Ezt a projectet ha kerülő úton is, de egyértelműen a festékek drágasága hívta életre. No nem arról van szó, mintha megfizethetetlenül drága lenne egy liter festék a maga 2.000 forint körüli legolcsóbb árával, hanem arról, hogy két A4-es lapnyi méretű fafelület pirosra történő lefestéséhez teljesen felesleges megvenni egy egész doboznyi festéket. Festéket meg ugye hiába lehet kapni kicsi dobozban is, ha az majdnem ugyanannyiba kerül, mint amennyibe a nagy. Erre a problémára találtam ki megoldásul, hogy veszek egy doboz lakkot (illetve nem veszek, mert most éppen van belőle), aztán beszínezek belőle egy keveset olyan színűre, amilyenre éppen sikeredik. Hogy ez az út - mint színre festés - járható-e, azt mondjuk nem tudom, no de miből tart kipróbálni? Szinte semmiből, hiszen épp akad a polcon egy szép színes festékkészlet.

   Ha meg már úgyis lementem, egy füst alatt levittem a balkonról az egész télen ott csúfoskodó virágládát is, melyben amúgy meglepően sokáig húzta néhány tő igencsak satnya paradicsom. Hogy a láda a festékek próbájakor ne legyen útban, egy elegánsnak épp nem nevezhető rúgással átküldtem a bicikli alatt.

   Majd a szokásos módon azon tankodván, miszerint valóban most akarom-e mindenféle színűre festékezni magamat, visszanéztem az üres üvegekre, mikor is a lehajtható asztal felett óvatlanul kiszúrtam azt a még szabad hosszúkás falfelületet.
   Komolyan mondom, ha lett volna rajtam sapka, akkor biztosan földhöz vágom, és még alaposan meg is taposom! Mert ugye az mégis milyen dolog már, hogy lejövök a pincébe maszatolni, mely tervem mindössze néhány kósza pillanat alatt egy újabb farigcsálós cikké fajul? Mondjuk igazán meg már nem lepődök rajta... Legalábbis annyira nem, mint amennyire azon a szokatlan tényen, hogy találtam a pincében egy darabka szabad falfelületet. Gondoltam ha már egyszer így adódott, akkor legyen. Nekiugrok és felcsavarozok a falra egy szál deszkát.

   Csakhogy a falhoz vezető út a szokásos módon, vagyis mondhatni teljesen el volt barikádozva. Na most ha innen elrámolok (hogy odaférjek a falhoz), akkor meg már igazán leteríthetném a fényes csíktól balra azt a linóleumdarabot, ami ahhoz hiányzik, hogy lezárhassam végre az apró pincei elmaradások kettő című, megjegyzem még valamikor két évvel ezelőtt megkezdett projektemet.
   Gondolom érted, hogy mi ezzel a sorral a bajom. Ráadásul nem csak az van, hogy lejövök festékezni, amiből polcszerelés lesz, ami aztán felszínre hoz egy kevéske padlóburkolást, hanem az is, hogy mindez úgy történik, hogy a háttérben mindezekkel párhuzamosan fut 20 (tényleg húsz, mert megszámoltam) más egyéb építési, illetve szétszedési projectem. Ráadásul az említett 20 tétel nemcsak holmi terv, hanem az bizony már mind megkezdett project! Ezek egy része azért maradt félbe, mert mondjuk egymásra épül, míg mások egyszerűen csak belefulladtak az érdektelenség mocsarába. Húsz cikket befejezni persze semmi! Legalábbis a januári 42 tételes teljesítményemhez képest nem az, csakhogy ami félbemaradt, az ugye nem véletlenül maradt félbe. No de elég volt mára a nyafogásból, jöjjön végre az érdemi munka!

   Mivel az útban lévő faanyagok átrakása során egyetlen olyan deszka sem akadt a kezembe, ami megfelelt volna polcnak, átjöttem ide, vagyis a lomos pincébe, ahol bármennyire kerestem is, semerre sem találtam azt a két szál, emlékezetem szerint épp méretes faanyagot, ami a fiam emeletes ágyára felvezető létra szétszedésekor termelődött ki.
   Itt aztán, ha fel nem is adtam a terveimet, de helyettük egy alapos turkálás, körbenézés, apróbb dolgok helyrerakása című fejezet következett, melynek képsorait - még számomra is meglepő módon - most nem kevertem ide.
   Mivel nemhogy a keresett anyag nem került elő, de semmiféle olyan sem, ami legalább úgy nagyjából megfelelt volna a másik pincébe tervezett polcnak, ha szomorú szívvel is, de végül elhagytam a lomos pincét. Már úgy értem azért voltam letörve, merthogy - megfelelő hosszúságú faanyag híján - nem fogom tudni a polcot egyetlen darabból elkészíteni.
   Aztán ahogy lógó orral kóricáltam a pincei folyosón, egyszer csak megláttam az épp a másik végén található útszóró sós pincét, amiről így hirtelen meg nem tudtam volna mondani, hogy van-e benne faanyag.

