Farigcsálok -52- lábvégeket a virágállványra
(hogy ki ne szúrja a linóleumot)

Íme a mai napra kiszabott feladat alanya. Na most annak, hogy itt állok előtte, annak
több oka is van. Egyrészt odakint épp rekkenő nyár van, miközben a pincében (ez
itt az) kellemes hűvös. A másik, a tulajdonképpeni valódi ok pedig az, hogy
linóleumot készülök fektetni a pince előterébe (vagyis ide), és ha már
egyszer szép lesz (remélem az lesz), akkor nagyon nem szeretném,
hogy a virágállvány lába kiszúrja az anyagot, vagy
akár csak nyomot hagyjon rajta.

Amire ezt a lezáratlan csővéget elnézve bizony komoly esély mutatkozik.

Aztán van itt még egy, illetve sajnos nemcsak egy, hanem rengeteg olyan apró
feladat is, melyek egyenként ugyan semmiféle lelki terhelést sem okoznak,
azonban a tömegük okán mégiscsak nyomasztó hatásúak. Ez annyira
így van, hogy meg is ígértem magamnak, hogy vagy minden nap
rendbe teszek egyet, vagy mikor direkt ezért, vagy bármi
másért idekeveredtem a pincébe, akkor akár egy
egész hétre való adagot is egyszerre.

A pusztán csak magamnak tett ígéretet beteljesítve, felkaptam a bicaj melletti
hokedliről ezt az amúgy a fűben talált monitort, majd áthoztam a másik pincébe.
Na most ahogy ezzel megvoltam, már majdnem kimondtam, hogy akkor a mai napra
rendelt jótéteményem ezennel letudva, mindjárt rá is jöttem, hogy ez a monitor,
ha itt talán útban azért annyira nincs is, mint ahol az előbb láttuk, no de hogy
hülye helyen van, az biztos! Mivel a monitornak semmiféle értelmes helyet
sem sikerült találnom, de a legalább egyből nem szerettem volna engedni,
ezért visszadugtam az elektronikus zümmert a hullámpapírból készült
csomagolásába, majd menten be is dugtam a helyére, ami az ő
esetében a pincei használható paneles fiókot jelentette.
Na ugye, hogy mégiscsak összejött az az egy!

Visszatérve a fősodorhoz, vagyis a virágállvány lábvégére készülő valamihez, ha
már úgyis itt voltam alapon, alkalmas faanyagot keresve körbenéztem. Ezeket
az apró husángokat találtam megfelelő méretűnek a kitűzött nemes feladatra.
Elképzelésem szerint felrajzolok a fára négy pontot, majd ezekből indulva négy
kisebb, majd négy nagyobb kört. Reményeim szerint a kisebb körök a virágállvány
lábának megfelelő átmérőjű lyukakká teljesednek ki, míg a nagyobb körök külső
ívére - természetesen csak az anyag négybe aprítását követően - rámegyek
a szalagcsiszolóval. Az eredmény négy krumpli lesz, melyek
a csővégekre húzva a jelenleginél sokkalta
nagyobb felületet adnak.

Bár teljesen azért szerencsére még nem, de már majdnem sikerült újra eldugítanom
a pincét. A linóleumot le kell fektetni, a bicikli kerekét meg ki kell pofozni. Ezek
után már a helyére, vagyis a szekrénynek lehet támasztani a munkapadot. Ha
ez is megvan, akkor át kell nézni a rózsaszín dobozokat, hogy melyik maradjon
itt, és melyik való a másik pincébe. Ezek itt mind az előbb említett olyan egy-egy
feladatok, melyek már csak a tömegük okán is, mondhatni végül a fejemre nőttek.
Na most nem az a baj, hogy nem kapkodom el a dolgokat, hanem az, hogy nem
igazán csinálom! Mondjuk ha csinálom, akkor meg ugye miféle csúszással?

