Farigcsálok -48- Linóleumot a pincébe
(több helyszínre is)

Vannak az életben olyan különös események, melyek meghatározzák, illetve
megváltoztatják a történések folyásának irányát. Egy ilyen eset volt, mikor is
egy még tőlem is szokatlan, teljesen lehetetlen útvonalon indultam el Zuglóból
Újpest felé. Ez jelen esetben az M3-as városból kifelé vezető szakaszának jobb
oldali szervizútja volt. Nem állítanám, hogy még sosem gurultam erre, de azt igen,
hogy az adott napon teljesen véletlenül keveredtem errefelé. Részemről már eleve
nézelődve szoktam bicajozni, de az azért még tőlem sem volt akármi mutatvány,
ahogy az úttól mintegy száz méter távolságra található sitt kupacban kiszúrtam
ezt az akkor még összetekert állapotban senyvedő linóleumot. Hogy minek
ez nekem? Nos természetesen a pincébe. Bár ez így első ránézésre egy
teljesen hasznavehetetlen, kisméretű, ráadásul formátlan darab,
de ahová én szeretném, oda még ez is bőven megteszi.

Mint az sejthető volt, nem azért terítettem ki a járdára, a méretét és az épségét
ellenőrizendő, hogy aztán szégyenszemre otthagyjam. Egy kicsit ugyan túllóg
a bicikli végén, ezért illene rá valami piros rongy, de ha nincs, akkor nincs.
Szerencsém az viszont van! Már úgy értem azzal, hogy megtaláltam ezt
a darabka anyagot. Elmeséljem? Mivel nem hallatszott idáig a tiltakozás...
Szóval van az a mintegy négyzetméternyi rész, ami a fáspincébe lépve tárul a
szemem elé. Valamelyik előző lakó itt, vagyis ezen a részen aprította a fát, minek
okán szétmorzsolódott a beton. Apukám ugyan pótolta egy részét, de ez sajnos
korántsem jelenti azt, hogy az adott helyen kisimult volna a beton. Na most,
illetve nem most, hanem még valamikor rengeteg évekkel ezelőtt, részemről
azt az értelmetlenül bonyolult megoldást dolgoztam ki a problémára, miszerint
elsimítom a betont, majd lekenem a legolcsóbb fehér festékkel. Ez mint megoldás,
egy fáspincében, ahol amúgy még barkácsolni is szoktam, sem nem szép, sem nem
tartós. Ellenben a linóleum borítás, na az már igen! Az már valami! Most már
csak arra kell vigyáznom, nehogy az legyen belőle, hogy miután hazaérek
ezen legújabb szerzeményemmel, nem terítem le a helyére, hanem
ahogyan én azt szoktam, előtte még hosszú évekig őrizgetem.

Mivel a kerítésnek támasztott linóleumgurigák sejthető felülete jóval túlmutatott
azon a mennyiségen, mint ami a fáspincém mintegy négyzetméternyi előterébe
kell, ezért már közvetlenül másnapra sikerült megálmodnom, hogy mégis mi
a csudára kellhet nekem linóleum azon felül, mint amekkora
darabot tegnap már elhoztam.

Már ugye eleve ott van az, hogy egy ekkora darab anyagot még akkor sem hagyhatok
veszni, ha amúgy jelen pillanatban semmire sem kell. No de miért ne kellene?
Na nehogy már ne találjak a pincében egy akkora felületű ócska betont,
amire ez a gyönyörűséges linóleum lenne a legmegfelelőbb borítás!

És már szereltem is fel az újabb köteg linóleumot a biciklire. Amúgy tudom, hogy
ez már rég nem linóleum, hanem az anyagváltozás okán már mindenféle egyéb
nevekkel illetik, de számomra már csak megmarad ugyanolyan
gyűjtőnévnek, mint a sarokcsiszolókra a flex.

Ez a kép már a harmadik napon készült. Részemről mint
légy a szarra, úgy járok vissza erre a kupac szemétre.

