Terta 406 táskarádió
(melyet korábban már tranzisztorizáltam)

Ez a rádió szolgáltatja a zenét a pincében. Bevallom őszintén, hogy igen ritkán van
bekapcsolva, mert manapság jobb szeretem a csendet. Rákérdeztem anyámnál,
és igen! Emlékszik erre a rádióra, ahogy a 60-as évek elején vitték magukkal,
mikor apámmal kirándulni mentek. Nagyon megnézték a népek, hogy mi ez,
mert akkoriban nálunk ritkaságszámba ment a hordozható rádió. Eredetileg
elektroncsöves volt, de még valamikor a 80-as években tranzisztorizáltam.

Íme egy fotó a családi archívumból, melyen Apukám a most boncolt rádiót hallhatja,
ráadásul éppen kirándulás közben. Ebben az az igazán érdekes, hogy ez a kép
a cikk megírása után több mint egy évvel, a negatívok szkennelésekor
került elő. Vagyis addig egyáltalán nem is tudtam a létezéséről.

Az 1050 forintos árával, a maga korában nem volt egy olcsó készülék.
Ez apámnak - aki műszerész volt - úgy egy havi fizetése lehetett.

Amúgy már régóta meg akartam mutatni ezt a készüléket, csak eddig lusta voltam
kifűzni a hálózati kábelét a pince plafonjáról lógó fénycsőarmatúra mögül, illetve
kigubancolni a többi kábel közül. Most viszont mindenképp le kellett szednem,
mert útban volt mikor festettem a plafont. Rátekertem a kábelt és kiraktam
a többi kacat közé a folyosói polcra. Bevallom őszintén, hogy jobban
féltettem (nehogy ellopják), mint az alatta heverő biciklimet.

Szépen lassan közelítenek a szétszedendő tárgyak az asztalomhoz. Nálam ezek
mondhatni már bevett szétszedés előtti fázisok. Míg az ebédem melegedett
a tűzhelyen, a konyhaajtóban állva elmerengtem, hogy melyik rádió volt
ezen készülék előtt a pincében. Idővel beugrott, hogy egy Captain nevű
zsebrádió ült a polcon évekig, ami szintén egy igen öreg készülék.
Őt már korábban bemutattam, mint Hi-Fi feliratos zsebrádió.

Mikor ez a rádió készült, vagyis valamikor az ötvenes évek végén, akkoriban
a szimmetrikus forma volt a divat. Nem igazán tudok belekötni
a formavilágába, merthogy szerintem gyönyörű.

Mielőtt még el találnék benne rontani valamit, megmutatom, hogy működik.
Pontosan úgy működik, mint bármelyik másik rádió. Az eredeti felálláshoz
képest a hullámváltó és a bekapcsoló gombok felcserélődtek, valamint a
vételi sávok középhullám és URH-ra változtak. A középhullámú sávon
valami iszonyatos zavar van az adók között, ami jórészt az utóbbi
időkben elterjedt kapcsolóüzemű tápegységeknek köszönhető.
Hogy az URH adók közti csipogásért ki a felelős, azt nem tudom.
Mint ahogy azt sem tudom, hogy kihez mennyi jut el a rádió hangjából,
illetve a hang minőségéből a kamera mikrofonján, illetve kinek-kinek
a PC-hez kapcsolt hangrendszerén keresztül. Az mindenesetre
biztos, hogy mindezek nélkül közvetlenül hallgatva,
nagyon szép hangja van a készüléknek.

Ez egészen biztosan nem az eredeti hátlapja, merthogy azon nem voltak lyukak.
Illetve ki tudja mi mindent gyártottak még a Tertában a már meglévő dobozba?
Akár még az is megeshet, hogy egy már korábban meglévő dobozba került
beépítésre a rádió. Mivel a szocializmusban valósággal elpusztították
a beszállítói háttéripart, ezért mindent a gyárban kellett elkészíteni.
Akkor meg miért is ne lehetne újra felhasználni egy dobozt, illetve
a hozzávaló gyártósort, présszerszámot. Ez eredetileg szerintem egy
tápegység háta volt, aminek az előlapját már nem tudom megmutatni,
mert évekkel ezelőtt elbontottam. Apukámnak is volt ugyanis egy rakat
semmire sem jó, de hátha egyszer még kelleni fog valamire státuszú lomja.

