Mikor épp azt hiszem, hogy most aztán már tényleg minden apró pincei elmaradásommal végeztem, olyankor - pusztán az elbizakodottságom letörendő - egyből belefutok valami apróságba. Már persze amennyiben apróságnak lehet nevezni, hogy a pincei folyosó padlójáról mintegy két négyzetméternyi felületen hiányzik a második réteg festék.

   A sarokban pedig mintegy harminc centis sávban még az első réteg is. Ez azért alakult így, mert elfogyott a festék, valamint a lendület is. Most is csak azért álltam neki a feladatnak, mert kezdett egyre jobban bebőrösödni annak a doboz fehér festéknek a teteje, amit a lakás apróbb festési hibáinak kijavításához vettem.

   Annyira rákészültem a feladatra (mert egy tündér megsúgta, hogy ha nem így cselekszem, akkor tuti az lesz a vége, hogy már eleve bele sem fogok kezdeni), hogy az ecset kivételével mindent jó előre idekészítettem. Illetve tulajdonképpen magát az ecsetet is, hiszen a jobb oldali festékes dobozban az van, mégpedig hígítóba áztatva, csak sajnos beletúrósodott.

   Szerintem az lesz, hogy mikor legközelebb olyan helyen járok, akkor nem készletet, hanem csak apró ecseteket fogok venni. Mert ugye a nagyok mindig megmaradnak, a kicsik viszont gyorsan elfogynak. Persze a nagy ecset is jó, de csak nagy felülethez, vagy mondjuk porecsetnek.

   Ha már szóba került a por, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a folyosó festése előtt, azt természetesen alaposan fel is kellett takarítanom. Egyrészt azért, mert a por összekoszolja a fehér festéket, másrészt pedig azért, mert a nagyobb koszdarabok a festéktől ugyan leragadnak, azonban később csúnya szürke foltot hagyva fognak felkopni.

   Ez annyira szép lett, hogy teljesen oda vagyok magamtól, akarom mondani a látványtól, meg vissza! November közepe lévén, most már csak azon kell izgulnom, hogy megszárad-e a festék az első hó leestéig.
   Ezt úgy kell érteni, hogy ugyan hol máshol is lehetne az útszóró só, mint az innen nézve szemközti ajtó mögött. Mondjuk ha a puszta betont egy hónappal ezelőtt festettem volna le, akkor a leeső hó - mint lehetőség - fel sem merült volna. Csak ugye én, meg a logisztika...

   Eddig a kanyartól továbbmenő rész volt csúnya, most meg az, ami odáig tart. Ennek, ha nem is most, de idővel valószínűleg az lesz a vége, hogy a maradék festékekkel újra átkenem az egyszer (valójában már kétszer) lekent részeket.
   Ehhez persze (mármint a megmaradt festékhez) az kell, hogy csináljak valami olyat, amit majd fehérre kell festenem. Mostanában csak egy ilyen tételről tudok, ami a felhajtható asztal, és még az is csak csak lesz, ha egyszer leszek oly szíves és megépítem.

   Mikor a fürdőszobai polc szélén ücsörgő cserépalátétet megláttam, menten feltettem magamnak a szokásos kérdést, ami nálam valahogy úgy hangzik, hogy: Hát te meg mégis mi a jó édes anyádat keresel itt?
   Ez a kérdés persze nem szerény személyemre vonatkozott, hiszen én tudtam magamról, hogy fésülködni jöttem. Amúgy én is látom, hogy a fésűmnek hiányzik egy csomó foga, de sajnos még így is én nyertem. Már úgy értem, hogy sajnos nekem hiányzik több. Néhány napig ugyan jól elvoltam vele, hogy ahányszor csak erre jártam, mindig rácsodálkoztam, és persze rá is kérdeztem a cserépalátétre, de aztán ráuntam a látványára.
   Pontosabban szólva ez úgy történt, hogy újra (és újra és újra) nekifutottam a lakásban felhalmozott apró elmaradásoknak. Mármint nem a komolyabbik részüknek, hanem csak az olyasmiknek, mint mondjuk ez a nem megfelelő helyen tárolt cserépalátét. Te! Hogy ezekből mennyi volt... Akarom mondani van is.

   Amúgy azért hever a cserépalátét a fürdőszobában, mert a káddal együtt azt is elmosogattam. Mármint ecettel, a rárakódott vízkövet leoldandó. Elő pedig azért került a szekrényből, mert a képen látható magoncnak kell egy cserép. Illetve kelleni nem kell, hiszen akár ki is dobhatnám innen ezt az apró növénykezdeményt, csak aztán megsajnáltam. Mert ugye ha már egyszer ilyen szépen kicsírázott, akkor ugyan adjak már neki egy esélyt. Na mi nincs meg ehhez? A virágföld! Mert ugye mikor máskor fogyott volna el az összes, mint épp most, hogy kellene belőle egy apró cserépnyi.