Például Ilonka néni megkért rá, hogy ha már egyszer annyira ügyes vagyok, akkor
ugyan gyártsak már neki valamiből néhány virágkarót. Én meg, ahogy szoktam,
pikkpakk megvoltam a feladattal, mindössze két év alatt! És még most sem
jelenthetem ki, hogy kész! Ugyanis míg Ilonka néni legutóbb mindössze
három karót rendelt, s bár én ugyan ötöt készítettem, csakhogy ez
a mennyiség az időközben kinőtt virágok okán kevés lett.

Ez a fagyis vödörnyi átszitálandó virágföld is egy újabb "úgy", vagyis
teljesítés nélkül maradt feladat. Komolyan mondom, hogy ezek
az aprómunkák úgy elszaporodtak, hogy szinte
már fáj körbenézni!

A múltkoriban készült polcos szekrényke teteje is rejteget (aha, mert
nincs ám szem előtt) újabb három adagnyi átszitálandó virágföldet.

Na most ha valaki jó megfigyelő, akkor felfigyelhet rá, hogy a korábbi állapothoz
képest idekerült egy asztali lámpához való tartó. A rézcsőről, a gumiharangokról,
a csalis dobozról, és a polctartókról meg szót se! Ez amúgy azért történt, mert
miközben segítettem a szomszédasszonynak áthelyezni az ura után maradt
akármik közül néhány vödörnyit a kukába, képtelen voltam
megállni, hogy be ne gyűjtsek pár kincset.

Ezt a pumpát például csak nem hagyhattam már veszni! Az mondjuk igaz, hogy már
van egy ilyenem. Csakhogy ez majdnem háromszor akkora! Ennek először még
örültem is, hiszen ezt majd nem kell annyit taposnom, hogy felfújja a bicaj
kerekét (no nem mintha nem lenne kompresszorom), majd miután
rájöttem, hogy sehova sem fér, menten lelombozódtam.

Mivel a cikk témájába vágóan még semmit sem csináltam, gondoltam legyen.
Kitettem magam elé ezt a bicikli feletti polcról már többször is kihullott
fadarabot, majd elkezdtem megálmodni belőle a virágállvány lábait.
Ahogy itt toporogtam, egyszer csak megéreztem, hogy nyom a
zsebem. Ami nem is csoda, hiszen a lomtalanítás közben
előkerült apróságokat, azokat mind beletömködtem.

Na most ahogy ezeket a zsebembe gyűrt apróságokat a legközelebbi helyre, vagyis
ebbe a piros fiókocskába kiszórtam, egyszer csak megláttam azt a zöld kupakot.

Na nehogy már ennél jobbat faragjak fából!

Ennek örömére felkaptam a lámpatartó alkalmatosságot, majd bevágtam
a dobozába a többihez, mint újabb "egynek jó" státuszú rendezett tételt.

Ha meg már úgyis elől volt a munkapad, ellenben kelleni már nem kellett, gondoltam
ha már itt van alapon, beledobtam a kereket, hogy kényelmesen, vagyis nem
melléguggolva, hanem állva tudjam levágni róla a múltkoriban
felniszalagként beleragasztott pántszalagot.
Mármint a felesleges részét.

Miközben kihúztam a kést a szerszámtartóból, mint már korábban annyiszor, újra
sikerült levernem ezt a fűrészgépről leszerelt talpat. Ez azért nincs fent a gépen,
mert azt a gépet amire ez való, azt bele szoktam csavarozni a munkapadba.
Eltenni pedig még azért nem tettem el, mert hiába felesleges, rögzítés
hiányában folyton kiesnek belőle a csavarok, s így azért mégsem
lehet berakni a fiókba. Na most, hogy két anya, illetve két hatalmas
EVA66-os tápegységből bontott alátét segítségével sikeresen elimináltam
a csavarkiesést, így már bevágható a fiókba. Ezt amúgy rögvest meg
is tettem. Tehát ez egy újabb "egynek jó" című hadművelet volt.

Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ki ne próbáljam a pumpát. Tökéletesnek
épp nem mondanám, ugyanis még csak meg sem röccen rajta a nyomásmérő
műszer mutatója, valamint szörnyű rémesen lassan jön fel, miközben
lenyomni mondhatni kifejezetten nehéz, de amúgy fújni azért fúj.