Szerintem nagy bizonyossággal állíthatom, hogy aki ezt a készülékfület konstruálta,
az sosem hallott az ergonómiáról. Szépnek ugyan szép a formája, de mivel vékony,
ezért kifejezetten kényelmetlen ennél fogva vinni a rádiót. Ezt onnan tudom
egészen biztosan, hogy kipróbáltam, csak nem filmeztem le magam,
amint a rádiót lóbázva révetegen ténfergek a lakásban.

Rezgett a léc, hogy leszedem és kifényesítem, de aztán feladtam, merthogy minek?
A pincében a polc tetején úgysem látszik, illetve úgyis újra bemattul a réz.
Ha nagyon akarok fényesítgetni, majd gyakorlatozok a díszrácson.

A rádió gumilába egészen egyszerűen egy vasból készült gomb.
Gondolom az import gumiáru hiánya miatt lett ilyen.

Nem állítom, hogy ez a gomb kezelhetetlen, de nagyon közel van hozzá. Mintha épp
csak az nem lebegett volna a konstruktőr szemei előtt, hogy ez egy forgatógomb,
amit majd tekergetni kell. A nyomógombok a ki és be felirattal, értelemszerűen
a ki, illetve a bekapcsoló gomb. A nyomógombok közötti rézgombóc pedig egy
biztonsági kapcsoló, ami kikapcsolt állapotában reteszeli a bekapcsoló gombot.
Míg azt fel nem húzzuk, nem lehet bekapcsolni a rádiót. Ez azért kell, nehogy
szállításkor (például egy bőröndben) bekapcsoljon a készülék,
és lemerítse az amúgy sem sokáig tartó elemeket.

Kicsit lehetett volna színesebb a skála, de azért így sem rossz.

Eredetileg az "R" jelölésű gomb a rövidhullámot, míg a "K" betűs a középhullámú
sávot kapcsolta. Persze most már nem, hiszen már KH és URH sávos a készülék.
A Terta felirat pedig már rég nem tündököl régi fényében. A Hungária körúti
telephelyet azóta megvette a Siemens, majd felszámolta a gyártósorokat.
No nem mintha a kilencvenes évek vége felé bármi említésre méltót
gyártottak volna a Tertában, de attól még egy régi,
igen jó nevű és hírű cég volt.

Vajon milyen lehet a rádió állaga belülről? A hátlapot rögzítő csavar alatti alátét
ugyanis megrozsdásodott, pedig szó sincs róla, hogy vizes lenne a pincénk.
Mondjuk az igaz, hogy ez egy fáspince. Mikor meghozzák a "még szinte
énekelnek rajta a rigók" frissességű tűzifát, az míg csak ki nem
szárad, addig biztosan megemeli a páratartalmat.

Ez az antennacsatlakozó banánhüvelye. Ennek a rádiónak eredetileg kihúzható
antennája volt, csak az az eredeti hátlappal együtt elveszett. (vagy egyszerűen
kidobtam) Amúgy gyártókapacitás hiányában nem botantenna volt, hanem
egy furcsa szalag. Éppen olyan volt mint egy mérőszalag, csak nem volt
rajta centiméter beosztás. Ezt találták ki a gyárban a konstruktőrök
kínjukban az anyaghiányra. Amúgy egy nagyszerű ötlet volt.

Tőlem talán kevésbé volt jó ötlet szerencsétlen készülék tranzisztorossá
való átalakítása, de most már mindegy. No de nézzük a részleteket.