   Miközben a cserépalátét a fürdőszobában, maga a cserép a pincében hányódott. Ez amúgy azért került ide, akarom mondani maradt itt, mert mikor lehoztam és megláttam, hogy elfogyott a virágföld, nem volt kedvem tovább foglalkozni vele. Hányódni pedig azért hányódott, mert a hátérben épp nagyban lakkozom az előszobai szatyortartót, meg a pincei akkutartó dobozka fülét, mely feladatokhoz épp a cserép alól szoktam kirántani az újságpapírt.
   Amit a képen a cserép mellett látunk, az pedig a virágállvány szélére szerelendő antenna tartója, jelen állapotában még jórészt kidolgozatlanul. Amúgy ezt kifaragni jöttem le, aztán csak megláttam az üres cserepet.

   Három választásom volt. Az első szerint elmegyek a boltba és hozok egy zsák virágföldet. A második szerint hozok egy cserépre valót kintről a kertből. Na most a megvalósított harmadik szerint addig-addig nyomorgattam a hűtőgép alsó dobozában őrizgetett faháncsot, míg csak a képen látható öreg tésztaszűrővel ki nem sikerült belőle szitálnom egy cserépnyi virágföldet.

   A faháncs egyébként onnan van, hogy a múltkor vettem egy zsák orchidea földet, és annak jó része az volt. Na most az orchideának gondolom tetszik, hogy az eredeti életkörülményeihez hasonló talajban ül, azonban a paprikapalántáim valószínűleg nem tudtak volna vele mit kezdeni. Na azért szitáltam át, és így maradt meg egy doboznyi háncs. Hogy a háncsot a múltkor nem dobtam ki, az pedig ugye milyen jól jött? Nagyon! Maga a cserépnyi virágföld viszont nem. Már úgy értem, hogy fel velem a lakásba nem.

   Mire a cserépnyi földet néhány nap elmúltával felhoztam, addigra már sikerült a magoncnak ekkorára nőnie. Ez amúgy napraforgó, ami úgy került a cserépalátétbe (melyben aztán a puszta vízben kihajtott), hogy az adott mag valamiért nem tetszett az egyik cinegének, mire fel behajította a késő őszi meleg okán nyitva hagyott ablakon. Már úgy értem, hogy etetem a madarakat a balkonon, és az etetőből széthajigálják a nekik nem tetsző magokat.

   Majd a virágállványon elhelyezve. Mivel más kiigazítandó apróságot a pincében nem találtam, gondoltam mire legközelebb erre járok (mármint ebben a cikkben, hozzáfűzni a következő történést), addigra már alaposan meg lesz nőve. Erre fel már mindjárt másnap belefutottam két újabb (valójában persze igen régi) pincei elmaradásba, minek okán nem láttam értelmét újra idefotózni az azóta mindössze egyetlen centit nőtt növényt.

   Mivel a szerszámos polcon sajnos, akarom mondani a rengeteg eszköz miatt szerencsére már nincs hely, illetve azért, mert a flex ritkán kell, a fúrógép viszont sűrűn, így ők ezen az ajtóval szemközti polcon kaptak helyet. A villáskulcsokat mondjuk igazán kiszedhetném alóluk, mint ahogy a baltának sem itt van a helye.

   Csak ugye a helyén, vagyis ebben a bigyóban nem tarthatom, mert elszakadt a rögzítő gyűrű széle, melyből az újat (ami amúgy persze régi) már láthattuk is az előző képen a kalapács mögött.
   Itt aztán jogosan merül fel az olvasóban az a nyilvánvaló kérdés, miszerint ha ott hever a polcon az új (vagy mondom inkább úgy, hogy még hibátlan), akkor ugyan miért nem szerelem fel? Hát nem épp azt csinálom?
   Az mondjuk igaz, hogy rendesen kivártam a feladattal, mint ahogy az is, hogy rengeteg ilyen apró elmaradásom van. Épp ezekről szól ez a cikk, meg a harmadik, meg a második, meg az első is.

   Hogy egy ilyen apró alkatrészből pontosan ugyanolyat fogok kapni, annak lehetősége bennem még csak fel sem merült! Ez már csak azért is csoda, mert ugye a régi egészen eddig rajta volt a fúrógépen, minek okán már eleve nem vihettem magammal mintának.
   A beszerzés amúgy úgy történt, hogy a Bosnyák téri piacról hazafelé jövet, egyszer csak még időben eszembe jutott (mert túlfutva rajta már többször is beugrott), hogy mit is szeretnék pontosan a Szugló utcai szerszámszervizből.
   Leparkoltam a bicajt, bementem a boltba, elmeséltem mit szeretnék, és egy perc múlva már távoztam is, zsebemben a jobbra látható, ugyan használt, de legalább még ép tokmánykulcstartóval. Mindezt úgy, hogy mindössze 200 forinttal lettem szegényebb, mely kiadásnál még a piacon elmajszolt csoki is többe volt.

