Hevederzárat farigcsálok a pinceajtóra
(kilenc éve húzódó project)

A lakatot szeretném kiváltani. A feladathoz szükséges hevederzárat még valamikor
2010-ben megvettem. Szóval ez nekem egy meglehetősen régi, és ha lehet ezt így
mondani, ez még a meglehetősnél is jobban elhanyagolt álmom. Alapvetően
három oka van, hogy most miért álltam neki. (hogy eddig miért nem, arra
egy kicsit több mint három) A lakat kiváltásának okát egyrészt az adja,
hogy baromira idegesít, hogy nem lehet egy kézzel kinyitni. Ez a jelenség
olyankor tud rettenetesen bosszantó lenni, mikor van az ember kezében valami,
amit nem tud, vagy nem szeretne letenni. A második ok a majd tíz éve
félbehagyott project tudatának nyomasztó hatása,
míg a harmadik a biztonság.

Az ajtót belülről megtekintve természetesen látom, hogy a biztonságot jelen
esetben sajnos erősen idézőjelbe kell tenni. Hogy ér-e valamit a hevederzár,
azt betörője válogatja. Mert ugye vagy be fog törni, mert még tapasztalatlan
és azt hiszi, hogy a hevederzár mögött biztosan van valami értékes. Vagy
nem fog betörni, mert már tapasztalt és tudja, hogy nem éri meg a
kockázatot az ajtó lerombolásával járó nem kevés zaj.

A négyzet alakú farostlemez mögött egy zárbetét lakik. Valahol mélyen elásva még
őrizgetem a hozzávaló kulcsot. Mikor csak ezzel volt bezárva az ajtó, akkor egyszer
úgy törték fel a pincét, hogy még csak észrevehető nyomot sem hagytak. Egyszerűen
megfeszítették annyira, hogy kiakadjon a zár nyelve, aztán meg ugyanezt vissza is,
hogy még nyoma se maradjon, hogy itt jártak. Ekkor tűnt el a pákatrafónk párja,
amit Apukám nekem szánt mikorra felnövök. A teljes elektroncsőkészletünk
is kikerült a tulajdonunkból, illetve néhány műszernek és hangszórónak
is lába kelt. Engem az egészben leginkább az bosszantott, hogy
éppen ekkor építettem egy viszonylag komolyabb csöves
erősítőt, amit mikor máskor kellett volna felcsövezni.

A sárga doboz és a kék szatyor közt ami csillog, az a hevederzár. Akár büszke
is lehetnék rá, hogy egyből megtaláltam. Arra mondjuk kevésbé, hogy ez
a polc lenne a ritkábban használt szerszámok helye, melyek helyett
természetesen van itt minden, kivéve talán bármiféle szerszámot.

A zárhoz való összes anyag, már vagy tíz éve punnyad ebben a dobozban.

A hosszú csík a hevederzár, míg a cipőorrok mögötti bordó kabáttal eltakart pocak
a szerző. Mielőtt lejöttem volna, akkor még azért imádkoztam, hogy a zár
átérje keresztben az ajtót. Most meg azon pörög az agyam, hogyha
szerencsém lesz, akkor talán nem lesz hosszabb a kelleténél.

Akkor ennyit mára a szerencsémről. Merthogy az a négyzet keresztmetszetű oszlop,
az már rég nem az ajtó, hanem az bizony a kerete. Ilyenkor valahogy mindig
megérzem, hogy akár tetszik, akár nem, hamarost fűrészelni fogok.

Mindeközben a másik oldalon is öt centivel hosszabb, akarom mondani rosszabb
a helyzet. Na mikor van kölcsönadva a flex? Természetesen most! Mondjuk ez
a zártszelvényt nem olyan erős anyag, szóval semmiből sem fog
tartani lecsapni a két széléből a keretes fűrésszel.

A hevederzárat szétkapva (mindössze ebből a három darabból áll) megállapítható,
hogy szerencsére hagytak benne némi rugalmasságot a hosszát illetően. Egyrészt
bentebb lehet tolni a zárnyelveket, másrészt pedig akár le is lehet belőlük vágni.

