Bár nagyon úgy nézett ki, hogy a rezgőcsiszoló kipofozása már első nekifutásra sikerült, az elért amúgy tökéletes eredmény idővel sajnos az enyészeté lett. Mert ugye szegény gép épp mint a múltkor, újra nekiállt először még csak veszettül kattogni, majd mikor erre már nagyon ráunt, akkor már csak szomorúan búgott.

   Mondjuk amúgy sem találtam a tengelyre illő távtartót. Hogy erre az alkatrészre miért lett volna szükség? Nos azért, mert míg a persely házát a peremén körbefutó kiálló rész megtartja a helyén, addig ilyen részlet a csapágyon nem lévén, az bizony egyszerűen kisétált volna a helyéről.

   Már megint az volt, mint ami történni mindig szokott ha napokat hagyok veszni futni a képek elnevezése és a szöveg megírása között. Vagyis fogalmam sem volt róla, hogy mégis mire utalhattam a "leszedtem" elnevezéssel. Mert ugye leszedve minden le lett a helyéről. Végül persze beugrott, hogy a jobb alsó sarokban látható porszívócsonkra gondoltam, amibe úgy kb. annyiszor akadhattam bele, ahányszor eddig csak kézbevettem a gépet.

   Nem állítanám, hogy nincs fejlődés, hiszen már nem puszta betonon, hanem laminált padlón járok a fáspincében, miközben a szerszámos ládák is megkapták végre a kereküket. No de milyen dolog már, hogy a minap legyártott középpont jelölő vonalzó csak úgy oda van támasztva a szekrénynek? Szerintem nagyon csúnya! Ezen a rémes helyzeten fogok én mindjárt változtatni.

   Mielőtt kipróbáltam volna, mérgemben kiszaladtam az egészen idáig a fűrész tartóján lógó eszterga régi hálózati kábelével a pincefolyosóra, majd ráakasztottam a slag tartórúdjára. Hogy miért nem dobtam ki? Valószínűleg azért nem, mert akkor már mindjárt másnap, de minimum azután kellett volna egy éppen ekkora darabka drót, hogy kivittem a pincéből a szemetet.

   A jelen helyszín rendezettségéről ugyan szó sem lehet, mert ugye mit lóg már ott az a fogtechnikusi maró (amúgy azért lóg, mert még nem készültem el a hozzávaló 42 voltos tápegységgel), valamint a képet már csak utólag a meleg szobában nézegetve jöttem rá, hogy hová sikerült elkevernem a kedvenc favonalzómat. Ezek persze lényegtelen dolgok (illetve majd valamikor máskor intézem el őket), hiszen most csak az a fő, hogy a középpont kijelölő vonalzónak nagyon útban lévő rókafarkú fűrész épp befért a másik alá.
   Itt jött az, hogy már a megoldás kapujában állva, egyszer csak (még ha csak egyszer történt volna meg...) szőrén-szálán eltűnt az előbb már olyan szépen összeállított akasztó. Mivel sem elsőre, sem másodikra, de még csak sokadik körbepillantásra sem lett meg, nekiálltam rendezkedni, amire amúgy igencsak alapos okom volt.

   Mintegy 10 perc után, visszatérve az elvarázsolódott akasztó problémaköréhez, az végül is itt lett meg. No nem arról van szó, mintha eddig nem néztem volna oda vagy húszszor erre az elektromos szerszámletevős polcra, hanem arról, hogy a csavarhúzó nyele alatt úgy nagyjából középen látható, akarom mondani így felülről nézve egyáltalán nem látható akasztónak micsoda rejtőzködési képességei vannak.

   A csupasz tokmányba fogott fúrószár úgy került képbe, hogy a törékeny anyag okán nem mertem géppel nekimenni a vonalzókon található lyukak kibővítésének. Mindeközben maguk a vonalzók úgy, illetve azért, mert eszük ágában sem állt megcserélhetőnek mutatkozniuk a szekrény oldalára akasztott igen masszív fémvonalzóval, ami amúgy egy alumíniumból készült bútorláb.

   Miután megkapták a nagyobb lyukat, azonnal csereszabatossá váltak. Amit még a lyukakon felül megkaptak, az a már ki tudja mióta ígérgetett alkoholos lemosás, mert ugye így, összefirkált jelölésekkel, az öregecske szemeimmel már hajlamos vagyok belekeveredni a milliméterekbe. No nem mintha jól látva őket nem tévednék hatalmasakat...

   Miután a fém és a műanyag vonalzókat megcseréltem, épp odafért a szekrény oldalára a középpont jelölő. A vonalzó természetesen nem azért lett ferde, mert rossz helyre fúrtam a lyukat, hanem azért, mert nem egyenletes a súlyelosztása.