   Ez egy szerszámtartó, amit természetesen a zöld henger nélkül árulnak a boltban. Az építőkészletből kölcsöncsent henger jelen esetben a partvis nyelét hivatott helyettesíteni, hogy meg tudjam mutatni általa, mire is való ez az izé, illetve magam is lássam, hogy megfelel-e a mérete az adott feladathoz. Jelentem megfelel!

   Hogy mi a feladat, azt ezzel a képpel mutatom meg, valamint természetesen el is mondom. Amit a kép közepén látunk függőlegesen átvonulni, az a lépcsőház (meg úgy általában minden más helyszín) takarításához használt kedvenc partvisom, valamint egyben az a hely is, ahol leginkább szeretem tartani.
   Mint ahogy az általam kidolgozott megoldások, úgy ez is csak majdnem jó, ugyanis a partvis nem valamilyen szögben van a polcnak támasztva, hanem konkrétan függőlegesen áll, minek okából kifolyólag elég csak gyorsan elhaladnom mellette (bár ahogy öregszem, egyre lassabban mozgok, de még így is előfordul), hogy kiboruljon a helyéről. Ha meg akár csak egy kicsit is hozzáérek? Na akkor meg pláne kiborul!
   Talán nem is arról van szó, hogy kényelmetlen visszatámasztani, mint inkább arról, hogy mikor épp nem látom az eseményt (mert ugye már rég túlmentem a helyszínen), na olyankor a frászt szokta rám hozni az elboruló partvis adta hang. Na ennek fogok én mindjárt véget vetni!

   Mióta szétválogattam a csavarokat, azóta annyival, de annyival jobb érzés előszedni közülük egyet (jelen esetben persze kettőt), hogy azt kell mondjam, a csavarválogatós project mindenképp megérte a fáradságot.

   Mikor még a partvis is benne van a tartóban, akkor meg úgy kb. semmi esélyem sincs beleakadni. Ráadásul akár bátran rugdoshatom is, mert esze ágában sincs innen kiesnie! Csak így tovább Géza! Adtam ki magamnak a bíztató utasítást, mire fel mindjárt másnap...

   Miután ezeket a csirkecombokat mind legyűrtem (plusz a krumplipürét és a savanyúságot is), már nem maradt bennem annyi szusz, hogy bármi gondolkodással járó tevékenységet legyek képes végezni.

   Na ezért jöttem le a pincébe átültetni a leandert. Ezt a növényt egy lakó tette ki a lépcsőházba, pedig amúgy tilos. Mondjuk azt is, ami a bal oldali cserépben van, akarom mondani most már csak volt. Mert ugye ha már kitette, akkor legalább locsolta volna...

   Mivel a múltkor elfogyott a virágföld, vettem egy zsákkal. Kisvártatva persze kiderült, hogy nem kellett volna, ugyanis az előtérben található szekrényen ücsörgő piros vödörben átszitált virágföld van. Mivel más ilyesmit nem csinál, és a vödör az enyém, így biztos lehetek benne, hogy én tettem oda. Ahogy ez megfogalmazódott bennem, mindjárt elkezdtem aranyrögök és hatalmas pakli készpénzek után kutatni, hátha azokat is most nem, de majd legközelebb már találok.

   Nem azért ültetem át, mert az ennyire szűk helyen lakó növényekkel a föld minőségének romlása okán ezt időnként meg kell tenni, hanem azért, mert a napon elérett a műanyagból készült cserép (lásd a lepergett peremet), minek okából kifolyólag már a kertből történő behozásakor is kis híján szétesett.

   Egy ága már most letört, ami aztán menten kapott is egy cserepet. Hogy aztán lehet-e a leandert dugványozással szaporítani, az nemsokára kiderül. Amúgy a leírások szerint lehet, csak lehetőleg ne télen tegyük, és ne egy napsütésmentes hideg pincében, mint ahogy most én.

   Ez itt a lombseprű zárja, amivel a gereblyéző vég fogainak távolságát lehet beállítani, illetve fixálni. Már persze csak akkor, mikor még egyben van a szerkezet. Na most ha én szedtem volna szét, akkor valószínűleg nem volnék rá annyira mérges, mint teszem azt így, hogy használat közben esett szét.

   Na ezért nem találtam soha ötös anyát! Már úgy értem azért, mert mint az a csavarok szétválogatása után kiderült, mindössze ennyi van belőlük. Ezekre meg ugye ráakadni, holmi vegyes csavaros dobozok mélyén, mondhatni tényleg nem volt valami sok esélyem.

