A boltból hazafelé jöttömben végig azt mantráztam magam elé, hogy most már aztán tényleg el kell készítenem azt a még rengeteg évekkel ezelőtt megálmodott forrasztópadot, melyet az asztalom felületének megóvása érdekében találtam fel. Zavaros gondolataim a fejemből valószínűleg tényleg kihallatszottak, mely nem különösebben szokatlan tényre abból következtettem, hogy mikor a macskák mellett a bicajommal elsuhantam, azok a forrasztópad megépítéséről szövögetett terveim hallatán oly látványos hitetlenkedésbe kezdtek (ez nem építi meg), hogy ezekhez a lesújtó tekintetekhez egyszerűen képtelenség bármit is hozzáfűzni.

   Arra pláne nincs értelmes, akarom mondani elfogadható magyarázat, hogy miért kellett a szemetet a ház mögötti kertbe halmozni. Elvinni mondjuk idővel elvitték,
csakhogy az elszállításuk után előkerült egy újabb doboz.

   Épp mint ahogy a régiféle, vagyis még nem papírból (konkrétan laminált farostlemezből), hanem keményfából készült parkettához való szegélyléceket is, melyeket természetesen rutinosan azonnal felkötöttem a biciklire. Hogy az amúgy vadonat új, vagyis még sosem volt bennük egyetlen szeg sem állagú szegélylécek miért az OBI hátsó bejáratánál lettek kidobva, arra mondjuk nem jöttem rá, de nem is érdekelt, hiszen épp elég volt nekem egyszerűen csak örülni, hogy ingyen van.

   Mióta elhoztam őket (vagy úgy két éve), ahányszor csak találkoztunk, mindig megígértem nekik, hogy majd mindjárt bekeretezek velük egy csempét. Na most találkozni a sötétben úgy szoktunk (mert ugye a bicaj ide történő betolásához nem gyújtok villanyt), hogy nekik megy a bicikli, mely fizikai behatást a lécek (a frászt hozva rám) hangosan eldőlve szoktak honorálni.

   Ezek itt négyen még véletlenül sem a készülő forrasztópad szegélylécei, hanem az esztergához szükséges alkatrészek. Konkrétan arra valók, hogy ezeket a gépágy sínjeibe tolva, hozzájuk tudjak rögzíteni valami kiegészítőt.
   Hogy minek mutatom őket? Nos azért, mert miután ezekkel megvoltam, még két nap sem kellett hozzá, hogy végre leessen a tantusz! Már úgy értem napok kellettek hozzá, hogy tudatosuljon, miszerint innentől kezdve magam is képes vagyok nútolt léceket készíteni. Mint az tőlem már-már természetes, továbbra sem kapkodtam el a dolgot. Mert ugye minek bármit elsietni, mikor halogatni is lehet?

   Többszöri nekifutásra ezt a két kiváló alanyt sikerült a meglehetős tömegből kiválasztanom, melyek közül nemcsak a formája, hanem már csak a tetszetős színe miatt is egyértelműen a márványmintásat láttam esélyesebbnek.

   Bár a csempét bekeretezni egyértelműen nem kellett mind, de miután az összes szegélylécet elhoztam a bicajom mögül, azokat alaposan megszemlélve, azt sikerült róluk szomorúan megállapítanom, hogy egyrészt csak egyetlen legalább úgy ahogy egyenes példány akad közöttük, másrészt majd még annak is le kell vágnom a szélét egyenesre. Ezt nem úgy kell érteni, hogy keresztben (amúgy sajnos úgy is), hanem úgy, hogy hosszában, mely feladat elvégzésére épp megfelelőnek látszott ez az apró körfűrész. Az anyagtámasz és a fűrésztárcsa közötti távolságot, valamint egyben a párhuzamosságot is, egy valaha fúrósablonnak gyártott alumínium sínnel állítottam be.

   Már épp kezdtem azon gondolkodni, hogy az ilyen, valamint ehhez hasonló feladatokra le kellene gyártanom egy milliméterenként növekvő méretű lécsort (léc sort), mikor szerencsére még éppen idejében (vagyis az elkészítése előtt) eszembe jutott, hogy a feladatra bőven megteszi egy csigafúró is, melyből ugye mindenféle méretűek vannak.

   Bár csak egy kevéske kell belőle (azt hiszem a tűreszelők tartójához), attól én még begyűjtöttem egy egész vödörnyi fűrészport. Már csak azért is, mert végre eszembe jutott, hogy mivégre került (természetesen még valamikor hónapokkal ezelőtt) a bicaj mögé ez az átlátszó vödör.