   A mai nap zárásaképp leakasztottam a falról a kötözőket, ugyanis kell közülük egy, hogy legyen mivel felkötni a bicajra a holnap megvásárolni szándékozott éppen akciós cserépléceket.

   Valamikor másnap ebéd után, a délutáni pincei feladatok egy amolyan könnyed megnyitásaként, a szokásos földszitálás következett. Akarom mondani jelen esetben csak következett volna, ha a boltban a legolcsóbb palántaföldet veszem. Már úgy értem, hogy ez már eleve így volt a zsákban, szépen átszitált állapotban.

   Míg a képbe alulról ferdén belógó cserépléceknek találtam helyet az útszóró sós pincében, addig a fadarabok között ücsörgő Signal rádiónak és az órabelsőknek még csak nem is kerestem! Bár tudtam, hogy ma a flex kapcsolójának kipofozása lesz a főtéma, de attól még keringtem előtte egy szokásos hatalmasat, amire amúgy nagyon is szükség volt.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert például pusztán ócska fadarabból annyi volt a pincében, hogy a végén már nem is az előtérben található apró fadarabos vödörbe kerültek, hanem a tüzelnivalók közé. Aztán akadt még szerszámból is rengeteg, ami nem volt a helyén. Végül a rendcsinálós terveimet a mindenféle, még az eszterga állócsúcsának forgósításához előszedett csavarok helyrepakolásakor adtam fel. Visszatérve a flexre, tudod mi vele a baj? A kapcsolóján felül az, hogy alapvetően szar.

   Ez részemről nem holmi túlzás, hanem annyira komoly tény, hogy a piacon rakásszámra áll az úgynevezett Tesco gazdaságos szerszám. Mondjuk nem az a hülye, aki ezeket a vackokat gyártja (mert ugye neki biztosan megéri), hanem az, aki az ilyen szarokat (a mindenütt olvasható negatív tapasztalatok ellenére) valamiért mégiscsak megveszi.

   Miután a frissen mosott kesztyűket tartalmazó vödröt az előtérben történő, még számomra is céltalannak tűnő bóklászásom közepette kis híján sikerült felrúgnom, gondoltam legyen meg ez is. Már úgy értem, hogy odaültem melléjük, és mindet vissza gyömszködtem a kesztyűs fiókba.

   Mivel úgy éreztem, hogy fázok, ezért egy amolyan újabb bemelegítő feladatként aprítottam némi tűzifát. Bár ez felülről nézve nem látszik, attól még a szatyorban jórészt aprófa van, melynek hasogatásával egyrészt szépen telik az idő, másrészt engem mindig alaposan átmelegít.

   Bár tudtam róla, hogy a mai főfeladatom a flex kapcsolójának kipofozása, attól még nekiálltam mindenféle apró kiegészítőket készíteni az esztergához. Hogy miért kell a kapcsolót kipofozni? Nos egyrészt ugye azért, mert gyárilag szar, másrészt pedig azért, mert a múltkor (hogy egyáltalán be lehessen kapcsolni) kivettem belőle a bekapcsoló gombot visszahúzó rugót. Hogy ezen utóbbi állapot miért ítéltetett általam veszélyesnek? Nos azért, mert így a flex hálózati kábelének végén fityegő villásdugót a konnektorba bedugva, előadódhat az az igencsak kellemetlen helyzet, hogy a gép a kapcsoló bekapcsolt állásban történő ácsorgása okán egyből elindul. De akár még az is előfordulhat, hogy nekem magamnak sikerül - mondjuk egy jól irányzott rúgással - a földre fektetett gépet teljesen véletlenül, akarom mondani óvatlanul bekapcsolnom.

   Ez amúgy, ha nem is a flex, de az eszterga esetében a minap egyszer már meg is történt. Valahogy így álltak a hátam mögött a gépek (csak akkor persze az összes trehányul bedugva), mikor a munkapadra helyezett témát egy kissé távolabbról akarván fényképezni, óvatlanul hátraléptem, s telibe rúgtam az eszterga apró kapcsolóját. Komolyan mondom, hogy egy pillanatra megállt bennem az ütő, de szerencsére nem a flex szabadult el. Na ezért ugrok ma neki (a szokásos halogatós életvitelemmel ellentétben) a flex kapcsolójának.

   Nyitásképp letettem a gépeket egymás mellé, s ami részletüket így kívülről nézve egyáltalán csak lehetett, azokat mind összehasonlítottam. Ezek ketten annyira tesók, hogy le sem tagadhatnák!
   Ez jelen esetben azért fontos, mert az amúgy jól működő kék színű gép már-már megtolhatatlan bekapcsoló gombját le szeretném cserélni a leégett sárga gépből kiszedett, amúgy hibátlannak tűnő feketére.