Ez a készülék valahogy úgy kezdődött, hogy ugye eredetileg csöves volt, és hosszú
évtizedek óta hevert a pincében a polcon. Mivel nem volt kedvem ősi csövekkel
bajlódni, gondoltam átépítem tranzisztorosra. Kiszereltem a dobozból a teljes
elektronikát, kivéve a kapcsolókat, a potmétert, a forgót, és a hangszórót.
Először a hangfrekvenciás erősítő készült el, mert ahhoz legalább értek
valamicskét. (túloz a szerző rutinosan) Kivettem a kimenőtrafót, majd
áttekercseltem egy "B" osztályú tranzisztoros végfokozathoz illeszkedőre.
A végerősítő tranzisztorai a kimenőtrafótól jobbra láthatók. Valószínűleg nem
AC187K típusúak, hanem az csak egy régi felirat az aprócska hűtőtönkön.
A fázisfordító trafót egy AC125-ös hajtja meg, míg az előerősítő
egy BC212-es, mint az a kép jobb sarkában látható.

Az alkatrészkészlet meglehetősen öregecske, és ezt nem a pókhálóra értettem.
Azok a zöld színű szénréteg ellenállások ugyanis nagyon nem mai darabok!
A szerelési technológia a legegyszerűbb, vagyis bakelit lemezcsíkba vert
szegecsekre vannak ráforrasztva az alkatrészek. Mivel a számuk minimális,
ez a technológia is bőven megteszi. Az eredetileg tervezett telepes üzem miatt
nem a hangerő maximalizálására mentem rá, hanem a alacsonyabb fogyasztásra.
Illetve a jó minőséget is szem előtt tartottam. A készülék eredeti kimenőtrafója
valóságos óriás, legalábbis a rajta áthajtani kívánt 100 milliwatthoz képest.

A fázisfordító trafó is szokatlanul nagy. Ennek több oka is van. Egyrészt a nagyobb
trafópárossal jobb a mély hangok átvitele. Másrészt pedig a nagyobb trafókat
kényelmesebb tekercselni, mint a kicsiket. Harmadrészt ezeket találtam.

Végül nem telepes lett a készülék, hanem kapott egy beépített hálózati trafót.
Eredetileg két vagy három zsebtelepről üzemelt volna, de végül inkább
felszereltem a pincébe egy konnektort, mert úgyis kellett az áram
a riasztónak, fúrógépnek, akkutöltőnek. Azok a diódák meg
ugye, hogy milyen elegánsan vonulnak át keresztben?

A hálózati trafót nem tekercseltem, hanem csak kibontottam valamiből.
Régen nem volt ám annyi alkatrészem mint manapság. Szóval nem csak
azért szedtem szét folyton amit építettem, merthogy nem volt alkalmas
dobozom (vagy tudásom a doboz legyártásához), hanem azért is,
merthogy igencsak korlátozott volt az alkatrészkészletem.

Például nem volt itthon megfelelő feszültségű stabkocka. Ellenben akadt
egy 5 voltos 7805-ös, aminek a talpát megemeltem egy zéner diódával.

A hangerőszabályzó potméter felfüggesztése eredeti. Meglehet, hogy maga
a potméter is az. Az oldalról ráhergelt mikrokapcsoló intézi a sávváltást.

Nem állítanám, hogy túllihegtem a dolgot. Mégis minek ezt ragozni? Mikor így is
tökéletes lett! Megnyomom a gombot, átkapcsol a kapcsoló. Mi több kéne
még? Mivel ez a rádió valamikor a 80-as években készülhetett, és
azóta sem kellett kinyitnom, szóval ráadásul időtálló is.

Mondjuk az igaz, hogy a hangszóró egy kicsit rozsdás, de ennek
nincs semmi jelentősége, ha a rádió többi része még kitart.

Eredetileg itt laktak a rádió hullámváltójának tekercsei, de az átalakításkor valamiért
ide tettem a hálózati kapcsolót. Illetve amit látunk, most az a hálózati kapcsoló.
Míg ki nem nyitom a készüléket, addig nincs életveszély. A jobbra látható
sárga vezeték nem vezet semmit sehová, mert neki nem ez a dolga,
hanem az, hogy ő tartja a rádiórész paneljának egyik sarkát.

