Bár az már egy eldöntött tény, hogy ezen a helyszínen lesz a felcsukható, vagy ha zárt állapotában nézzük akkor lehajtható asztal, csakhogy az adott pillanatban még véletlenül sem azért keveredtem ide, hogy ezt készre farigcsáljam, hanem tulajdonképpen csak azért, hogy a meginduló fűtési szezon kapcsán felszabadítsam a tűzifához vezető utat.

   A fagyis dobozokat áthordtam ide, konkrétan a szomszéd pincébe, ami amúgy tilos lenne. Ezt úgy kell érteni, hogy ezt szerencsére még csak én magam tiltottam meg magamnak. Mert ugye ha egyszer vissza kell adnom a pincét a gazdájának, akár ezt, akár a másikat, akkor addigra ugyan ne legyen már itt (vagy ott) semmi, legfeljebb csak a Simson, meg mondjuk a szétszedett bicaj akár ki is dobható váza. Na most ehhez az amúgy nagyon szép elképzelésemhez képest még csak véletlenül sem úgy néz ki a helyszín, mintha a magamnak tett ígéretet betartottam volna.
   Elég csak megemlítenem a Pacsirta rádiót, a fénymásoló gépet, vagy mondjuk a benzinmotoros fűnyírókat. Mondjuk ezt a hármat ha minden igaz, akkor jövőre szétszedem. No de hol van az még...

   Ilyen és ehhez kísértetiesen hasonlító vegyes tartalmú dobozból valaha annyi volt, hogy már-már meghatódok, mikor meglátom ezt az utolsónak megmaradt példányt. Azzal persze sokkal jobban járnék, ha az elérzékenyülés helyett inkább szétválogatnám a tartalmát, amire természetesen most sem került sor.

   A polcok zömét eltakaró faanyagból áll szándékomban elkészíteni a lehajtható asztalt. Vagy nem. A jelenlegi határozatlanságom oka nemcsak az, hogy most nem holmi asztalszerelés okából vagyok itt, hanem az is, hogy ezek az anyagok másra is alkalmasak lennének. No de erről majd egy kicsit később...

   Ez itt a szerszámos polc, ami egészen egyszerűen alul lett méretezve. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ne tudnám kisakkozni, miszerint mennyi szerszámnak mekkora helyre van szüksége, hanem úgy, hogy mióta a helyszínt a szerszámoknak kialakítottam, azóta vettem hozzájuk egy rakattal.
   Lásd az egymáson hempergő két dekopír fűrészt, a hőlégfúvót, vagy a még ki sem bontott gyalut. Mindezt úgy, hogy a ritkán használt flexet, valamint a sűrűn használt fúrógépet, az ide nem férésük okán már el is pateroltam innen.

   Mondjuk ha nem a legfelső polcon tárolnám a fadarabokat, akkor itt azért még elférne néhány szerszám. Egy alapos átrendezésre persze már régóta készülök. Már csak azért is, mert mióta ezeket a fadarabokat ide feltettem, azóta még nem igazán kellett közülük semmi.

   Elmondjam, hogy mi ezekkel a baj? Nos az, hogy hosszúak. Már úgy értem, hogy túlérnek a kép úgy nagyjából közepén vízszintesen átvonuló fehér gerendán, ami a felhajtható asztalt fogja tartani. Ekkor persze még nem voltam benne biztos, hogy ez így lesz. Mármint úgy, hogy nekiállok a feladatnak. Mármint most azonnal.

   Ezt a lámpát most kaptam el vagy ötödjére, mert valami marha ferdén tette oda az egymáson már amúgy is billegő két favágó tuskó tetejére. Szerintem ezt még valamikor az előtt kellene szétszednem, mielőtt egyszer tényleg leesik, én meg ugye pusztán óvatlanságból rálépek.

   Mert ugye ezek nagyok és nehezek az adott feladatra. Valamint amennyiben elhasználnám bármelyiküket is, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy ne épp az a fadarab hiányozzon a polcokba dugott fiókosok építésekor.

   Van egy kedves szomszédom, aki mivel tudja, hogy egyrészt fával fűtök, másrészt igencsak szokásom barkácsolni, folyton nekem adja a számára már feleslegessé vált bútorait. Én meg mint valami megszállott építek belőlük mindenféle dolgokat!
   Ha már itt vagyunk, akkor mindenképp el kell mondanom, hogy ezek az irdatlan vastag anyagok - a térfogatuk ellenére - olyan könnyűek, hogy még a legnagyobb, a jelenlegi képmezőbe már bele sem férő táblát is könnyedén tudom lóbázni, akár még két ujjal fogva is!
   A valószínű szendvicsszerkezete okán viszont rettentő masszív anyag. Utóbbi tulajdonsága a jelen project kapcsán azért érdekes, mert így majd nem szükséges mind a négy sarkán megtámasztanom.