   Ez pedig egy már gyárilag használhatatlan állagú, úgynevezett Tesco gazdaságos fúrógép belseje. Hogy ezt miért szedtem szét, mikor már ezer éve is láttuk? Pláne a minap is a flex bemutatásával együtt? Nos azért, mert egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy vajon áttehető-e a fúrógép motorjának állórésze a flexbe. Bár a külső méretük nem egyezik, de amúgy igen, négy apró távtartó beépítésével áttehető.

   Ez itt a sárga színű gépből kiszedett bekapcsoló gomb, ami valami olyan elképesztően szánalmas minőségű, hogy ráment vagy 10 percem, mire legalább a nagyja sorját sikerült róla levakargatnom.

   Majd miután ezzel végeztem, nekiálltam és ami a kék gépen a kapcsolónak csak útban volt, azokat a vállakat és pöcköket (meg persze belülről is a sorjákat) mind levakargattam.

   Mikor itt tartottam a szerelésben, egyszer csak hangosan kimondtam azt az amúgy szerintem teljesen érthető óhajomat, miszerint: Csak most ne nyissa rám az ajtót senki! Mert ugye nekem ebből a rakat alkatrészből legalább egy működő flexet össze kellene raknom.

   Bár elsőre nagyon úgy nézett ki, hogy a flex hengeres házának távolabbi végén található rugós vezetékeket nem lesz egyszerű feladat felpattintani a szénkefék érintkezőinek vájataira, ez azonban mindkét drótvég esetében elsőre sikerült.

   Hanem egy másik, amúgy nem sokkal későbbi napon, már idefent a lakásban. Bár úgy dereng, hogy van multiméter a pincében is, de azért csak kényelemesebb az asztalnál ülve méregetni, mint odalent a pince hidegében.

   Nyitásképp kivettem a leégett flex motorjának állórészéből az egyik tekercset, majd azon kezdtem el agyalni, hogy nincs ez olyan bonyolult, hogy újra ne tudnám tekercselni. Ez persze nem fog megtörténni, hiszen épp itt van a kezem ügyében a fúrógépből kiszedett motor állórésze, ami - jelenleg legalábbis - még ép.

   Ez itt a frissiben vásárolt (vagyis vadonat új) Tesco gazdaságos flex bekapcsoló gombja, amin annyi a sorja, hogy nincs rajta mit csodálkozni, hogy nem hagyta magát tologatni. Ráadásul nemcsak sorjás, de még hibás is, ugyanis ez a forma sehogyan sem passzol a flex házához. Ez annyira így van, hogy ezt még csak meg sem próbáltam meggyógyítani. Amúgy nem ártott volna, azonban terveim szerint ez a gép nem úgy lesz kezelve, mint ahogy amúgy a flexeket szokás. Na ezt majd akkor mutatom meg, ha egyszer (remélem még ezen cikk keretében) odaérek.

   Hogy a motornak melyik lába hová való, már úgy értem, hogy a 6 szál vezeték közül melyik melyikkel kötendő össze, azt természetesen nem a hálózatról, hanem a tápegységemről járatva kísérleteztem ki. Jelentem alássan 40 voltról, ha nem is valami határozottan, de azért már egészen szépen forog.

   Mivel még finoman szólva sem bíztam a munkám eredményességében, szó szerint sajnáltam a géptől a beleépített alkatrészeket. Mert ugye ha nem lesz használható, akkor mekkora pazarlás már az a kétszer másfél centi zsugorhüvely?
   Miután összeszereltem, majd a puszta motort (már úgy értem, hogy tárcsa nélkül) immáron hálózatról járatva is teszteltem, az jött ki eredményül, hogy bár az új állórész egy centivel rövidebb, mint amekkora a régi volt, de mivel a többi adata stimmel, természetesen csak fülre ellenőrizve, de úgy forog a motor, mint ahogy a másik ugyanilyen gépé. Szóval most már csak le kell vinnem a helyére, majd bele kell szerelnem az állványába. Majd mutatom...

   Mi az, hogy mi ez? Ez kérlek négy olyan fadarab, melyekre valaki mackókat ábrázoló életképeket kasírozott. Hogy honnan kerültek elő? Ezt most így hirtelen nem tudnám megmondani, az időpontban azonban biztos vagyok. Már úgy értem, hogy akkor estek ki valahonnan, mikor a minap rendcsinálás címszóval mondhatni felforgattam az egész fáspincét. Hogy minek tettem ki őket az előtérbe?

   Mivel az előző helyszín nem tetszett, kinéztem magamnak ezt. Mivel végül ez sem nyerte meg tetszésemet, nekiálltam és ahol csak akadt egy kevéske szabad falfelület, arra mind odapróbálgattam a mackós képeket.