Ez egy közepesen korrekt autórádió belseje, mínusz a végfok és a kazettás magnó
előerősítője. Gondolom a mechanika elkopott, a végfok meg leégett. Legalábbis
nagyon sok masina került hozzám ilyen hibával. Ez legalább, ha csak részben
is, de kapott egy új életet. Emlékeim szerint először egy koszlott zsebrádió
maradványát illesztettem a dobozba, de az nem volt egy sikeres műtét.
Valamiért nem sikerült összehangolnom a panelt a forgókondival.

Eredetileg itt volt a rádió forgókondenzátora. Illetve nemhogy itt volt, hanem
ez egyenesen az! Csak mivel útban volt, kiszedtem belőle mind az álló,
mind pedig a forgórészt, hogy odaférjen az autórádió tengelye.

Erre az illesztésre nem vagyok büszke, ellenben mivel
évtizedek óta tart, szégyenkeznem sem kell miatta.

Azért kereteztem be pirossal azt a picinyke tüskét, mert azt (illetve
azokat, merthogy többen vannak) kell kiegyenesíteni ahhoz,
hogy le tudjam venni a hangszóró előtti réz díszrácsot.

Először még úgy volt, hogy csak kb. idáig tart a cikk, meg talán még egy kép ahogy
újra a helyén ül, csak nálam mikor épp rádióról vagy magnóról van szó, mindig
elfajulnak a dolgok. Mégis mi a csudáért állok neki letakarítani egy olyan
rádiót, ami úgyis koszos lesz holnapra? Érti ezt valaki? Mert én nem.

Középen kicsit mintha meg lenne ereszkedve a hangszóróvászon. A színéről meg
inkább ne is beszéljünk! Több mint ötven év pora van ebben az árnyalatban!

Az egyszerűség jegyében a hangszóróvászon
egy kartonpapír lapra lett felragasztva.

Az a baj ezzel a készülékkel, legalábbis takarítás szempontjából, hogy az egész
mindenség az előlapra van felépítve. Miután belegondoltam, hogy mekkora
munka is lenne kiszabadítani az előlapot, meglepően gyorsan feladtam
a nagytakarítási terveimet, mint ahogy az előlapot sem festem át.

A hangszóró membránjának felfüggesztése a hagyományos papír perem ellenére
meglepően lágy. Tisztára olyan érzés benyomni a membránt, mint bármelyik
lágyabb felfüggesztésű gumírozott membránszélű hangszóróét.
Jönnek is a készülékből a mély hangok rendesen!

A gombokra évtizedek óta szállt a por, piszkáltam őket a koszos mancsommal,
szóval csoda, hogy még ilyen jól néznek ki. A réz meg idővel mattul,
foltosodik. A gomboknak elég lesz a víz, a réznek meg a Sidol.
Tévedett utóbbi kérdésben a szerző ismét egy hatalmasat.

A kép címe: szárad De mégis mi a csuda szárad? Nem is mostam ki a rádiót!
Addig bámultam a képet, míg csak meg nem fejtettem a rejtélyt. A kimosott
hangszóróselyem szárad (simul), stílszerűen egy rejtvényújság lapjai között.

Rámentem a Sidol nevű csodafegyverrel a réz díszrácsra. Úgy fél óra után feladtam.
Egyszerűen képtelenség lepucolni a belülre eső felületeket, mert a rács hajlik,
s ezért nem lehet nekinyomni rendesen erőből a vegyszeres rongyot.

A Terta felirat viszont már majdnem jó! Még úgy öt percet tologattam
unottan a Sidol áztatta rongyon, mire végül teljesen kifényesedett.

Ugyan jobb mint volt, de a tökéletestől azért még nagyon messze van.

