Farigcsálok -44- polcot a csavaros dobozoknak
(azt hittem, hogy sosem készül el)

Íme a tett, akarom mondani jelen esetben a halogatás helyszíne. Arról lenne szó,
illetve eddig még csak szó volt róla, hogy rendet vágok a csavaros dobozok között.
Ez persze még nem a csavargyűjteményem szétválogatása, hanem ez még csak annak
a projectnek egy előkészítő fázisa. Azért "egy", és azért nem "az", mert van itt még
ezen kívül több dolog is. Még valamikor évekkel ezelőtt nekiugrottam, s nagy
lelkesen oszlólapokat szereltem a rózsaszín dobozokba. Ekkor még úgy
képzeltem el a csavargyűjteményem, hogy egyetlen, de háromfelé
osztott dobozban laknának az anyák, a csavarok, és az alátétek.
Ha kell egy nyolcas csavar? Csak kihúzom a nyolcas dobozt,
felnyitom a tetejét, és ott van előttem minden, ami csak az adott
feladathoz kellhet. Ez a megoldás ugyan jól hangzik, azonban már az
első használati próbánál kiderült, hogy konkrétan kib*szott idegesítő tud
lenni, hogy nyitogatni kell a dobozokat. Viszont a folyton nyitogatandó tetejű
dobozokkal ellentétben, a kezdetben még csak ideiglenes jelleggel bevetett nyitott
tetejű fagyis dobozok nagyszerűen beváltak. Na most a helyzet korántsem olyan
egyszerű, hogy csak úgy ukmukfukk lecserélem a valaha odaképzelt (és már
oda is tett) papírdobozokat műanyagra, mert míg a papírdobozok nagyon
is jól érzik magukat egymáson, addig a műanyagok egymásba csúsznak.
Mese nincs (mesementességre persze még csak ne is számíts), össze kell
sakkoznom ide valami polcot, lehetőleg a meglévő fadarabkészletemből.

Ekkor szólt a szomszédasszony, hogyha ezt a törött széket egészen véletlenül (vagy
akár direkt, csak hogy nekem kelljen) elfelejtené kitenni lomtalanításkor, akkor
ugyan tegyem már meg, hogy majd feldobom a kupac tetejére. Na most én,
meg a ne felejtsem el, az egyre inkább távolodni látszik egymástól. No
de ha már megkértek, akkor ugyan miért ne tenném bele a széket a
kukába. Már úgy értem, hogy nem majd, hanem most azonnal.

No persze nem így, hanem fordítva! Ez amúgy meg is történt, csak most
épp annyira lendületben voltam, hogy elfelejtettem lefényképezni, ami
a mindössze két percnyi fűrészes kezelés után a fotelből megmaradt.

Hogy semmiképp se tudjak a mára tenmagamnak kiszabott feladatra koncentrálni,
az ajtóban megjelent egy másik szomszédasszony, hogy akkor ugye segítek neki
szétválogatni a párja által ráhagyott lomokat. Naná, hogy segítek! Lomok közt
turkálni? Ugyan ki más lehetne egy ilyen csodás feladatra nálam alkalmasabb?
Ez amúgy meg is volt beszélve, csak nem gondoltam, hogy most azonnal. Lényeg
a lényeg, a kidobásra ítélt kacatok közül magkaparintottam ezt a villanymotort.
Az a csúnya kötés ott felül, az azért került oda, mert a motor most próba jár.
Jelentem ütött-kopott, de ettől eltekintve kutya baja. Hogy aztán lesz-e
belőle valami okosság, vagy úgy halok meg, hogy végül tőlem is
átveszi valaki (vagy kidobja), az mindössze attól függ, hogy
élek-e addig, hogy már tényleg semmi dolgom se legyen hátra
az életben, csak eme koszlott mosógépmotor újrahasznosítása.

Ez az Orion 449-es rádió, ez nem mostani szerzemény, hanem ezt még a múltkor
kaptam némi favágásért cserébe, csak akkor annyira nem volt hely, hogy nem
volt hova elhoznom. A kép címe pedig azért "ezeket is", mert van ám
mögötte egy másik rádió is, ami egy Videoton daxli.

Ezt a szovjet sztereó magnót meg csak nem hagyhattam már ott! Amúgy ez nem
Kashtan, hanem valami Sonata, csak még nem volt energiám közelebbről
megnézni. Majd el felejtettem! Természetesen sikerült megkapnom
hozzá a szalagokat is, bár azokat szerintem nem ezen a gépen,
hanem inkább az UHER variocordon fogom meghallgatni.