   Már majdnem a bejárati ajtó lett a befutó, mikor valahogy sikerült megéreznem, hogy ha rászerelem a táblaképeket, akkor olyan nincs, hogy azokba idővel valaki bele ne akadjon. Kivéve persze ha mindet a zsanérok közelébe szerelem. Már úgy értem, hogy egymás alá, mert akkor már szinte csak szántszándékkal lehetne nekik menni. No de mit kockáztassak, mikor ha sokadikra is, de végül azért csak beugrott a tuti megoldás.

   Már majdnem nekiálltam lyukakat fúrni a képek sarkaiba, mikor szerencsére még éppen idejében beugrott, hogy az asztal lapját alkotó bútorlap belül üreges, ráadásul a lapjait vékony farostlemezek alkotják. No nem mintha ne tartanák meg a farostlemezbe tekert lemezcsavarok ezeket a kis semmi súlyú képeket...

   Kezdetben még úgy volt, hogy nagyon nehezen fogom tudni magam lekötni arra a negyedórára, míg a Pálmatexből kipárolog a hígító, de aztán úgy elment az idő az apró dolgok helyrerakásával, hogy egy kicsit még túl is szaladtam a félórán.

   Hogy aztán később is fogok-e emlékezni rá, hogy a mindenhonnan összegyűjtött kósza biteket a pincei akkutartó egyes ütemében fülesített apró faládikába sikerült elrejtenem, az egy jó kérdés!

   Azt viszont már igenis hiányoltam, mikor az állványt a polcról levéve, abba épp nem volt belefogatva a flex. Mivel most már három működő példányom is van, így nyugodtan lehet az egyikben vágó, a másikban csiszolótárcsa, míg a harmadikban szintén vágó, csak az a gép ugye fixen bele lenne fogatva ebbe az állványba.

   Ezt persze előbb még vissza kellene rá szerelnem. Hogy mégis mivégre a feltételes mód? Jelen esetben nem arról van szó, hogy tegyük fel nincs hozzá kedvem, hanem arról, hogy nem lehet, mert ezen a gépen még azt is elcseszte a gyártó!

   Bár van az állványon ez a tárcsára hajtható műanyag izé, de ebben én valahogy nem bízom. Ettől persze még bekapcsoltam a gépet, majd lehúztam a kart, mire fel a tárcsa egyből elkezdett vágni valamit. Mindezt úgy, hogy épp semmi sem volt az állvány satujába fogatva!

   Amit azért csak kényelemesebb egy állványba fogott motor hajtotta géppel lefejezni, mint mondjuk egy emberi erővel tologatott kézifűrésszel. Már ha viszi egyáltalán a fúrószárat a fémfűrészlap...
   Mutassak valami érdekeset? Na jó, de előbb azért még el is mondom. Szóval az úgy volt, hogy bár a kart még le sem húztam, a bekapcsolt gép azonban ennek ellenére ha nem is nagyon, de egy kicsit azért már alapból szikrázott. No nem a motorja, és még csak nem is az állvány alaplemezén a vágótárcsa.

   Hanem a vágótárcsa a gépre időközben botor módon (vagyis eredeti állapota szerint) visszaszerelt védőburkolaton. (lásd a piros nyilak mutatta részeket) Na itt jött az, hogy meginogtam. Már úgy értem nem sok híja volt, hogy a rengeteg belefektetett munka ellenére a sárga színű Tesco gazdaságos flex végül mégis a kukában végzi.

   Már úgy értem, hogy ez a három csavar, melyeknek fejei ezentúl nem engedik elmozdulni a védőburkolatot a számára kimart vájatból. Mert ugye ha ezek nincsenek itt? Akkor (vagyis eredeti állapotában) a burkolat mindenféle akadály nélkül oda rázódik, ahol épp lenni szeretne. Nekem meg egy szerszám csak ne önfejűsködjön! Már úgy értem, hogy szerintem ebbe a pincébe egy hülye is éppen elég. No de szót se rólam...

   Komolyan mondom, hogy engem ez a flex egyre inkább egy szovjet sci-fiben főszerepet játszó csónakmotorra emlékeztet. Hogy miről szólt az említett novella? Nos arról, hogy úgy kerestek új főmérnököt a gyárba, hogy legyártottak egy rakat használhatatlan csónakmotort, és aki képes volt az összes műszaki szörnyűsége ellenére beüzemelni, az lett a kiválasztott. Ezzel persze még véletlenül sem azt szerettem volna mondani, hogy valamiféle zseninek érzem magam, mert igazság szerint nem sok minden bosszant annál jobban, mint mikor egy szerszám hasznavehetetlen.

   Hogy minek barmoltam bele a tengelybe? (már úgy értem most, az állványba fogott vágótárcsával) Nos azért, hogy mikor majd beleragasztom a nyelébe, akkor legyen mihez kötnie a ragasztónak. Hogy minek nyél egy acélpálcára?

