munka van hátra. Odafent a régi
szigetelést kell letolni, mielőtt jöhet az új, itt meg festenem kell
egy kicsit, mielőtt lefektetem a laminált padlót. Az a kaki barna
hármas elosztó meg úgy került képbe, hogy mikor használni szerettem
volna, akkor derült ki, hogy rossz a kapcsolója, minek okán természetesen
kapni fog egy saját cikket. Hogy mikor? Ezt még csak megjósolni sem merem!
Na jó. Megpróbálom. Ha lusta leszek, akkor csak nagy sokára. Ha meg még
a lustábbnál is lustább, akkor mégiscsak szétszedem, csakhogy ahelyett,
hogy kicserélném végre azt a kis szőnyeget a balkonajtó előtti részen.

Ezek eddig ott voltak a bejáratnál balra. Azért tettem át őket ide bentre, mert
az előző helyükön egyrészt útban voltak, itt meg ugye milyen jó lesz
beléjük átpakolni a polcról a dolgokat. Harmadsorban pedig
addig sem foglalják máshol a helyet. Ügyes vagyok na!

A három polc anyaga az előbb mutatott dobozokba került, a polclapok amiken
voltak, három csoportban jobbra, míg az egyik szerszámos polc tartalma
- ami persze szintén útban volt a festésnek - a kerekesített ládákra.

Valahogy így néztek ki a vackaim, mielőtt még kirámoltam volna őket a helyükről.
Na most a kép címe az, hogy érdemes. Egyrészt érdemes kiszedni és átnézni őket,
mert ugye ha már egyszer nekiálltam barkácsolni, már úgy értem, hogy az utóbbi
időben rendesen belehúztam, akkor nem árt tudni, vagy ha a fejemben azért nem
is marad meg, de akkor legalább lefényképezni, hogy pontosan milyen szerszámaim
és anyagaim vannak. Mert ugye itt is volt néhány olyasmi, amit egy perccel ezelőtt
simán letagadtam volna! Például Simson sztender, iszonyú méretű gyorscsőfogó,
több doboz gépzsír. Utóbbiakról például annyira nem tudtam, hogy mikor zsír
kellett a biciklihez, átmentem a szemközti benzinkútra és vettem egy kicsi
dobozzal. Még szidtam is magamban a fatert, hogy mindent kivitt a telekre.
Amit még érdemes, már úgy értem, hogy utalni akartam rá magamnak a kép
címével, az a fal fehérre történő lefestése. A festett és a festetlen betonfal közötti
színkülönbségre is nagyszerű példa ez a fotó, hiszen felül az a fehér csík az
előző festés nyoma, amit még a csavaros polc készítésekor követtem el.

Végre kiürült a munkaterület! Ez a sarok legutóbb úgy huszonöt, de még az is lehet,
hogy csak harminc éve volt kipakolva. Már majdnem nekiálltam festeni, mikor is
megláttam a folyosóra halmozott lomokat. No persze nem arról van szó, hogy
megfeledkeztem volna róluk, hanem csak arról, hogy azok kelleni
fognak, vagyis nem kerülhetnek a kacatokon belülre.

Ide eléjük viszont már igen. Ahogy ezt a képet nézegettem, egyszer csak eszembe
jutott, hogy korábban mintha beígértem volna a festékes dobozaimnak egy
selejtezést. Az innen balra eső szekrény szabad polcának pedig egy ki-be
rámolást. Az ilyen beígért, de aztán valahogy mégiscsak elmaradt projectek
egyre szaporább számát az utóbbi időben arra szoktam fogni, hogy túl sok
vasat tartok a tűzben egyszerre, minek okán igazán nincs rajta mit
csodálkozni, hogy időnként belezavarodok a dolgaimba.

Festék, festékes doboz (jó, akkor gumicukros), ecset, merőkanál. Na most a két
középső előkerítésével semmi problémám sem akadt, hiszen ezek itt voltak
kézközelben. No de a festék... Na most azt tudtam, hogy ebben a pincében
nincs, de mire végül az útszóró só mellet rátaláltam, már komolyan kezdtem
kételkedni a létezésében. A merőkanál meg a másik pincében volt, a festőgép
dobozában, ami a hangszórós fiókos alatti szekrényben volt. A szekrény előtt
meg persze akkora kupi, hogy ráment öt percem, mire végre ki tudtam
nyitni az ajtaját. Na most mindez annak tükrében egy kissé
elszomorító, hogy a fél nyaramat ott töltöttem,
szinte folyamatos rendcsinálással.

