Miután a lekváros üvegből a csipesszel már az összes csapágyat kiszedegettem, mindjárt rájöttem, hogy ezzel a feladattal sokkalta gyorsabban is végezhettem volna, mégpedig úgy, ha leöntöm a csapágyakról a hígítót, majd miután kiszórtam az üvegből a csapágyakat, a lötyit visszaborítom.

   Hogy zsinórban ez a harmadik életlen kép, arra csak később jöttem rá, mint ahogy arra is, hogy ennek az volt az oka, hogy a fényképezőgép programtárcsája véletlenül eltekeredett. No nem mintha amúgy nem szoktam volna életlen képeket készíteni...
   A rózsaszín csapágyas vödör amúgy azért került elő, mert abba dobáltam bele azokat a csapágyakat, melyek a hetekig tartó hígítóban történő ázás ellenére sem váltak forgathatóvá. Mondjuk akár ki is dobhattam volna őket, csak ugye én nem olyan típusú családból származom.

   Amiből aztán a leghosszabb tőcsavart kiemelve, nagyszerű csapágyhordozó vált. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mit fogok építeni a rengeteg egyforma csapágyból.

   Nemcsak azért lett a kép címe "szégyen", mert még sem a fogtechnikusi marót nem mutattam, sem a hozzávaló 42 voltos tápegységgel nem készültem el, hanem azért is, mert ugye teljes összevisszaságban lógnak a kábeleim.
   Hogy összevissza vannak felakasztva, az még csak hagyján, hiszen amúgy sem tervezem őket valamiféle elv szerint elrendezni, de a jobb oldali csoport vészes közelségbe került a fűrészhez, aminek ugye fogai vannak, vagyis az könnyen kárt tehet a mindenféle vezetékekben. Arról már nem is beszélve, hogy mikor leveszem a helyéről a fűrészt, az időnként undokul magával hoz egy ragaszkodásra hajlamos kábelt is. Na ezen fogok ma segíteni, terveim szerint pusztán egy alkalmas méretű kampó felszerelésével.

   Miután elvettem onnan a motort, majd az összes kábelt átakasztottam a fűrész tartójára, bár rezgett a léc, hogy az egész miskulanciát átépítem, de erre végül nem került sor.

   Mivel alapvetően fáért jöttem, s a múltkor egyszer már megesett, hogy rengeteg mindent megcsináltam a pincében, épp csak a begyújtáshoz szükséges adag fa összekészítése maradt el, így ezt most még a többi apróság előtt léptem meg.

   A meglehetős tömegből ez lett a befutó. Ezen szerintem valaha volt egy gomb, de nem hinném, hogy ez hiányozni fog, miközben a pincében a kábeleket tartja. Amennyiben mégis, akkor majd túrok, vagy akár esztergálok hozzá egyet.

   Hogy a képen látható dolgaimnak esetleg nem annyira itt lenne a helyük, mint inkább valahol egészen másutt, az engem most az akasztó felszerelése okán érzett fene nagy örömömben annyira nem érdekelt, mintha ez a probléma (mármint az összevisszaság) még csak nem is létezne!

   Ez a rész nem farigcsálás lesz (legalábbis remélem, mert nem úgy terveztem), hanem csak egy egyszerű áthelyezés. Mikor ezt félhangosan kimondtam, mindjárt megéreztem, hogy ez már megint nem lesz annyira egyszerű, mint azt még néhány perccel ezelőtt elképzeltem.
   Amúgy a feladat mindössze az, hogy eltegyem innen a háromfiókos irattartót. Mármint azért kell innen mindenképp mennie, mert bár ez a képen csak nagyon figyelve vehető észre, de attól még úgy van, hogy elfogyott mellőle a fa. Vagyis félő, hogy a téli tüzelő további fogytával a fiókos egyszer csak leborul, szó szerint a lábaim elé.

   Mivel egy gyors, de amúgy persze hibás mérés eredményeképp az derült ki, hogy befér, menten nekiugrottam a tálcák, dobozok és fióksínek kipakolásának, a tüzelőnek tűnő fadarabok látványa azonban már megakasztott. Ezek amúgy azért vannak itt, mert már sokévesek, szárazak, nem repedtek, vagyis igény esetén lehet belőlük esztergálni mondjuk gombokat, vagy kár szerszámnyeleket.