Talán egy óra telhetett el, mire sikerült visszatérnem a kirótt feladathoz. Igen.
Ki van róva! Az ugyanis egyszerűen nem járja, hogy projectek maradnak el,
pusztán azért, mert lusta vagyok, akarom mondani nehézkes előtúrni
a hozzávalókat. Ehhez a mai projecthez például kéne még
egy nagy csomó piros műanyag doboz.

Annyira készülök a feladatra, hogy tegnap is kivégeztem egy doboz jégkrémet.

Az egymásba csúsztatott doboz halom láttán le sem tagadhatnám, hogy egyrészt
pusztítom a fagyit rendesen, másrészt nem ma kezdtem el tervezgetni ezt
a csavaros dobozos projectet. Na most az úgy volt (és ez sajnos már
többször is előfordult ezen polcépítős project kapcsán), hogy csak
mentem körbe-körbe, miközben unottan lóbáztam a fényképezőt.
Szemléltem a kincseket, de ennél tovább eddig még sosem jutottam.

És akkor egyszer csak hopp! Mire észbe kaptam? Már fel is szabadult a dobozok
nyomása alól a polc. Van az úgy, hogy olyankor indulnak be a dolgok, mikor
épp nem figyelek rájuk. Ezt az oda nem figyelést persze folyamatosan
gyakorlom, természetesen szinte az összes többi tervemre vetítve,
csak sajnos ritkán jön be projectindítónak a mellékoncentrálás.

Ezek itt nem úgy vannak útban, hogy nem férek tőlük oda a polchoz, hanem úgy,
hogyha nem kerülnek el innen, akkor tuti, hogy sikerül levernem valamelyiket.

Mindig így kellene lennie, csak ugye hol van még a vegyes dobozokból történő
csavarszétválogatás? No meg hogyan, mikor még nincs is mibe! Illetve mibe
azért talán már lenne, hiszen ott a rakat fagyis doboz a polcon, csak miután
megtöltöm őket, na akkor aztán már tényleg kell nekik valami elérhető hely.

Ha nem is sikerült a pince hátsó traktusát teljesen eldugítanom, de nem sok híja van.
Azok a pöttyök a képen, na azok meg attól vannak, hogy porolok, s a levegőben
szállongó porszemeken megcsillan a vaku fénye. Bár a fotók minőségének
egy kissé betesz, de attól még nem állok neki kivárni, hogy elüljön a por.

Első nekifutásként függőlegesen próbáltam oda a dobozokat. A képen ugyan hat
doboz szerepel, de ha ki is akarom őket húzni a helyükről, meg a polcokat is
hozzászámolom az oszlop magasságához, akkor már csak öt doboz fér el.

A válasz az életre, az univerzumra és mindenre: 42

Bár ötöt is be lehetne szuszakolni egymás mellé, de vízszintesen csak négy lesz.
Azért csak ennyi, mert ezeket a dobozokat - így szemből legalábbis - úgy lehet
kényelmesen megfogni, hogy ráfog az ember két ujjával az alsó széleknél.
Ehhez a művelethez meg oda kell hogy férjenek a doboz mellé az ujjak.

A polc alsó elemeit azért vettem ki, mert ha már egyszer úgyis ki van pakolva, akkor
szeretném végre kifesteni ezt a zugot. Bár egyáltalán nem vagyok kényes, de
a csupasz beton színe engem valahogy taszít. Az mondjuk igaz, hogy teszi
ezt már vagy úgy jó ötven éve, no de nem kell azt a festést elkapkodni!

A gépzsírról és a hígítóról, arról mondjuk tudtam, azonban a sárga festéknek
igencsak megörültem, mert arra szükségem van a kertkapu kiigazításához.

Átsétáltam a másik pincébe, ahol is átmeregettem a Tesco gazdaságos
festékből a megfelelőnek látszó mennyiséget egy direkt erre
a nemes célra elmosogatott tejfölös vödörbe.

Az első réteg, ráadásul így vizesen, annyira nem látszik, hogy fel lett kenve a falra,
hogy az már-már elszomorító. Szerencsére már rég tudom tapasztalatból (hiszen
nem ez az első alkalom, hogy ezzel a felettébb olcsó festékkel festek),
hogy száradás után azért jócskán javul a helyzet.

