Ez a kép még véletlenül sem úgy került ide, hogy lementem a pincébe a szögeim rozsdásságán sajnálkozni, hanem csak előtúrtam egy régebbi cikkből. Mármint egy kitűnő példának arra, hogy mégis mi a csudára lenne jó nekem egy csiszolómalom. Mármint arra lenne jó, hogy beleszórok mondjuk egy marék rozsdás szöget, meg persze valami csiszolóanyagot is, ami mondjuk lehet egyszerűen csak homok, majd a szögek a malomban a homokban súrlódva szépen megtisztulnának. Amennyiben szögletes kavicsokat teszek a malomba vagy akár üvegcserepeket, egy idő után azok is szépen lekerekednek. Vagy mondjuk a festékes dolgokról is lekopik az alapanyagnál lágyabb festék.
   Ezt az ügyes kis csiszolómalmot persze nemcsak emlegetem már hosszú évek óta, de egyben tervezgetem is, csak eddig még mindig oda lyukadtam ki, hogy valami még mindig hiányzik. Mármint nem anyag, mert abból ugye egy ennyire egyszerű géphez való mennyiség akad itthon bőven, hanem valami gép, ami az alkatrészek legyártásához kell. Bár a csiszolómalom egy alapvetően igénytelen masina, így akár egy lombfűrésszel meg egy amerikánerrel is előállítható lenne, stílszerűen a konyhaasztal sarkán, de attól én még (eddig legalábbis) mindig úgy elbonyolítottam a dolgot (mármint a pusztán fejben felvázolt terveimet), hogy a kivitelezésnek eddig még sosem mertem nekiállni. Na ez változott meg a mai nap délelőttjén, mikor is végre eldöntöttem egyrészt azt, hogy a csiszolómalmot nem első nekifutásra készítem el, vagyis ez a mai cikk csak a bétaverzióról fog szólni, másrészt azt, hogy a csiszolómalmot egy csehszlovák lemezjátszó villanymotorja fogja hajtani. A második döntést nagyban elősegítette, hogy az egyik könyvemben (amúgy teljesen véletlenül) megtaláltam a motor adatait.

   Ennek a másiknak pedig 1400, ami számomra egy kissé fura. Mármint az azonos hálózati frekvenciáról járás ellenére, a mindössze 50 fordulatnyi eltérés. Ez persze mindegy, hiszen az eltervezett összeállításban a fordulatszámnak nincs különösebb jelentősége. Illetve nagyon is van, de mivel még sosem volt csiszolómalmom, így a szükséges fordulatszámról fogalmam sincs. Annyit azért tudok, hogy a malomnak lassan kell forognia.

1350/60=23,5

   Mivel a másodpercenkénti fordulatszámnak valahol 1 alatt kell lennie, így semmiképp sem úszom meg a dolgot egyetlen áttételből. Mármint ha a motorra 1 centis szíjtárcsát tennék, a meghajtott tengelyre pedig 10 centiset, akkor az még mindig másodpercenkénti 2,35 fordulatot jelentene, ami egyértelműen sok.
   Amennyiben a motoron marad az 1 centis tárcsa, ami egy 5 centiset hajt meg, akkor annak még mindenképp 5 körül lesz a másodpercenkénti fordulatszáma. Vagyis kell a kettő közé egy olyan áttétel is, ami még tízzel oszt.
   Mivel a csiszolómalomnak az adott pillanatban még egyik alkatrésze sem volt meg, vagyis a terveimet nem volt mire alapoznom, így inkább hagytam a csudába az egészet. Ez a mai napon szerencsére csak annyit jelentett, hogy most délelőtt. Mármint ki tudja miféle csodálatos tényezők hatására végre úgy döntöttem, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy ebéd után ne a pincébe menjek, előtúrni legalább a projekthez szükséges valamelyik villanymotort.
   Hogy ezen felül más, természetesen szintén a csiszolómalomhoz kapcsolódó részprojektekbe is belecsapok, azt ugyan valószínűnek tartottam, megesküdni azonban már nem mertem volna rá.
   Hogy még csak esélyem se legyen a motorok felkutatásáról elfelejtkezni (mármint ettől a dologtól féltem, ugyanis igencsak volt némi realitása), ezért a viszonylag apró részprojektbe még a délelőtt folyamán belevágtam.

   A Harkov villanyborotvát a folyosói szekrény sarkán mutató kép úgy került ide, hogy ez a bigyó a múltkor valamiért csak idáig jutott. Mármint a zsebemből ugyan kitettem, a pince ajtaját azonban már nem volt kedvem számára kinyitni.
   Most viszont - csodák csodája - eszembe jutott, hogy mit szoktam látni a lomos pincéből távozáskor. Mivel épp a villanymotoros dobozt készülök elővenni, a rend szintjét emelendő, gondoltam beteszem a helyére. Már ha befér még abba a fiókba egyáltalán valami...

   Jelentem igen, néhány apróbb motor még belefér. Ebben a tartalomban nemcsak az a csoda, hogy ennyi villanymotorom van (konkrétan annyi, hogy ennyit míg élek nem használok el), hanem egyben az is, hogy az egyik keresett motor épp ott virít a kupac tetején. Boldogságomba kissé belerondítandó, az a motor valamiért át lett tekercselve, mégpedig az eredetinél kisebb feszültségűre. (vastagabb huzallal)

   Ez a két másik azonban nem. Ezek amúgy egyformák, csak a bal oldalin még rajta van az a gumírozott felfüggesztés, amit amúgy - a motor okozta rezonanciát csökkentendő - magam is terveztem elkövetni.
   Hogy a csiszolómalommal kapcsolatban mennyi ehhez hasonló apróságot terveztem, majd zömüket az eltelt időben felejtettem is el, az szerintem simán kitenne egy erősen túlméretes másik cikket! Már persze csak akkor, ha nem felejtettem volna őket el...

   Ha már egyszer szóba került a felejtés, akkor kényszeresen meg kell említenem, hogy a képen látható rengeteg villanymotort az előbb látott legalsó fiókba mind elfelejtettem betenni!
   Amúgy a ventilátor talpa alatti fehér dobozban is villanymotorok vannak. Ezek mondjuk zömükben léptetőmotorok, vagyis egy másik dobozba (vagy fiókba) lennének valók, csak azt ugye most még meg sem nyitottam, amin az asztalon, valamint persze úgy általában mindenütt uralkodó kupi okán nem igazán van mit csodálkozni. Márpedig olyan nincs, hogy valamelyik nap le ne jöjjek rendet rakni!
   Erre az akcióra például azért is komoly szükségem lenne, mert a fehér dobozban lakó léptetőmotorokra még csak rá sem néztem, pedig azokat épp azért hoztam el egy kiváló barátomtól, mert bár a motorok az én céljaimra alkalmatlanok, azonban mint csapágyházak újrahasznosíthatók. Mármint mivel a csiszolómalomban forgó dolgok vannak, így azokat (mármint a tengelyeket) azért illene felcsapágyaznom.
   Itt aztán hol nagyon elmegyek precízbe, túlméretezőbe, mondjuk MZ főtengely csapágyakra alapozom a meghajtást, vagy több sor csapágyat építek be, még a malom tégelyét befogó tokmány meghajtással szemközti oldalára is, hol meg úgy vagyok vele, hogy egy úgymond béta verzióhoz az is bőven megfelelne, ha csak egy fába fúrt lyukon bezsírozott farúdat dugnék keresztül. Aztán ha jó, mármint bevált a malom, és persze még akarom is valamire használni, akkor persze a már rendelkezésre álló tapasztalataim alapján újra meg tudnám építeni, de akkor ugye már normálisan.
   A malom tartályát befogó tokmány például annyiféle lehetne (mármint az idők folyamán már rengetegfélét képzeltem el), hogy akár csak ez az egyetlen részlet is kitenne egy újabb cikket.

   Mivel még nem tudok, s amúgy még csak nem is tervezek fogaskerekeket gyártani, ezért teljesen egyértelmű, hogy a lassító áttételt szíjjal, illetve szíjakkal fogom megoldani. Hogy a pincében majd ne üres kézzel toporogjak a feladat előtt, illetve mert ez még az ebéd előtt eszembe jutott, bár fogalmam sem volt róla, hogy mekkora kell, de attól még kiborítottam az ékszíjas dobozt.