Ez a darab linóleum (a súlyából ítélve ez valószínűleg tényleg az) éppen megfelelő
méretűnek látszik ahhoz, hogy ezentúl az útszóró sós pincében képezzen a fényt
vissza nem verő csupasz szürke betonnál sokkalta esztétikusabb burkolatot.

Ezek ketten pedig még akárhová is jók lehetnek, de valószínűleg a tegnap
beszerzett legnagyobb darabot fogják oldalvást kiegészíteni. Vagy nem.

Arra azért kíváncsi leszek, hogy a hazairány néhány kilométerét kibírja-e
a csenevész kötözés, illetve a különös irányú erőltetést a csomagtartó.

Jelentem kibírta! Mondjuk miért is ne bírta volna ki? Ha vidéken Margit néném
feldobja rá a három zsák kukoricát, akkor két ilyen kis guriga linóleumtól sem
fog összerogyni. Ha az ágyamra való faanyagot elhozta, bírnia kell ezt is.
Mikor ennyire elbízom magam, na akkor szoktak meglepő
mód szétesni a dolgok.

Balról is van két tekercs, meg a bicaj mögött is fekszik a földön egy másik.
Na most ha itt valamit nagyon nem kéne elkövetnem, az a rumli
szintjének emelése! No de beszélhetek én magamnak...

Mivel a pincém ajtaja előtt (ahol amúgy barkácsolni szoktam) már van linóleum,
ezért az újabb beszerzések nem oda, hanem onnantól balra fognak kerülni.
Illetve egy része, vagy részük. Ezt úgy kell érteni, hogy ekkor még
nem igazán volt eldöntve, hogy mi hova lesz pontosan.

Ide belülre például felesleges a linóleum borítás, mert a farakás alá ugye minek?

Ide kintre viszont igencsak elkélne, merthogy ez a beton, ez még csak nem is szürke,
hanem ez konkrétan fekete! No persze nem azért kell a betonra borítás, hogy szép
színe legyen, vagy ne fázzon fel telente a bicajom kereke, hanem azért, mert ez
a feketeség egészen egyszerűen elnyeli a fényt. A fényelnyelés mértékének
érzékeltetésére hajítottam oda a placc közepére azt a kockás füzetet.

Mivel a pincében nem volt annyi hely, ahol ki tudtam volna gurítani, ezért a ház
előtti járdán mostam le a linóleumról azt az egészen valószínűtlen mennyiségű
szép fehér gipszport, ami gondolom még a lakásban, valószínűleg
a glettelés csiszolásakor kerülhetett rá.

Jelen állapotában a kapura terítve szárad. Így, hogy van mihez mérni,
na így látszik csak igazán, hogy ez micsoda szép nagydarab anyag.

A kisebbeket száradásuk után behordtam, s mint aki jól végezte dolgát, már majdnem
felmentem fürödni, mikor szerencsére még éppen idejében észrevettem, hogy
a legnagyobb darab, meg a vödör a felmosóval, na az meg kint maradt.

Beszerzésükkor még oly vastagon állt rajtuk a por, hogy ilyen csinos nyomot
hagytak maguk után a betonon. Szóval nem azért mostam le őket, mintha
tisztaságmániás lennék, hanem azért, mert ezekre aztán tényleg ráfért.

Itt vannak, tiszták, szóval már csak dolgoznom kell.

Ugyan már rendeltem egy kisdoboz munkakedvet, csakhogy Kínából hozzák, hajóval
meg tevével, minek okán lassan ér ide, s míg csak meg nem érkezik, addig nem
állok neki a nagyjának, hanem csak ilyen kis apróbb részeket teszek rendbe.
Ezt is csak azért, hogy majd mikor kell, akkor ne mindent egyszerre kelljen.

Miután elvittem innen a dobozokat, majd idekoncentráltam a fadarabokat,
így már van rendes helyük azoknak, melyeket az előbbi képen láttunk.