Ezt itt elsőre nem sikerült fordítva beszerelnem, mert nagyon adta magát, hogy hol
van a zárbetét rögzítésére szolgáló lyuk. Azért lett olyan fura a mondat eleje, mert
arra szerettem volna vele utalni, hogy a zárbetét pozícióját nem lehet machinálni.

Amennyiben így szerelem be a zárat, akkor kell alá egy plusz
csík fából, különben nagyon kilógna az ajtó síkjából a zár.

Ha meg így szerelem be, akkor vékonyítani kell az ajtón. Szerintem nem így fogom
beszerelni, mert egy darabka lécet odatenni az ajtóra keresztben, az a faragáshoz
képest smafu! Én meg olyan nagyon azért nem szeretek feleslegesen dolgozni.

Kéne még az ajtóra kívülről egy csík, ami legalább azt a rést eltakarná, ahol most
a lakat van. A képen keresztben átvonuló alumínium színű csík, egy a célra
éppen megfelelő szélességű, valamint hosszúságú alumínium csík. Ez
a kép amúgy az útszóró sós pincében készült, és a valóságoshoz
képest el lett forgatva 90 fokkal. Az égnek álló kerék pedig
egy koszlott fűnyíró része, amit Laci szomszéd bízott rám
mindössze két napra, még vagy úgy jó tíz évvel ezelőtt.

Ez a kép szintén ugyanott készült. Fadarabokat látunk rajta, köztük újságpapírba
csomagolt valamivel. Emlékeim szerint a valami, az két szál enyhén rozsdás
2x2-es zártszelvény. Ha csak egyet is sikerülne belőle beépítenem a zár
mögé függőlegesen, akkor meg tudná akadályozni, hogy keresztben
el lehessen törni az ajtót. Mondjuk ezt lehet, hogy nem fogom
megcsinálni, mert ha egyszer nekiállt a betörő, akkor
úgysem fogja abbahagyni, és még kifordítja
nekem az egész tokot a falból.

Átjöttem ide a másik pincébe, és első betekintésre megijedtem, merthogy nem
láttam a sarokban az évek óta megszokott lomjaimat. Szerencsére mindössze
arról van szó, hogy a múltkor addig jártam le a pincébe, míg csak minden
a helyére nem került. Vagy ha oda azért nem is, hiszen a rend
még távol, de legalább valahova fel a polcra.

Sajnos rosszul emlékeztem, merthogy egy árva
kapupánt csavar sincs ebben a fiókocskában.

Ebben meg pláne nincs! Ellenben a fehér folt képében
megjelenő papírzacskóban hatos anyák vannak.

Hogy legalább ezek a helyükön legyenek, gyorsan átszaladtam
velük ide, az éppen zárfelszerelés alatt álló ajtajú pincébe.

Aztán meg vissza, merthogy elfelejtettem megnézni, hogy megvan-e, pontosabban
szólva megmaradt-e a szobai ventilátor helye. Pontosan a kép közepére való.
Ekkor elkezdtem keresni azt a hatalmas szemetes zsákot, amit porvédőnek
szoktam ráhúzni. Na most annyira rendes ember vagyok én, hogy ott van
mellette. Az a zöld paca az, ami a barna dobozból lóg ki, de csak egy kicsit.
Az A4-es papírkészletem viszont nagyon! Ez a Xerox papír vagy úgy húsz évvel
ezelőtt volt rendszeresítve a néhai melóhelyemen. Mikor egy céges selejtezés
alkalmával megvettem a HP4L nyomtatót, akkor hazahoztam a papírból is
egy dobozzal. Egy 500-as köteget elhasználtam, egy pedig valahol odafent
hever a szobában a polcon bontottan. Vagyis megvan mind az öt csomag, ami
eredetileg a dobozban volt. Hogy mi ebben az érdekes? Nos az, hogy találtam
belőle még két teljes dobozzal! Vajon minek hoztam őket, mikor még ez sem
fogyott el? Egy kicsit később beugrott, hogy mikor egyszer a szomszédban
lakó cégnek szállítottak papírt, akkor ottfelejtettek egyet a földszinten
a lépcsőházban, én meg bedobtam a pincébe a folyosóra, nehogy
átessen rajta valaki. Persze a harmadik doboz
ettől még érthetetlen.