   Annyi tervem van idénre, hogy azokból egyetlen tétel kihúzása már-már meg sem látszik! Pláne úgy nem, hogy még az is be lett tervezve, hogy év végéig az összes listám kivégzem. Ez utóbbi mondjuk egy nagyon merész tervnek ítéltetett, azonban ha mással nem is, de annyi eredménnyel már járt, hogy végre nekiálltam. Már úgy értem, hogy a még csak fel sem írt pincei szerszámaim kipofozásának, és még a felírt dolgoknak is.

   Na most ami még csak fel sem volt írva, és még csak betervezve se, az egy újabb alapos pincei rendezkedés. Rendrakást nem mertem írni, mert a pakolás hatására nem lesz rend, épp csak logikusabb sorrendbe, illetve helyszínekre kerülnek az egyes lomjaim. A ritkán kellő szerszámoknak például egyértelműen itt, vagyis a hátsó polcon lenne a helyük. Valamelyik elsősegély csomagnak meg a bejárathoz közel, hogy ha - ég ne adja - valami baj van, akkor közel legyen a segítség.

   Ezeket a valaha sarokbútort alkotó összetevőket az egyik szomszédtól kaptam. Mivel Ilonka néni pincéjébe épp elkelt volna egy polc, ezért megpróbálkoztam az összeszerelésével, ez azonban a hiányzó összekötő elemek miatt nem sikerült.
   A kudarc egy kissé ugyan elszomorított, de mivel a faanyagok egyrészt kiválóan megfelelnek mint tüzelő, másrészt mint barkácsoláshoz való léc, gondoltam majd apránként szétszedegetem őket. Mivel ez sajnos még mindezidáig nem történt meg, lécből viszont mindig kellene néhány darab a barkácsoláshoz, gondoltam szétkapom őket most. Már úgy értem, hogy az összes elemet egyszerre.

   Milyen érdekes ez a szeg... Amúgy kell is, mert a faanyag meglepően gyenge minőségű. Már úgy értem, hogy alig áll meg benne a szeg, reped, könnyű (alacsony a fajsúlya), ráadásképp még csomós is.

   Mivel mindjárt az első két darab szétszedése után kezdtem úgy érezni, hogy már ráuntam a feladatra, ezért kihordtam magam elé az összes elemet, hogy a feladatot semmi esélyem se legyen félbehagyni.

   Miután már az összes szöget kihúztam, de még mindig tartott bennem a lendület, visszamentem a pincébe, hátha akad még ott valami szétszednivaló anyag, de csak ezeket az eltüzelésre, vagy esztergálásra váró fadarabokat találtam. Meg persze az elvártnál sokkalta emelkedettebb szintű szokásos rendetlenséget.

   Ezeknek a fadaraboknak annyira szedett-vedett színűk van, hogy elsőre nem is gondolná róluk az ember, hogy egyazon bútorból származnak. Barkácsoláshoz lécnek, illetve tüzelőnek persze így is bőven megteszik.
   Most, hogy így óvatlanul szóbahoztam a "tesz" igét, mindjárt felmerült bennem az a nyilvánvaló kérdés, miszerint most, hogy végre újrahasznosítható állapotba kerültek, vajon hová teszem őket. Kezdetben még úgy volt, hogy az előtérbe, mégpedig a direkt a fadarabok számára felszabadított polcra.

   Csak aztán nemhogy nem fértek oda, hanem annyi minden oda nem való dolgot találtam a fáspolcon (nagy a rend ugye), hogy végül - ha már egyszer beletúrtam alapon - kénytelen voltam onnan ezeket elhozni. Órabelsős dobozom már van, a Signal rádiót már láttunk, épp mint ahogy a kazetta is bemutatásra került. A nagy óra mondjuk nem fért oda sehova, aminek (no persze nem most, hanem majd idővel) valószínűleg az lesz a vége, hogy leválasztom róla a számlapot, és akkor mégiscsak bele fog férni az órabelsős dobozba.
   Persze a védelmemre kelve felhozhatnám, hogy iszonyú sok cuccom van, csakhogy nem csak ez igaz, hanem az is, hogy hiába minden erőlködésem, még mindig rendetlen vagyok. No nem úgy értem a rendetlent, hogy én vagyok az, hanem csak mint fosztóképzőt. Egyszer persze minden a helyére kerül. Bíztatja magát a szerző már közel hatvan éve...

   Kezdetben még úgy voltam vele, hogy ezekből holnapra meleg lesz (már úgy értem, hogy a cserépkályhában), csak aztán mégis megkegyelmeztem nekik, mert ugye ha kell, akkor milyen kényelmetlen már ennyi, vagy akár csak egyetlen darab "L" alakú fadarabot előállítani. Hogy aztán beépítésre kerül-e közülük akár csak egy is a csiszolómalomba, az már csak rajtam múlik.