Én viszont egészen közel vagyok a tökéletlenséghez! Ugyanis az történt, illetve
tényszerűen azt a hibát követtem el, hogy középről kifelé haladó irányban jó
alaposan lekeféltem a hangszóróselymet. Mentségemre mindössze annyi
szolgál, hogy a csapban habzó ultrás víz alatt nem látszik, hogy éppen
mi történik. Az történt, hogy a szélső szálakat simán lefejtettem
az anyagról, amitől értelemszerűen némiképp kisebb lett.
No de most honnan szerezzek ide való anyagot?

Még tiszta szerencse, hogy a minap a hangszórós polc építése kapcsán kipakoltam
az összes hangszóróm az asztalra. Mivel ez most volt nemrég, ezért még élénken
emlékeztem arra, hogy valahol láttam egy kisebb darabka hangszóróvásznat.

Még a hozzávaló, amúgy Velence rádióból kitermelt hangszóró is megvan.
Tiszta csoda, hogy valami őrizgetett vackomra végre szükségem támadt.

Márpedig csodák nincsenek! Állapította meg a szerző szomorúan, miután rájött,
hogy a fellelt anyag ha csak egy centivel is, de sajnos rövidebb a kelleténél.

Gondoltam míg a fejem a megoldáson töröm, vágok
egy új kartont a hangszóróselyem mögé.

Ezek részben még apukám lomjai, de a felső polc már tisztára az enyém.
Olyankor jövök ide, mikor épp nem találok boncolni való rádiót.
Aztán mikor meglátom mi van itt, el is megy a kedvem...

Tudtam, hogy van valahol egy ilyen, csak arra nem emlékeztem, hogy van-e vászon
a hangszórót tartó lapon. Nemhogy a vászon, de még a kimenőtrafó is rajta van!

Nem állítanám, hogy tiszta, meg hogy jó állapotban van, de azért megteszi.

Már csak arra kell vigyáznom, nehogy ennek is lefejtsem
a szélét mosogatás közben, mint a másik anyagnak.

Mivel a hangszóróselyem csak úgy egyszerűen
nem hagyta magát lehúzni, ezért beáztattam.

Gondoltam megnézem, hogy milyen állapotban van a hangszóró.

Nem a műsoranyaggal van baj, hanem a hangszóróval. Elszabadult benne valami,
attól recseg ilyen csúnyán. Sebaj! Nézzük inkább a hangszóróselymet. Nem volt
az ablakban, nem volt a virágállványon, és sehol másutt sem találtam meg.
Már kezdtem arra gyanakodni, hogy kitettem a balkon korlátjára,
csak elfelejtettem odacsíptetni, aztán lefújta a szél.

Végül - mintegy tíz perc elteltével - itt találtam meg.
A középen látható formátlan gombócról van szó.

Hogy a hangszóróselymet nehogy újra szem elől veszítsem, biztos ami biztos alapon,
az ablakon belül álltam neki szárogatni. Mindeközben a rádió a kályha előtt fekszik
az arcán. A hangszórórács többi elemeit meg a virágállványra tettem. Ellenben a
fölös hangszóróselymeket kitettem az előszobába, a pincébe tartó hangszóró
mellé. Ez alulról figyelve (alattunk lakó) valahogy úgy nézhetett ki,
hogy mit szaladgál már megint összevissza ez az állat?

Meg ne kérdezd, hogy mégis mi a csudának szedtem szét ennyire!
Sajnos az az igazság, hogy magam sem értem. Most, hogy már
szét van szedve, már csak össze kell raknom. Legközelebb
meg majd jobban figyelek, mielőtt túlreagálom a dolgot.
 A "jé ez piszkos" kifejezést csak akkor alkalmazhatom,
ha előtte mindkét kezemet hátratettem, miközben
a csavarhúzóimat valahova el innen messzire.

Nagyon szép mintát rajzoltam a régi kartonra (az új karton
ugyanis nem sikerült) a tubusból kinyomott ragasztóval.

Míg a ragasztó a reszelős fiókom súlya alatt szárad, gondoltam
csak nekimegyek én még egyszer annak a díszrácsnak.