   Ráadásul nemhogy egy, de mindjárt három is akadt! Mindeközben a háttérben a linóleumozás anyagai hevernek. Szóval ez most úgy van, hogy ebbe is belekapok egy kicsit, meg abba is. Míg a linóleum épp kirúgja magát (mert a helyhiány okán nagyon kis átmérőjű hengerré volt összetekerve), addig én hadonászok egy kicsit a polcdeszkával. Hogy aztán melyik project lesz kész előbb, az hamarost kiderül.

   Bár innen nézve úgy néz ki, mintha a linóleumozás lett volna a befutó, csakhogy ez még csak a benti rész. Már úgy értem, hogy egy kicsivel később (de még ma délután) került az anyagból egy darabka a pincei folyosóra is.

   Mivel komolyan félő volt, hogy ezek a legfelső polcból ha nem is egyszerre, de szép sorjában mind kizuhannak, vagyis a várható bajt megelőzve, inkább magam hordtam át őket ebbe a munkaterülettel átellenes sarokba.

   Bár részemről úgy voltam vele, hogy a papírokra semmiféle veszélyt sem jelent a polcdeszka vége (már úgy értem a vele történő hadonászásaim során), csak aztán mikor az első néhány lap lerepült, inkább ezeket is eltávolítottam. Mikor ezzel is megvoltam - a legmagasabb flakont kiválasztandó - újra a vegyszeres polc felé fordult az érdeklődésem.

   Hogy mégis mikor került egy palacknyi fekete festék potom 118 forintba, arra a nyilvánvaló kérdésre azért nem tudom megadni a választ, mert a kor szokásához híven (valószínűleg a garanciális problémákat elkerülendő), a dobozon semmiféle dátum sem található.
   Na most ami még szintén nem volt található, az a beszédes "sarokvasak" feliratú dobozomból elővarázsolni szándékozott négy polctartó elem, mely tényen annyira elcsodálkoztam, hogy majdnem sikerült megfeledkeznem egy másikról.

   Ezek a valamik olyan  masszívak, hogy le a kalappal a megálmodójuk előtt! Ezt nem azért írtam, mert a minap leszúrt valaki, hogy ha nekem minden szar, akkor nem gondoltam-e még bele, hogy esetleg bennem van a hiba (lásd például a Tesco gazdaságos flexet), hanem azért, mert ami jó, azt el kell ismerni, ami meg ugye nem, arról ugyan miért ne szedhetném le a keresztvizet, ha egyszer a bolt is volt olyan pofátlan, hogy átvette tőlem az éppen aktuális vacak árát.

   A polc most még egyszerűen csak oda van téve, ugyanis mindenképp szerettem volna megnézni, hogy odaférnek-e alá az előző képen mutatott polctartó elemek. Jelentem igen, könnyedén, kényelmesen, épp csak én nem férek oda hozzájuk a lehajtható asztaltól. Mert ugye ha fel van hajtva, akkor eltakarja a falat, ha meg le, akkor nem érem tőle el.

   Hogy mennyire voltam az aktuális pillanatban topon (már úgy értem, hogy szellemileg), azt már csak az is jelzi, hogy míg a pince előtt a leendő polcdeszka hosszában van (mert máshogy nem fért el), addig a munkapad keresztben.

   Mikor a lehajtható asztalt a helyére felszereltem, akkor úgy voltam vele, hogy ezt már míg élek nem fogom a falról leszerelni! Aztán tessék, mindössze néhány hónap kellett hozzá, hogy ha csak ideiglenesen is, de lekerüljön a helyéről.

   Ezeket annyira tudományosan szereltem fel, hogy a felcsavarozásukkor még egy vízmértéket is bevetettem! No nem mintha kellett volna, csak épp az említett eszköz bizonyult elég könnyű de széles vonalzónak ahhoz, hogy az egyik kezemmel oda tudjam fogni - természetesen a polctartóval együtt - a falra húzott vonalhoz, miközben a másikkal, illetve egy tollal bejelölöm a csavarok helyét.
   Mint az balról a harmadik tartó melletti felesleges két lyukból sejthető, ott mondjuk nem sikerült elsőre eltalálnom az amúgy a papírburkolat mögött rejtőző függőleges borda helyét.

   Komolyan mondom, hogy büszke vagyok magamra! Már úgy értem azért, mert bár csak holmi festékpacsmagolás ügyében jöttem le, aztán mégis milyen szép lett már ez a polc? Ez kérlek nagyon!

   Miután a csavarozással megvoltam, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy azonnal be ne lakjam a polcot. Ebben a polcban nemcsak az lett a jó, hogy egy újabb pincei polccal több van, hanem az is, hogy mivel ez keskeny, így ezen nem tudom a dolgokat egymás mögé tenni. Vagyis amit ide feltettem, az mindenféle turkálás, meg persze a többi doboz felborítása nélkül levehető.
   A polc keskeny voltának, illetve a rajta egyetlen sorban elhelyezett vegyszerek további előnye, hogy mind látszik! Vagyis innentől (legalábbis ezen vegyi anyagok tekintetében) nem lesz az, hogy egyre újabb és újabb doboz fehér festékeket veszek, miközben a polc bentebbi részein egyre csak gyűlnek a félig már üres, azonban kívülről nem látható festékes dobozok. Miután megállapítottam, hogy kész, ennyi volt, lent a földön a linóleum, fent a falon a polc, mindjárt két apró elmaradást is találtam.