Ez a Tesco gazdaságos, ez egy nagyon rosszul takaró festék, cserébe viszont olyan
olcsó, hogy tulajdonképpen csak a vödröt kellett kifizetni. Persze ha megszárad,
illetve ráhúzom a következő réteget, akkor sokkal szebb lesz. Ott felül, ahol
belóg a képbe az előző festés, ott jól látszik, hogy miről beszélek.
Tulajdonképpen szinte mindenről, csak az a k*rva
padló, na az még nincs lefektetve!

Mikor az első réteg festék másnapra történő száradása után lejöttem, mindjárt meg
is állapítottam, hogy bár voltam oly rendes, hogy kimostam az ecsetből a festéket,
de egyben olyan hülye is, hogy magát az ecsetet, na azt már odafent felejtettem.
Anélkül meg ugye nehéz festeni. Szerencsére, akarom mondani ahogy álltam
ott szerencsétlenül a pince bejáratában, egyszer csak teljesen véletlenül
felnéztem erre a polcra, s azonmód meg is találtam rajta az ecsetes
dobozt. Ez a ha lassan is, de azért mégiscsak kialakulni látszó
rend, ez még annyira szokatlan, hogy folyton meglepődök
rajta, ha csak úgy egyszerűen a helyén találok valamit.
Bár van benne munka rendesen, de legalább megérte.
Az alsó polcnak pedig kutya baja sincs! A valóságban
egyáltalán nem lóg! Szóval az csak az optika torzítása.

Mint ahogy a rendcsinálásra fordított idő, úgy a fal festésével
eltöltött mindössze néhány perc is meghozta gyümölcsét.

A padló és a fal találkozásánál látszik csak igazán, hogy mekkora is a különbség
a festett és a festetlen beton fényvisszaverő képessége között. Még néhány
zugot kifestek, és olyan világos lesz a pincében, hogy valószínűleg én
leszek itt a legsötétebb. Mondjuk a túl szép felületeknek is van
valami hátránya, mégpedig az, hogy az embernek nincs
kedve amúgy jó alaposan össze b*szni őket.

Visszaszereltem a helyére a konnektort és a polcot is. Utóbbi, bár egy kissé
talán útban lesz a burkoláskor, de még mindig jobb magának
a polcnak nekimenni, mint az őt tartó idomoknak.

Lehetne a laminált padló így.

Vagy így.

Végül is az döntötte el a kérdést, hogyha így, vagyis a bejáratból nézve keresztben
fektetem le a szálakat, akkor itt (ahol most mutatom) akár abba is hagyhatom.

Biztosan tudom, hogy van itt valahol egy laposvéső. Mikor azt a kérdést tettem
fel magamnak, hogy mikor láttam utoljára, akkor 1989 jött ki eredményül.

Mivel sem az előbb látott fiókban, sem sehol másutt sem akadtam a véső nyomára,
így kénytelen voltam az aljzatbeton széleinél található, mindössze kb. fél centis
kitüremkedéseket a balta és egy tízes vídiás fúró segítségével elpusztítani.

Miután mind az előkészítő munkálatokkal, mind pedig az aljzatbeton
felporszívózásával megvoltam, nekiugrottam leszabni az első szálat.

Ahol meg úgy volt könnyebb, ott fűrészelés helyett haraptam.

Ezt az első kettőt csak nagyon trükkösen lehetett ide bedugni.

Mivel az jött ki, hogy összepattintani viszont aztán már tényleg nem lehet őket,
ezért menten fel is adtam azon korábbi tervemet, hogy a laminált padló
a képen ugyan alig látható módon, de ettől még szépen
belógjon a rácsos állvány alá.

Bár egyszer már levágtam belőle, de még mindig nem jó. Gondoltam odateszem
a vonalzót, csak nem volt meg! Mert ugye valaki mindent elpakolt a festés és
a padlófektetés útjából. Bár egyenes vonalat húzni bármi más alkalmas izé,
például akár egy padlószál mellett is lehet, de mikor itt tartottam, akkor épp
úgy voltam vele, hogy ha záros határidőn belül nem lesz meg az a k*rva vonalzó,
akkor mára feladom. Na most nemcsak az átlátszó vonalzóim nem lettek meg,
de még azokat a derékszögűeket sem találtam, melyeket a minap hoztam le
a pincébe. Ez utóbbiaknak is kell majd még valami tartó, vagy ha az nem
is, akkor legalább egy állandó hely, ahol mindig meg fogom őket találni.