   Ez a kettővel ezelőtti, csak kicsit jobbra eltolva. Gyakorlatilag azt játszottam, hogy az összes különböző méretű spéci bútorlapot behordtam az előtérből, majd sorjában mindet idepróbáltam. Erre a mókára azért volt szükség, hogy kiválaszthassam az adott célra legmegfelelőbbet.
   Hogy jelen esetben mi is pontosan az adott cél? Nos egy olyan asztal létrehozása, amire le (tulajdonképpen félre) tudom pakolni amivel épp foglalkozok (már úgy értem, hogy mikor épp nem), majd ott tudom rajta hagyni az összetevőket. Később viszont, mikor már nem kell (mármint az asztal), akkor egyetlen mozdulattal eltűntethetem. Egy ilyen valami nagyon hiányzik ám innen!
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a barkácsoláshoz, plusz a dolgok időnkénti szétpakolásához elengedhetetlenül szükséges némi vízszintes felület, ami ebben a pincében az elektromos szerszámletevős polctól, valamint a csavaros polctól eltekintve egyszerűen nincs.
   Mivel a fáspincében nincs semmiféle elfogadható, pláne állandónak tekinthető hely egy asztal számára, ráadásul kelleni is ritkán kell, ezért egy hagyományos asztal nem lenne megoldás, csakis ez a kitalált felcsukható.

   Mégpedig konkrétan így felcsukható. Az persze igaz, hogy most még csak oda van téve, mint ahogy az is, hogy a valahonnan fentről érkező fadarab tartja, nehogy leboruljon a fáspince falát alkotó keresztbordáról.

   Na most az, hogy a használaton kívüli asztal nem le, hanem felfelé hajtva lesz eltűntetve, az a kérdés úgy dőlt el, hogy az alsó tér - mint úgy általában mindig - most is foglalt.
   Vagyis ha oda csukódna le az asztal lapja, ahol most épp a mindenféle lécek vannak, akkor azok ezentúl nem lehetnének itt. Ha meg mégis ideraknék valamit? Akkor az igencsak útban lenne az asztal felcsukásakor. Szóval tényleg a felfelé csukódás a helyes megoldás, mert az semminek sincs útban.

   Még a csiszolópad is kifér tőle! Mármint a lehajtott asztaltól. Bár nagyon úgy nézett ki, hogy ekkor feladom, ez azonban még számomra is meglepő módon, jelen esetben nem így történt, pedig igazándiból csak a lépcsőház takarítása után érkeztem ide, gondolván pakolászok egy kicsit, míg a felmosás szárad. Erre fel nekiálltam dolgozni. A kamera akkui viszont majdnem elszabotálták a munkát!

   Még tiszta szerencse, hogy fel vagyok készülve az ilyen esetekre. És nem ám csak úgy magukban gurujkáznak a polcon a tartalék akkuk, hanem még egy ilyen szép kis tartójuk is van!
   Komolyan mondom, hogy napról napra, akarom mondani a pincét valamiféle egésszé kerekítő projectről projectre, a csökkenő számú gátló tényező okán, egyre inkább élvezem a pincei barkácsolós munkát.

   Mivel továbbra sem tudtam dönteni az asztal méretének kérdésében, oda-oda próbálgattam a helyszínre az egyes lapokat, gondolván egyszer csak beugrik a tuti! Ennek a méretnek például megvan az az előnye, hogy kényelmesen el lehet mellette sétálni a háttérben sötétlő farakásig.

   Mivel az asztal méretének kérdésében továbbra sem tudtam dönteni, nekiültem és szétcsapkodtam néhány rönköt. Közben persze végig azon járt az agyam, hogy nagy legyen az asztal, amit aztán lenyitva kerülgethetek, vagy kicsi, amit majd azért fogok megmorogni, mert alig fér rá valami.
   No de mi is az a valami, aminek alkalomadtán rá kell férnie az asztalra? Például a mostanában elkészült előszobai szatyortartó, az összes elemével együtt, lakkozás közben, újságpapír alapon. Vagy a sárgára festős project kettő keretében újrafestett tápegység fedelének. Vagyis nem igazán nagy méretű dolgoknak, hanem csak annak, amit épp félre kell tennem, míg szárad rajta a festék. Vagy ha nem azért, akkor bármi másért. Mert ugye most az van, hogy nem igazán tudok hova eltenni holnapig egy olyan projectet, ami darabjaira szedve nagy.
   Miután a favágással meg persze a közben történő hosszas és alapos elmélkedéssel végeztem, visszatértem az asztallal kapcsolatos apró problémák felszámolásához.