   A gépágyba szóródott fűrészpornak mondjuk nem örültem annyira, mint amennyire az előbb a vödörbe kanalazottnak, ami jelenség mindjárt két újabb problémát, illetve projectet is felvetett. Míg a probléma a pincei porszívóm halála, illetve pótolatlansága, addig a gépágy sínjeire tehető fedőlap elkészítése egy újabb farigcsálós cikk témája lesz. Na ez az a jelenség, amivel az utóbbi időben egyre jobban kezd megtelni a hócipőm!
   Mert ugye most is mi történt? Végre megemberelem magam, vagyis nekiállok egy régi projektet egésszé kerekíteni, mire fel sem az nem készül el (már úgy értem, hogy ez a cikk ennél a pontnál újabb napokra félbemaradt), sem az amit még csak most találtam ki! Mindezt úgy, hogy a jelen cikk a farigcsálós témájúak sorában a tizenötödik, míg maga a téma már majdnem 130-ig van beszámozva. Vagyis mióta a forrasztópadot kitaláltam, megépítettem több mint 100 más egyéb okosságot, de még mindig nem látszik a sor vége! Mondjuk a barkácsolás - mint hobbi - már csak ilyen.

   Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudtam volna a hosszú lécet (ami ugye egy parkettaszegély darabja, ráadásul hosszában végigfűrészelve) két-két egyforma szakaszra vágni. Miután a négy léc összeillesztésével elakadtam (ráadásul olyan szinten, hogy nem sok híja volt a megtaposásuknak), gondoltam megnyugtatásomul keresek valami ehhez képest végtelenül egyszerű feladatot.

   Néhány kósza perc elteltével (mikor is sikerült végre a rendszert pofára fordítva is összeállítanom), mindjárt megéreztem, hogy ez így nem lesz jó. Már úgy értem azért nem, mert bár az eredeti terveimben az szerepelt, hogy a léceket a csempéhez sziloplaszttal fogom rögzíteni, az ha tologatom a keretet az asztalon, rugalmasság ide vagy oda, nem sokáig fog tartani. Hogy ez ne így legyen, konkrétan ne a keret érjen le az asztalra, kell bele ide alulra egy darabka laminált padlócsík.

   Bármilyen hihetetlenül hangozzék is, azonban tényleg úgy van, hogy a laminált padló kiadja a 182x291-es méretet. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy az egyik oldalából épp csak a kötődő részt kell levágnom.

   Nos azért, mert az elektromos szerszámletevős polcra már végképp nem fért oda. Kéne keresnem valami ládát vagy vödröt a fadaraboknak, a többit dolgot meg vagy vissza kellene tennem a helyére, vagy nyitnom kellene minden egyes félbehagyott projectnek egy saját fiókot, vagy polcot, esetleg dobozt, melyek persze már megint nem férnének oda sehova.

   Azért hagytam egy kicsit lötyögősre, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni az összeszerelési sorrendet. Vagyis egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mi kerül fel a csempére elsőnek. Már úgy értem, hogy a keret-e, avagy a hátlap.

   Mint az a jobbra látható (elismerem alig felismerhető) mérőszalag asztalon történő állomásoztatásából sejthető, ha nem is most, de idővel ő is be fog kerülni a szétszedtembe. No de most nem róla van szó, hanem arról a dobozról, melyben a laminált padló hátára való anyagot őrizgetem.

   Mikor ezekeket a komor színű anyagokat már ki tudja hol megtaláltam, nagyon megörültem nekik, mondván ezentúl bőven lesz itthon filcem (például magnóhoz kuplungba), mire fel a párom undokul felvilágosított, miszerint ez nem is filc, hanem polár, vagyis kabáthoz való bélésanyag. Mivel a filcről sem tudtam, hogy miből van, meg erről a polár nevű anyagról sem tudom, így nekem aztán olyan mindegy, csak karcolja össze az asztalt!

   A mindenféle ragasztásokhoz és festésekhez később kidobható háttérül használt újságpapírokkal az a különös helyzet, hogy vagy mindent elborítanak, ekkor idővel mérgemben repül a pincéből az összes, vagy miután az előbb vázolt ténykedésem végre megtörtént, egy fecni sem akad belőle a pince előtti linóleumon akadályként elhelyezett munkapad mögött, amin aztán mégiscsak átmászva jöhetek ki papírért ide az előtérbe.
   Valamint itt kívánom megjegyezni, hogy épp a bicajjal szemben, vagyis egy meglehetősen jól látható helyen vannak a polcon azok a földdel teli fagylaltos vödröcskék, amiket virágcserépnek használok. Ezt csak azért írtam, mert már napok óta készülök lejönni, majd feltölteni egy vödröt földdel, csak eddig még sosem volt hozzá kedvem. Vagy mikor itt voltam? Akkor egyszerűen elfelejtődött. Most meg tessék, itt van előttem, csak úgy egyszerűen készen...