   A jelen kép kapcsán még véletlenül sem arról van szó, hogy az asztali lámpa beleesett a "nagyvas" feliratú fiókba (a szerelem ereje ugye), hanem arról, hogy a fiók már korábban megnyílt.

   Nem, nem borult ki mikor felemeltem, hanem direkt szórtam ki belőle a vasakat. Egyrészt azért, mert ugye útban vannak a fiók megerősítése felé vezető rögös úton, másrészt azért, mert mikor majd visszarakom őket, akkor egy füst alatt át is túrom.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert ki szeretném válogatni közülük azokat az anyagokat, melyek formája vagy mérete akár csak egy kicsit is emlékeztet egy az esztergába beépíthető alkatrészre. Mindezt azért, mert az eszterga és a gépágy közötti kapcsolat megteremtésével a minap akadtam el tizedjére.

   A képen látható nyílással nem az a baj, hogy kiesnek rajta az apróbb dolgok, hanem az, hogy mivel elől, mármint a fiók fülénél is van egy társa, vagyis a fiók alja a görbülés során immáron szabadon rövidülhet, ezért előbb vagy utóbb, de egyszer valamelyik felkapáskor az innen nézve két szélső ereszték is el fog engedni. Akkor meg ugye hirtelen zutty! Egyszer csak ott fogok állni ha térdig azért nem is, de bokáig vasban. Aztán meg lehet, hogy gipszben...

   Persze semmiből sem tart a fiók alját a helyére visszaugrasztani, épp csak ki kell hozzá belőle szedni mindent. Ennyi persze még nem elég, hiszen a fiók széle már görbült, minek okán hiába pattintom vissza a dolgokat a helyükre, ismét szétugrik.
   Egyszer régebben már összecsavaroztam néhány szétesett fiókot, csakhogy azoknak nem ilyen bajuk volt, hanem olyan, hogy a peremük megnyílása kapcsán teljesen szétestek, vagy legalábbis a határán voltak a szétesésnek. Mit is akartam ezzel mondani? Ja igen! Azt, hogy ide most nem jó a múltkoriban a szétesett fiókok összeerősítésére kidolgozott megoldás, vagyis a sarkokban elhelyezett stafni.

   Hogy minek mutatom a farakást? Nos azért, mert a szétesett fiók problémaköre előtt határozatlanul toporogva ismét elkezdtem fázni, amire eddigi tapasztalataim szerint a mozgás, jelen esetben a favágás a legjobb megoldás. Ez annyira így van, hogy még öt perc sem kellett hozzá, hogy elkezdjen csorogni a sapkám alól a víz.

   Hiába van csak két helyen elengedve a fiók, illetve szó sem esett róla, hogy négy ponton kellene megerősítenem, mert ha elsőre négy piros hasábot vettem elő, akkor mind a négyen kaptak három lyukat menettel. Ez persze nem gond, hiszen jó lesz az a menetes lyukakkal immáron ellátott plusz piros hasáb máskor is.
   Mivel a fáspincében még mindig nagy a kupi, már úgy értem, hogy leginkább a polcokon, szerintem fognak kapni a hasábok, valamint a többi apró összekötő elemek is egy-egy saját dobozt.

   Valamint idővel a süllyesztett fejű hármas csavarok is, hogy ne ebből az iszonyú tömegből kelljen őket kiválogatnom. Ezt a rekeszes dobozt már meg is terveztem, mégpedig ezen piros fagyis helyett, laminált padlóból, fogazott fakötéssel. Ha élek még úgy százharminckét évig, akkor egyszer talán még lesz is belőle valami...

   Mikor az volt a kérdés, hogy milyen apróság kerüljön bele ebbe a cikkbe még, olyankor eddig még valahogy mindig elfelejtődött, hogy lemérjem az eszterga motorjának fogyasztását. No nem arra vagyok kíváncsi, hogy mennyit fogyaszt, hiszen az rá van írva, hanem engem az érdekel, hogy olyankor mi van, ha tegyük fel túlerőltetéskor véletlenül lefogom a motorját.

   A Normatest 3000 (az emlékezetem szerint legalábbis) Ákos barátom ajándéka. Arról mondjuk nem voltam meggyőződve, hogy működik is, de mint az kiderült, szépen teszi a dolgát.
   Mint ahogy az a ráírt adatokból (220 volt / 250 watt) sejthető volt, a motoron üresjáratban valamivel több mint 1 amper feletti áram folyik át, míg a tengelyét lefogva ez az érték felmegy úgy nagyjából a kétszeresére. Hogy mi ebben a pláne? Nos az, hogy az egyenáramú kommutátoros motorokkal ellentétben, ez a motor még a tengelyének teljes lefogásakor sem vesz fel annyi áramot, hogy attól le tudjon égni. Legalábbis merem remélni, hogy nem fogja megtenni.