   A szerencsére meglehetős tömegből ezeket az alapján választottam ki, hogy a dobozban több is akadt belőlük. Vagyis van belőlük tartalék. A szíj mérete amúgy nem különösebben lényeges, mert az O-Ring KFT közeli üzletében, bár O gyűrű néven, de bármiféle méretű szíj kapható. Amennyiben egy megfelelő méretű szíjért el kellene mennem a tulajdonképpen nem is annyira közeli boltba, az semmiképp sem gyorsítaná meg a csiszolómalom megépítését.

   Ez a kép újra a pincében készült. Már úgy értem, hogy ez már ebéd után, mikor is a délelőtti motorvadászatot követően újra lejöttem, előtúrni a csiszolómalom egy másik lényeges elemét. Mármint azt a tégelyt, melyben majd a tulajdonképpeni csiszolás meg fog történni. Ez azért fontos (mármint tudni, hogy a tégely mekkora), mert ugye majd ahhoz kell építenem valamiféle befogót, vagyis tokmányt.

   Mivel ezek vannak készleten, illetve folyamatos belőlük az utánpótlás, valamint még a csiszolandó tárgyak méretéhez is passzolnak, így az asztal alatti vödörből egy uborkás és egy kávés üveg került kiválasztásra.
   Fogalmazzunk úgy, hogy megy ez, csak csinálni kell! Mármint már megvan a motor, a szíjáttétel alkalmazása, valamint a tartályok mérete is, ami az eddigi semmihez képest meglehetősen nagy előrelépésnek tekinthető.
   Bár lehetett volna úgy is, hogy megelégszem ennyivel, csakhogy még fiatal volt az idő, valamint a kiadós ebéd után egy a szokásosnál erősebb kávét is megittam, ezért úgy gondoltam, hogy ha már ilyen szépen beindultam, akkor haladok tovább.

   Valaha a középen látható, közepén 8-as menettel ellátott asztallábat tartó kerek lemezből terveztem a tokmányt megépíteni, csak az ugye még a kisebbik üveghez sincs elég nagy. Mármint túl közel vannak rajta egymáshoz a lyukak, így az azokon átdugott menetes szárak közé a képen láthatóknál csak jóval kisebb befőttes üvegek férnének be. Mindeközben a lassító áttétel köztes csapágyazása vagy a jobbra látható léptetőmotorból lesz kialakítva, vagy nem.

   Ez a kép azért került ide, mert szerepel rajta valami olyan, ami épp kellett, és persze ott is volt mindjárt kézközelben. Hogy mi volt az, azt persze már meg nem tudnám mondani. Ha csak nem az, hogy bár lehetne másképp is (például Merklin fémépítő), de a csiszolómalom alapjai, mivel ezzel az anyaggal tudok bánni, így zömükben fából, mármint mindenféle fadarabokból lesznek elkészítve.

   Hogy a famunka porol, a háttérben meg épp nagyban fut a sárgára festős 5 című projektem, amibe nem kellene a szálló porral belebarmolnom? Ez kérlek ugyanúgy igaz, mint ahogy az a másik tény is, hogy az asztal amin épp festek a famunkákhoz leginkább szükséges esztergára van rányitva.

   Bár a tárgyakra történő újabb réteg festék felkenésének majdnem sikerült a további munkában megakadályoznia (lásd a polcra bepakolt hozzávalókat), végül mégiscsak sikerült magamon erőt vennem.

   Ha mást nem is, de legalább annyit mindenképp szerettem volna kipróbálni, hogy helyes-e a csapágyazást illető elképzelésem. Mármint valaha építettem az esztergához egy olyan platformot, ami - épp mint a nagy gépeké - hajtókarral tekerve mozgatható, csak mint ahogy minden más konstrukcióm, úgy egy kissé az is hibádzik. Mármint tekerés közben nem egyenletesen mozog a platform teteje, hanem egy kissé dülöngél, ami szerintem azért van, mert az azt meghajtó menetes szárra tekert anyák felülete nem 90 fokos szöget zár be a csavar középvonalával. Ezt úgy kell érteni, hogy ha egy csavarra két anyával rögzítek egy csapágyat, akkor az ferdén fog rajta állni. Ezt de bonyolult leírni...

   Mármint sokkal egyszerűbb megmutatni, hogy miről van szó. Ebben az egyszerű konstrukcióban sajnos nemcsak az a hiba, hogy a csapágyakban (a csálé befogás miatt) kóvályog a tengely (mármint nem lötyög, hanem nem 90 fokos szöget zár be), hanem ráadásul még az is, hogy mivel a rendszerben két csapágy van, így mikor úgy állnak a csillagok (vagyis szinte mindig), olyankor az amúgy könnyen forduló tengely azonnal megszorul.

   Ezt úgy a legegyszerűbb kipróbálni, valamint megmutatni is, hogy mindkét csapágyat befogom (most épp a satuba), majd megpróbálom a tengelyt megtekerni. Mivel a videót is tudó pincei fényképezőgépben épp kimerültek az akkuk, így a jelenségről nem készült felvétel, amit elképzelhető, hogy idővel pótolni fogok.

   Hogy a csapágyra támaszkodó 8-as anya oldallapjai a csavar tengelyvonalával 90 fokot zárjanak be, azt úgy terveztem kivitelezni, hogy egy anyát feltekertem egy menetes szárra (ami amúgy a jelen képen egy valaha 250-es MZ hengerét és hengerfejét tartó tőcsavar), majd oldalról nekinyomom a flexet.
   Bár egyértelműen jobb lett, mint amilyen eredetileg volt, de az eredmény mondhatni korántsem lett tökéletes. Mármint a forgás közben lecsiszolt szélű anyákból az előző képen látható rendszert újra összeállítva, bár már sokkal jobban, pláne egyáltalán forgott a tengely, de egy kissé még mindig darált.

   Mire fel újabb megoldásul azt találtam ki, hogy a csiszolása közben már eleve egy csapágynak (mint méretpontos valaminek) támasztom az anyát (amiből amúgy csak mint távtartó van a konstrukcióban kettő), majd minden anya minden egyes oldalának kétszer egymásután nekimentem a flexbe fogott csiszolótárcsával, hogy az anyák oldalfelülete minél merőlegesebb legyen. Na ez már bevált! Hogy amit műveltem, az nem lett tökéletes, az nálam annyira minden művemre igaz, hogy ezt már szinte felesleges is folyton emlegetnem.

   A szükséges mennyiségnél nemcsak több anya lett, de még azok szélét is négyszer felcsiszoltam, amiket az esztergához készült apróságok között találtam. Mármint azért, hogy ha már egyszer nekiálltam, akkor ezentúl azok se álljanak a mindenféle anyagokra ferdén.
   Idővel persze rájöttem, hogy az anyák mögé az oldalaik kiegyenesítésekor nem kemény anyag való támasztéknak, vagyis nem egy másik anya, vagy csapágy, hanem egy olyan valami, amibe az anya bele tud húzódni, vagyis mondjuk fa. Mármint ekkor fog az anya úgy állni a csavar menetén, hogy arról legyen esélyem lecsiszolni a ferdeséget.

   Bár ez most nem az előbb látott satu, de azzal egyenértékű befogás. Hogy mi lett az eredmény? Ha tökéletesnek ugyan nem is nevezném, de a menetes szár alkotta tengely immáron teljesen szabadon, mindenféle akadozás nélkül forog.

   Szerintem egy amúgy elég gyenge képességű faesztergával, valamint egy flexbe fogott erősen kopott csiszolótárcsával, ezekből az alkatrészekből ennél többet nem lehet kihozni. A meglehetősen grízes csapágyhang amúgy annak köszönhető, hogy ezeket a csapágyakat az útszéli fűben talált rozsdás spidget finnerekből szedegettem ki.