Ez a ficak, ez már olyan régóta el volt dugítva, hogy emlékeimben úgy él, mintha
soha nem is lett volna szabad. Amúgy szinte ahányszor csak megláttam az itt
felhalmozott fadarabokat, akkor mindig odaszóltam nekik, hogy majd jól
elkerültök onnan, aztán beteszem a helyetekre a felmosó vödröt. Ennek
azért épp itt lenne már az ideje! Hogy miért? Nos azért, mert a bicaj előtt
állomásozó felmosó vödör, mikor épp nem veszem észre, hogy ott van (amúgy
mindig ott van), na olyankor ki szokott borulni. Én mondjuk kevésbé. Fogom
a nyeles bigyót, aztán összeszedem, illetve szétkenem vele a vizet. A lakók
meg azt hiszik, hogy a Géza (vagyis én) olyan rendes, hogy még a pincében
is felmos, miközben én csak a bicajt óvatlanul betolva a pincébe, telibe szoktam
találni az első kerekével a vödröt. Mondjuk a végeredmény, vagyis a felmosás
ténye, az azért stimmel, csak ugye az ok nem. De azt meg úgyis letagadom...

Már majdnem elkezdtem elrámolni innen ezeket a szintén hosszú évek óta itt
állomásozó kacatokat, csak aztán szerencsére még éppen idejében rájöttem,
hogy ezek aztán - velem ellentétben - tényleg nyugodtan lóghatnak itt,
hiszen nem érnek le a földig, tehát nem is lesznek útban.

A bicaj elé rámolt kacatok viszont igenis, hogy útban lesznek. Amúgy tervezek is
elkövetni egy direkt erre a helyre méretezett szekrényt, meg egy másikat
az útszóró sós pincébe, hogy legyen végre valami normális,
illetve stabil helyük a kacatoknak.

Na most azok a szerszámok, melyek csak ritkán kellenek, mint mondjuk a kapa meg
a gereblye, azok ugyan ne essenek már ki minden óvatlan alkalommal, mikor rájuk
borítom a biciklit. Mivel ez a helyzet már szintén hosszú évek óta fennáll, már
csak ebből is sejthető, hogy a szerzőnek élete folyamán micsoda magas
szintre sikerült felfejlesztenie a rumli tűrő képességét.

Ez itt az útszóró sós pince, melyet a múltkori festés alkalmával egy kissé már
rendbetettem. Igen, hiába nézed, ez már az. Ez már a rend. Na meg a nagy
l*faszt! Mondta a szerző lemondóan, majd a tőle megszokott
rutinnal csapta rá az ajtót a rumlira.

Legközelebb akkor jártam erre, mikor már itt hevert a kanyarban a direkt az útszóró
sós pincébe készített szekrény. Na most innentől nincs mese, rendet kell vágnom!

Mert ugye ha így néz ki, ennyi minden van benne, akkor nemhogy a linóleumot
nem tudom benne leteríteni, de még csak a szekrényt sincs hova betennem!

Ráment vagy tíz perc a lomokkal történő szaladgálásra, mire végül mindent sikerült
kihordanom. Na jó. Akkor nem mindent, de amiket feldobáltam a jobbra látható,
mintegy derékmagasságig érő szekrény tetejére, azok most nem lesznek útban.

Mint ahogy ez a rengeteg deszka és egyéb anyag sem, melyeket
a pincei folyosó fala mentén helyeztem el igencsak ízlésesen.

A lefektetendő linóleumnak csak a balra látható egy szem cső lesz útban. Már úgy
értem, hogy a jobbra látható szekrény alá nem lesz betolva a linóleum, mert az
onnan a sószsákok súlya miatt kimozdíthatatlan. No meg nem is igazán
érdekel, hogy milyen színe van a földnek a szekrényke alatt.

A kockás mintás anyag modernebb, lágyabb szerkezetű, mint a koszos sárga színű.

No nem ezért választottam őt e nemes feladatra, hanem csak azért,
merthogy ennek az anyagnak úgy nagyjából megfelelt a mérete.