   Na most essél szét ha tudsz, te kis rohadék! Kiáltott rá a szerző a lombseprűre gorombán, hangsúlyozásából még csak véletlenül sem hagyva kicsengeni egy óhajtó mondatot. Ahogy én a csavarokat ismerem, fogjuk mi még egymást látni többször is, pedig nagyon rátéptem a társára a kontraanyát.

   A szemetes vödör azért toporog az ajtóban, hogy el ne felejtsem levinni, mikor amúgy is lemegyek a pincébe, mert ugye akad ott némi feladatom. Hogy aztán ez egy új fül elkészítése lesz a párom hűtőjére, vagy 8 darab apró bilincs legyártása a már ki tudja mióta félkész állapotban leledző mélyládámra, azt innen fentről nézve képtelen voltam eldönteni.

   A döntés sajnos a pincében sem sikerült. Bár odafent még nagyon úgy nézett ki, hogy van, azonban leérve sajnos már semmi kedvem sem volt a fűrészeléshez. Gondoltam ha már itt vagyok, valamint dolgozni kedvem semmi, azért csak csinálok már valami apróságot, hogy mégse érezzem úgy, hogy potyára jöttem le.
   Nyitásképp egy korábbi cikkben óvatlanul megemlített gyári, illetve magam gyártotta MZ indexnek néztem utána, majd miután ezzel végeztem, áttértem a pincei aprónak épp nem nevezhető elmaradásaim felmérésére. A jelen helyszínen ugyan még nem tudom mi lesz, abban azonban bizonyos vagyok, hogy az itt eluralkodott rendetlenséggel mindenképp kezdenem kell valamit.
   Mivel egy nagyobb volumenű pakolásba semmi kedvem sem volt belecsapni, ezért megpróbáltam keresni valami olyan apróságot, amit könnyedén egésszé kerekíthetek. Vagy mint jelen esetben történt, elvihetek végre a helyére.

   Ezt a régi alumínium pénzekkel teli kakaós dobozt eddig már többször is azért nem dobtam ki, mert mikor megláttam a tartalmát, olyankor mindig úgy voltam vele, hogy ezek egyszer bizony még nagyon jól fognak jönni, mint mondjuk alátét.
   Az persze igaz, hogy egyrészt már végeztem a csavarok szétválogatása című projecttel, minek okán már könnyedén hozzáférek az alátétekhez, másrészt pedig ahhoz, hogy ezekből alátét legyen, ahhoz még kell rájuk egy lyuk is, szóval csak abban sikerült magammal megállapodnom, hogy nem tudom...
   Az előbb felsorolt tények hatására álltam, egyre csak álltam. Bámultam a doboz egyre inkább hasznosíthatatlannak tűnő tartalmát, míg csak be nem ugrott, hogy az aprópénzek elhelyezésére a nálam sokkal okosabbak már rég kitaláltak egy a jelen esetben is nagyszerűnek tűnő megoldást.

   Mégpedig azt, hogy egyszerűen csak bele kell őket szórni egy az adott célra alkotott perselymalacba. Ez azért volt részemről egy nagyszerű döntés, mert ezen a módon úgy sikerült felszabadítanom a pincében az aprópénzes doboz által eddig elfoglalt helyet, hogy se ki nem dobtam a régi forintokat filléreket, se a lakásban nem járt az ide történő felhozataluk semmiféle helyfoglalással.

   Amúgy nem volt benne semmi, de majd mindjárt lesz! Na most ez egy annyira, de annyira apró történet volt, hogy épp az ilyen lényegtelennek tűnő, egészen idáig soha egésszé nem kerekített apróságok kedvévért indítottam ezt a projectet.

   Persze ezek a képsorok nem egy időben folyamatos vonal mentén készültek, hanem úgy, hogy egyszerre vágtam bele egy csomó mindenbe. Tettem mindezt annak ellenére, hogy a múltkor ezért egyszer (valójában persze már többször is) elátkoztam magam.
   Mert ugye utólag sorba rakni a totális összevisszaságban sorjázó képeket, az bizony nem egyszerű feladat. Pláne olyankor nem, mikor egyszerre öt dologba is belevágok, s valamiért hol az egyik, hol a másikba kapok bele, gondolván valamelyik csak egésszé kerekedik a nap végére.
   Ez az összevisszaság ráadásul nemcsak a képek sorba történő rendezésének szükségességét vonja maga után, hanem azt is, hogy időnként elfelejtem, hogy mit is keresek pontosan az adott helyen.
   Ékes példa erre, hogy már a kulcsot csörgetve álltam az ajtóban, mikor egyszer csak eszembe jutott, hogy tulajdonképpen azért jöttem át a fásból a lomos pincébe, hogy magammal ragadjak egy a kép közepén díszelgő dobozt. Mikor ezzel megvoltam, még akkor is bőszen égett bennem az összevisszaság utáni vágy.