   A fiókba visszatett lábtartó helyett - mint tokmány alapok - sajnos a gázelosztók sem igazán váltak be, mire fel egy hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy maradok a fánál. Mármint a tégelyt (befőttes üveg) befogó műszaki részlet lesz fából. Ez amúgy nem trehányság. Mármint bár egy homokkal és szögekkel félig töltött befőttes üveg ugyan nehéz, de annyira azért nem, hogy annak bármiféle hatása legyen mondjuk a centis rétegelt lemezre.

   A választásom azért esett erre az anyagra, mert ez másra már nem jó. Mármint azért nem, mert valaha vizet kaphatott, vagy már eleve ócska volt az egyes rétegek ragasztása, minek hatására a felső rétege hajlamos leválni. Ami lejön róla, azt vagy lecsiszolom, vagy leesztergálom, a maradékot meg majd valószínűleg jól odafogja a későbbiekben rákenni szándékozott lakk.

   A megvalósításra kerülő tokmány lényege az, hogy a befőttesüveg néhány menetes szár közreműködésével befoghatóvá válik a két jelenleg még nem igazán kerek fadarab közé.

   Mivel az akkuk még mindig nem töltődtek fel, így a rétegelt lemezek kerekre történő esztergálása nem került megörökítésre. Elég legyen hozzá annyi, hogy még a kétköves köszörűt is kénytelen voltam elővenni. Mármint azzal éleztem meg a ki tudja mitől kiment élű esztergakéseket. Hogy mégis mennyi forgács keletkezett? Nos annyi, hogy mikor megláttam, rémültömben a porszívóhoz kaptam, nem a fényképezőhöz.

   Bár az esztergába történő befogásukhoz még mindkettőbe kellett, de az egyikbe most már nem szükséges a beüthető 8-as anya. Mármint míg az egyik oldali 8-as anyánál fogva lesz a tokmány meghajtva, addig a másik kerek fadarab nem lesz feltámasztva. Korábban persze voltak ilyen irányú terveim is (mármint mindkét oldali csapágyazásra vonatkozóak), de végül abban állapodtam meg magammal, hogy ha egy 8-as csavarra húzható csapágyból kettő (amúgy persze a két kerék miatt négy) kibírja egy gyerek súlyát (lásd példaként mondjuk a rollert), akkor egy vassal és homokkal félig töltött befőttes üveg okozta terhelés nemhogy nem lesz számukra megerőltető, de még csak nem is lesz képes kárt tenni a csapágyakban. Mármint abban a két csapágyban, amin a tokmányt hordozó tengely fog elfordulni.

   Mikor már majdnem feladtam, mondván ennyi munka épp elég volt mára, mégiscsak bekolbászoltam a pince mélyére, mégpedig a 6-os menetes szárat előtúrandó, amiről azért tudtam, hogy hol van, mert nem is oly rég szereltem fel a polc szélére két olyan apró fadarabot, ami a leesését meggátolja.

   Bár hatott a kávé, valamint a mozgás is felfrissített, az elért eredmények pedig pláne felvillanyoztak, de mégsem mertem megkockáztatni egy pusztán fejben történő számolást.
   A kapott eredmény szerint a nagyobbik, vagyis a kávésüveg befogásához 225 milliméteres hosszúságú menetes szárak szükségesek. Bár azt a két rugalmas lapot, ami majd az üveget közrefogja, meg persze biztosítja is elcsúszás ellen, azt kihagytam a számításból, de mivel három helyen is ráhagytam 5-5-5 millimétert, így nem lesz gond. Na most ha mégis, akkor majd veszek egy másik 6-os menetes szárat, ami amúgy is aktuálissá vált, hiszen elfogyott.

   Hogy ne kelljen rajta újravágnom a mentet, a menetes szár egy párnahuzat szíves közreműködésével lett a satuba befogva. Hogy mit keres a fáspincében párnahuzat? Hagyjál már, hát nem most is milyen jól jött?

   Mivel úgy szoktam, hogy ami szerszám az adott munkához kellett, azt nem teszem vissza a helyére (mert ugye akkor biztosan újra kelleni fog), így minden a hátam mögötti térbe került, kivéve persze az esztergát, amit valamiért eltettem, és persze újra vehettem is elő. A csiszolótárcsát belefogni, majd rátolni a padot, még egy percembe sem került!
   Hogy már vannak mindenféle szerszámaim, az annyira jó, hogy arról ódákat tudnék írni! Arról már nem is beszélve, hogy mennyire meggyorsítják a munkát. Mondjuk három darab 6-os menetes szár végeit szabadkézből is egyenesre lehet csiszolni, majd letörni őket egy kissé hegyesre, hogy ne szántsák fel az ember bőrét, de géppel azért egyértelműen szebb, gyorsabb, pláne kényelmesebb.

   Íme a már ki tudja mióta halogatott csiszolómalom immáron elkészült tokmánya. Tényleg úgy álltam hozzá, mint valami nyafogó kislány, aki folyton hülyeségekre hivatkozva picsog. Most meg tessék, itt van előttem, tökéletes működéssel. Hogy hiányzik róla néhány anya, gumilap, nagyfejű tekerőgomb, az azért részletkérdés, mert a tokmány akár a felsoroltak nélkül is üzemképes.

   Ez a videó persze már valamikor másnap készült, mikorra végre feltöltődtek a videózni is képes fényképezőgép akkui. Ebből szerintem az lesz, hogy veszek egy (esetleg két) garnitúra Ladda akkut az IKEA áruházban, mert amik most vannak a gépben, azok a kamera működtetése helyett inkább csak arra képesek, hogy folyton felbosszantsanak.

   Hogy már kész a tokmány, az a csiszolómalom elkészülését illetően egy amolyan első reménysugár. Holnap valószínűleg azzal nyitok, hogy elkészítem a tengelyre azt az ékszíjtárcsát, ami a két csapágy közé lesz beszerelve. Na most ha nem, akkor a csapágyházakat fogom elkészíteni. Esetleg ahogy szoktam, ezt a projektet is félbehagyom a francba, bár ez most már, hogy ekkorákat léptem előre, nagyon csúnya dolog lenne. A csúnya dolgokra, meg persze a feledékenységre mondjuk nagyon is hajlamos vagyok.

   Ékes példa erre, hogy mikor a pincébe lejöttem, jól megmorogtam magam a lakásban felejtett szíjakért, melyek végig ott lapultak a zsebemben, de csak a fényképezőgép memóriakártyájának zsebre történő vágásakor kerültek elő.

   Ez itt már a projekt második napja. Mivel ha mást nem is, de annyit azért már tegnap is megnéztem, hogy a kiválasztott szíjak megfelelnek-e a feladatra (jelentem nem felelnek meg), ezért ma délután a pincébe az összes szíjamat tartalmazó dobozzal felszerelkezve érkeztem meg.

   A menetes szárhoz készült toldót azért tekertem fel a tengelyre (tudom, hogy csavar, de most már, hogy fel lett csapágyazva, inkább tengely), mert ekkor még úgy gondoltam, hogy arra lesz rásajtolva egy, esetleg több ékszíjtárcsa. (vagy egy nagy közös)
   Ez amúgy azért nagyszerű ötlet (annyira zseniális vagyok, hogy teljesen oda vagyok magamtól, meg vissza), mert így egyrészt a meneténél fogva az ékszíjtárcsa kényelmesen pozícionálható, valamint rögzíthető, és még az esztergába is lazán befogható. Mármint az anya a meneténél fogva rápörgethető arra a menetes végű 8-as tengelyre, amit már tegnap is használtam.

   Ez itt a pincében, a csavarok szétválogatásakor keletkezett távtartós fiókom tartalma, amit azért borítottam ki, mert a tokmány távolabbi lapjába (pontosabban szólva a három menetes szárat magukon áteresztő lyukakba) szükség lenne három darab fémbetétre. Mármint azért, mert a puszta fában - a lyuk szőrössége okán - akadoznak a csavarok.
   Hogy ez egy a projekt végén is megoldandó részletkérdés? Ez ugyan igaz, csakhogy az is, hogy ma azzal a kellemetlen érzéssel jöttem le a pincébe, hogy a tegnapi nagyszerű eredményhez képest, ma nem leszek sikeres. Akkor meg már inkább három fémgyűrűt rontok el, mint mondjuk a tokmány és a motor közötti áttételt, vagy a csapágyházakat.

