A néhány szekrény oldalára akasztott nagyobb méretű (értsd hosszabb) asztalos szorító kivételével mind itt van. Kivéve természetesen azt az egyet, amit nagyban keresek. Hogy miért pont azt az egyet keresem?

   Nos azért, mert ez törött, így nem ér vele semmiféle veszteség, ha elhasználom belőle a menetes orsót. Már úgy értem, hogy az esztergához gondoltam bevetni, mint egy a forgócsúcsot megfeszíteni képes szervet.

   Mióta - ha olyan nagyon azért nem is, de legalább egy kicsit - rendet raktam az előtérben (bár úgyis visszatér a káosz), azóta valahogy kevésbé felejtem ott az oda direkt felhozás céljából kipakolt alkatrészeket.

   Kezdetben még úgy volt, hogy - már csak az egyszerűségük végett is - most azonnal nekik ugrok, csak aztán a modernebb változatokat közelebbről megnézve, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy azok esetleg javíthatók, és akkor ugye ma már nem végeznék a projekttel.

   Mire fel rutinosan betettem őket a többi várakozó közé. Hogy ezt a polcot azóta már láttuk üresen? Pláne a cikkek is megjelentek az itt látható dolgokról? Nos igen. Volt itt egy kis kavarodás a szétszedések, majd a képek szerkesztése, és persze a cikkek megírása körül, aminek az lett a vége, hogy még csak meg sem próbáltam a dolgokat időrendi sorrendbe szedni.

   Mint azt már említettem volt, az asztalos szorító ezért, vagyis a trapézmenetes orsó miatt került elő. Azóta viszont már okafogyottá vált, merthogy az esztergához készülő, a forgócsúcsot hordozó platform mozgatására egy 10-es menetes szárat fogok bevetni. Már ha csak újra nem gondolom az egészet...

   Mindeközben a csavarbehajtó gép azt gondolta, hogy ez neki kimerült akkuval biztosan nem fog menni. Mondjuk megmérgesedtem és nem hagytam magam. (lásd az amúgy a tápegységemben végződő műszerzsinórokat)

   Hanem azért, mert mindenképp látni szerettem volna a trapézmenetes orsót fogadó menet minőségét. Most, hogy már láttam, bizton állíthatom róla, hogy nem érte meg a fáradságot.

   Ha valamelyik része kelleni fog valamire, akkor ott lesz a fiókban a többi szorító között, melyeket amúgy pusztán azért váltottam le, illetve tettem félre, merthogy lett helyettük jobban használható új.
   Az mondjuk igaz, hogy az újak már korántsem olyan erősek (még ha ez épp ketté is tört), mint amilyen masszívak a régiek, csakhogy a kényelem nagyon nagy úr. Ha meg valamit mégis nagyon össze kell szorítani, akkor semmiből sem tart benyúlni a fiókba a régi szorítókért.

   Íme az előbb említett újabb fajta megoldású szorító. Ezt már nem tekergetni kell, hanem nyomkodni, vagyis egyszerűen csak rá kell vele fogni a két összeszorítandó anyagra, amit a szerszám működési elvéből kifolyólag (az elődjével ellentétben) egy kézzel is meg lehet oldani, majd a balra lent látható karokat összenyomogatva, a szorító egyszer csak megszorul. Pontosabban szólva összehúzza a pofáit.
   Mint azt épp az imént említettem, mindezt egy kézzel fogva, mely tulajdonság több munkadarab összeillesztésénél nagyon jól tud esni. Az mondjuk már kevésbé, hogy a nem is oly rég vásárolt szerszám talán legfontosabb alkatrésze, vagyis az a mozgatható (mozgatandó) karocska már le is törött.

   Bár a Lidl-ben és az Aldi-ban vásárolt szerszámok minőségben messze felette állnak mondjuk a Tesco gazdaságos típusoknak, attól még ugyanúgy eltörnek (mindezt úgy, hogy állítólag német gyártmányok), ha erőlteti őket a felhasználó. Persze lehetnek akár eleve használhatatlanok is, mint mondjuk a két nagydarab derékszögű vonalzóm, amivel sem mérni, sem derékszögelni nem lehetett.

   Mikor aztán a második is, és épp a közelre nézős barkácsolós szemüveg volt rajtam (melyen át jobban láttam a jelenséget, illetve a nyomát), akkor kiderült, hogy tényleg. Erre az anyagra ugyanis azt mondanám, hogy ez egy úgynevezett üvegszál erősítésű műanyag, csak sajnos nem nagyon.

   Visszatérve a működés rejtelmeinek bemutatására, bár ez egy nagyon egyszerű felépítésű szerszám, de attól még levehető róla az egyik pofa, ami aztán szabadon átszerelhető a feszítőszár átellenes végére.

   És akkor onnantól fogva nem össze lehet vele húzatni a dolgokat, hanem épp ellenkezőleg, vagyis szétfeszíteni. Erre a spéci funkcióra ugyan még sosem volt szükségem, de ha kell, akkor adott rá a lehetőség.

   Ebéd után (na jó, beismerem, már előtte is) meg már csak bután néztem a tokjukban megbúvó apró vasdarabokat. A piros gomb engedi el a szorítást, míg az ék alakú maradvány tologatása intézi a feszítést.