Már mindenféle valószínűtlenül ármányos terveket szövögettem, hogy pontosan
mivel is fogom kiegyenesíteni, pontosabban szólva berajzolni, majd egyenesre
vágni a linóleum szélét, azonban végül mégiscsak a legegyszerűbb megoldást
választottam. Ez mindössze annyiból állt, hogy elfordítottam az anyagot 180
fokkal, merthogy a másik széle, na az már eleve egyenes volt. A szekrény alá
begyűrt résznek meg olyan mindegy, hogy egyenes-e, vagy sem. Nekem persze
nagyon nem volt mindegy, ugyanis így betéve semmit sem kellett vele dolgoznom.

Na most ahhoz képest, hogy emlékeim szerint a pince kifestésekor
feltakarítottam, na ahhoz képest mégis hogy a francba sikerült
innen összeszednem vagy úgy közel fél vödörnyi földet?

Jelen pillanatban nem fogok nekiállni lebetonozni a pusztán csak földdel borított
részt. Erre majd csak azután kerülhet sor, ha kiderült végre, hogy honnan tör
fel nagyobb esőkkor a víz. Már csak azért is, mert ugye addig jobb lenne
nem bolygatni azokat a részeket, ahol a befolyt víz elszivároghat.
Magyarán szólva úgy döntöttem, hogy jó lesz ez így...

Ugye mondtam! Ez, ha tökéletesnek nem is nevezném, de minőségileg annyival
felette áll az eddigi csupasz betonnak, hogy teljesen odavagyok, meg vissza!

Ha már a visszánál tartunk, most jön az, hogy pakolhatok vissza. Itt aztán jól elment
az idő azzal, hogy belegondoltam, hogy valaha ebben a pincében állt a motorom,
csak aztán egy pincefeltörés sorozatot követően megbeszéltem Bandi bácsival,
hogy megcseréljük, és akkor végre mindketten el fogunk férni a kacatjainkkal.
De ez már tényleg olyan régen volt, hogy mára már alig emlékszem rá, pedig
azért meglehetősen sokszor toltam be ide keresztbe a Verhovina mopedet...

Ezt itt, ha nem is nevezném tökéletes megoldásnak, de mivel nem látszik, így bőven
elfogadhatónak tartom. A szekrény alá belógó linóleumrészt sem vágtam le, hanem
csak kiszabtam belőle a lábak helyét, majd begyűrtem az anyagot a szekrény alá.

Mikor betettem a direkt ide készült szekrényt, odaszóltam a szekrény mögött a fal
mellett felhajló linóleumnak, hogy úgy maradsz. Na most az, hogy hallgatott
rám, vagy már eleve nem is volt más választása, az engem nem érdekelt.

Na most látom én, hogy - kedves szokásomhoz híven - újfent túltoltam a rumlit, de
ez most akkor is így marad! Illetve csak annyiban változik, hogy leakasztom
a vízcsőről a steklámpát, összetekergetem a kábelét, elcsomagolom
a hosszabbítót, berakok ide még néhány vackot, elrendezem
amiket még ezeken felül is széthagytam, és persze ezt
akár még napestig sorolhatnám, ha nem unnám.

Na most a következő helyszín a pincei folyosó azon előtere, ahol a biciklimet
tartom, csak mielőtt ennek a szakasznak nekiállhatnék, előbb még
valamiféle zárókupakot kell szerkesztenem a virágállvány
lábvégeire, nehogy még kiszúrják nekem a linóleumot.

A lyukasztó hatású lábvégek problémáját ezzel a rém
egyszerű megoldással sikerült lerendeznem.

Illetve ha már egyszer úgyis kihoztam az előtérből a virágállványt,
akkor ez egyben arra is nagyszerű alkalomként kínálkozik,
hogy leterítsek ide egy újabb darabka linóleumot.

Hogy ne legyenek útban, elvittem innen a biciklit, a hokedlit, a kerti szerszámokat,
a fadarabokat, a felmosó felszerelést, a virágládákat, no meg az összes többit.