   Mivel a balra látható három csődarab vasból van (amúgy a másik végük felől nagy bennük a lyuk, vagyis megfelelnének a feladatra), így nincs rajta mit csodálkozni, hogy helyettük inkább a puha alumíniumból készült cső háromba történő vágását választottam.

   Majd kiszereltem a helyükről a tokmány két lapját összefogó tőcsavarokat. Erre egyrészt azért volt szükség, mert az áttétel megépítése közben úgyis csak útban lennének, másrészt azért is, mert a tegnapi lekerekítésen felül, a távolabbi végeiket ki is kellett hegyezni, hogy majd könnyedén rápozícionálódjanak azok a nagyfejű, jól megfogható, szabadkézzel könnyedén tekerhető csavarok (amik amúgy persze anyák), amiket ugye még el sem készítettem, de legalább már be lettek tervezve.

   Hogy egyáltalán ne lógjanak ki, a faanyag vastagságánál rövidebbre vágott csöveket egy csavar közbeiktatásával egy kicsit bentebb sajtoltam, majd egy beléjük dugott csigafúró segítségével úgy nagyjából merőlegesre állítottam. Bár nem szereltem újra össze, csak úgy egyszerűen megtologattam a hosszú csavarokat az immáron fémezett lyukakban, de úgy néz ki, hogy jó lett. Mármint most már nem akad meg a csavar a fa szálkáiban.

   Bár az lett volna az értelmes döntés, csak az ugye rám nem jellemző, ezért nem a csapágyházak megépítése következett (na ja, egy-egy lyuk egy-egy darabka fában), hanem inkább az áttételnek álltam neki. Erre komoly ok volt, hogy míg csapágyházat már készítettem (ráadásul nem is egyszer), addig áttételt ugye még nem. Vagyis bizonytalan voltam. No nem abban kételkedtem, hogy sikerül-e ékszíjtárcsát esztergálnom, hanem abban, hogy meg lehet-e oldani az áttételt egyetlen szíjjal. Mármint a korábbi számolásom alapján nem. Na most ha mégis, akkor a nagy tárcsának valóban nagynak kell lennie, a kicsinek pedig 1 centisnél kisebbnek, különben túl gyorsan fog forogni a gép tokmányában az üveg.

   Majd megtettem ugyanezt a pincei gumis dobozzal is, amit kisvártatva a másik pincében őrizgetett, úgymond "nagy gumis" doboz követett, amit a lomos pincében uralkodó kupi okán csak 5 perc turkálás után sikerült megtalálnom. Mindezt úgy, hogy már a tartalmára utaló felirat is van rajta! Na ez is egy olyan ok, amiért halogattam a csiszolómalom megépítésébe történő belevágást.
   Mármint az a baj, hogy mikor kell hozzá valami, akkor nem csak úgy egyszerűen odanyúlok, mondjuk az ékszíjtárcsás dobozhoz (olyanom amúgy azt hiszem még nincs is), hanem vagy órákon át kutakodok, vagy inkább esztergálok egyet. Ez meg ugye nem igazán jelent gyors haladást. No nem mintha sietnék valahová...

   Ez egy próba, hogy forog-e egyáltalán a motor. Jelentem forog, de számomra valahogy olyan kis gyengécskének tűnik. Ekkor persze még reménykedtem benne, hogy majd az áttétel megerősíti. Mármint a forgását századrészre lassítva, az ereje százszorosára nő, ami reményeim szerint majd képes lesz megforgatni a befőttes üveget, természetesen a benne hempergő homokkal és alkatrészekkel együtt.

   Tettem egy erőtlen, pláne sikertelen próbát, hogy legalább annyit elmondhassak, hogy megpróbáltam. Mármint ezeket az alkatrészeket nem lehet úgy összefogni, hogy legalább néhány fordulat erejéig egyben maradjanak.

   Azonban egy csavar és egy anya segítségével a 8-as anya a fába (már amennyire a laminált padló az) relatív könnyedén belehúzható. Mármint csak tekerni kell, és az anya - a sajtoláshoz képest - még párhuzamos is lesz az anyaggal.

   Ez az előbb még egy nagyon rozsdás csavar volt, csak egyrészt levágtam a fejét, másrészt a menetes részéből szépen kidrótkeféztem a rozsdát. Amúgy azért volt rá szükség, mert amit tegnap az anyák oldalainak kiegyenesítésekor használtam, az az alkatrész üt.
   Mivel indikátorórám nincs (amúgy kettő is volt, csak elajándékoztam őket), így azt, hogy mekkorát üt, azt nem tudtam lemérni. Mondjuk ha szabad szemmel is látom, akkor már biztosan túl nagyot. Akkor ennyit a tegnap kiegyenesített 8-as anyák oldalmerőlegességéről...

   Mivel a lépészaj csökkentő szivacsot a laminált padló oldaláról seperc alatt letolta az egyik esztergakés, ezért mikor ezt műveltem, még jogosan gondolhattam úgy, hogy ez egy helyes döntés volt. Mikor a munka végeztével megláttam, hogy mi lett a mindössze tenyérnyi lapos szivacsdarabból (mármint valami elképesztő mennyiségű, apró szemű, mindenre sztatikusan tapadó zöld morzsatenger), akkor persze már rég késő volt. A porszívó mondjuk néhány perc alatt lazán összekapta a koszt, amire - nehogy még széthordjam - feltétlenül szükség is volt.

   Ez az összeállítás viszont még mindig annyira ergya, hogy ha láttam is forogni, azonnal szétesett. Mármint le a helyéről a szíj. Mivel úgy ítéltem meg, hogy az irány jó (amúgy persze már megint tévedtem egy nagyot), haladtam tovább a megkezdett úton.

   Mivel a motor tengelyére húzott lépcsős tárcsa nem ékszíjhoz készült, hanem egy a lemeztányér belső peremét meghajtó gumigörgőhöz, így kénytelen vagyok helyette csinálni valami olyat, amihez már passzol az ékszíj. A kiválasztott szíj mondjuk nem ék, és még csak nem is kör keresztmetszetű, hanem bordás, de az most mindegy.

   Majd elkészítettem belőle ezt a háromlépcsős tárcsát. Mivel a belsejében a lyuk 3,8-as, a motor tengelye pedig 4 milliméter vastag, így épp rászorul. Hogy később se törjön el, ahhoz persze kellene rá egy passzos csődarab, persze fémből, de ez most - egy próba erejéig legalábbis - elhanyagolható igény.

   Bár ezt a témát külön nem mutattam meg (de csak mert néha olyan gyorsan dolgozok, hogy nincs időm fényképezni), de egy amúgy szintén értéktelen bútorlap csíkból - pusztán hirtelen felindulásból - készítettem két, a munkapad satupofái közé fogható csapágyházat, hogy a meglehetősen esetlen konstrukciómnak legalább az a része stabilan álljon. Mindeközben a motort a szíj által meghajtott tárcsához képest a két asztalos szorító lazítása árán lehet pozícionálni.

   Ez sajnos nemcsak túl gyorsan forog, hanem még gyenge is, mire fel egészen biztos vagyok benne, hogy a holnapi napot egy a jelenleginél erősebb motor előtúrásával fogom indítani.

   Na tessék, már megint itt vagyok... (nyafogta maga elé a szerző) Mivel a minap kiválasztott lemezjátszóból bontott motor a csiszolómalomhoz nem felelt meg (mert gyenge), azért másodjára egy sokkal erősebb, vagyis orsós magnóból származó motort fogok kiválasztani. Na most ha nem, az sem baj, csak találjak végre valami olyat, ami az adott feladatra megfelel.

   Amit persze a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasról lehúzott hálózati kábellel együtt felejtettem idefent. Mivel épp tél volt, s fogytán volt a fásszekrényben a tűzifa, így arra sikerült ráfognom, hogy miért megyek fel. Mármint a fahordásra hivatkoztam.
   Hogy tegnap délután mire kellett a kábel, arra mondjuk már nem emlékeztem, ami nem akkora baj, hiszen már van a pincében egy olyan fogas, amin direkt az ilyen "ki tudja mit keres ott" státuszú kábeleket tartom.