Mivel idén sem gombásodás elleni permetezéssel, sem műtrágyával, de még csak
a túlzott napoztatással sem sikerült megölnöm a büdöskepalántákat, így nem
győzöm számukra feltölteni földdel az egyre újabb és újabb virágládákat.
Ráadásul hiába ültetem ki a kertbe ami már annyira megnőtt, hogy ott
is megáll a lábán, mert folyamatosan dől a palántázóból az utánpótlás.
Már annyira nem férek a szobában a zöldektől, hogy készítenem kell egy
pótpolcot a virágállványba. Na tessék! Hát nem beugrott egy újabb project?

Ha nem is vált járhatatlanná ez a kanyar, de azért rezeg a léc. Mondjuk egy ekkorka
rumli az még semmi! Legalábbis ahhoz képest, hogy olyan is volt már,
hogy egyszerre sikerült eldugítanom mind a három pincét.

Ez már a második réteg, csak még száradnia kell. Amúgy nem sok híja volt, hogy
újabb napokat csúszik a project, mert alig bírtam magam visszatartani attól,
hogy a néhai járókám keretét is (ebből van a polcok váza) lefessem.

Egy harmadik szomszédasszony szerint ugyan vágjam már fel magamnak azokat
a deszkákat, ha már egyszer fával fűtök. No persze most nem ez a lényeg,
hanem csak az, hogy ezek teljesen alkalmatlanok arra, hogy vázat
építsek belőlük a fagylaltos dobozoknak. Ezt persze sejtettem.
Szóval ide csak azért néztem be, hogy elmondhassam,
miszerint én legalább megpróbáltam.

Szerencsére szó sincs róla, hogy kifogytam volna a pozdorjakészletemből.

Míg szárad a fal (amúgy már napok óta nem fog), újra és újra átgondolom a dolgot.
No nem mintha nem lenne itthon hozzá elég fa, hogy akár többször is elb*sszam,
csak olyan nehezen állok neki, annyira kerülgetem, hogy jobb lenne, ha inkább
elsőre sikerülne. Aztán ahogy itt álltam, és csak bámultam a tett helyett
a tétlenség helyszínét, egyszer csak feltűnt, hogy most mintha
valahogy sokkalta nagyobb lenne a hely.

Ami persze nem is csoda, hiszen kiszedtem a magasságból egy
polcnyi festékes bödlit, melyeket azóta sem tettem vissza.

Emlékeim szerint valahogy így volt. Mivel a polcépítés egyáltalán nem akart
beindulni, így kénytelen voltam keresni helyette valami mást. Már úgy
értem, hogy valami olyat, ami beindít, vagy fogalmazzunk inkább
úgy, hogy felébreszt. Ez amúgy sikerült is. Ritkán megy fel
a vérnyomásom, így ebéd után meg pláne nem szokott!

Na most amit ezzel a kezdetben mindössze csak ötpercesnek saccolt feladattal
összeszerencsétlenkedtem, az már simán kimerítette a burleszk fogalmát!

A fúrógépállvány úgy van odarögzítve a munkapadhoz, hogy lóg belőle lefelé két
darab kapupánt csavar, ami átmegy a munkapad két satupofája közötti résen, majd
egy keresztlécen. Innentől egy-egy alátét, illetve az előző képen látható, kézzel is
könnyedén tekerhető anyák következnek. Ez elsőre ugyan nagyon kényelmes
megoldásnak tűnik, azonban sajnálatos módon, mondhatni túl pontosan állt
össze. Vagyis ha annyira kilazítom az anyát, hogy kényelmesen belógjon
a keresztléc a munkapad pofái alá, akkor gyakran leesik az anya. Ha meg
nem tekerem ki eléggé? Akkor folyton felakad a keresztléc széle. Megoldás
a problémára, két darab egy-egy centivel hosszabb csavar, illetve a "kezes" anyák
átmenő furatossá alakítása. Csavar jött velem a csavarboltból. Lyukat, majd abba
menetet fúrni, az meg nehogy már megakasszon! Először úgy próbáltam, hogy
a kezemben volt a fúrógép. Gondoltam biztosan csak valami
vékony peremet kell átfúrnom.

Kisvártatva annyira megmérgesedtem, annyi minden durva dolgot kipróbáltam
(például satuba nyomorított anya), hogy végül mindkét kezes anyát sikerült
teljesen leamortizálnom. Szerencsére volt helyettük a dobozban másik,
de az biztos, hogy a múltkori csiszolópad rögzítő után, le fogok
gyártani két újabb kezes csavart, illetve jelen esetben anyát.