   Valószínűleg úgy fogom csinálni, hogy nyitásképp a lyukat, majd a süllyesztést alakítom ki, aztán azokhoz képest intézem a fűrészelést. (vagy nem) Hogy milyen anyagból lesz az új karocska, azt mondjuk még nem tudom.

   Hogy ezzel ne a pincében kelljen bénáznom, illetve azért, hogy mire leérek vele, addigra megkössön a ragasztó, ezt még idefent intéztem el. Természetesen tudom, hogy nem úgy kell ragasztót választani, hogy épp melyik flakon esik kézre, ennek ellenére a PVC ragasztó mégiscsak így került képbe.

   Nem hiszem, hogy akad olyan ragasztó, ami meg ne száradna másnapra, mint ahogy abban sem hiszek, hogy én ezekekkel a kacatokkal már mindjárt holnap le fogok vonulni a pincébe.
   Amúgy számomra is meglepő módon így történt, de hogy a már jól kialakított munkaütemezésembe (vagyis a szokásos halogatásba) bele ne piszkítsak, leszórtam az alkatrészeket a polcra, majd úgy, de úgy megfeledkeztem róluk, mintha tegyük fel ez lett volna az elérendő cél.

   A minap egy kissé karcos 21"-os monitort kaptam a szomszédtól, másnap pedig ezt a hatalmas Epson nyomtatót. Ezt azért fogadtam be, mert úgy voltam vele, hogy már csak a benne található rudak és csapágyak is megérik azt a kevéske ráfordítást, amennyit az apróra történő szétszedése jelent. Miután láttam, hogy tiszta, valamint még a mindenféle kiegészítői is megvannak, egyszerűen nem volt szívem szétszedni. Már csak azért sem, mert ugye az általam használt HP 4L betegeskedik. Vagyis ha az bedöglik, akkor nem lesz mivel nyomtatnom. No nem mintha olyan sűrűn kéne, vagy ne lenne olcsó egy nyomtató, illetve ne akadna itt valamelyik pincében egy működőképesnek tűnő Samsung lézer, hanem csak a szokásos harácsolásos alapon.

   Ezeket a zacskókat a pincében találtam, csak úgy egyszerűen eldobálva. Miután ilyen kicsire hajtogattam őket, s épp fel akartam tenni a polcra, azonnal megláttam, hogy a már ki tudja mióta tervezgetett pince előtéri szatyortartóval is adós vagyok. Mindezt úgy, hogy az utóbbi időben rendesen belehúztam a barkácsolásba.
   A másik ilyen (amit folyton meglátok) a zacskózáró tartó hiánya. Aztán ott van még a szobai székek újrakárpitozása, a sámli hiány a másik pincében, egy új váz a fűrészgéphez, valamint a polcba építendő fiókosok második üteme.

   Én meg ugye itt vagyok a munkapad mögött, s épp azt nézem szomorúan, amint a feladatra a múlt ködén át alkalmasnak gondolt üvegszál erősítésű piros anyag bár éppen csak, de nem adja ki a karocskát. Amúgy ebből (mármint a piros anyagból) készült a korlátra szerelt antenna tartója.

   Nem mernék rá megesküdni, hogy ez egy EVA66-os tápegység alsó lemeze (mert nagyobbnak tűnik), arra viszont már igen, hogy méretileg sokszorosan kiadja a megformázni kívánt karocskát. Az persze nem úgy történt, hogy csak fogtam és egyszerűen előkaptam, hiszen még az anyagaim szétválogatásával is adós vagyok.
   Na ezért volt az, hogy a két kép készülte között eltelt vagy úgy egy jó óra, amit részemről a másik pincében töltöttem, mégpedig egyrészt a szokásos rendrakással (hogy ki csinál odaát folyton rumlit, azt persze tudom), másrészt a dobozokban történő turkálással, hogy előkerüljön valami megfelelő vastagságú anyag.

   Ez egy nagyon jól sikerült kép, hiszen éppen azt mutatja, mint amit magam is látok. Vagyis azt, hogy mikor nem megfelelő a betekintési szög, akkor nemhogy a korábbi alkoholos filces jelölések, de még az azt követő karcolások sem látszanak.

   Először az átmenő furat, azt követően a mindkét oldali süllyesztés következett, majd kisvártatva az, hogy az anyag formájáról (infantilis üzemmódba kapcsolva) egy vak varjúcska jutott eszembe.

   A fehér szigetelőszalagból készített kötés nem azért kellett rá, mintha le akarna esni a helyéről a piros gumi, hanem azért, mert az egyik karocskának egy kicsit rövidebb lett a kiálló vége, mire fel benyomott állapotában sajnos hajlamossá vált megszorulni. A szigszalag viszont nem engedi, hogy megszorulásig benyomjam.

   Ez a kép már a ki tudja miért a lakásban maradt asztalos szorítót, pontosabban szólva a belsejét mutatja. Mivel a karocska feladata mindössze annyi, hogy a balra látható hegyesebbik vége nyomogassa a két vaslemezt, miközben az ujjam nem csúszik ki a mélyedésből, így ezt a pótlást tökéletesnek kellett minősítenem.