Mint ahogy az is, hogyha egyszer ennyi dobozom van, ráadásul
jórészük feliratozva, akkor mégis mi a csudáért nem
fejeztem még be a csavarválogatós projectet?

Nos azért, merthogy még nincs fent a falon az a polc, amire a csavaros dobozok
egy része kerülne. A jelen képen még az látszik, ahogy nincs ott a polc.

Természetesen a polc anyaga megvan, a felszerelési helyétől mindössze két méterre,
nekitámasztva a falnak. Ezt sem kapkodtam el, hiszen ez is itt van már vagy öt éve.

Második menet
(csinálok is végre valamit, nem csak keringek)

Több évtizeddel ezelőtt, mikor megerősítettem a lakás bejárati ajtaját, a zárboltban
az eladóval történt beszélgetésem hatására vettem egy apró csomagocskát, amit
azóta is őrizgetek. (az éppen nyitott szortimentben lakik a bal felső sarokban)
A zacsiban két darab egymásba forduló réz bigyó van, mely alkalmatosságot
arra találtak ki, hogy ne lehessen kiemelni a helyéből az ajtót. Vagyis ezek
az alkatrészek az ajtót a függőleges mozgathatóság ellen rögzítik. Illetve
csak rögzítenék, merthogy nem építettem be őket. (felesleges volt, mert
egy bejárati ajtót nem lehet megemelni a tokjában) Gondoltam hátha most
jött el az idejük. Biztosat nem tudok mondani, mert fogalmam sincs róla, hogyan
áll a tokjában a pinceajtó. (megemelhető-e) Illetve arról sincs emlékem, hogy
egyáltalán levehető-e a zsanérja. Azt viszont egészen biztosan tudom, hogy
úgy tíz perccel ezelőtt úgy bezabáltam, hogy ha én magam azért még nem
is, de a vérnyomásom már lesüllyedt a pincébe. Úgy voltam vele, hogyha
fel tudok innen tápászkodni, akkor jobb lenne levonulnom a pincébe zárat
szerelni, mint lefeküdni szundítani. Már úgy értem, hogy a hasznosság terén.

Odamértem a zárat az ajtóhoz. Odamértem a keret nyílásához. Lemértem centire
előbb az egyiket, aztán a másikat is. Na most ha elrontom a szabást, akkor sincs
semmi baj, ugyanis a zár nyelve nagyon jól elvan a levegőben is néhány centin
keresztül. Ha meg keveset vágtam le az anyagból? Az sem gond, hiszen legfeljebb
le kell belőle vágnom még egy darabot. Persze ez azért nem ilyen egyszerű, mert
ha túl sokat vágok le a zártszelvényből, akkor szerencsétlen esetben annyira ki
lehet belőle tolni a kulcs forgatásával a nyelvet, hogy kibukik. Kiesni persze
nem tud, de ha elakad a visszafele úton, akkor nehéz lesz kinyitni az ajtót.

Mivel nincs itthon a flex, ezért elsőnek a keretes fűrésszel mentem neki
az anyagnak Miután rájöttem, hogy azt percekig tologathatom
mire átvágja, ezért inkább bevetettem a dekopír gépet.

Csiszolásra is megteszi a flex helyett a szalagcsiszoló. Aztán belegondoltam,
hogyha itthon lett volna a flex, vajon azzal vágtam volna-e az anyagot.
Egészen biztosan nem, mert utálom, ahogy szikrázik alatta a vas.

Mivel a zártszelvénybe nem fért bele a csiszológép, ezért a belső éleket reszelővel
voltam kénytelen lesorjázni. Ipari tanuló koromban fél éven át tanítottak reszelni.
(megjegyzem ez nem volt egy sikertörténet) Előtolultak a régi "szép" emlékek.
Úgy elküldött az oktató reszelőzsírért, hogy amennyi affinitásom
nekem a fémmunkákhoz volt, még örültem is neki!