   A Tesla lemezjátszó motorja ugye már tegnap kiesett, a mikrohullámú sütőből bontott, a kettővel ezelőtti képen ventilátorlapátjával együtt látható motor gyenge, a magnómotor (lásd jobbra) kissé zajos, így maradt az irodagépből bontott, aminek mindjárt két tulajdonságával is sikerült a szerzőt meggyőznie. Míg az egyik az volt, hogy a tengelye mindkét oldalt csapágyazott (mármint golyóscsapággyal), addig a másik az, hogy a tengelylefogásos próbakor magára tekerte a kesztyűmet, és csak az áramtalanítás után volt hajlandó elengedni. Na most ha ennyire dolgozni akar, akkor tőlem tegye!

   Mikor már majdnem leírtam, hogy mekkora csoda már, hogy a lomos pincéből áthozott motor tárcsája passzol a bordásszíjhoz, felmerült bennem, hogy a bordák távolsága valószínűleg szabványos.

   Mivel a fiókban már ilyen szerszámom is van, így a léptetőmotort a kisebbik csapágylehúzóval álltam neki szétszerelni. Hogy ez is mennyivel kényelmesebb így, mint két oldalról csavarhúzóval feszegetve...

   Ráadásul sajnos még akkor sem tette, mikor ilyen szépen (?) felvázoltam, valamint az áttétel kiszámolásához szükséges számokkal együtt néztem, pláne igencsak sokáig, mire fel inkább hagytam ezt a részt a csudába.
   Feladni persze nem adtam fel, épp csak kerestem helyette valami más, lehetőleg apró feladatot, amivel egyrészt sikerélményem lesz, másrészt újra lépne egyet előre a projekt.

   Mivel a kiválasztott motor tengelyének vastagsága a csigatengellyel együtt 7 milliméter, így egy olyan ékszíjtárcsát kell hozzá készítenem, melynek 7 milliméter a belső átmérője. A képen amúgy az látható, amint épp megkísérlek egy távtartóba 7-es lyukat fúrni.

   És még a négy különböző átmérőjű vágatot tartalmazó fa rátét is sikerült, csak mikor ki akartam belőle venni a befogásához használt csavart, óvatlanul bántam a fogóval, mire fel kettétört. Már persze nem a már-már elpusztíthatatlan kombinált fogó, hanem az amúgy keményfából esztergált szíjtárcsa.

   Bár nagyon úgy nézett ki, hogy a mókolást mára feladom, de végül elkészítettem a szíjtárcsát fémből. A 7-es lyukkal mondjuk nem kellett törődnöm, mert mint az kiderült, egy 8-as toldóban (ez látható a képen) éppen 7-es a lyuk.
   Ez persze még nem a végleges változat, hiszen épp csak beleflexeltem a forgó anyába egy rést, amiben aztán megtologattam a gömbölyű reszelőt. Mármint az ékszíjtárcsa neve azért ékszíjtárcsa, mert ék alakú benne a rés, ebben meg ugye nem az, ami egyértelműen azt vetíti előre, hogy holnap újra ezzel, vagyis a géphez szükséges különféle átmérőjű ékszíjtárcsák elkészítésével nyitok.

   Mivel ma tulajdonképpen semmit sem haladtam (legfeljebb csak annyit, hogy kiválasztottam a projekthez egy új, immáron megfelelően erős motort), gondoltam legalább a csapágyházakat elkészítem. Ezekben amúgy két-két csapágy van. No nem azért, mintha erre bármiféle ok lenne, hanem azért, mert miután a fába a satuval az első csapágyat belesajtoltam, újra ugyanazt a munkadarabot vettem kézbe (csak akkor persze már fordítva), s mivel nem szúrtam ki, hogy a másik oldaláról már benne van a csapágy, belesajtoltam egy újabbat. Amennyiben ettől nem lesz hely az egész miskulanciát összetartó anyáknak, legfeljebb vágok hozzá egy új, az előzőnél kicsit hosszabb tengelyt.
   Már csak ebből az esetből is tisztán látszik a mérnöki képességek teljes hiánya. Mármint ha előre megterveztem volna a dolgokat, papíron, még odafent a meleg szobában ücsörögve, akkor most nem lamentálással, meg persze kísérletezéssel menne az idő, hanem eredményre vezető munkával. No de a tudáshiány már csak ilyen...

   Mivel van páka, a csokiba történő bekötés előtt leónoztam a motor vezetékének végeit. Mármint azért, mert így nem legalább nem állnak szét. Persze tudom, hogy a feladathoz inkább érvéghüvely kellett volna, de olyanom momentán nincs, és még csak szándékomban sem áll beszerezni.

   Amúgy nem igaz, hogy ma nem csináltam semmi mást, ugyanis az ékszíjtárcsák legyártásához szükséges ék alakú esztergakés is elkészült. Lásd alul középen azt a csinos kis bordó nyelű szerszámot.

   Ez nem az az ékszíjtárcsa, mint amit korábban láttunk, hanem ez már egy másik példány, ami még véletlenül sem azért készült, mert a másik nem lett jó, hanem azért, mert ugye a kettős áttételhez két darab kell belőle.
   Mivel a túlzott bonyolultsága okán (8-asnál vékonyabb tengelyre passzoló meghajtó kerék) a bordásszíjról időközben lemondtam, ezért a már meglévő, szintén nagy (arasznyi) átmérőjű másik tárcsát is át kell dolgoznom ilyenre.

   Ez a fadarab talán a múltkori golyókészítésből maradt meg, s mivel az átmérője épp megfelelt, fúrtam bele egy 11-es lyukat, majd beleütöttem egy mentes szárhoz való toldót. Vagyis ebben a fadarabban most egy hosszú és stabil 8-as menet van, aminél fogva egyrészt stabilan rögzíthető az esztergára, másrészt arra a tengelyre is, amin majd később forogni fog.

   Mivel már kerek, vagyis olyan nagyon azért már nem üt, valamint hosszú masszív menet van benne, így szemből már meg sem támasztottam. A vasfűrész amúgy azért került oda, mert azzal szúrtam le az anyagból a felesleget. Ezt persze megtehettem volna egy erre alkalmas esztergakéssel is, csakhogy azoknak most épp mind ki volt menve az élük!

   Ahhoz képest, hogy tüzelőnek való akácfából van, ez a lépcsős ékszíjtárcsa, ez kérlek egészen jól sikerült. Hogy miért van rajta négy lépcső? Mivel számolni lusta voltam, gondoltam valamelyik méret majdcsak jó lesz. Pontosabban szólva, így ha akarok (erre mondjuk még nem tudom, hogy mégis miért lenne szükség), akkor akár sebességet is fogok tudni váltani.

   Ezzel az összeállítással az a célom, hogy a flexbe fogott csiszolótárcsát oldalról nekinyomva, a három egymásmelletti közül a középső 8-as anyát lekerekítsem. Mármint abból is egy ékszíjtárcsát szeretnék készíteni.

   Mikor erőből áttoltam rajta a 6,5-ös csigafúrót, arra az alumínium úgy felragadt, hogy a 8-as menet fúrásához már be sem mertem vetni a gépi menetfúrót. Mármint inkább elővettem a háromlépcsős készletet.
   Ez amúgy az esztergával készült. Mármint a horony, ami még annak ellenére is sikerült (megjegyzem a szép új háromszög elejű esztergakéssel), hogy alumínium esztergálásakor a 2.700-as fordulatszám igencsak erős túlzásnak minősíthető.

   Mivel tudtam, hogy ebéd utáni kávé ide vagy oda, ma semmi komolyabb lépést sem tehetek, így már eleve az apróságok elkészítésére koncentráltam, mire fel nemcsak az ékszíjtárcsák készültek el, de még két újabb csapágyház is.
   Mindeközben a balra látható motorból azért tart felénk a hálózati kábel, mert az melegedési próbaképp be van dugva a konnektorba. Hogy melegszik-e a motor? Fél óra járás után már nem volt megfogható! Ez mondjuk előrevetít egy hamarost bekövetkező motorcserét, ami ebbe a projektbe persze már előre bele lett kalkulálva. Mármint nem véletlenül lett a cikk alcíme az, hogy bétaverzió.

