Hanem arról, hogy a fúrógép állványához készítek egy az eddig alkalmazottól teljesen eltérő felépítésű felfogatást, csak aztán úgy gondoltam, hogy mielőtt ezt megtenném, mindenképp érdemes foglalkoznom egy kicsit a munkapaddal is. Már úgy értem azért, nehogy az legyen, hogy miközben én nagyban alapozok rá valamit, ő másnapra galádul szétesik.
   Bár szét eddig még sohasem esett (kivéve az egyik kurbliját), apróbb jelek azért már vannak, melyeknek mindenképp jobb még most utánanézni, mint később azon sajnálkozni, hogy a széteső munkapad helyett vett újhoz nem illeszkednek a régihez gyártott kiegészítők.

   Így pedig egy kicsit már nyitva. Vagyis minden más kiegészítő nélkül lehet satunak használni. Már persze csak akkora anyagokhoz, melyek beleférnek a két pofa közötti, amúgy a piros kurblikkal szabályozható résbe.
   Na most ha valami sokkalta nagyobb dolgot szeretnénk belefogni, arra is van lehetőség, mert a kerek lyukakba dugható ügyes kis műanyag pofák nagyban kiszélesítik a lehetőségeket.

   Gondoltam megnézem, hogy pontosan milye is lóg. Na most ha nem is mindene, de majdnem. Ami számomra a legnagyobb hibát jelenti, hogy míg így kinyitva vízszintesen állnak a satupofák, addig összekurblizva őket egy kissé megemelkedik a közepük. Vagyis a pofákat összecsukva púpos lesz az asztal. Ráadásul ezt mostanában mintha fokozottabban művelné, mint még újkorában tette.

   Majd a mindent látni akarásom kedvéért a mozgót is. Bizton állíthatom, hogy ennyi mindent azért nem akartam látni. Már úgy értem, hogy hibát. Míg az álló pofákat tartó vaslemez lötyögését egészen könnyű volt orvosolni, hiszen épp csak meg kellett húznom a tartócsavarjait, addig a mozgó pofa stabilizációjával már sehogyan sem boldogultam.

   Mondjuk lehetne úgy, hogy beszerelek a mozgó és az állórész közé két olyan anyagdarabot, melyek a vékony lemeznél sokkalta masszívabbak, ráadásul teljesen simák és egyenesek is, és akkor össze lehetne húzatni a két anyagot annyira, hogy már nem kellene a mozgathatóság érdekében egymáshoz képest lötyögniük. Mivel ilyesmihez sem anyagom, sem gépem, de még csak tehetségem sincs, így ez a nagyszerű ötletem is megmarad pusztán tervszinten.

   Na most ha találnék kidobva egy ilyen munkapadot, mondjuk roggyant lábbal, vagy kettétört fapofákkal, akkor az lenne a minimum, hogy kilopom belőle az egyik menetes orsót, mégpedig azért, mert ez a nagyszerű műszaki részlet éppen megfelelne az esztergacsúcs mozgatására.

   Mivel minden más ötletem kivitelezhetetlennek tűnt, illetve ha már itt vagyok alapon, legalább annyit megtettem, hogy kentem egy vékonyka zsírréteget a csúszó felületekre. Hogy a zsírba bele fog kötni a por, amiből aztán idővel valamiféle sűrű krém lesz, ami aztán mozgathatatlanná, vagy csak nehezen mozgathatóvá varázsolja a satupofát, arra akár komoly tétű fogadást mernék kötni.

   Mivel sem az álló, sem a mozgó rész nem sík, azért ha beállítom itt, akkor elakad ott. Ha meglazítom ott, akkor nekiáll lötyögni itt. Persze az ilyen apró hibák ellenére, egy ilyen munkapad maga az áldás! Legalábbis egy hokedlihez képest.
   Hogy mi a baj a hokedlivel? Nos az, hogy annak - a munkapaddal ellentétben - nem terpesztenek a lábai, minek okán a peremét terhelve könnyű vele felborulni. Szóval az elődje hokedlihez képest, ezt a munkapadot talán még sohasem sikerült csak úgy véletlenül megbillentenem. Ha már szóba került a hokedli, gondoltam megragadom az alkalmat, hogy elmeséljem hogyan készült a fásszekrény.