   Ami aztán megkapta nehezéknek a munkapadra tehető díszburkolatot, majd arra a kisebbik Bosch fúrógépet tartalmazó állványt. Most az jön, hogy várok vele egy kicsit, aztán már állíthatom is össze!
   Na most másnapra (vagy valamelyik másik napra) két dolgot kellett kitalálnom. Míg az egyik dolog az volt, hogy vajon milyen sorrendben érdemes az alkatrészeket összeilleszteni, addig a másik az, hogy mégis mi a csudával fogassam őket össze, legalább addig, míg kitérhálósodja magát a sziloplaszt.

   Ehhez képest másnapra mindössze annyit sikerült megálmodnom, hogy le kell lakkoznom a keretet, különben nemhogy a páka, de már a koszos ujjam is nyomot fog rajta hagyni, ami aztán a csupasz fáról már nem is lesz letörölhető.

   Kezdetben még úgy volt, hogy fogok egy hatalmas fadarabot, amire készítek négy darab sarokvasat (persze bőven elég lett volna fából), melyek között aztán nem tud szétesni a konstrukció. Erre a valamire természetesen csak addig lett volna szükség, míg köt a ragasztó.
   Már épp nagyban ott tartottam, hogy az előtérben nézegettem a fadarabjaimat, mikor is kiszúrtam köztük a képen látható (ki tudja miért oda került) virágkötöző drótot. Na most ha ezzel körbekerítem a szegélylécet, mivel azon van egy vájat, amiben ezt nyugodtan megtehetem, a száradás idejére a puszta drót is képes lesz összetartani a konstrukciót.

   Hogy ne akkor kelljen vele foglalkozni, mikor épp azzal szórakoztat, hogy apró elemeire akar hullani a kezemben a konstrukció, a kellő helyeken előre megtörtem a huzalt, ami amúgy vasdrót.

   Bár a mahagóni színű parkettafugázó színben egyértelműen jobban illik a fához, én valamiért mégis a szilikont választottam. Mint az jobbra látható, satuba fogtam a szegélylécet, majd a kinyomóval húztam egy vékony csíkot az aljára. Az alját nem csak úgy kell érteni, hogy a horony aljára, hanem úgy is, hogy a horonynak arra a szélére, ami majd alul lesz. Mindezt azért, hogy mikor majd a ragasztó a fadarabok csempe széleire történő felnyomásától kitüremkedik, akkor ezt lehetőleg ne felül tegye, hanem alul, ahol a polár béléssel ellátott laminált padlótól nem fog látszani.

   Egy kicsit ugyan felül is kijött a ragasztó, de azt simán le fogom tudni onnan vágni egy tapétakéssel. Már úgy értem, hogy majd valamikor később, mikor már biztosan megszáradt. Már csak azért is, mert a szilikonnal mindenképp jobb akkor foglalkozni, mikor már nem ragad.

   Ez a vasdrót olyan jól fogja a léceket, hogy akár örökre itt is maradhatna. Ehhez persze az kellett volna, hogy a lécek ragasztóval történő összemaszatolása helyett helyet csináljak a drótnak. Már úgy értem egy olyan vájatot, amibe valahova alulra begyűrhető. Ha szépen kiegyenesítettem volna, akkor ráadásul még jól is mutatna a körbefutó vékony fehér szegély. Ezeken a dolgokon mondjuk nem sok értelme van lamentálni. Már persze csak így utólag. Mondjuk ha szeretnék belőle gyártani egy másikat, akkor persze... Hát persze...

   Miután az elkészült forrasztópadot letettem a hallban található asztalomra, majd próbaképp rádobtam szegény Mousy porszívóm teljesítmény szabályzóját, valamint melléjük tettem a Weller pákát, mindjárt megállapítottam, hogy ezt a projectet még valamikor az asztal újkorában kellett volna összehoznom. Mert ugye most már mit sem segít az asztalról időközben felégetett lakkon. Az asztalomon a dolgok amúgy nem a megvilágítás miatt sárgák, hanem amúgy is azok. A forrasztópad meg ugye eleve sárgásbarna színű alkatrészekből áll

   A színhelyességet ellenőrizendő, zárásként rátettem egy kék és egy piros nyelű csavarhúzót, majd mikor ezzel a képpel végeztem, egyből azt kezdtem el keresni, hogy hol lesz a forrasztópad helye. Idővel valószínűleg be lesz állítva a könyvek közé, vagy tolva az asztalomon található pulton a telefon mellé. Ez persze már olyan mindegy, hiszen a lényeg az, hogy már ez a kellék is kész. Hogy aztán ez mennyiben fogja elősegíteni a pákázós barkácsolást, az a kérdés még nagyon a jövő zenéje. Mármint azért, mert előtte még annyi, de tényleg annyi más fontosabbnak érzett dolgom van, hogy azokat még felvázolni sem állok neki...