   A kettő közül két okból is a felső példány a nyerő. Az egyik ok az, hogy nem szélesebb a gerendánál, míg a másik igen komoly előny, hogy azt a fajta riglit képtelenség egy nekimenéssel kinyitni, minek okán majd nem zuhanhat le a helyéről a felcsukott asztal csak úgy egyszerűen véletlenül.

   Ha nincs is túl nagy választék, de azért van itt zsanér rendesen! A szélre kirakott vadonat újakat a trafós polc elé szánt ajtóra vettem, csak aztán azt a projectet sikerült annyira leegyszerűsítenem, hogy végül nem is kellettek hozzá zsanérok.

   Hogy az előbbi képen látott, felülről kissé srégen belógó, amúgy a szemközti szekrénynek támaszkodó lécre többé ne legyen szükség, a project következő lépéseként feltettem a helyére a riglit.

   Mivel az volt úgy nagyjából megfelelő méretű, a bútorlapot továbbra is az épp kéznél lévő tekercs linóleummal támasztottam fel. Ez az anyag amúgy az apró pincei elmaradások kettő című project kelléke, csak a lefektetése előtt előbb még el kell fogynia a tűzifának.

   Na most ami még hiányzik a projectből, az az asztal lába. A képen látható anyagok közül sajnos mind rövid. Mármint nyilvánvaló, hogy egyik sem ér fel az asztalt tartó keresztgerendáig.
   Itt aztán majdnem feladtam, mondván holnap is van nap, csak aztán mikor belegondoltam, hogy van vagy két tucat (ha nem több) ilyen (vagy ehhez hasonló) félbehagyott projectem, inkább folytattam.

   Ez az a bútoralkatrészes doboz, melyben nem találtam az igényeimnek megfelelő lábat. Ez szerencsére nem szomorított el, ugyanis ebben a pincében már annyiféle megoldás van a mindenféle problémákra, hogy csak győzzek közülük válogatni!

   Például a múltkor vettem különböző átmérőjű menetes szárakat, bár akkor még szó sem volt róla, hogy meg szeretném valamelyikkel toldani az épp nagyban készülő asztal kelleténél rövidebb lábát.

   Mire fel nem volt rá szükség, mert - számomra is meglepő módon - egészen jól megállt a puhafában a 8-as menet. Ez a múltkor, még a tévéantenna tartójának kifaragásakor nagyon nem így volt! Ott mondjuk 1/8-os menet volt, és keményfa, ami az első nekifutásra kiválasztott anyagban nem igazán maradt meg.

   Hogy pontosan mennyit kell beletoldani, azt úgy mértem le, hogy előtte természetesen vízszintbe állítottam az asztalt, mégpedig a már korábban is szereplő linóleum és lámpa felhasználásával, akarom mondani feltámasztásával.

   Bár már nagyon úgy néz ki, de még mindig nincs kész, mert a lábat még nem tartja semmi. Illetve a másik végét már tarja a zsanér, ezt a közelebbit pedig az ideiglenesen odatett papírdoboz.

   Na most van kész! Aztán persze beugrott, hogy mikor legközelebb lesz egy kevéske fölös fehér festékem, akkor az asztalt szétszedem, lekenem az alkatrészeit fehérre, majd száradás után már mehet is vissza az egész a helyére. Mondjuk van ennek olyan világos színe, hogy ne zavarjon. Szóval ezt a fehérre festős dolgot, ezt majd tényleg csak akkor fogom kivitelezni, mikor nagyon nem lesz máshoz kedvem, vagy épp belenőtt a kezembe a fehér festékes ecset.

   Ennek a próbának ugyan semmi különösebb értelme sem volt, azonban ennek ellenére képtelen voltam megállni, hogy le ne teszteljem az asztalt. Jelentem tökéletes! Amennyiben sikerül a lapját véletlenül összefestékeznem, akkor sincs semmi baj, hiszen ha felcsukom, akkor mindjárt nem látszik amit ellene elkövettem.