   Mivel házilag (már úgy értem, hogy a vasból készült anyagok megmunkálási lehetőségének hiányában) egyszerűen semmit sem tudok vele kezdeni, ezért úgy döntöttem, hogy így marad, és valami más megoldást fogok keresni a satupofák púposodásának problematikájára.
   Hogy mikor is zavar pontosan, ha billeg valami az asztalon? Nos erre a kérdésre az a nyilvánvaló válaszom, hogy mindig, de leginkább akkor, mikor aláfogatom a munkapadnak a fűrészgépet, összehúzatom a pofákat, mire fel azok középen egy kissé felpúposodnak, majd a kilógó vállban elakad az éppen fűrészelt anyag. No de erre a problémára már ki is dolgoztam egy már csak kivitelezésre váró megoldást.
   Ez amúgy már egy csomó egyéb problémával is így van. Már úgy értem az, hogy mivel a tervek már megvannak, épp csak a kivitelezés van hátra. Aztán persze akad egy rakat olyan is, amire még nem sikerült megálmodnom a megoldást.

   Erre mondjuk sikerült, csak ugye nincs a kivitelezéséhez alkatrészem. Már úgy értem, hogy még két darab olyan valamim, ami a menetes orsón halad. Mert ugye ha lenne, akkor feltekerném a másikakat is az orsóra (az egyiket erre, míg a másikat a túloldalira), majd felfúrnám a két kisebb lyukat, és ezentúl azokban lennének rögzítve az immáron dupla tartók.
   Ettől persze egy kissé beszűkülne a satupofa mozgástere, az azonban nem lenne akkora baj. Már úgy értem, hogy akár még azt is megtehetném, hogy egyáltalán nem használom a munkapad satu részét, és akkor lehetne egy darabból a teteje. No de amíg működik, addig részemről biztosan nem fogom bántani.

   Mivel épp könnyű volt hozzájuk férnem, ezért a képen látható csavarokat is meghúztam. Na ezt mondjuk kár volt, mert ennek hatására nehezebben nyitható ki a munkapad. Már úgy értem, hogy nem a satu pofái, hanem maga a munkapad, ami amúgy egészen laposra összecsukható. (ezt persze elfelejtettem lefényképezni)

   Amit aztán néhány nap múlva (mikor ezeket a betűket róttam) pótoltam. Szóval ez a munkapad nemcsak kinyitva nagyszerű, de összecsukva ráadásul még kicsi is tud lenni, ami helyszűke esetén egy nagyon kellemes tulajdonság.

   Mióta szétválogattam a csavarokat, azóta ha elő kell vennem közülük valamit, akkor már nem az van mint korábban mindig (mármint az, hogy már csak a puszta gondolatra is kitör a frász), hanem valósággal élvezet kihúzni a polcból mondjuk ezt a 10+ alátétes feliratú dobozt, majd egyszerűen csak kivenni belőle amit épp keresek. Már persze csak akkor, ha akad benne olyan...

   Miután a csavarjait meghúztam (mert ugye más pozitívum nem igazán történt vele), mindjárt azon kezdtem el törni a buksimat, hogy mi lenne, ha levenném a méretet a két satupofáról, majd gyártanék belőlük újakat.
   Ezt az ötletemet végül azért vetettem el, mert a munkapad tetejére tehénkedve, még csak meg sem kottyant neki a súlyom. Szóval pofacsere majd csak akkor lesz, ha aktuálissá válik. Akkor persze majd szidni fogom magam érte, hogy miért nem csináltam meg még a múltkor.
   Na most ami még eszembe jutott, az egy olyan nagyszerű ötlet, hogy még magamat is sikerült vele meglepnem. Ennek lényege az (illetve csak lenne, ha kivitelezném), hogy cserélhetővé lenne téve a munkapad teteje. Ha akarom, akkor satupofák lennének rajta (mint most), ha meg úgy tartja kedvem, akkor ráfogatnám helyettük a körfűrészt, vagy a csiszolópadot, vagy bármi mást amim csak van, és valamiféle asztalt igényel.
   Hogy ezen nagyszerű ötletem miért nem valósítom meg? Azért nem, mert egyrészt nincs rá igényem (hiszen hol barkácsolok én annyit), másrészt már van is egy még ennél is egyszerűbben kivitelezhető ötletem, amit nem most, hanem majd csak a fúrógépállvány újragondolása kapcsán fogok bemutatni.