   Mi az, hogy mi ez? Ez kérlek egy ládányi avar. Hogy ezt meg mégis minek hoztam be? Virágföldnek! Bár a komposztálás úgy működik, hogy előbb megeszi a zöldhulladékot az idő, meg a rovarok, meg a giliszta, meg a gombák, és csak utána minősíthető a maradvány földnek, csakhogy én azt tapasztaltam, hogy az út szélén az autók által széttaposott falevelekből, valamint a szél által odahordott porból és magokból olyan masszív növénytakaró képződik az út és a járda találkozásánál, hogy azt onnan alig lehet felkapálni!
   Ezen gondolatmenetet követve gondoltam úgy, hogy egyrészt kipróbálom a kocsikerekek által széttaposott avart, mint virágföldet, másrészt még most, vagyis már tavasszal teszek valamit az útszéli zöldülés ellen. Hogy aztán ebből mi lesz, arra a kérdésre majd azok a palánták adják meg a választ, melyek a bolti virágföld helyett az általam készítettbe lesznek átültetve.
   Tegyük fel, hogy az ötlet alapvetően jó, csakhogy a mindössze felül lyukas ládában nem fognak megszáradni a falevelek. Vagyis ahhoz, hogy két hét múlva legyen mibe átültetnem a palántákat, ahhoz előbb még meg kell szárítanom az avart, majd természetesen - jó szokásomhoz híven - még át is kell szitálnom.
   Itt aztán mindjárt felmerült az a nyilvánvaló kérdés, miszerint mégis hogyan lehet megszárítani az avart? Nos egyértelműen úgy, hogy a jelenlegi alaposan zömített állapotából szétterítem. No de hova?

   Bár ebben a történetben szó sem volt semmiféle tudatos tervezésről, de ettől még úgy esett, hogy épp az avaros ládával szemben voltak az anyagok szétválogatása című projecthez a Bosnyák téri piacról begyűjtött zöldséges ládák.

   Miután a semmi kis feladattal végeztem, mindent visszaraktam a helyére, minek következtében a munkámnak semmi nyoma sem látszott. Szerintem úgy lesz, hogy ráhagyok egy hetet a száradásra, aztán átszitálom a ládák tartalmát, majd teszek beléjük egy újabb adag avart.
   Persze magam is látom, hogy amit az avarral műveltem, az egy amolyan szóra sem érdemes apróság volt, csakhogy nekem ilyenből annyi van, hogy ez már az ötödik pincei apró elmaradásokról szóló cikk, de még mindig nem látszik fogyni az évtizedek alatt felhalmozott restancia.

   Míg az előbbi semmi kis project egy viszonylag új keletű elgondolásra alapult (bár az is megvolt már vagy öt éves), addig ez a másik már több évtizedes múltra tekinthet vissza. Bár hivatkozhatnék anyaghiányra, csak ugye mégis ki hinné el, hogy az utóbbi évtizedek harácsolásának eredményeképp még sosem volt egy, illetve két akkora darabka farostlemezem, amivel eltakarhattam volna a pince falát alkotó rácsozatot.

   Már úgy értem ezt, mégpedig azért, hogy ne lehessen belátni. No nem mintha hinnék benne, hogy ez bárkit bármitől képes lenne visszatartani (már persze úgy értem, hogy egy betörőt), hanem csak gondoltam jobb ha inkább nem látszanak ki a dolgok. Vagyis ne legyen már felhívás keringőre egy a lécek közül kikandikáló szép színes doboz. Az előző képen látható hatalmas tábla ócska farostlemez amúgy innen, közvetlenül a házunk mögötti kertből való.

   Mivel a farostlemez a kertben egy kissé megázott, akarom mondani mert lusta vagyok, hagytam neki némi időt a száradásra, miközben többször is jó alaposan megtekintettem a helyszínt.
   A sorozatos szemlélődésem hatására végül úgy döntöttem, hogy nem takarom el az összes rést, hanem csak a felsőbb polcokat hátulról mutatókat fogom lefedni. Vagyis a takarás nem fog leérni egészen a földig.

   Mikor meglátom a rémesen ronda írásomat, majd eszembe jut, hogy valaha micsoda gyönyörűséges gyöngybetűim voltak, olyankor mindig rázúdítok egy újabb csokor átkot azokra az ipari sulis tanáraimra, akiknek az volt a fixa ideájuk, hogy tanítás helyett lediktálják a tankönyvet, mely baromság hatására az írásom már-már olvashatatlanra változott.

   Majd nekiálltam összefirkálni. Mikor ezzel megvoltam, egyszer csak beugrott, hogy eddig ugyan jó, no de innen mégis hogy a csudában legyen tovább? Már úgy értem, hogy a pincében egészen egyszerűen nincs semmi olyan nagyméretű dolog, amire úgy tudnám a közel két négyzetméternyi farostlemezt ráteríteni, hogy le tudjak vágni a széléből. Bár játszott a két hokedli (mint feltámasztás), de ezt a lehetőséget végül (az egyértelmű beleset veszélyessége okán) feladtam. Mert ugye két a farostlemez alá helyezett hokedlin úgy billegni, hogy közben jár a kezemben a motoros fűrész, az minden, csak nem életbiztosítás!