Nagyon úgy néz ki, hogy hiába szálltam alá a pincébe a vérnyomásom után, ez
szemernyit sem javított az álmossági szintemen. A képen látható vasdarabot
ugyanis már sokadjára fogom oda (vagy egy kicsit lentebb, vagy kintebb,
esetleg bentebb), de még mindig nem látom át, hogy akkor ez
így most jó, vagy épp készülők bakot lőni?

Mintegy tíz perc (mindenféle darabka lécek közötti keringés) után úgy döntöttem,
hogy a feladatra éppen megfelelő lesz a már semmire se jó méretű pozdorjacsík.
Természetesen nem csak a zár felszerelése, de a kupi is egyre inkább alakul.
Ilyen esetekben szoktam megtenni, hogy leállok a munkával, és szépen
komótosan mindent visszarakok a helyére. Persze öt perc múlva
minden megint elől van, de legalább elmondhatom,
hogy én legalább megpróbáltam.

Ezt viszont nem próbáltam meg, hanem csak úgy egyszerűen odatettem.
Mivel ránézésre jó lett, oda is fogattam a csíkokat egy-egy csavarral.

Mondjuk semmibe sem tartott kiigazítani az apró hibát. Odatettem egy pillanatra
a fűrészgépet, és már ki is kerültek a konstrukcióból az oda nem illő részek.

Az előbb mindent elpakoltam, mert esélyesnek láttam, hogy feladom
a zárszerelést, és mégiscsak inkább alszom egy jót. Erre fel
eltelik öt perc, és már nagyobb a kupi, mint az előbb!

Odafogtam a helyére a zártszelvényt, átjelöltem az egyik rögzítési pont helyét,
átfúrtam az ajtót, majd felpörgettem az első csavarra az anyát. Mivel nem
volt kedvem jelölgetni, meg le-fel csavarozgatni ezt az izét, a maradék
három lyukat az - egyszerűség jegyében - a zártszelvényen
keresztül fúrtam ki.

Annyira be vagyok álmosodva, hogy szerintem már az is egy kifejezetten
kiemelkedő eredmény volt a részemről, hogy sikerült eltalálnom
a saját pinceajtómat, nemhogy még rajta a zár helyét is!

Mondjuk az igaz, hogy fél centivel el kellett tolni jobbra, ami elkerülhető lett volna,
ha nem szimmetrikusan vágok le a zártszelvény széleiből három-három centit, de
mivel idejében korrigáltam a dolgot, így ez nem számít bele az értékelésembe.

Azt találtam ki, hogy úgy jelölöm át az ajtóra a zárbetét helyét, hogy billegtetve,
pontosabban szólva a domború fejű kapupánt csavarra pozícionálva
odafogom ezt a hengerzár törés esete ellen védő lemezt.

Vaksi is vagyok, meg álmos is, így nem vettem
észre, hogy a kapupánt csavar feje csálé.

Ez persze teljesen lényegtelen, mert egyrészt úgyis ráhagytam a lyukra, hiszen
a törésvédő lemez a zárbetétnél homorú, szóval egy kicsit majd bele kell
mennie (férnie) az ajtóba, másrészt pedig ezt az ócska (néhai szekrény
hátfala volt) lemezt semmiből sem tartott egy kicsit odébbra faragni.

Biztosan öregszem, mert az utóbbi időben úgy meg tudok hatódni mikor végre
elkészülök valamivel, hogy két kézzel szoktam veregetni a vállaimat.

Már csak a zárnyelvek helyét kell kialakítanom.