Mivel a VIM súrolóport megölte a "nem karcol úgy, mint a hagyományos súrolópor"
reklámszlogen, ezért kénytelen voltam azt bevetni helyette, amit itthon találtam.
Ez speciel jelen esetben két fogmosó pohárnyi hamut jelent a cserépkályhából.

Éreztem én, hogy valami nagyon büdös van a szobában, és végül ki is szagoltam,
hogy mi az. Ő volt a tettes! Valami rettenet büdös enyvvel volt ráragasztva
a hangszóróselyem, ami száradás közben kieresztette a maradék szagát.

Miután vagy fél órát súroltam a csapban hamuval, újra nekimentem Sidollal.
Az igaz, hogy egyre gusztustalanabbul néz ki, de ha lemosom róla a
trutyit, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy szép lesz.

Konkrétan olyan szép lett, hogy egyszerűen nem tudok vele betelni!

Hordozom körbe a lakásban, mint valami különös kitüntetést,
miközben mindenféle fényviszonyok között lefotózom.

Ez a rádió olyan régen készülhetett, mikor még nem voltak igazán rendesen
szétválogatva az alkatrészeim. Azóta persze már van olyan rekesz,
melyben a távtartókat tartom, így manapság már nem kellene
tizennégy alátétet fűznöm egy darabka távtartó cső helyett.

Kb. tíz perc kínlódás árán sikerült egy rövidítő csomót kötnöm a skálahúrra,
merthogy nagyon lógott. A skálaüveg (ami amúgy műanyag) pedig kapott
egy új pöcköt, ami nem engedi kiesni. A régit nagyon nehezen húztam
ki a helyéről. Ez valószínűleg azért lehetett, mert a régit eredetileg
melegen (gondolom pákával forrósítva) toltam át a műanyagon.

Hogy ez még így kopottasan is mennyire egy szép készülék...

Ha megfelelő szögből fotózom, akkor a fényképező tud olyat,
hogy csak azért se lett teljesen fényes a büszke Terta felirat.

Fehér háttér előtt is gyönyörű.

Napfényben meg pláne az!

Gondoltam lövök róla még egy videót. Mikor a kamerát beállítottam, akkor még úgy
láttam, hogy jól céloztam. Aztán vagy elmozdult a gép, vagy nyomtam a zoomot.
Mire észrevettem, hogy felvétel közben a rádió felső széle kilógott a képből,
addigra a készülék már rég a pincében ült a polcon. Gondoltam legyen.
Lementem a pincébe, hogy felhozom egy újabb, immáron normálisabb
videó erejéig. Erre fel kiderült, illetve már csak odalent jutott eszembe,
hogy befűztem a hálózati kábelét a többi mellé, és jól össze is kötegelőztem
mindennel, hogy ne lógjon le keresztben a plafonról. Akkor ez kérem így marad!

Gondoltam megadom a módját, és rátoltam egy
reszelős felújítást az antenna banándugójára.

A rádió középső kerete fából van, amit egy fura zöld színű vászonszerű anyag borít.
Ez akkoriban divat volt. A Terta 811-es magnóm is valahogy így néz ki.
Valamint a szintén Terta gyártmányú Orionette táskarádió is.

Mint az a képen jól látható, a forgatógombok réz színű
közepét is sikerült kifényesítenem. Hogy aztán ez
meddig marad ilyen fényes? Ez egy jó kérdés.

A helyén még több benne a mély hang mint fent a lakásban, mert
a pincének valahogy más az akusztikája. Illetve szerintem
a rádió háta mögötti üreg is hozzáadódik a dobozhoz.

Ekkor jött az, hogy a rádió hálózati kábelét odafogattam a többi kábelhez.
De ezt mintha kicsivel korábban már említettem volna. Még beraktam
a recsegős hangszórót a frissiben elkészült hangszórós fiókba,
majd úgy döntöttem, elég volt mára a szaladgálásból.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.