   Mivel anyám azt mondta, hogy ma könnyű ebéd lesz, gondoltam attól nem álmosodok el, s a pince hűvösében végre át tudom gondolni a csiszolómalommal kapcsolatos átgondolandókat. Az mondjuk igaz, hogy a tulajdonképpeni ebéd egy tányér tojásleves volt, csakhogy az is, hogy utána előkerült a sütőből egy tepsi almás-diós rácsos süti, aminek ez persze már csak a fele. Vagyis az ebédtől már megint beájultam.
   Ennek kapcsán jogosan merülhet fel az az amúgy is nyilvánvaló kérdés, hogy mégis miért nem megyek le a pincébe inkább délelőtt, amire részemről azt tudom felelni, hogy azért, mert már eleve majdnem délig alszom.
   Hogy legyen bennem valamicske vitalitás, ebéd után azonnal elvonultam aludni, majd csak valamikor késő délután mentem le a pincébe, mondván akkor ugye már megint ébredés után vagyok. Hogy ehhez képest - majdnem frissen - mi jött össze? Azt kell mondjam, hogy arra már megint nem lehetek büszke...

   Már eleve azzal nyitottam, hogy kitettem magam elé a csapágyházakat, azt tervezvén velük, hogy próbaképp felcsavarozom őket valami ócska fadarabra. Ehhez képest mégis állnak már azok a lyukak? Sajnos még véletlenül sem úgy, hogy a csapágyházakat egy vízszintesen fekvő felületre lehessen általuk rögzíteni.

   Ezt a ceruzát azért csiszoltam ilyen vékonyra, mert mikor még vastag volt, akkor nem tudtam vele a lyukak helyét átjelölni. Mármint a ceruza hegyének még csak esze ágában sem állt átérnie a csapágyházak anyagán.

   Na így azért már össze fogom tudni állítani a rendszert. Hogy a képen még a melegedő motor szerepel? Hát ja. Mondhatni a pince előtti linóleumon állok, s még véletlenül sem a helyzet magaslatán. Egy próba erejéig persze ez a motor is jó lesz, aztán majd kicserélem valami alkalmasabbra, kevésbé melegedősre. Már ha csak rá nem szerelek egy ventilátort...

   Mikor az egyik szíjat megnéztem, és egy kicsit még meg is húzogattam, akkor kiszúrtam rajta egy az átmérő feléig tartó repedést, ami némi piszkálás hatására azonnal elengedett. Hogy ebből ma már nem lesz semmiféle próba? Na az biztos!
   Ahogy a pincében a már nagyja elkészült alkatrészek között búsan toporogtam, bevallom őszintén, hogy képtelen voltam rájönni, hogy milyen nap van. Mármint az érdekelt volna, hogy mehetek-e holnap a boltba egy (de inkább két) új szíjért, vagy sem, mert mondjuk épp nagyban hétvége van.

   Hogy addig is haladjak valamit, míg a napos kérdésre fény derül, a faanyagok poros és szálkás felületeit lekentem a másra szerintem nem is jó vízbázisú lakkal, hogy ne csak a csiszolómalom megépítésével kapcsolatos lelkesedésem fogyjon.

   Mikor másnap (amúgy szerencsémre péntek volt) az O-ring kft. boltjában azt mondta az eladó, hogy ezer valamennyi forint lesz, majdnem egyszerre kezdtük el mondani, hogy de legalább lehet kapni.
   Bár ott álltam a boltban, de azt persze már megint elfelejtettem megkérdezni, hogy a méhsejt tekercselőgéphez szükséges gumigörgőjük van-e. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert ugye az eladó nem tudja, hogy mi az, én meg ugye annak a gépnek a megtekintésével még odáig sem jutottam, hogy mi kell hozzá. Annyi mondjuk dereng, hogy apukám valaha gumilábból farigcsált bele görgőt, ebben azonban nem vagyok egészen biztos, mert az is lehet, hogy egy fémépítő játék kerekét használta fel. Mindegy, legalább lesz okom újra arrafelé biciklizni.

   Mivel a kiválasztott motor a rászerelt apró ventilátor ellenére melegedett, újra meglátogattam a motoros dobozt, ahonnan ezek hárman jöttek velem. A balra látható, amúgy valaha egy BRG M11-es magnóban szolgáló motor a segédfázis kondenzátor szükségessége miatt esett ki, a mikrohullámú sütőből származó ventilátoros a gyengesége miatt, míg a Tesla B90-as magnó motorja azért, mert annak nagyon daráló hangja volt.

   Mivel a kissé daráló hangjától eltekintve mégiscsak a B90-es magnó motorja nyerte el tetszésemet, így nekiálltam kipofozni, de azt azért már nem itt, hanem már egy másik cikk keretében tettem meg.

   A magnó motorjának tengelye végül még egy ilyen kis pofás, természetesen fából esztergált ékszíjtárcsát is kapott. Ez amúgy egyszerűen csak magától szorult rá a motor tengelyére.
   Amúgy még magam is meglepődtem rajta, hogy ennyire pontos munkát sikerült végeznem. Ez úgy jött össze, hogy míg a motor tengelyének átmérője 4-es, addig a fadarabba 3,8-as lyukat fúrtam, majd a munka végeztével összeerőltettem a kettőt.

   Mármint annak ellenére, hogy a bal szélső harmad után látható vonalszerűség egy csúnya repedés. A célom vele amúgy mindössze annyi, hogy legyen előttem egy olyan értéktelen fadarab, amire nyugodtan rácsavarozhatom az összetevőket, akár többször is áthelyezve őket, mert végül úgyis a kukába kerül.

   Egy alapos rendrakás már tényleg nagyon ráfért az összetevőkre, mert már annyi minden nem kellő anyag volt előszedve, hogy végül már azt sem tudtam, mégis mi mihez való, illetve kell-e ehhez a projekthez egyáltalán.

   Ez itt a tokmány, amibe nem hajtottam bele a belőle majd balra kilógó menetes szárakat, mert a jelenlegi próbákhoz azok egyrészt csak útban lennének, másrészt a súlyukkal még képesek lennének felborítani az egész konstrukciót. Mondjuk ha lecsavaroznám a csapágyházakat az alaplemezhez, akkor persze már nem, no de hol van az még?

   Bár már nagyon abba szerettem volna hagyni a csiszolómalommal kapcsolatos játékot (de csak mert elment az idő a villanymotor felújításával), ezt azonban végül mégsem tettem meg. Mármint azért, mert mint az kiderült, a további kísérletekhez szükség lesz egy az eddigieknél hosszabb 8-as tengelyre.
   Hogy ne holnap kelljen, leszabtam, a hosszát csak úgy találomra határozva meg, majd a még elől lévő (a többi szerszámot ugyanis már mind eltettem) esztergába csiszolólapot téve, lekerekítettem a csavarok végeit. Aztán persze az új csavar helyére történő beszerelését már megint képtelen voltam megállni.

   Miközben az elkészült modulokat még nem tartja össze semmi (illetve csak a saját súlyuk), addig a szerzőt az összeállításukban szintén semmi sem lett volna képes megakadályozni.

   Csak álltam előtte, néztem csodálkozva, mert valahogy hihetetlen volt, hogy végre sikerült idáig eljutnom. Mármint rengeteg évnyi puszta tervezgetés és emlegetés után, mondhatni egyetlen, bár napokra széthúzott menetben.
   Hiába voltam vele úgy, hogy már nagyon mentem volna fel, mondván holnap is van nap, illetve a mára betervezett motorkipofozással megvagyok, mondhatni a siker kapujában már képtelen voltam leállni.