Mivel az átélt izgalmak hatására kissé felment a vérnyomásom, mindjárt eszembe
is jutott, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy rá kell próbáljam a fagyis
dobozt keresztben a polclapnak szánt laminált padlóra. Ezek itt ketten
annyira egymásnak lettek teremtve, hogy a passzolás látványának
hatására azt kezdtem el érezni, hogy beindulnak végre a dolgok.

Azért dugdostam laminált padló darabkákat a dobozok közé, hogy lássam amint
elfogyasztják a rendelkezésre álló helyet. Mivel öt doboz van, a maradék hely
pedig éppen öt centi, így megtehetem, hogy minden doboz fölött hagyok egy
centi helyet. Ez azért kell, hogy ne szoruljon be olyan könnyen, ha tegyük fel
kilóg belőle egy csavar. Vagy a résbe bökve akár egy ujjal is ki tudjam húzni a
helyéről a dobozt. Amúgy persze akármilyen lehet, úgyis ki fogom magyarázni.

A zöld alaplemezt azért szabtam le, mert ekkor még úgy gondoltam, hogy
csak kell legyen valami masszívabb alapja a készülő építménynek.

Azért voltam kénytelen felvázolni a konstrukciót, mert miután kiszedtem a helyükről
a dobozokat, egyből el is felejtettem, hogy vízszintesen négy, míg függőlegesen öt
doboz lesz elhelyezve. Miután ez gyors egymásutánban kétszer is megesett,
mármint az elfelejtés, szóval akkor már inkább inkább felírtam.

A munkapadba fogott dekopír fűrésszel olyan gyorsan szabtam ki a polclapokat
mindössze két szál laminált padlóból, hogy mire észbe kaptam, hogy talán
fotózni is kellett volna, addigra már el is készültem a feladattal. Na ez
a cél! Itt mindennek olyan flottul kell mennie, működnie, kézre
esnie, hogy esélyem se legyen rájuk fogni
semmiféle halogatást!

Bár első ránézésre úgy néz ki, hogy nincs semmi különösebb hiba az eltervezett
konstrukcióban, azonban a polclapok dobozok közé történő berakosgatása
közben kiderült, hogyha ezt a valamit összecsavarozom, akkor sajnos
nem fogom tudni betolni a helyére, mégpedig a képbe balról
belógó, falra csavarozott polcoktól. Na most mond
már... Akkor nem lesznek összecsavarozva!

A piros doboz magassága plusz egy centi adta ki a 70-es számot, míg a 184 úgy
jött ki, hogyha levágom a laminált padlóról a kilógó részeket, akkor épp ilyen
szélességű lesz. Azért kell belőle 12 darab, mert négy polc két széle, valamint
a közepe, na az éppen ennyi. Ugyan megpróbáltam kihagyni a konstrukcióból
a középső feltámasztókat, csakhogy a csavarok meglehetősen nehezek, minek
okán a laminált padló a megejtett próba közben behajlott a dobozok súlya alatt.

Mire felocsúdtam, már el is készültek a polclapokat egymástól elemelő távtartók.
Esztétikai kifogás, miszerint a színűk eltérő, az mint szempont fel sem merült!

Most még nincsenek összecsavarozva, hanem csak odapróbáltam őket, mondhatni
játszásiból, illetve a konstrukció ellenőrzéseképp. Erre azért volt szükség, mert
ahogy én magamat ismerem, simán megeshet, hogy minden mérés és próba
ellenére nagyon elszámoltam valamit. Mert ugye a múltkor is mi volt
a csiszolópadba épített fiókkal? Az ötből négy anyagdarabot
sikerült úgy elszabnom, mintha kötelező lett volna!

Na most ez a fehér alaplap úgy került ide, hogy már megint elbambultam.

Konkrétan a pinceajtóban állva, a bicaj felé nézvést történt az eset. Épp a sarokba
támasztott anyagminta bemutatón merengtem (mármint azon, hogy azt is mi
a francnak gyűjtöttem be), mikor egyszer csak beugrott, hogy a csavaros
dobozok alatt egy kissé billegnek a deszkák, mely problémára korábban
még a laminált padlóval történő borítást eszeltem ki. No de mit kínlódjak
a laminált padlók összeillesztésével, mikor egyben is van akkora anyagom!

Mármint pontosan ekkora.