   Némi kényszerű helycserés támadás után végül mégiscsak sikerült a helyére tennem a madarak etetésére beszerzett magot, majd eltennem magát a vödröt úgy, hogy mikor szükségem támadt rá (mert kifogyott az etetőből a mag), akkor napokig nem találtam meg. Természetesen már megint én voltam az a címeres ökör, aki ezt a szotyolásat betette egy másik, természetesen átlátszatlan vödörbe, arra azonban nem sikerült rájönnöm, hogy ezt mégis miért követtem el. (ha csak nem azért, mert épp ott volt hely)

   Még a múltkor, mikor a hűtőfülhöz és a mélyládám hangszóróit védő rácsot tartó fülecskékhez kellett az anyag, amit csak a másik pincében összegyűjtöttem, az azóta is mind itt hever, ezen a csavaros polcon. Szerencsére már nem az egyetlen felhasználható vízszintes felület a fáspincében (természetesen a földre történő pakoláson kívül), hiszen azóta már elkészültem a lehajtható asztallal.
   Mivel már nincs rá semmiféle érthető, vagy akár érthetetlen okom, hogy ezeket az anyagokat továbbra is itt állomásoztassam, gondoltam elpakolom őket. Már úgy értem, hogy vissza a helyükre, a lomos pincébe.

   Mielőtt a szélről látható, amúgy mindössze mintaként használt anyagdarabokat kidobnám, a furatok távolságát alapul véve, előbb még legyártok egy újabb fület a hűtőgéphez, úgymond tartalékba.

   Bár a jobbra látható új fül formája még csak nem is emlékeztet a balra látható két maradvány (pusztán képzeletben összetolt) formájára, de attól még igenis, hogy bőven megteszi helyette! És nem ám csak úgy nagyjából felel meg, hanem ráadásul még eltörhetetlen is!
   No persze nem úgy, hogy az ember (jelen esetben asszony) nekiáll feszegetni, hanem úgy törhetetlen, hogy ez nem előre, hanem oldalra áll ki a hűtőgép ajtajából, s így az adott helyszínen szinte már csak készakarva lehet nekimenni.

   Eddig mondjuk még nem mutattam, de attól még ez az a doboz, amit folyton el kellett tennem a csiszolópad tetejéről, aztán persze vissza, mert sehol másutt nem akadt számára hely. Hej... Ha én egyszer képes lennék leállni a mindenféle kacatok oktalan begyűjtésével...

   Mivel ez is egy olyan apróság, amit már hosszú ideje képtelen voltam rendezni, előkaptam az irodagépből kiszedett fiókot, beleszórtam az írószerszámokat, majd miután kiválasztottam közülük egy piros és egy fekete ceruzát, visszaszórtam őket a dobozukba. Ez persze nem a végleges helyük.

   Először még úgy volt, hogy a hónom alá csapom az anyagokat és úgy viszem őket vissza a lomos pincébe, csak aztán egyre többet és többet sikerült belőlük kitennem a pince előtt elhelyezett munkapadra, aminek idővel az lett a vége, hogy választottam hozzájuk a tömegből egy végre kidobható (mert a hegyes sarkoktól úgyis szétszakad) szatyrot.

   Mikor a lomos pincében a lila szatyornyi anyaggal megjelentem, önkéntelenül tört fel belőlem az a teljesen nyilvánvaló mondat, miszerint: Innen aztán már tényleg csak te hiányoztál...
   Mint az a kép alapján megkérdőjelezhetetlen, újra sikerült a pincét totálisan eldugítanom. Bevallom őszintén, hogy az utóbbi néhány napban (merthogy mostanában sokat jártam erre) már nem is mondogatom magamnak, hogy egyszer úgyis rend lesz. Már úgy értem, hogy egyre inkább kételkedek magamban, illetve a felelőtlen ígéreteim valóságtartalmában.

   Erre a polcra azért vetettem egy még a szokásosnál is hosszabb pillantást, mert ekkor még valamiért úgy gondoltam, hogy a szotyola elvétele után itt legalább minden rendben van. Hát persze...
   Balra van egy felesleges papírdoboz, miből már kiszedtem a zárat. A piros-fehér konzervdobozban lemezcsavarok vannak. A sárga festékes dobozon egy adag fémépítő ül. Na most ami az itt található ide nem illőségek közül talán a leginkább meglepett, az a háttérben szinte nem is látszó két darab szív formájú doboz.