   Miközben a tokmányt megfogva az azt hajtó erő kevésnek tűnik, a tokmány forgási sebessége pedig gyorsnak, addig a frissen kipofozott motor keltette zaj nagynak. Ez így annyira elkeserítően nézett ki, hogy az eredmény megtekintését tényleg jobb lett volna, ha inkább holnap délutánra halasztom.

   Hogy mégis mit sikerült kitalálnom? Nos azt, hogy korábbi terveimmel ellentétben mégiscsak egy apró egyenáramú, kisfeszültségű, vagyis valamiféle tápegységet mindenképp igénylő motort vetek be. Mármint azért, mert ezeknek általában véve alacsonyabb a fordulatszámuk, mint a korábban látott hálózati motoroknak, valamint a nyomatékuk is elég nagy. Mondjuk már amelyiknek.
   Ez amúgy nem az a villanymotoros dobozom, amelyikre gondoltam (mármint még tegnap, hogy majd ma előszedem), csak azt, pontosabban szólva azokat nem találtam meg. Míg az egyik egy papírdoboz, sok apró motorral, addig a másik egy ilyen nagy műanyag, de már színültig telten. Hogy aztán tényleg így van-e (mármint a motoros dobozok állaga és töltete), vagy ezt is csak álmodtam...

   Egy próba erejéig még azt az áttételes villanymotort is áthoztam, amit egy az út szélén talált darálóból szereltem ki. Amit középen látunk, az pedig egy szovjet mintájú fényerőszabályzó, ami felújításként megkapta a néhai pincei porszívó teljesítményét szabályzó elektronikát. Mivel a daráló motorja erősen lelassítva is rettentő zajos, így azonnal kiesett. Na jó, a fogaskerekes áttétel újrahasznosítására egy olyan apró szösszenet azért még közbejött, melynek keretében a 230-as villanymotor helyére odaálmodtam az egyik korábban általam gyártott nagyméretű ékszíjtárcsát, ez a terv azonban valahogy annyira esetlennek tűnt, hogy valami rettentő gyorsan feladtam.

   Helyette áttértem az apró villanymotorok egy szem ékszíjas áttételre történő odapróbálgatására. Persze előre tudtam (hát persze...), hogy a feladathoz ezek az apró villanymotorok bizony igencsak kevésnek fognak bizonyulni.

   Mire fel izgatottam feltettem az áttétel kimeneti végére a tokmányt, majd bele a savanyú uborkás üveget, amit a beszerelése előtt nem felejtettem el feltölteni egy maréknyi rozsdás szöggel.

   Bár első ránézésre tulajdonképpen jónak tűnik, ezt a konstrukciót azonban még mindenképp újra kell gondolnom. Már csak azért is, mert a motorra ideiglenesen felszerelt ékszíjtárcsa túl nagy átmérőjű, amit ha kicsire cserélek, akkor lehet, hogy nem is kell a köztes áttétel, melynek kihagyásával a készülő gép méreteit erősen csökkenteni lehet.
   Aztán ott van még további módosítási lehetőségként az is, hogy mivel a motor sebessége (a rákapcsolt feszültséggel) tág határok között szabályozható, így a tokmány fordulatszámából még azzal is le tudok venni.
   Mint az a labortáp műszerén látható, a motor 10 voltról jár, az áramfelvétele azonban nem látszik, mert azt az amúgy nem is 5, hanem egyenesen 10 amper végkitérésű 71DA2-es műszer mutatója még nem is mutatja.
   Vagyis a motor áramfelvétele nem lehet valami sok. Hogy pontosan mennyi, ahhoz persze kellene egy azt megmérni képes multiméter, amiből amúgy (valami csoda folytán) találtam is a polcon egy még működőképes darabot.

   Ez a 180 milliamper, ez annyira kevés, hogy 10 volton ezt bármelyik dugasztáp tudja. Ekkora teljesítményt (0,2x10=5 watt) ráadásul még szabályozni is könnyű. A motor indítóárama ettől persze még lehet nagy, amit most így hirtelen (pusztán lefogással) elfelejtettem lemérni.

   Azt viszont nem felejtettem el, hogy legalább egy próba erejéig oda ne tegyem a hálózati motort. Már csak ez is bizonyítja a szerző mechanikai témákban meglévő teljes bizonytalanságát, a döntésképtelenségéről már nem is beszélve!

   Bár szépen működik, de a korábban tapasztaltakkal szemben minden egyes része üt, kóvályog, billeg, csálén áll, amin valószínűleg úgy fogok tudni segíteni, hogy összeszereléskor a helyükön húzom meg a tengelyeket és tárcsákat rögzítő, s egyben pozícionáló anyákat.
   Mivel a malom tartályaként bevetett uborkás üvegben az adott pillanatban csak erősen rozsdás szögek voltak, csiszolóanyag azonban nem, gondoltam a projekt eredményességét megvizsgálandó, pótolom eme apró hiányosságot. Erre már csak azért is szükség volt, hogy lássam, a motor képes-e a malom tartályát vassal és homokkal félig feltöltve is megforgatni.

   Hogy akad-e itthon csiszolóanyagként száraz homok (ami amúgy lehetne akár vizes is), az egyszerűen nem lehetett kérdés! Mármint a homok (amúgy direkt ehhez a kísérlethez) már évekkel ezelőtt oda lett készítve a stelázsi alá.
   Hogy a homokot ne szórjam az üveg mellé (mert ugye a pincei folyosókat is én takarítom), az üveg töltéséhez bevetettem az egyik palántázásra használt, a piacon direkt erre a célra vásárolt kanalat.

   A plusz homoktöltet megforgatása a korábban gyengének tűnő rendszernek szerencsére még csak meg sem kottyant! Cserébe az üvegbe töltött homokban vergődő szögek adta hangot nem igazán kellemes érzés hallgatni.

   Ez most egy olyan irányú kísérlet, melynek keretében kihagytam a körből a köztes áttételt. Bár a viszonylag erős magnómotor így is képes volt a szöggel és homokkal feltöltött üveget megforgatni, csakhogy ezt így már annyira gyorsan tette, hogy az anyagok közötti súrlódást legyőzte a centrifugális erő. Mármint bekapcsolva a gépet, szinte azonnal abbamaradt az üvegből áradó rémes zaj, ugyanis ami csak benne volt, az a centrifugális erő hatására mind kiült a lehetőségeinek peremére, vagyis az üveg falára.

   Mint azt még a bevezetőben elmondtam, ez a projekt nem a csiszolómalom megépítéséről fog szólni, hanem ez még csak egy amolyan a bétaverzió, vagy talán még az sem. Mármint a cél mindössze a lehetőségek felmérése, az összeállítás helyességének vizsgálata. Az meg ugye már megvan, hiszen a képen látható rendszer az általam előállított (előállítható) alkatrészekből egyrészt valóban összeállítható, másrészt rendben működik.
   Apróbb problémák persze még akadnak vele, de a főbb sarokpontok legalább már mind megvannak. Vagy nem, de ezt a fonalat most inkább nem venném fel, mert az annyira messzire vezet, hogy jócskán megnyújtaná ezt a már amúgy sem rövid cikket.

   Ehhez képest csak beleálltam azon apró probléma megoldásába, hogy a motor tengelyére ideiglenesen felszerelt szíjtárcsa egyrészt nagy (mármint az átmérője), valamint üt is, mert a tengely vastagságához képest túl nagy benne a lyuk, amit ideiglenesen egy kábelköpeny darabkával csökkentettem le.

   Ez itt egy olyan villanymotoros doboz, amit eddig még csak nem is említettem! Már csak azért sem, mert míg meg nem láttam, addig a létezésének ténye valahol a tudatom legmélyén ült.
   Én amúgy szintén ültem, itt előtte, mert épp nagyban azzal múlattam az időt, hogy a néhai motoralkatrészes dobozok valamelyikéből előkerítsek egy olyan alumínium hengert, amit a minap egyszer már sikerült szíjtárcsává alakítanom.