Mely kincsek jelenleg a munkaterületnek kinevezett előtértől mindössze néhány
méterre tartózkodnak. Mondjuk ha nagyon akarom, akkor elrejthettem volna
őket ennél jobban is, mondjuk Bandi bácsi pincéjébe, csak egyrészt nem
akartam, másrészt pedig jobb ez így, hogy egyrészt közel, másrészt
pedig útban van. Utóbbi azért, merthogy ez az "útban van" státusz
erőteljes ráhatással bír a munka befejezésének dátumára. Egyszerűbben
fogalmazva, ennek a linóleum fektetésnek itt és most meg kell történnie, mert
ezeket a kacatokat nem hagyhatom széjjel. Mert ugye máskor, mikor
mondjuk nem pakolok a szomszédok pinceajtaja elé, olyankor
azért igencsak hajlamos vagyok félbehagyni a dolgokat.

Némi külső szemlélő által céltalan keringésnek látszó határozatlan téblábolás után
úgy döntöttem, hogy ehhez a falszakaszhoz fogom igazítani a linóleumot. A külső
szemlélő jelen esetben Mártika szomszédasszony volt, aki pusztán jóindulattól
vezérelve menten rá is kérdezett, miszerint ugyan mit tottyogok már itt
céltalanul az előtérben. Megjegyzem a látvány alapján igaza
volt, mert mintha valahogy nem igazán akaródzott
volna nekiállnom ennek a feladatnak.

Mely ódzkodásra semmiképp sem lehetett ok, hogy
az ajtókereteknél bele kell vágnom a linóleumba.

Ha elsőre nem is, de másodikra már sikerült eltalálnom, hogy melyik
a legnagyobb, vagyis ide illő méretű anyagot tartalmazó tekercs.

Íme az ajtókeret kivágott helye.

Na ekkor jött az, ami szinte minden munkánál be szokott ütni, vagyis a nem várt
fejlemény. Ez jelen esetben annyiból állt, hogy a mindössze három milliméternyi
vastagságú műanyagpadló lefektetése után már nem lehetett becsukni a képbe
jobbról belógó ajtót. Az mondjuk igaz, hogy ez a becsukás nagyon ritkán
szokott előfordulni, de attól még biztosan jobban járok vele, ha nem
hagyom benne a rendszerben a hibát. Mivel az ajtó három col
vastag, ezért ha leemelni még csak-csak sikerülne is, de
a visszatételébe már egészen biztosan belebuknék.

Ezért döntöttem a szokásos megoldás mellett, mely annyit tesz, hogy a megemelt
ajtó zsanérjai közé beütők egy-egy, jelen esetben persze összesen három szöget.

Az ajtó felemelésének feladatát annyira sikerült leegyszerűsítenem,
hogy az végül mindössze annyiból állt, hogy felrángattam
az ajtót egy a földre hajított rozzant baltafejre.

Ekkor az következett, hogy belekalapáltam egy szöget az ajtó tokjába, áttételes
csípőfogóm nem lévén fűrészlappal lefejeztem, majd rágörbítettem a zsanérra.

Na ez az az ajtó, ami csak akkor szokott zárva lenni, mikor a téli tüzelőt rakosgatom
be a pincébe. Na most lehet, hogy ezentúl akkor is be fogom csukni, mikor valami
olyan munkát csinálok, ami nagyon porol. Mert ha becsukom? Akkor meló után
nem kell feltakarítanom az előteret. Bár jó ötlet, de ezt majd még meglátjuk.

Ez annyival szebb lett, mint amilyen volt, hogy percekig gyönyörködtem benne!

Kintről befelé nézve sincs benne hiba.

No persze hiába örülök, hogy kész, mert amit csak eddig
az előtérből kipakoltam, azt most mind tehetem vissza.

Mikor ezt az állványt begyűjtöttem, akkor még úgy volt, hogy ebből lesz
az a valami, amibe a fűrészgépet befogatom. Végül, ha két
évtized elteltével is, de másképp oldottam meg.

Persze ezeknek nem kellene mind itt lenniük, csak most, akarom mondani
az utóbbi néhány évben nem volt kedvem köztük rendet vágni.
Vagy ha épp volt is, akkor nem jártam tartós sikerrel.