   Mármint ez a kettő. A bal oldaliba nem is oly rég pakoltam bele a szekrény mélyén végre megtalált pormaszkokat, míg a jobb oldali az a doboz, amire meg mertem volna esküdni, hogy már korábban beletettem a maszkokat.
   Ahogy itt álltam előttük, egyszer csak az jutott eszembe, illetve úgy döntöttem, hogy a maszkok mind a bal oldaliban lesznek, míg a jobb oldali dobozból készítek egy újabb szekrényillatosítót. Ekkor még úgy volt, hogy most azonnal, csak ezt a tervemet (mint ahogy megannyi másikat is) sikerült azonnal elfelejtenem.

   Na most ami hiányosságot korábban úgy említettem, hogy abba szó szerint beleakadok, az épp a kép közepén látszik. No de mi a francnak van az ott? Már úgy értem, hogy van valami értelmes célja, vagy nyugodtan levehetem és eldobhatom?

   Bár nem volt egyszerű (törtem rajta a fejem rendesen, mert csak igen ritkán van rá szükség), de végül sikerült rájönnöm, hogy a tűzelőszállításkor bevetett torlaszt támasztja meg. Szóval maradnia kell, a sarkait azonban le szabad kerekítenem.

   Mondjuk csak óvatosan azzal a kerekítéssel, mert a végén még nem áll meg rajta a szorító, és akkor majd nem a nadrágom bakadásáért, hanem a folyton lehulló szerszám okán fogok különösen csúnyákat mondani.
   Az persze igaz, hogy miután az első kosár fát leborították, azután már nem tud kidőlni a barikád. Mint ahogy az is igaz, hogy tűzifát csak két évente hoznak, miközben a kilógó fadarabba ennél sokkalta sűrűbben akadok bele. Szóval hajrá!

   Miután a támasztékot sikerült az egyik felegyenesített szögnél fogva a helyéről letépnem, mégpedig a képen látható harapófogóval, mindjárt azon kezdtem el gondolkodni (megjegyzem természetesen a fadarab lekerekítése helyett), hogy ezt mégis ki szögelhette fel? Miután sikerült a történéseket megfelelő időrendbe sorolnom, az jött ki eredményül, hogy valószínűleg én.

   Bár a szélességéből kézifűrésszel vettem le, azonban a csiszolásához - a munka kiadós mennyisége okán - már bevetettem némi géperőt. Mint az a csiszolópad, valamint a belőle épp kihúzott fiók formájából és kivitelének színvonalából egyértelműen megállapítható, a torlasztámasz évtizedekkel ezelőtti felszögelése óta meglehetősen sokat sikerült fejlődnöm az általam készített famunkák terén.

   Bár ráfoghatnám, hogy csak azért tűnik csálénak, mert ferdén tartottam a fényképezőgépet, de nem. Ez bizony tényleg csálé. No nem mintha az adott pozícióban ez bármit is számítana, csak ugye ha egyszer valaki igényes, akkor mindig az. Na ennyit mára rólam...

   A lényeg persze az, hogy most már nem fogok beleakadni. Hogy ez eddig hányszor történt meg, illetve az, hogy sokszor, az már csak abból is látszik, hogy a támasztéktól jobbra látható ajtó széléről a nadrágom okozta súrlódástól lekopott a festék. Francba! Szóval festeni is kéne...

   Ezt az épp akciós fúrókészletet azért vettem, mert az utóbbi időben elharapózott barkácsolásaim kapcsán azt sikerült megállapítanom, hogy általában valamilyen kerek értékű furatra van szükség. Persze eddig is volt fúrókészletem, ráadásul több is, csak azok valamiért egy méterrel odébb, a szerszámos polcok belső végén kerültek elhelyezésre.
   Bár azt is megtehettem volna, hogy átrendezem a polcokon a szerszámokat, ehelyett azonban inkább azon régi tervem kivitelezése mellett döntöttem, miszerint felszerelek az ajtó tokjára egy fúrókészletet.

   Indításképp a képen látható ruhakefe tartóját szereltem le, majd ezt követően mindjárt fel, csak immáron a hevederzár alá. A kefe az adott pozícióban még jobb helyen is van, mint ahol eddig volt, mert innen valamiért könnyebb levenni.

   A fúrótartó rögzítését a legkényelmesebb módon, egy úgymond alátétes fejű csavarral lehet megoldani. Miután a csavarok szétválogatása már valamikor korábban megtörtént, a szükséges csavar előkerítése még egy percet sem vesz igénybe. Már persze csak akkor ha akad olyan csavar, amilyet épp nagyban keresek.

   Bár ez eredetileg nem volt cél, de még a gyári kibillentő rendszere is működik. Erre fel egyből megnéztem, hogy mi van olyankor, ha tegyük fel óvatlanul (most persze direkt) túlhúzom. Mint az sejthető volt, olyankor lebillen, mire fel kiszóródnak belőle a fúrók.