   Akkor ugye ennyit mára a gyors mérés eredményességéről. Mármint azért, mert a centit a polcba középtájon betolva, hiába nézett ki úgy, hogy befér a fiókos, ha egyszer felül van keresztben egy 5 centi vastag gerenda, amiben egyből felakad.
   Bár tulajdonképpen itt is hagyhattam volna, azonban úgy éreztem, hogy a csak nagyon ritkán kellő papírok ugyan ne itt foglalják már a helyet, hanem mondjuk inkább a pincemélyi polcon.

   Mármint ezen, amin az előző helyszínnel ellentétben még véletlenül sem azért van tűzifa, hogy esztergáljak belőlük valamit, hanem ez tényleg egyszerűen csak tűzifa, mire fel legalább a szemközti polcban lévő kuglikat kiszórtam a polcból.

   Mire fel a néhány perccel ezelőtt még erősen telített polc a képen látható szintig felszabadult. A jelen látvány hatására döntöttem úgy, hogy amennyiben a jelenlegi tüzelő két évre is elég, akkor ezentúl nem 30, hanem csak 20 mázsát rendelek, de azt persze nem kétévente, hanem minden évben. Ebben az az okosság, hogy így a pincemélyi polcok soha többé nem lesznek elbarikádozva.

   Gondoltam hátha ellopják (hát persze...), de senkinek sem kellett. Mármint hiába hevert a pincei folyosón hetekig, senki sem rabolta el, mire fel úgy döntöttem, hogy bár tápegységet nem kap, egy akasztót azonban igen.

   Bár rezgett a léc, hogy egyszerűen csak berakom arra a helyre, ami a minap felszabadult (lásd jobbra a polcban), de ettől a marhaságtól végül sikerült magamat eltántorítanom.

   Ez persze egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a pincében bóklászva sikerült a motornak egy olyan helyet találnom, ahol nyugodtan lóghat, mert nincs útban semminek.
   Vagyis ide lesz a motor felakasztva, amihez nyitásképp elő kell túrnom egy alkalmas akasztót, amit a múltkor már láttam is, majd a felszerelése előtt még alá kell szerelnem egy fadarabot is, mert különben túl közel lenne a falhoz az akasztó.

   Mikor az akasztós doboz eltétele után a kiválasztottat csak úgy egyszerűen odadobtam a szerszámletevős polcra, az apró kampó egyből oda esett a mögé szükséges fadarab mellé. És ez tényleg így volt, nem én rendeztem meg!

   Hogy egy apró részproject farigcsálós témájú legyen, az bár nem feltétlenül szükséges, most azonban kéretlen-kelletlen bekövetkezett. Mármint a középen látható sótömböt kell szétfarigcsálnom, hogy fel tudjam vele szórni a ház előtti járdát.
   Bár megpróbáltam, és végül valamennyire sikerült is, de a jobbra látható apró bödlivel a zöld tálban összeállt sóból annyit felvakarni, miközben bánatosan toporgok velük a ház előtti járdán, hogy az a teljes útfelületre elég legyen, na az minimum idegőrlő feladat volt!
   Gondoltam nincs ez annyira összeállva, hogy szét ne tudjam morzsolni, akár szabadkézzel is, de mint az látható, a sóadag egyben borult ki a tálból. Ennek egyértelmű oka az erősen nedvszívó tulajdonságú újfajta csúszásgátló / jégoldó anyag, amiből ha még egyszer hozni mer valaki, akkor vele együtt hajítom ki!

   Mivel az óvatos földhöz történő csapkodás nem használt (és még a nem annyira óvatos sem), így végül kénytelen voltam bevetni egy kalapácsot, majd a széttört anyag zöld tálba történő visszalapátolásához egy még kora gyermekkoromból megmaradt, mára már alig zöld homokozó lapátot.
   Ezek ketten ha nem is egy helyen voltak, de az utóbbi időkben megtörtént pakolásoknak, pláne a mindenféle tároló alkalmatosságok elkészítésének köszönhetően most már épp csak oda kellett értük mennem.
   Míg a kalapács az útszóró sós szekrénybe épített szerszámos fiókban volt (amúgy nagyon elcsodálkoztam rajta, hogy egy szerszám ott és arra van, mint ahol és amire való), addig a homokozólapát az előtérben, a kerti szerszámok tartójában, ami egy lapát számára szintén kifejezetten megfelelő hely.
   Az apró lapát amúgy a minap került elő, mikor annyi év hányattatás után végre sikerült tető alá hoznom a "legalsó fadarabos polc kipakolása" című, már ki tudja mióta tervezgetett projektemet.