Na most szó sincs róla, hogy a hiányzó részt kihagynám, hanem csak
arról van szó, hogy ide nem a mai nap fogom leteríteni az anyagot.
Hogyhogy miért? Csak mert meglehetősen lusta vagyok, és kész!

Amint ilyen szépen kigondoltam, hogy rápihenek néhány hetet a feladatra, azonnal
vissza is pakoltam az innen elszedett néhány kacatot. Na most, illetve mikor már
épp mentem volna kifelé, csak akkor szúrtam ki, hogy a leterített linóleum
végéből levágott darabot - az egyszerűség jegyében - leszabáskor
kivágtam az előtérbe. No de senki sem lehet tökéletes.
Én meg ugye pláne nem!

Mert ugye erről a képről is csak a lényeget, vagyis a hozzánk közelebbi szőlőtőke
mellől kidőlt karót felejtettem le. Már úgy értem, hogy mire sikerült ideérnem
a fényképezőgéppel, a törött karó már rég a pincében várta, hogy keressek
helyette egy azonos hosszúságú másikat. Amúgy nem tudom, hogy
azt említettem-e, hogy időközben újra eltelt néhány hét.

Na most az a tény, hogy ebben a pincében már van linóleum, az csak annyiban járul
hozzá a keresett fadarab felleléséhez, hogy így legalább látom a készletet.
Na most ennyi nekem éppen elég is volt hozzá, hogy ideterítsem.

Jó lesz ez, csak le kell belőle vágni vagy fél métert.
Gondoltam előkapom a munkapadot.

Na ekkor láttam meg a beteg pumpát, a kiszerelt biciklikereket,
illetve a háttérben épp csak látszó linóleum tekercseket.

Az említett feladatok (mert mindhez tartozik valami munka) látványának hatására
azonnal faragtam, illetve kihegyeztem Ilonka néninek újabb 5 darab virágkarót.
Ez mindössze annyiból állt, hogy álltam a csiszolópad előtt, és addig toltam
a száguldó smirglinek a rudak végét, míg csak ki nem hegyesedtek.

Na most tudom én, hogy ezért, vagyis a bicaj alatt megmaradt fekete betonsáv
leborításának okán vagyok itt, de mint macska a forró kását, úgy kerülgetem
ezt a feladatot. Na most ilyenkor, már úgy értem akkor, mikor épp nagyon
nem fűlik a fogam valami feladathoz, na olyankor azzal szoktam magam
továbblendíteni, hogy megtekintek egy még a kitűzöttnél is cifrábbat!

Jelen esetben ez a szintén linóleummal borítandó helyszín volt az elrettentő másik
feladat. Hogy miért? Nos azért, mert míg a bicaj alatti részre egyszerűen csak
oda kell dobni egy megfelelő méretű darabka anyagot, addig ide egyrészt
a forma okán rendesen szabni is kell, másrészt innen még hiányzik egy
csokornyi előkészítő munka is. Egyrészt olyan lyukacsos a beton, hogy
azt mindenképp ki kell valamivel egyenlítenem, különben még rálépéskor
kilyukadna az anyag. Aztán az innen nézve balra látható fal se glettelve nincs,
se festve. A glett azért kell, hogy ne álljon meg a falon a por, míg a festés pusztán
csak flancból. Aztán ha nem szeretném, hogy a piros kispárna mögött megbúvó
szerszámosláda kihúzásakor (no nem mintha olyan sűrűn elővenném) a sarka
felszántsa a linóleumot, akkor szerelnem kellene rá négy kereket. Persze
indíthatnék a linóleum lefektetésével is, csak ugye azt akkor később
majd többször is fel kellene szednem. Na! Ahogy ezt itt az ajtóban
állva többször is végiggondoltam, azonnal bele is csaptam a lecsóba!