Ha meg már itt álltam a befejezéstől egy gumifeltételnyire, újraegyesítettem őket.
Bár az előbb nem dicsértem agyon a pumpát, azt viszont mindenképp a javára
kell írnom, hogy mindössze néhány taposástól nagyon kemény lett a gumi.

Miután "újabb egy" tétellel csökkentettem a felhalmozott apróbb
feladatok körét, nekiálltam végre kiszabadítani a virágállványt.

Ebben a homok feliratú vödörben - számomra is meglepő módon - homokot találtam.
Itt aztán mindjárt meg is álltam, majd feltettem magamnak a nyilvánvaló kérdést,
miszerint: Hát te meg mi a f*szt keresel itt? Lábat szerelek a virágállványra,
de most nem rólam van szó, hanem a homokról. Nem volt egyszerű, no
meg gyorsan se ment, de végül azért csak sikerült rájönnöm, hogy
ez majd a csiszolómalomba kell. Már ha valaha is elkészül...

Na most az addig rendben, hogy a szocializmus úgy épült fel, hogy szemesnek állt
a világ, mely kijelentés konkrétan arra utalt, hogy aki nem lop, az nem jut egyről
a kettőre, de ez még nem szolgál magyarázattal arra, hogy mi a francnak hozta
haza az öregem a gyárból ezt a rettenet pakett trafóvasat. Mondjuk nekem
meg arra nincs mentségem, hogy ugyan már miért nem a trafós
polcon van. Vagy arra, hogy miért őrizgetem.

Miután a szörnyű súlyok nyomása alól sikerült kiszabadítanom a virágállványt,
menten hanyatt fordítottam, majd rápróbáltam a kupakokat a lábaira,
melyekből természetesen nem akadt négy egyforma színű.

Én barom meg fából akartam kifaragni...

Hogy a kupakok rögzítését se bonyolítsam túl, azt találtam ki,
ragasztóként kinyomom a belső peremüket sziloplaszttal.

Szerintem van olyan erős a sziloplaszt, hogy odafogja a kupakokat a csövek végére.
Pláne úgy, hogy a virágállvány folyamatosan ezeken a kupakokon fog állni, így
az a hibajelenség, hogy felemeléskor leesik a láb, az szerintem egyrészt szóba
sem jöhet. Másrészt pedig ha mégis megtörténik, akkor tíz évenként egyszer
majd morgok egy kicsit. Mert ugye amilyen sűrűn az állvány mozgatva van...

Míg a sziloplaszt meghúz egy kicsit (jó, akkor légnedvesség hatására térhálósodik),
nekiálltam a földszitálás sem nem bonyolult, sem nem fáradtságos feladatának.
Miután ezzel megvoltam, és még mindig nem éreztem úgy, hogy bármi olyat
tettem volna, ami okot adhatna akár csak a legcsekélyebb fáradtságra is,
úgy döntöttem, hogy nekiállok és lefektetem az előtérbe a linóleumot.

Tessék! Itt aztán némi határozatlan téblábolás következett, ugyanis az állványból
kiszedett polclapokat olyan szinten sikerült elrejtenem, hogy a mintegy tíz percnyi
sikertelen keresés után egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy a felkutatásukra
indított sikertelen expedícióim helyett jobban járnék, ha inkább szabnék
bele újakat. Amúgy ez a virágállvány, ez olyan régi, hogy ezt még
a HTD-811-es rendszámú méregzöld Barkaszom hozta haza.

Ez a kupak, mint csövet lezáró vég, illetve láb, ez így annyira egyszerű, hogy tényleg
nem értem, hogy miért nem ez jutott először eszembe. Mondjuk szerencsére még
épp idejében, vagyis a fából történő kifaragásuk előtt rájöttem a megoldásra.
Akarom mondani 399 forint egy négyes csomag csővégre való gumiláb
a boltban, ami persze engem ugyan el nem tántorít a barkácsolástól.

A nap zárásaképp betettem a többi közé azokat a porceláncsigákat, melyeket szintén
Laci szomszéd gyűjtéséből menekítettem ki, mely cselekedetemmel egy
újabb apró rendetlenség helyrehozatalát sikerült letudnom.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.