Odafogtam a lemezt az ajtó tokjához, átjelöltem a csavarok helyét, körberajzoltam
a zár nyelvének helyét, végül oda is csavaroztam a lemezt, majd kipróbáltam,
hogy jó helyre akar-e menni a zár nyelve. Mivel mindent rendben lévőnek
találtam, haladtam tovább a megkezdett úton. Hogy a lemez ne legyen
útban a zárnyelv helyének kialakításakor, kitekertem a felső csavart,
és hagytam lefordulni a lemezt. Szóval ez nincs elrontva, hanem csak
azért mutat úgy, mintha nem ott lenne a lemez, mint az ajtóra szerelt zár
nyelve, mert nem vettem le a lemezt a helyéről. Na ekkor jött Laci szomszéd,
és megajándékozott két darab bim-bam csengővel. Ha már itt volt, természetesen
jól el is beszélgettünk. Na most az az igazság, hogy miután visszatértem az ajtóhoz,
én is meglepődve láttam, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Pedig amúgy de!

A berajzolt vonalra fúrtam a lyukakat, amiket aztán magával a fúróval szakítottam
össze. Bevált az elgondolás, hiszen mint az látható, befért a lyukba a zár nyelve.

Ez az úgynevezett "szépcsavaros" dobozom. (ez mondjuk egy fiók, de ezt most
inkább hagyjuk) Ebben főként bútorbontásból származó csavarokat tartok.
Annyira nem így, azaz ömlesztve kellene lenniük, hogy készülők is őket
szétválogatni. Természetesen éppen úgy, mint ahogy a mai
zárszerelés, ez is egy évtizedes terv.

Hurrá! Kiáltott fel a szerző, mert végre megtalálta a régóta keresett polctartó
elemeket. Ezekkel lesz felerősítve az a polc, amin a csavaros dobozok
lesznek elhelyezve. Vagy ha nem? Most már legalább tudom,
hogy merre laknak. Amúgy négy darab nagyfejű vastag
facsavart kerestem, csak aztán lemondtam róluk.

Mert ugye jelen összeállításban az ajtó tokjára csavarozott vaslemeznek
nem sok szerepe van, hiszen teljesen mindegy, hogy mennyire tartják
masszívan a helyén a csavarjai. Az ellentartást a zárnyelvnek
ugyanis nem a vaslemez, hanem az ajtó tokja adja.

Ezt a papírt összehajtogatva találtam a földön. Gondolom az előbb eshetett le
a polcról, mikor kihuzigáltam a csavaros fiókokat. Kíváncsian hajtogattam
szét, mert érdekelt, hogy kitől kaptam levelet. Ez egyértelműen az én
firkálmányom. Arra is rájöttem, hogy a másik pince méreteit
tartalmazza. A többi ákombákom jelentése viszont
már rég a múlt ködében veszett...

Újra meghatódtam, mégpedig kétszeresen. Merthogy se el nem rontottam, meg ugye
el is készült végre. Mondjuk annak, hogy magamra tudom zárni a pincét, annak
nincs semmi értelme, de ha akarom, akkor ezentúl akár ezt is megtehetem.
A biztonsági szint emelkedéséről legyen elég annyi, hogy ezt az ócska
faajtót minden különösebb erőfeszítés nélkül ketté lehetne törni.
Szóval az lehet, hogy a zár ott marad a helyén, de az ajtót magát
az le lehet róla feszegetni. Persze ezen lehetne segíteni, ha a korábban
mutatott újságpapírba csomagolt 2x2-es zártszelvényeket is idecsavaroznám.
Még el is gondolkodtam rajta, csak aztán egyrészt - mint az már tőlem megszokott -
győzött a lustaság, másrészt pedig semmi értelmét sem láttam, mert ha nekem
kéne ide betörni, akkor én bizony tokostul fordítanám ki a helyéről az ajtót.
Persze az ajtótokot is meg lehetne vasalni, illetve hozzá lehetne csavarozni
a betonhoz, de ez szerintem már jóval túlmutat a jelenlegi lehetőségeimen.