Persze semmi értelme sincs feltennem a kérdést, hogy ki volt az a barom, aki úgy
dugta be lapjukra fektetve a vonalzókat a Terta rádió mellé, hogy azokból alig
látszik ki valami. Mondjuk a rádió tetejére (mint atombiztos helyre) dugott
hasábfa pakolós kesztyűt se volt semmi megtalálni, mikor meghozták
a 25 mázsa tűzifát. Utóbbi úgy lett meg, hogy emlékeztem rá
tavalyról, hogy már akkor se nagyon akart meglenni,
pedig végül is itt volt valahol a szemem előtt.

Odatettem a vonalzót, rajzoltam mellette egy vonalat, majd odaszóltam
a padlólapoknak, hogy ha még így sem fognak beesni a helyükre,
akkor nagyon meg lesznek taposva. Mondjuk ettől az idióta
ígéretemtől, mivel a taposást gondolom már megszokták,
nem hinném, hogy különösebb mód megijedtek volna.

A harmadiknak leszabott padlószál nem azért nem akart rápattanni az előző kettőre,
mintha elszabtam volna, hanem azért, mert annyira vastagon festékes a pereménél,
hogy szinte nem is látni a festéktől a vágatot. Szerencsére miután alaposan
megvakargattam, azután már könnyedén felpattant.

Majd a további öt is.

Mivel a múltkor már jó előre kerekesítettem ezeket a ládákat, így most már bátran
mertem őket tologatni a viszonylag sérülékeny laminált padlón. Az első
polcot már vissza is pakoltam föléjük, csak persze nem jó helyre.

Szerencsére előre tudtam, hogy bele fogok keveredni a kérdésbe, így már korábban
gondoskodtam erről a mankóról. Már úgy értem, hogy az ajtóra tűzött képről
lestem le, hogy melyik polc hol volt, és persze azt is, hogy mi volt rajta.

Ezt a két szöget még Apukám hagyta benne a polcdeszkában, mikor 1971-ben
beszerelte. Én meg most, hogy a kezembe akadtak, kikaptam a szerszámtartóból
egy hatalmas harapófogót, és kihúztam őket. De hogy mire fel ez a nagy kapkodás?

A gyanúsan üresnek tűnő dobozok, ha a kipakolásukkor ugyan nem is, de most
azért már felnyitásra kerültek. Az a kerek fehér lap, melyet a ragasztós doboz
mellett láthatunk, na az nem a teteje, hanem az a dobozból került elő.
Vagyis az ott maga az összeszáradt ragasztó!

Ezekből nem tudtam selejtezni, mert az egyik fele akármi eleve kellett, míg a másik
felüket nem ismertem fel, minek okán kidobni sem mertem. A kisebbik szürke
doboz egy 6 voltos akkutöltő, amit a motorom akkujához használtam, míg
a nagyobbik, ami egy EVA tápegység dobozába került beépítésre, az
12 voltos, és akkor voltam kénytelen összedobni, mikor kimerült
az akku apám Wartburgjában. Mert ugye az a töltő, amit még
apukám barkácsolt, az kint hevert a telken a szerszámosban.

Mint ahogy az előbb említett apukám által készített akkutöltőt, úgy ezt a jobb sorsra
érdemes lemezvágó ollót is hazahozattam anyámmal, mikor nagyon kérdezgette,
hogy kell-e nekem valami a telki szerszámosból. Mondjuk jelen állapotában
teljesen használhatatlan, mert nemhogy vágni nem lehet vele, de még csak
meg sem mozdul! Majd ha egyszer elkészül a csiszolómalom, akkor talán
majd azzal adok neki újra egy kis fényt, akarom mondani felületkezelést.

Ez a két izé állhatna akár így is, és akkor befiókozhatnám őket. Mondjuk a jobb
oldali nem fér be a polctól, de mint az az asztalomra készített pult barkácsolása
közben kiderült, ezek szétszedhetőek. Vagyis semmiből sem tart lecsapni
belőle azt a néhány plusz centit. Ez a fióképítős project, ha meg is
valósul egyszer, na az egészen biztos, hogy nem most lesz.

Most ugyanis már azzal is megelégedtem, hogy visszafordítottam őket az eredeti
pozíciójukba. Mondjuk így is be lehetne őket fiókozni. Aztán ahogy nézegettem
őket, menten be is ugrott, hogy így ráadásul szélesek is lehetnének a fiókok, és
akkor az olyan hosszabb dolgokat is el tudnám beléjük pakolni, mint mondjuk
a reszelők, vagy az óriás villáskulcsok. Vagy lehetne csak az egyik szekrényke
itt, és akkor jobban odaférne a porszívó, ami most valahol a folyosón hempereg.
Vagy úgy is lehetne, hogy betolom hátra a biciklis ládát, a helyére a kék szerszámost,
annak a helyére meg a porszívót, és akkor mindkét szekrényke lehetne fiókos.
A jobbról belógó polcokra (illetve polclapokra) pedig igazán ráférne egy
kiadós festés. Vagy leteríthetném őket a konyhaasztalról időnként
leselejtezett viaszosvászonnal. Vagy kaphatnának egy szép
fedőréteget, a célra épp alkalmas laminált padlóból.