Mondjuk biztosan ráment legalább tíz percem, mire az összes
anyagmintát sikerült lefeszegetnem a műanyagról, azonban
azt kell mondjam, hogy nagyon is megérte a fáradságot!

Mert ugye egy ekkora tábla hófehér műanyaglap, az nem terem minden sarkon!
Mondjuk én sem ott találtam, hanem a ház mögötti kertben. Nem hiszed?

Tessék! Ezt a gyönyörű kupacot a kertben, a szomszéd lakást felújító melósok
alakították ki. Én meg mondjuk (ahogyan tőlem az már megszokott)
kiszemecskéztem belőle ami számomra hasznosíthatónak tűnt.

Íme a laminált padlóból készült polcok. Immáron az élei és a szélei körben
lecsiszolva. A lyukak rendre kifurkálva, csavarfejek helye besüllyesztve.

Na most szó sincs róla, és sajnos máskor sem igazán szokott megtörténni, hogy mikor
kezdetben még egyformának látszó darabokat faragok ki fából, azoknak azonosra
sikerednének a méretei. Ennek okán, illetve azért, hogy az egyes elemek között
olyan hatalmas eltérések azért ne legyenek, méretileg rendeztem őket hármas
csoportokba. Mikor nagyon nincs kedvem tovább dolgozni, olyankor azt
szoktam játszani, hogy megtekintek valamit, amit korábban készítettem.

Most például ezt a szerszámtartó alkalmatosságot tekintettem meg. Ha ezt képes
voltam összefarigcsálni, akkor néhány csavar betekerése nem állíthat meg!

Mivel nem volt kedvem kézzel tekergetni a csavarokat, a csavarbehajtó meg odafent
hever az asztalfiókban, folyton cserélgetni a Makita fúrógépben a BIT-et fúrószárra
meg kényelmetlen, így a Makita gépbe került befogásra a csavarbehajtó BIT, ebbe
a lengyel fúrógépbe pedig a fúrószár. Ez utóbbi azért jó, ugyanis ennek a gépnek
van egy különleges tulajdonsága, ami épp alkalmassá teszi arra, hogy legalább
úgy nagyjából függőleges lyukakat készítsen vele az ember. Ez a tulajdonság
csak annyi, hogy ez egy dög nehéz gép, minek okán ha egy ujjal lógatom,
mégpedig pont a bekapcsoló gombjába kapaszkodva, akkor már csak
a súlyánál fogva is függőlegesen áll. Vagyis nem kell oldalról
nézni, hogy merre készül kitörni az anyagból a fúró.

Bár szó sincs róla, hogy ez valami zseniális konstrukció lenne, de annyira
megkönnyíti a csavaros dobozokhoz való hozzáférést, hogy
kezdem szégyellni, hogy eddig nem így volt.

Ezek nem lesznek összecsavarozva, hiszen egyben nem is tudnám őket befordítani
a helyükre. (már úgy értem, hogy a balra eső fehér polcoktól) Ettől még stabilan
megállnak egymáson, mert a polc váza nem engedi őket oldalra elmozdulni. Ha
idővel mégis az jönne ki hibául, hogy elcsúszkálnak egymáson, akkor fogok
egy pozdorjányi szélességű masszívabb anyagot (vaslemez vagy alumínium
csík), és összefogatom az egyes elemeket innen szemből, mondjuk középen.

Ez az elrendezés annyival kényelmesebb, mint ahogy eddig álltak a csavaros
dobozok, hogy ez - mint gátló tényező - végképp kiesett a projecthalasztó
kifogásaim rövidnek épp nem nevezhető sorából. No persze akad még
belőlük bőven. Ez persze nem is csoda, hiszen sajnos akkor vagyok
a legötletesebb, mikor épp arról kell számot adnom, hogy ugyan
miért nem csinálok végre valamit. No persze a semmittevés
is valami, csak annak nem igazán pozitív a kicsengése.

Ezek a rózsaszín dobozok - mivel itt feleslegesek - idővel át fognak kerülni
a másik pincébe. Pedig milyen szépen megcsináltam rájuk a feliratokat...

Mivel szó sincs róla, hogy titok lenne, így elárulom, hogy ma is csak azért
mentem le a pincébe, mert egyszerűen nem volt kedvem szétszedni
ezt a már napokkal ezelőtt idekészített Ventus Bull telefont.

Ha a filmterv, vagyis a piros karikák nem is jött össze,
de az utolsó helyre berajzolhatom végre az ikszet.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.