Tettem egy próbát, melynek lényege az volt, hogy mennyire kényelmes kinyitni
az ajtót úgy, hogy közben tartok valamit a másik kezemben. Na most én már
a lifegő lakatot is ki tudtam nyitni (a gyakorlat ugye), de ez így annyira jó,
hogy ismét elérzékenyültem. Mi lesz itt még? Az utóbbi időben annyira
beindultam a farigcsálós projectjeimmel, hogy akár még az is elképzelhető,
hogy megcsinálom végre az állványt a szalagcsiszolóhoz. Mondjuk az lehet, hogy
a körfűrész állványát kéne előbb összeeszkábálnom, merthogy az kellhet a másik
pincébe készülő fadobozok elkészítéséhez is, meg a csiszológép állványához is.
Na tessék! Itt egy újabb eldöntendő kérdés. Ahogy látom, már megint
lesz mire fognom, hogy miért nem csinálok semmit.

Amúgy a zár felszerelése tíz éve még nem erre az ajtóra lett betervezve, hanem
a kép tetején belógó sárgára. Azon aztán tartott volna rendesen, az ugyanis
három réteg deszkából van. Hogy akkor miért nem oda szereltem? Nos
azért, mert az utóbbi időben elszaporodtak a házban az albérlők, akik
természetesen megkapták a pincekulcsot is. Az ismert szomszédjaimmal
szerencsére nincs semmi baj. A bicajt és a kerti szerszámokat például kint is
tartom az előtérben, és eddig még sosem érte őket semmiféle atrocitás. Mondjuk
az egyik szomszéd szokott a kertben útban lévő ágakat fűrészelni, no de csinálja
csak, így legalább nem nekem kell. Amit viszont igenis, hogy nekem kell, az a
képen a munkapadon látható lemez fűrészelése. Ez a darabka anyag évek
óta állt a falnak támasztva a bicajom mögött. Persze csak addig állt, míg
el nem találtam beparkoláskor az első kerékkel. Ilyenkor alul egy kissé
megnyomódik, felül viszont eláll a faltól. Persze ki nem esik, hiszen ekkor
még támasztja az első kerék. No de mikor elveszem a bicajt? (természetesen egy
későbbi napon, rég elfelejtkezve a folyton kihulló lemezdarabról) Olyankor kizuhan
a pince közepére. Persze be is állíthattam volna valami biztonságosabb sarokba,
azonban jobb lesz az úgy, hogy odacsavarozom, felhasználom végre valamire.

Leültem a dobozok mellé, majd válogattam belőlük
tízen akárhány darab teljesen egyforma csavart.

No nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy milyen csavarokkal van
odacsavarozva a látványosan elütő színű lemez. Amúgy ha így haladok,
már csak nyolcvan év hiányzik a teljes pincerácsozat leburkolásához.

A lakatpántot nem szereltem le, hanem az egyszerűség jegyében
nyugdíjba küldtem egy csavar és egy alátét segedelmével.

Az ajtó szélére tervezett, a zárnyelvet és magát az ajtórést teljes függőleges hosszában
eltakarandó alumíniumcsík felszereléséről lemondtam. No persze nem a lustaság,
hanem a teljes értelmetlenség okán. Mert ugye az, hogy az ajtón hevederzár
van, az így is úgy is látszik. Ha a betörő látja a zár nyelvét, attól kinyitni
még nem fogja tudni. Ha meg nekiáll a feszítővassal, az úgyis erősebb
mint a faajtó, meg a fakeret. Mindehhez hozzájön az is, hogy néha órákat
szoktam itt zörögni úgy, hogy senki rám nem nyitja az ajtót. Szóval teljesen
értelmetlen lenne ennél több energiát fektetnem a biztonság kérdésébe.

Meglehet, hogy mindenki más kidobta volna a zártszelvényből levágott három centis
darabkákat, én azonban inkább lesorjáztam őket. Ki tudja mire lesznek még jók?
Én mondjuk nem, de ettől azért még lehet, hogy később szükségem lesz rájuk.

Feltéve az i-re a pontot, lecseréltem a kulcskarikán a kulcsot.

Természetesen az apró mackó őrizte, kifejezetten a pincékhez való
kulcscsomón is megtettem ugyanezt. Itt a vége, fuss el véle!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.