Mondjuk anyag az van, csak egyrészt a munkakedvem épp valahol máshol
tartózkodik, másrészt nem ez a mai feladat. Harmadsorban pedig
mégis hogy a francba toltam be ide ezeket a padlólapokat?

Mert most akárhogy is húzom, sehogyan sem akar kijönni!

Amúgy természetesen nem azért húztam ki, mintha tényleg be akartam volna
vele fedni a polcban a deszkákat, hanem csak azért, mert egy szállal
kevesebb padlólap volt, mint amennyi a folytatáshoz szükséges.

A bal oldalról belógó rész nemcsak úgy néz ki, hanem az valóban ferde!
Padlólaponként olyan fél, néhol egy egész centivel is szélesedik a rés.

Nincsenek bepattintva a helyükre, hanem most még csak próbából lettek odatéve.
A felénk eső utolsó darabot végül is nem a korábban a polcból kihúzott másik
színűből, hanem az ezen eresztésből származó leeső darabokból állítottam
össze, mert így azért mégiscsak szebb, hogy egyezik a színe. Az ugyan
igaz, hogy az egyenesre vágott oldalak miatt két helyen sincs kötve,
de ezt egy pince padlójának esetében nem éreztem durva hibának.

Mikor idáig eljutottam, elsőre azt mondtam, hogy: Eddig jó!
Majd kisvártatva azt is hozzátettem, hogy: És ne tovább!

Ebben a szélzáró lemezcsíkban nem az az érdekes, hogy rövidebb mint kéne, hanem
az, hogy egyrészt a hatalmas rumli ellenére is megtaláltam, másrészt pedig az, hogy
sehol sincs a többi része. Már úgy értem, hogy sem a lakásban, sem itt a pincében.
Az éjjeliszekrényemen ugyan hasonló díszlécek vannak, azoknak azonban nem
arany, hanem alumínium színük van. A fürdőszoba még az előző felújításakor
rézből készült küszöböt kapott. A minap cserélt szőnyeg szélzárója pedig barna
színű, minek okán egyszerűen nem értem, hogy miből maradhatott ki ez a darabka
anyag. Ez annyira zavart, hogy képes voltam miatta átnézni az egész lakást! Ha a
többi része ugyan nem is lett meg, feladatot azonban sikerült neki találnom. Van
a hallban egy futószőnyeg, aminek az előszoba felőli végét épp le lehetne vele
fogatni. Hogy aztán ezt meg fogom-e tenni, vagy úgy marad a szőnyeg vége
rögzítetlenül, mint ahogy azt az elmúlt ötven évben megszoktam,
az még egy nagyon a jövőbe mutató kérdés.

Az viszont nem kérdés, hogy ez itt csúnya-e, vagy sem.

Mivel hevert a pince előtt egy épp ide illő darabka, csak mondjuk kicsit
szélesebb volt, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy be ne szabjam.

Na itt viszont már nem mehetek tovább a laminált padlóval. Egyrészt azért, mert
ebből a színűből nincs több, másrészt pedig azért, mert nem lehetne tőle kinyitni
a szekrény ajtaját. Bár eddig nem utaltam rá, de végül is így dőlt el, hogy kívülre
kerül a laminált padló, bentre pedig a korábban talált linóleumot fogom leteríteni.

No persze nem most, most ugyanis épp ott ül az aljzatbetonon a téli tüzelő. Ahogy
a mennyiséget elnézem, úgy nagyjából karácsonyra fogy el annyi fa, hogy végre
nekiállhassak ennek a linóleum leterítős feladatnak. Miután közelebbről is
megszemléltem a helyszínt, az derült ki, hogy vagy be kell állítanom
a balra található szekrény ajtóit, vagy ha az nem lenne elég, akkor
le kell vágnom az aljukból néhány millimétert, hogy ki tudjanak
nyílni a linóleum vastagságával megemelkedett padlószinten is.

Bár egy kissé foltos, de a foltoktól eltekintve, illetve még azokkal együtt is annyira
szép, hogy tulajdonképpen még így pacásan is szebben mutat, mint a szobámban
található hepehupás parkett. Na most a fehér festék az idővel vagy felkopik
a padlóról a járkálástól, vagy ha nem, akkor megszokom, hogy ott van.