   A piacon a furcsa elhelyezése miatt első ránézésre csak a kép közepén látható különös formájú szerszámot szúrtam ki, de még így is azonnal rájöttem, hogy az egy úgynevezett bútoremelő.
   Mivel az eladó kétezerre tartotta, én viszont csak egy ezrest szerettem volna érte adni, hagytam benne egy kicsit forrni a dolgot. (az mondjuk igaz, hogy én csak az emelőre gondoltam, de ez most mindegy)
   Mikor aztán vagy úgy jó félóra múlva láttam, hogy az árus már nagyban pakol, újra odasomfordáltam, és elhoztam az egész készletet, immáron alku nélkül, az érte kiadni szándékozott ezresért.

   Ha csak azt számolom, hogy van rajta 12 darab körbefogós triplagörgős kerék, azok már eleve bőven megértek egy ezrest! Ha még azt is hozzáadom, hogy csak a puszta fájdalomcsillapító krém mibe kerül, ha tegyük fel meghúztam a hátam, akkor pedig pláne megérte! A fájdalom elmaradását már nem is számolva! Hogy nem mozgatok bútorokat? Most épp nem, de szó van róla, hogy még életemben utoljára ki fogom festeni a konyhát. Ezt persze nem hirdetem senkinek, csak magamban mondogatom, nehogy még számon legyem rajtam kérve a dolog.
   Hogy mégis minek bútorszállító a konyhafestéshez? Nos azért, mert mikor legutóbb kifestettem, már akkor is meggyűlt a bajom a konyhaszekrénnyel, pedig akkor még semmi baja sem volt a hátamnak. Egyszerűen csak kerülgettem azt a böhöm nagy dögöt (régiféle konyhaszekrényünk van), de bárhol is fogtam meg, bárhogyan is próbáltam, még csak meg sem bírtam moccantani! Ez persze valószínűleg annak volt betudható, hogy a már ki tudja hány éve egyhelyben állástól, illetve az évek hosszú sora alatt elkövetett felmosások okán, egyszerűen leragadtak a lábai a konyhakőre. A mostani rozzant hátammal sajnos már csak annyit engedhetek meg magamnak, hogy (lehetőleg távolról) nézegetem a konyhaszekrényt, és még azt is csak nagyon óvatosan szabad! A képen látható emelővel viszont valószínűleg odébb tudnám gurítani, hiszen elég csak rálépnem a kar végére, miközben a másik lábammal berúgom a szekrény lába alá a gurítható részt, pontosabban szólva részeket.

   A csupa vasat tartalmazó szerszámosláda sem véletlenül kapott kerekeket. Rajta, mint alkalmas nehéz alanyon az emelőt kipróbálva, az jött ki eredményül, hogy míg megemelni a ládát pusztán egy ujjal már nem tudom, addig ugyanúgy egy ujjammal a kar végére rátehénkedve, a láda azonnal elemelkedik a földtől. No de az áttétel már csak ilyen...
   Amúgy nem ezért (mármint a mutogatásáért és a kipróbálásáért) vagyok itt, hanem azért, hogy eltegyem az útból a bútormozgató készletet, mégpedig valami olyan helyre, ahonnan igény esetén azonnal előkapható.

   Ez lenne a számára kinézett a hely. Komolyan mondom, hogy kezd magammal nagyon tele lenni a tököm. Mert ugye sok mindent lehet mondani erre a polcra, azt azonban semmiképp sem lehet róla állítani, hogy lenne rajta valamicske hely.
   Hej, ha én egyszer az összes vacakom kidobnám... Vagy ha azt azért talán nem is, de akkor legalább szétszedném, ami meg nem ide való, azt elhordanám végre a helyére, ahol most még természetesen szintén szétszedésre váró kincsek sorjáznak.
   Bár ezen a képen éppen nem látszik (amúgy a piros kispárna alatt van), akad itt elektromos írógép, P100-as PC, SCSI HDD-vel, még analóg modemmel, valamint egy lézernyomtató is, amit az egyik szomszédom dobott ki.
   Mivel a bútormozgató máshova nem fért, egy csomag ágynemű helyét néztem ki számára, amit amúgy azért hoztam le (megjegyzem még valamikor évekkel ezelőtt), hogy a szálló por elleni védelmül letakarjam vele a motoromat.
   Mikor a másik pincébe átmentem, s megláttam a rumlit, úgy fordultam ki onnan, mintha soha nem is jártam volna arra! Mert ugye ott is van Pacsirta rádió, a Simson mögött egy fénymásoló, valahol bentebb két benzinmotoros fűnyíró, meg ki tudja mi minden még, mely csodákat már meg sem merek említeni!
   Márpedig ezeknek a kincseknek záros határidőn belül el kell innen, akarom mondani onnan is tűnniük! Ezt mondjuk már annyiszor mondtam, hogy már magam sem igazán hiszek benne. Mármint abban, hogy ez egyszer tényleg bekövetkezik. Már úgy értem, hogy nem a halálom után, a lomtalanítók által, hanem még valamikor az én életemben.

