Íme a munkapad egy keresztben ráhajított fúrógéphez való állvánnyal. Hogy ebből mégis mi lesz? Terveim szerint egy a jelenlegitől teljesen eltérő, valami egészen más elvű, a mostani megoldásnál sokkalta könnyebben kezelhető rögzítés.

   Jelenleg ugyanis úgy kell az állványt a munkapadhoz rögzíteni, hogy először megnyitom a satupofáit, hogy átférjen közöttük a keresztléc, aztán átengedem közöttük, majd rászorítom a pofákat az összekötő csavarokra.

   Bár a működés elvét tekintve nincs benne hiba, ettől azonban ez a rögzítés még annyira szerencsétlenre sikeredett, hogy kifejezetten kényelmetlen a kezelése. Ezt úgy kell érteni, hogy mikor ezt a konstrukciót össze kell állítanom, olyankor nem valamiféle jóérzés önti el a lelkemet, hogy lám-lám, nekem ilyenem is van, hanem rossz, mert ugye szerencsétlenkedni kell vele egy kicsit, mire végül nagy nehezen a képen látható módra állnak össze az alkatrészek. A szerencsétlenkedést úgy kell érteni, hogy ami részegység ahova beakadhat, mellémehet, félrebillenhet, vagy leforoghat, az szinte kivétel nélkül mindig meg is teszi.
   Ez az apró mizéria szerencsére nincs akkora mértékű, hogy elvegye a kedvem a barkácsolástól, azonban van akkora kényelmetlenség, hogy megüsse azt a szintet, mikor is nekiállok végre a probléma megoldásának. El persze nem kapkodtam a dolgot, hiszen így van ez már több mint 10 éve!
   Illetve eredetileg úgy volt, hogy a keresztléc a mostani méreténél szélesebb és hosszabb volt, amit csak akkor szabtam le a jelenlegi, még épp megfelelő méretre, mikor egyszer nagyon berágtam rá, hogy a fúrógép állványát képtelenség úgy kiszedni a polcból, hogy a kilógó részei ne hozzanak magukkal valami mást is.

   Ha már a hozásnál tartunk, akkor amit nekem innen hoznom kell, az egy az adott feladatra megfelelő méretű, formájú és anyagú anyagdarab. Bár szó sincs róla, hogy hiányt szenvednék belőlük és még olyan is akadt, ami a mai munkához kell, de ettől még szívesen látnék a polcon a jelenlegi mennyiségnél sokkalta több jófajta rétegelt lemezt. Már persze csak azt követően, hogy ezeket innen elhasználtam.
   Ezek a fadarabok amúgy direkt kerültek ide. Hogy a kazetta, a Signal rádió, és a két órabelső mit keresnek itt, arra viszont már semmiféle értelmes magyarázattal sem tudok szolgálni.

   Mondjuk ha nagyon akarom, akkor azért találok még néhány tábla rétegelt lemezt, ezekkel azonban egészen más terveim vannak. Hogy mik is ezek a tervek, azt azért nem állok neki elmesélni, mert ha ebbe a meglepően hosszú felsorolásba belekezdenék, akkor sosem végeznék ennek a cikknek a megírásával.

   Bár már többször is előfordult, hogy épp olyat és akkorát találtam, mint amilyet épp kerestem (lásd példának a pótpolcot a virágállványba), ettől függetlenül akkor is meglepett, hogy az elsőként kiválasztott fadarab olyan méretűnek bizonyult, mintha direkt ehhez a feladathoz lett volna leszabva.
   Amúgy nem, hiszen ez a darabka rétegelt lemez a jelenleg az asztalon állomásozó hangfalaimhoz készült, illetve abból a projectből maradt meg. Kezdetben még úgy volt, hogy a hangfalak pácolt vöröses színűek lesznek, esetleg lakkozva (lásd az anyag közepén a próbálkozást), végül azonban úgy esett, hogy míg maga a doboz szőnyegpadló borítást kapott, addig az előlapokra szivacsréteg, majd arra fekete műbőr került, és csak a hátlapok lettek diópác, azaz rozsdaszínűek.

   Mint azt már említettem volt, nemcsak a hossza, de még a szélessége is stimmel! Mivel ilyesmi azért elég ritkán fordul elő, ezért ezt a tényt egy különlegesen pozitív előjelnek tekintettem.

   Bár egészen idáig még sosem éreztem problémának a sprődségét, attól még ha már úgyis itt volt előttem alapon, nekiálltam bezsírozni az állvány csúszó, illetve éppen, hogy nem csúszó részeit.

   Bár megtehetném, hogy előre elmesélem a konstrukció lényegét, ennek azonban semmi értelme, hiszen úgyis mindjárt látni fogjuk. A lényeg most csak annyi, hogy kell hozzá még némi fa.

   Majd elővettem és összefirkáltam helyettük ezt a valószínűleg még a melóhelyről hozott raklapból kivágott meglehetősen ócska fadarabot. (lásd rajta a körfűrész fogai hagyta nyomokat) Hogy miért ezt választottam? Nos azért, mert csak ez az egy anyag volt vastagabb a munkapad satupofáinál. Majd mindjárt kiderül, hogy ez miért volt fontos.

   Azzal a marhasággal, hogy a kezemben tartott bigyót - gondolván, hogy innen majd biztosan nem keveredik el - az ajtón keresztben átvonuló hevederzárra teszem, már többször is sikerült magamat az őrületbe kergetnem. No nem mintha olyan sok kellene hozzá... Mert ugye mindössze 5 perc múlva már mindenütt kerestem azt a k*rva deszát, épp csak itt nem!