Ez persze még mindig nem a bicaj alatti rész linóleumozását jelentette, hanem csak
annyit, hogy visszacseréltem végre a kerekeket a tartalék és a fő bicaj között.
Ha meg már úgyis itt volt a kezemben, gondoltam felpörgetem a helyére
a tartalék bicajról eddig hiányzó hátsó féktárcsát. Nem volt egyszerű!

Mert ugye a balta, na az nem véletlenül szerepel a képen. Konkrétan úgy
rá volt rohadva szegény kerékre az előző tárcsa maradéka, hogy azt
pusztán izmaim megfeszítésével soha le nem szereltem volna!

Na valahol itt, vagyis mikor kiderült, hogy a - szerencsére olcsóért - megvásárolt
fékberendezés nem stimmel ehhez a biciklihez, na ekkor kezdett bennem
egyre inkább felerősödni az az eddig is lappangó érzés, miszerint ez a
bicikli, ez nem lesz összerakva. Az mondjuk igaz, hogy az ügyfél akitől
kaptam, azzal a tájékoztatással együtt adta, hogy ez egy sz*r, de azt azért
nem gondoltam volna, hogy ennyire az. És ezt a kijelentésem sajnos
egyáltalán nem a felszerelhetetlen fékrendszerre alapoztam!

Ez a kép már a háztömb körül megtett próbakör megtétele után mutatja a biciklit.
Ha nem lennének jók a kerekei tartaléknak (hogy ne azonnal kelljen defektet
javítanom), akkor lehet, hogy egyszerűen ottfelejtettem volna valahol az
út szélén. Hogy miért? Nos azért, mert gurulni ugyan gurul, de minden
csálén áll rajta! Ami esetleg mégsem, az pedig minimum lötyög. Na
most ami viszont nem lötyög, az azért nem teszi, mert berohadt.

Gondoltam legalább a kormányt megigazítom, hogy legalább az ne álljon csálén.
Kitekertem a csavart a dióból, rácsaptam egyet, hogy beessen, majd innentől
kezdve mintegy tíz percnyi olyan durva mókolás következett, hogy csak
úgy recsegtek ropogtak a bicaj eresztékei! Végül csak a képen látható
módon, vagyis fejjel lefelé fordítva, a vázat a hokedlire támasztva,
a kormánytartó csövet a kisbaltával püfölve sikerült kihergelnem
a helyéről a kormányt tartó csövet. Komolyan mondom, hogy
annyira elegem lett a bicikliszerelésből, hogy ekkor már-már
lelkesen estem neki a linóleum fektetés nemes feladatának.

Ennek az elsőként kigurított darabnak sem a színe, sem a mérete ugye...
Aztán ahogy itt álltam, és már épp sajnálni kezdtem volna magam,
hogy akkor, illetve most ki kell pakolnom az egész előteret...

...szerencsére még éppen idejében, vagyis az előtér befejezésének újabb
elhalasztása előtt beugrott, hogy ez csak annyiból áll, hogy
mindössze odébb teszem a dolgokat egyetlen méterrel.

Ugyan ráférne a falra egy festés, de erre még magam is akkorát legyintettem, hogy
a hirtelen keletkezett légáram meglibbentette a frissiben kigurított linóleumot.
Ez az elvégzendő feladatokra történő legyintés, ez egy olyan dolog,
amiben részemről kifejezetten jó vagyok!

Na most ez a két csúfság, melyet valaha fűtéscsöveknek vágtak,
épp mint ahogy a fal feketesége, szintúgy nem fog látszani.

Mert ugye eltakarják a mindig is itt tartott hatalmas bútorlapok. Na majd
mikor ezek innen egyszer elfogynak, majd csak akkor fogok kifesteni!

Na most lehetett volna úgy is, hogy valamelyik tekercsből leszabok egy éppen ideillő
darabot, csak ezzel a megoldással kockáztattam volna a pince belépőjének egyetlen
darabból történő leborítását. Itt meg ugye mindegy, mert úgyis rajta lesz a szekrény.
Illetve miután a pince belső részeivel végeztem, és maradt megfelelő méretű anyag,
na akkor majd leszabok egy akkora darabot, hogy ne látszódjon ki a tenyérnyi rész.