   Más értelmes, vagy akár teljesen értelmetlen, de attól azért még használható megoldást nem találván, végül befogtam a farostlemezt a munkapadba, majd a feladatom megkönnyítendő (már úgy értem, az anyag méretét megfelezendő) végigtoltam a fűrészgépet a jobbra látható függőleges vonal mentén. Már úgy értem, hogy alulról fölfelé, miközben a munkadarab mögött nemhogy masszív, hanem egyenesen semmiféle megtámasztás sem volt!
   Gondoltam elárulom, hogy az anyag vágása közben végül nem is annyira az alátámasztás hiányzott, mint inkább az, hogy emlékezzek a dolgokra. Már úgy értem arra, hogy a belinkelt régi fűrészgéppel ellentétben, szerintem az újon már van egy olyan kapcsoló, hogy előre vagy hátra fújja-e szét a forgácsokat.
   Mint az kiderült (most mikor ezeket a sorokat róttam, lementem és megnéztem), az új gépen tényleg van egy ilyen kapcsoló, amit ha méltóztattam volna a munka előtt átbillenteni, akkor nem fújta volna a gép a szemembe az összes port. Mondjuk ahogy én ezt az anyagot fűrészeltem, azt tényleg jobb volt, ha inkább nem is látom!

   Az illesztés nemcsak azért nem sikerült tökéletesre, mert a szemembe fújt portól nem láttam, hogy pontosan merre is tolom az anyagban a fűrészgépet, hanem már eleve nem volt rá esélyem, merthogy a múltkor, vagyis már az előző darabka takarólemez esetében is ferdén vágtam. Amennyiben továbbra is ebben a feszesnek semmiképp sem mondható tempóban haladok a pince falának burkolásával, akkor számításaim szerint 102 éves koromban fogok leérni a takarással az aljzatbetonig.

   Miközben a farostlemezre rajzoltam a vágási vonalakat, én bizony már akkor is nagyban szemeztem ezzel a másik feladattal. Mármint azzal, hogy vissza kell csavaroznom a biciklikosár oldaláról leszakadt lámpát. Ez a kosár annyira ócska anyagból van, hogy már a ki tudja hányadikat fogyasztom belőle. Sajnos ennek a mostaninak sem csak annyi a baja, mint ami hatalmas lyukat a képen látunk, hanem ahhoz képest, hogy ez a példány még egy éves sincs, máris elkezdett elengedni az alja. Még tiszta szerencse, hogy mikor a múltkor akciós volt, akkor mindjárt két tartalékot is vettem belőle.
   Mivel azt sikerült megállapítanom, hogy a kosarat teljesen hiába cserélném ki, hiszen az új is éppen ugyanilyen gyenge, ezért kénytelen voltam valami egészen más lámparögzítési megoldás után nézni.

   Ekkor egy kissé megmérgesedtem, mire fel az összes régi motoros cuccos dobozt kinyitottam, azonban végül nem onnan került elő a balra látható borzalmas állagú valami, hanem az egyik bicikli alkatrészes fiókból, amiről a keletkezése óta sikerült teljesen megfeledkeznem.

   Valamelyik előző életemben valószínűleg lakatos lehettem. Ezt abból gondolom, hogy meglepően ügyesen hajtogatok vissza formátlan anyagdarabokat kerekre, illetve egyenesítek ki görbe drótokat.

   Mivel a pince elé kitett munkapadról a mellette történő elsuhanásom közben többször is sikerült levernem a lámpaszereléshez előszedett dolgokat, végül mérgemben áthoztam a bicajt ide, vagyis a hátam mögé. Ez is megérdemelne már szegénykém egy újrafestést, csak ugye a szerző nem olyan típusú családból származik, ahol szokás lenne elkapkodni a dolgokat.

   Majd némi idő elteltével maga a lámpa is. Hogy miért életlen a kép? Nos azért, mert sem az nem jutott eszembe, hogy végre ott a polcon a fényképezőgéphez való állvány, sem az, hogy legalább letámasszam a gépet a munkapadra.

   Hogy a lámpát tartó bilincs után a motoros szerszámos ládában turkáltam, annak az lett a nem várt, ellenben meglepően pozitív hozadéka, hogy végre megtaláltam ezt az egyik oldaláról csavarhúzónak tűnő tárgyat, melynek másik vége egy 13-as csőkulcsban végződik. Ennek a cikknek itt a vége, ami persze egyben azt is jelenti, hogy fojtatása következik...