   Amúgy nemcsak az volt a baj, hogy a bútormozgató nem fért oda a polcra, hanem az is, hogy magam sem a sarokba, ugyanis valami barom (ez lennék én) felszórta a padlót aprófával.

   Még valahol a cikk elején említettem, hogy fogok venni kisebb ecseteket, ami azóta már meg is történt, mely cselekedetem eredményeként képtelen voltam ráhajtani a dobozra a tetejét, s így az nem fért vissza a polcra. Mivel a pakolásban már meglehetős rutinom van, nem esett nehezemre szépen elrendezni őket.

   Na most amiben az idők folyamán még szintúgy kellő jártasságra tettem szert, az a kertkapu zárjának megszerelése. Amivel most mégiscsak sikerült meglepnie, az az a különös tény, hogy az untig látott szokásos alkatrészeken kívül, egy a zárba egyáltalán nem illő cigarettacsikket is tartalmazott.

   Ennek a piros doboznak a párjából egyszer már készítettem a szekrénybe egy illatosítót, amit most ezzel a másik példánnyal is meg fogok tenni. Már csak azért is, mert ugye erre már nincs szükség, hiszen a pormaszkok a másik, ennél jobban záródó fedelű szív formájú dobozban kerültek elhelyezésre.

   Hogy mi is volt pontosan a múltkor a denaturált szesszel (ez még egy nagyon régiféle, valami förtelmesen büdös) az természetesen csak akkor ugrott be, miután letekertem róla a kupakot, majd az alkoholos filctoll nyomait eltüntetendő, belocsoltam vele az egyik porrongyot.

   Mire fel mindjárt fel is menekültem a legújabb művemmel a lakásba, ahol is egyből a fürdőszobában kötöttem ki. A háttérben látható habfürdők (a kellemes illatuk ellenére) nem alkalmasak illatosítónak, ugyanis az illóolajokkal ellentétben, a víztartalmuk, valamint a gombák számára kiváló táptalaj mivoltuk okán, ezek sajnos bepenészednek.

   Nem azért lesz a szekrénybe lógatott kabátoknak a megszokott szekrényszag helyett narancsillatuk, mintha annyira odalennék a narancs illatáért, hanem csak azért, mert a piacon kapható készletből csak ezt ismertem fel. Mármint ennek volt beazonosítható a neve. Mert ugye egy férfiember az éjszakai nyugalom elnevezésű illattal nem igazán tud mit kezdeni.

   A varrógép bőröndjében már csak karácsonyfadíszek vannak, ami amúgy egy igen régi tervem volt, mint ahogy a diavetítő bemutatása is, csak utóbbival még mindig adós vagyok. Míg a diavetítő bemutatása megtörténik, addig jól el lesz rajta a szekrényillatosító.

   Bár már az előbb, a valós időben persze még valamikor néhány nappal ezelőtt úgy volt, hogy kész, ez volt a project utolsó fejezete, de aztán csak közbejött még egy megigazítandó apróság.
   A balra látható, helyéről folyton kirúgott partvis esetében is rezgett a léc, azonban én egy még nálánál is fontosabb apróságot választottam. Szóval az úgy volt, hogy a képen látható sámlinak, ha nem is egyszerre, de apránként azért csak sikerült tetőtől talpig lefestődnie sárgára.

   Mármint ott, hogy a fene nagy buzgalmamban a sámlit még alulról is sikerült lefestenem, minek okán most veszettül csúszik a sima felületű laminált padlón, mely tény kapcsán azonnal felmerült bennem az a nyilvánvaló kérdés, miszerint: Mégis miért kellett nekem ennyire kiglancolnom a pincét?

   Mivel ez volt a legegyszerűbb megoldás, és mostanában szeretem az ilyeneket bevetni, ragasztottam rá négy gumilábat, majd befejezettnek nyilvánítottam az apró pincei elmaradásokat felszámoló projectem ezen fejezetét.
   Épp csak egy kicsit néztem körbe, s lelki szemeimmel már láttam is, amint már nagyban az ötödik menettel foglalatoskodom. Ez persze nem baj, csak most, hogy már ilyen szép ez a pince, igazán rátérhetnék a valódi barkácsolásra. Már úgy értem, hogy összerakhatnám mondjuk a csiszolómalmot, vagy a...