No persze így, aki nagyon nézi láthassa, de aki beleköt, azt hókon csapom!

Na most ha nem marad foltnak való anyag, akkor még mindig megtehetem, hogy
veszek a boltban, ugyanis az adott pillanatban még lehetett kapni ezt a
mintázatút, bár nem hinném, hogy adnának egy négyzetmétert.

Ez annyira szép lett, hogy komolyan mondom, félve toltam rá a biciklit, nehogy még
valami baja essék. Aztán ahogy így ezzel megvoltam, majd körbenéztem, hogy
maradt-e szem előtt valami más egyéb befejezetlen barkácsolós project,
menten össze is omlottam. Valószínűleg ezen történés hatására dönthettem
úgy, hogy a linóleum fektetési projectet ezennel befejezettnek nyilvánítom. Mert
ugye a padlósimítás, meg a fal glettelése, na az ebbe a már amúgy is meglehetősen
hosszúra nyúlt (nyújtott) cikkbe semmiképp sem fér bele. Mivel a lendület ettől
függetlenül azért még mondhatni tartott, nekiálltam a szokásos rendcsinálásnak.
Ez mostanában úgy szokott kinézni, hogy megállok egy gócpont előtt, melyekből itt
amúgy rengeteg van, majd egyenként rákérdezek a tárgyakra: Hát te meg mi a f*szt
keresel itt? Ezzel felkapom, majd elszaladok vele valahova. Ha ezt a sportot nem
többe, csak napi egy-egy órában gyakorolnám, talán még fél év sem kellene
hozzá, hogy akár még idegen szemlélő számára is látható hatása legyen.

Milyen szomorúan néz ez a lámpa...
Amúgy van is rá oka, mert mióta összeraktam, azóta még egyetlen egyszer sem
használtam. Ennek okán át is helyeztem az útszóró sós pincébe. No nem mintha
ott bármi szükség lenne rá, csak most épp ott nincs útban. No persze nem csak
ezt az egy szem lámpát tettem odébb, hanem még vagy száz
egyéb tárgyat, fadarabot, miegyebet.

Először csak a két fiók került ide, majd követte őket egy MK-29-es magnó, egy
elektromos fűtésű hajcsavaró készlet, egy digitális képkeret, egy VEF rádió,
meg a reflexnek nézett őskövület. A többit apróságot pedig már fel sem
tudom sorolni, mert már mindjárt másnapra el is feledkeztem
róluk. Amúgy épp mint ahogy erről a folyosóra
kirakott kupacról is.

Mikor ezeket néhány nap elteltével betettem a helyükre, vagyis ebbe a pincébe,
akkor mindjárt meg is éreztem, hogy itt sem az idén fogok rendet csinálni.

Ide viszont még az idén be kell pakolnom harminc mázsa tűzifát. Amit meghagytam
gátló tényezőnek, vagyis útban, azt már pillanatok alatt el tudom innen rámolni.

A nap zárásaképp a szokásos földszitálás következett. Ez - bár sokadjára elkövetve
feleslegesnek tűnhet - de meglepő eredményekkel szokott zárulni. Szinte érthetetlen,
hogyha tavasszal átszitáltam a földet, hogy ne legyenek benne mindenféle akármikből
hatalmas darabok, akkor ősz végére ugyan honnan a fenéből kerültek bele fadarabok
és kavicsok. Lényeg a lényeg, munka végeztével csak húztam egyet a partvissal
a frissen lefektetett linóleumon, és már készen is voltam a takarítással.
Arról nem is beszélve, hogy a fényt el nem nyelő padlóborítás
okán mennyivel világosabb lett a folyosón. Hip, hip, hurrá!

Este a linóleum fektetést - mint utolsó nyári tételt - kiikszeltem a táblázatból.
A piros körök az általam megtekintett filmeket jelentik, mely tervet,
mint ahogy a szétszedéseket is, szintúgy sikerült teljesítenem.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.