   Bár megtaláltam amit kerestem, de az egyenáramú motor 3,2-es tengelyéhez végül fából és egy vékony alumínium távtartóból készítettem új, az előzőnél jóval kisebb átmérőjű szíjtárcsát. (lásd a képen ezt a kis műszaki csodát) A távtartó külső átmérője amúgy épp passzol a 8-as menet alkotta lyukba, miközben a belső átmérője a motor tengelyvastagságával egyezik meg.
   Miután a rendszert szétszereltem (mármint azt, ami ezen a képen látható), majd letekergettem róla az összes anyát, gondoltam bedugom az ékszíjtárcsa közepébe az alumínium távtartót, amibe amúgy már korábban elkészítettem a rögzítéséhez szükséges, M3-as menettel ellátott lyukat. Ezeket persze úgy kell összeállítanom, hogy a fába és az alumíniumba fúrt lyuk pozíciója illeszkedjen) Erre fel az apró alumínium közbetét nem volt sehol, pedig ott kellett volna lennie kézközelben, valamelyik polc szélén.

   Miután már a távtartók / toldók feliratú doboz tartalmát is átválogattam (gondolván hátha rendrakás címszóval beledobtam a polc szélén heverő apró csődarabot), gyanúm a fáspince küszöbje alatti résre terelődött, amit amúgy már igencsak régóta szerettem volna a szokásosnál (értsd alásöpröm a szemetet, aztán mégiscsak kipiszkálok egy csavart) egy kissé alaposabban megvizsgálni.
   Bár a keresett apró csődarab az említett helyről természetesen még véletlenül sem került elő, azonban a Terta 922-es magnó forgatógombjának közepéből kipöckölt rézlemez igen. Az a fekete henger, az meg egy pontozó, melynek egyáltalán létében az a varázslat, hogy egyrészt valamitől kissé megrozsdásodott, másrészt meg mertem volna rá esküdni, hogy abból a szerszámomból csak egy van.

   Mármint számomra elképzelhetetlen, hogy a kettő közül az egyik ilyen szépség elvesztése nem maradt volna meg az emlékezetemben. A fából készült szíjtárcsa amúgy csak azért került a pontozók közé, mert azok komoly hajlamot mutattak az összebújásra.

   Ez egészen biztos, ugyanis amint elkészült, azonnal kipróbáltam! A már működő gépet hosszasan bámulva, annyi hibát sikerült benne felfedeznem, illetve olyan elképesztő mennyiségű módosítási és racionalizálási ötletem támadt, hogy azokat ezen cikk keretében inkább már neki sem állok felsorolni!

   Elég legyen közülük mondjuk az az egy, hogy ezt az amúgy még apukám által a Terta 811-es magnó szíjfeszességét beállíthatóvá tévő dupla görgőt a rendszerbe szíjvezetőként beépítve, a szíj görgőkön való simulási hossza a maximum közelébe növelhető. Erre amúgy egyáltalán nem azért lenne szükség, mintha csúszni volna hajlamos a szíj, mint inkább azért, mert túl hosszú.

   Mármint úgy hosszú, hogy a gépet a képen látható módon összeállítva, az összes alkatrészt hordozó alaplemez túl nagy méretű lenne. Hosszúnak persze hosszúnak kell lennie, hogy a tőcsavarok hosszabbra történő cseréjével a tokmányba akár még egy hatalmas PET palack is belefogható legyen (pontosabban szólva azért, hogy a súlyponteltolódás miatt nehogy felboruljon), a szélességét azonban úgy kellene meghatározni, hogy a végeredményül kapott gép mindenképp odaférjen valamelyik polcra.
   Na itt aztán közbejött egy (gyakorlatilag persze több) teljes újratervezés, az immáron meglévő alkatrészekre alapozva, melyek célja az volt, hogy az eredmény egy sokkal kisebb, de attól még ugyanakkora befogadóképességű gép legyen.
   Az első verzióm az volt (na tessék, pedig az előbb írtam, hogy nem mesélem el), hogy egy a mostaninál kisebb szíj alkalmazásával a motort a tokmányhoz egészen közel tolom. Mondjuk nem azt a motort, ami most a képen látható, mert annak bevetésekor kiderült, hogy az - a köztes áttétel nélkül - szintén túl gyorsan pörgeti a malmot. Erre a problémára amúgy azt találtam ki, hogy míg a tokmány mögötti szíjtárcsa méretét néhány centivel megnövelem, addig a motoron lévőét egészen minimális, szinte a tengelyig lemenő mértékűre csökkentem. Ez elsőre ugyan jól hangzik, csakhogy ez a motor ugye nem folyamatos üzemre lett tervezve. Mármint melegszik, vagyis már rég kiesett a felhasználható alkatrészek köréből, épp csak egy kicsit újra eljátszottam vele.
   Na most egy másik (első ránézésre nagyon is jónak tűnő) ötletem alapján a bal szélen látható csapágyházat megfordítom, hogy az alja jobbra álljon, a hatalmas szíjtárcsát átteszem a tokmány mögé, majd ahogy van, az egész miskulanciát annyira megemelem, hogy aláférjen a motor. Ebben az összeállítási módban az lenne az okosság, hogy így bár egy magas, azonban keskeny formát kapnék eredményül, ami a pincei rumliban relatív könnyedén elhelyezhető. Ehhez persze kellene egy rövidebb szíj. Mivel azt épp most vettem, ráadásul ezer akármennyiért, ezért úgy voltam vele, hogy nehogy már megint el kelljen mennem a messzi boltba! Mármint azért kellett volna elmennem, mert a jelenlegi szíjkészletemben egyetlen olyan méretű szíj sem akadt, ami az adott célra megfelelt volna.

   Ebben azért vagyok egészen biztos, mert az egyik szíjtárcsát felhozva, ahhoz hozzápróbáltam az összes nagyobb méretű szíjat. Persze most már, hogy tudom, hogy tudok gyártani szíjtárcsát, bármekkorát, ami csak az esztergába egyáltalán belefér, de akár még nagyobbat is (épp csak ki kell húznom a meghajtást a gépágy széléig), gyárthatnék belőlük mégiscsak kettőt, melyek illeszkednének a meglévő (mármint régi és kicsi) szíjakhoz, de ez már megint annyira erőltetett, hogy inkább feladtam. Persze csak mára, mert most, hogy már láttam működni a gépet, később majd még biztosan visszatérek, de akkor már egy remélhetőleg jól, a jelenleginél mindenképp jobban megálmodott végleges verzióval.

   Ahogy velem az elég sűrűn előfordul, úgy most is épp csak a lényegről, vagyis a csiszolómalom működőképességének bemutatásáról feledkeztem meg. Mivel ezek a szögek már most is sokkal jobban néznek ki, mint ahogy eredetileg, konkrétan még a cikk nyitóképén látszottak, pedig még fél órát sem keringtek a malomban, így az elv jó, épp csak a működtetési időt kell némileg megnövelnem.

   Na most amit még szintén meg kell növelnem, az a pincében jelen pillanatban uralkodó rend szintje (de igen, de igen, már az van), mert olyan egyszerűen nincs, hogy folyton ennyi sziriszar legyen szanaszéjjel.

   Mire fel nagy mérgesen megindultam, majd addig mentem mendegéltem, míg csak meg nem találtam egy a projekt alkatrészeinek befogadására alkalmas dobozt, majd amit csak értem, még a már nem kellő motorokat és a homokos szöges üveget is beletettem.
   Szerintem most az lesz, hogy olyasmikkel fogom múlatni az időt, mint a még idegesítően nyeletlen esztergakéseim kipofozása, meg mondjuk a szintén félkészen álló kábeldob bedobozolása, de még az is lehet, hogy a felsőmarót is beszerelem valamibe, hogy végre az a gépem is használható legyen. Már csak azért is, mert ugye egyrészt a rozsdás szögek biztosan ráérnek, másrészt már én is, hiszen végre láttam működni a ki tudja mióta folyton csak emlegetett csiszolómalmot.
   Ráadásul az is egy komoly ok volt a munka félbehagyására, hogy már több mint egy hete mást sem csináltam délutánonként, és már komolyan kezdtem unni. Szó szerint úgy voltam vele, hogy már azt mondogattam magamban, hogy magnót akarok szerelni, magnót akarok szerelni, mire fel oda is készítettem a lomos pince ajtajába egy Grundig orsóst.