Ezek viszont mindjárt nem lesznek itt, csak jöjjön már
meg a kedvem visszapakolni őket a pincébe.

Mivel ezek a linóleum gurigák már vagy tizedszerre tekeredtek szét, mérgemben
fogtam és jól összeszalagoztam őket. Aztán persze mindjárt gondolkodóba is
estem, hogy mi lenne, ha ide is terítenék belőlük egy darabot. Megtehetem,
hiszen két darabom is van. Ez persze valószínű, hogy majd csak azután fog
megtörténni, mikor majd legközelebb is találok valami ilyesmit kidobva. Már
úgy értem, hogy egy legalább akkora darabot, ami innentől befelé kell. Ez azért
lenne jó, mert akkor itt is egyszerű lenne összetakarítanom a barkácsolás után. Úgy
szoktam, hogy húzok kettőt a partvissal a linóleumon, majd megetetem a mocskot
a porszívóval. Ez persze a betonozott, illetve a föltöredezett betonos részen nem
olyan egyszerű. Mondjuk már azzal is sokat segítenék a dolgon, ha a megmaradt
gipszet beledolgoznám az aljzatbeton nagyobb lyukaiba. Na ez se most lesz kész!

Mert ugye először mindenképp ezzel a felülettel kell kezdenem valamit.
No de hol van még az a december...

Ez annyira szép lett, hogy mindenképp megérte behoznom a szelektív gyűjtő mellől
azt a néhány szál laminált padlót. Na most ezen gondolatmenetet szinte minden
utcán talált kacatra alkalmazva, ha nem vagyok képes magam megfékezni,
akkor vagy minden általam birtokolt zugot fel fogok tölteni szeméttel,
vagy némi idő elteltével minden lehetséges felület le lesz parkettázva!

Na most szó sincs róla, hogy minden egyes kacattal visszataláltam volna a helyére!
A fogtechnikusi fúró motorja például egészen biztosan nem itt lógott, csak nem
jöttem rá, hogy mire lehetet felakasztva. Mondjuk jelenleg mindegy, hogy merre
lóg, hiszen nem készültem el a működtetéséhez szükséges 42 voltos tápegységgel.

Ez a sarok viszont kész! Már úgy értem, hogy mindent sikerült visszahordanom
a folyosóról. Kisvártatva persze kiderült, hogy ez azért nem teljesen így van,
mert miután kimentem a kertbe meglocsolni a virágokat, majd visszatértem
a pincébe gyönyörködni egy kicsit a művemben, az alábbi látvány fogadott.

Elsőre azt hittem, hogy ezt a banyatankot az szomszédom felejtette kint, aki
amolyan spájzféleségnek használja a pincéjét. Még rá is csodálkoztam,
hogy ez éppen olyan, mint az enyém. Ez persze nem is csoda, hiszen
ez az. No de, hogy miért toltam be ide hátra, na arra nem jöttem rá.
Talán az lehetett az ok, hogy valahol mélyen nyomja a lelkem a belőle
készítendő gázpalack szállító kocsi, mint egy újabb el nem készült feladat.
Márpedig ennek is meg kell lennie záros határidőn belül. Ez konkrétan annyit
tesz, hogy csak akkor fogok rámozdulni, ha fogyóban érzem a palackban a gázt.

Mivel még nagyon fiatal volt az idő, nekiálltam és visszapakoltam a ládikákba
azokat a szerszámokat, melyekkel az előbb még a többi polc volt eldugítva.
Aztán persze nem győztem forogni, meg lamentálni rajta, hogy akkor most
(illetve természetesen csak majd) ide készítsek fiókokat, vagy inkább
a szerszámos polc alatti részt fiókozzam be? Amennyi deszkám
itt van, ez akár még mindkét helyszínnel is megeshet!

Ez az amerikáner úgy került képbe, hogy ez már a második példány volt, melyet
a mai napon találtam. Persze tudtam róla, hogy néhány éve vettem egyet
a piacon, de a másikra, amit még Bikki bácsitól kunyiztam el a József
központban, arra már nem nagyon emlékeztem. Na most amit a képen
látunk, az a jó. A Jani bácsitól megszerzett példány viszont annyira lelakott,
hogy nem is értem, hogyan lehet egy szerszámot olyan szintre lepusztítani. Mert
ugye ahhoz, hogy egy ilyen amerikánernek szemmel látható mértékben ütni
kezdjen a tokmánya, na ahhoz minimum autóval kell rajta áthajtani!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.