   Majd a közbeiktatásával pikkpakk felfogattam a gépet a munkapad alá. Na ez az az összeállítás, ami bár használhatóra sikeredett (lásd a szerszámtartót), de szintén van olyan esetlen, mint amit épp ma készülök kiváltani. Amúgy ezt is, csak ezt persze nem ma.
   Ha magukkal a feladatokkal még nem is, de a helyes megvalósítási sorrendjük kidolgozásával már rengetegszer eljátszottam. Már úgy értem, hogy mivel a különféle alkatrészek legyártásához tulajdonképpen az összes gépemre szükség van, ezért nagyon nem mindegy a kipofozásuk sorrendje. Például az eszterga tengelyének csapágyazása című fejezethez - a szükséges teljesen egyenes oldalú fadarabok okán - mindenképp szükségem lenne egy asztali körfűrészre. Na most az asztali körfűrészhez meg kerek dolgok fognak kelleni, amihez kellene az eszterga. Vagyis megette a fene az egészet. Már úgy értem, hogy a szerszámok helyes kipofozási sorrendjére feleslegesen elpazarolt időt.

   Hogy mit akartam mutatni ezzel a képpel? Még véletlenül sem azt, hogy már több mint a feléig ért az anyagban a fűrész, hanem azt, hogy ezt mennyire ferdén tette. Mert ugye miközben a munkapad egyenes (gyakorlatilag pont keresztben van), addig hozzá képest a munkadarab innen nézvést távolabbi vége erősen el van kanyarodva jobbra. Ehhez persze hozzá lehet szokni, de attól még inkább úgy szeretném, hogy egyenesen álljon, akarom mondani vágjon az a k*rva fűrészlap.
   Mindezt a csáléságot amúgy annak ellenére műveli, hogy maga a gép egyenesen van beszerelve az asztal alá. Szóval ha jót akarok magamnak, illetve egyenesen álló pengét, akkor a következő konstrukcióban már állítható lesz a fűrészgép helyzete.

   Rámentem az anyagokra mind a szalag, mind pedig a rezgőcsiszolóval. Itt aztán figyelnem kellett rendesen, hogy melyik felület maradjon úgy ahogy volt, melyik legyen egyenes, és melyik legyen lekerekítve. Ráadásul a köztes fadarabok belső felületének még némi ívvel is kell kezdődnie, hogy egy esetlegesen kissé ferde állás esetén is könnyedén csusszanjanak fel a munkapad pofáira.

   Úgy látom kár volt megdicsérnem az asztalos szorítót, mert még 5 percre sem volt hozzá szüksége, hogy elbízza magát, majd kettétörjön, minek okán én már látom is, hogy kénytelen leszek róla is írni egy szétszedtem cikket.

   Mint azt láthattuk, nemcsak csavarozva, de még ragasztva is van, minek okán remélhetőleg elpusztíthatatlan. Amit korábban említettem, mármint a szükséges vastagságú fát, arra azért volt szükség, hogy a megfelelő méretű távtartó okán elcsúsztatható legyen a felépítmény a munkapad satupofáin.

   Mivel a csavarok már szét lettek válogatva (nem úgy az anyagaim), még egy kósza percembe sem került, hogy megtaláljam a feladathoz leginkább megfelelő két darab 6-os csavart, valamint a túlméretes alátéteiket.

   Innentől fogva úgy kell feltenni a fúrógép állványát a munkapadra, hogy egyszerűen rátolom oldalról. Na most ha azt szeretném, hogy a rátolás után ne legyen oldalra elmozdítható, akkor csak megnyitom kicsit a munkapad satujának pofáit, és már rájuk is szorult az állvány. Ha tegyük fel rossz helyen van, vagy oda szeretnék mellé tenni valamit, akkor csak összébb engedem a satu pofáit, majd odébb tolom a padon az állványt.

   Ráadásul ezentúl akár így, vagyis egyszerűen csak odatéve is használható. Vagy nem ide, hanem bárhová máshová letéve is jobban megáll, mint ahogy a gyári talpán tette. Na most ha nagyobb, mondjuk négyzet formájú talpat kapott volna, akkor az asztal lapján, vagy akár a puszta földön is sokkalta stabilabban állt volna, mint amennyire stabil eredetileg volt.

   Még a csiszolópad is a hátam mögött volt, aminek nagyon tudtam örülni, hiszen a lekerekítések ekkor még hátravoltak. Az összes él és sarok eldolgozását azért tartottam feltétlenül szükségesnek, merthogy elképzeltem, amint a pincéből kifelé jövet a kezemben vidáman lóbázott állvány élei és sarkai eltalálják a testemet.

   Már úgy értem, hogy az asztal célja mindössze annyi, hogy legyen hová félretennem amin épp dolgozok, vagy amin szárad a festék, vagy mint majd mindjárt a frissiben összeállt fadarabokon a lakkozás.

   Egy kicsit ugyan érdekesen áll, de mivel senki sem rugdossa az asztal amúgy egy szem lábát, ezért holnapig bőven kibírja. Aztán ha olyan lesz a helyzet, akarom mondani a felület minősége, akkor így marad, ha meg nem, akkor kenek rá egy újabb réteg lakkot.
   Na most az igazság az, hogy a lakkozás az eredeti terveim szerint úgy történt volna, hogy egy füst alatt a balkonon található polcot is lekenem, csakhogy azt semerre sem találtam! A balkonon ugye eleve nincs, hiszen onnan télre le szoktam szedni, mint ahogy egyik pincében sincs. Persze biztosan ott van valahol az egyik résben, vagy valami mögött, esetleg alatt.

   Szerintem én most legalább egy hétig nem fogok erre járni. No nem csak azért, hogy legyen ideje száradni a lakknak, hanem azért is, mert a folyamatos havazás miatt még mindig nem sikerült megvennem a csapágyat az eszterga tengelyéhez.