   A mai részprojektet kiváltó ok amúgy nemcsak az volt, hogy már nagyon zavart a csavaros dobozok előtti polcon heverő két tálca a csavarokkal, hanem az is, hogy végre megérkezett a problémára a megoldás.

   Aztán persze egyből rájöttem, hogy a csupasz dobozt gyorsan szétenné a pincei igénybevétel, ezért már eleve azzal nyitottam, hogy a levágandó részeket barna ragasztószalagba tekertem.

   Mivel az előbbi képen látott nagy ollóval a papírban nehéz fordulni, ezért előkaptam a fiókból ezt a kicsit. A két olló között nemcsak annyi a különbség, hogy míg a fenti képen látható csak a papírt vágja, míg az alsó közben szadista módon az ujjaimmal is megteszi ugyanezt, hanem az is, hogy míg az ergonómikus ollót megalkotó emberről nem emlékeztem meg, addig ezt a csupa fém hulladék változatot megtervező mérnököt családostul átkoztam el, és nem ám csak aznap, hanem még másnap is, mert még akkor is sajogtak az ollótól az ujjaim.
   Ez a szép krómozott olló amúgy (legalábbis emlékeim szerint) valami jobbféle elsősegély készletből származik. Bár én csak puha papírt vágtam vele, és még azt is csak két arasznyi hosszban, nem pedig ellenálló leukoplasztot, vagy sebkötöző pólyát, de még így is annyira kikészített, hogy valami mód mindenképp meg kellett emlékeznem az alkotójáról.

   Itt az előbb még egy hatalmas kupac tűzifa volt. Mármint nem így, hanem rendetlenül egymásra hajigálva. Azért csináltam rendet (rendeztem a kuglikat sorba), mert úgy ítéltem meg, hogy ha arra várok, hogy mind elfogyjon, s végre szabadon odaférhessek a munkaterülethez, akkor a mindenféle hosszúkás dolgok leesését gátló két fadarab talán már sosem lesz a polc szélére felszerelve. A most készülő fadarabokat amúgy akkor álmodtam meg, mikor a polc szélére zsúfolt anyagok a múltkor már sokadjára zuhantak a mélybe.

   Mármint ezek és innen. A polc szélén látható lyukakat amúgy nem én követtem el (bár ki tudja), hanem azok már eleve ott voltak. Mármint ez a polcos erősen használt anyagokból készült, még valamikor évekkel ezelőtt, és még csak nem is ide, hanem a másik pincébe, amit szintén kifestettem, csak aztán idővel átkerültek a polcok, meg persze egy csomó minden is ide. Mindez annak következményeként (vagy inkább előzményeként), hogy Ilonka néni pincéjét vissza kellett adnom az új tulajdonosnak. Persze előtte azt is kifestettem, majd idővel kapott linóleumot, meg világítást, és még egy lefolyócsővédőt is, nehogy még a végén árvíz legyen.

   Szóval itt ez a két lyuk, ami azért jó, mert így nem nekem kell kitalálnom, hogy mekkora legyen a polcon az anyagokat megtámasztó két fadarab mérete. No nem mintha ez annyira bonyolult feladat lenne...

   Ezekkel az anyagokkal nem az a baj, hogy időnként leesik közülük egy-egy, hanem az, hogy mikor az egyik leesik, akkor az valami csalafinta módon magával ragadja a többit, én meg szedegethetem össze a farakásról az alumínium profilokat, meg a különféle méretű menetes szárakat.
   Néhányszor már nekifutottam keresni számukra valami ennél stabilabb helyet, ahonnan készakarva sem tudnak leesni, de az nekem a folyamatos kupi, pláne a helyszűke okán eddig még sosem sikerült. Talán ha átvinném őket a lomos pincébe, ott el lehetne őket helyezni úgy, hogy se beléjük ne akadjak, se le ne tudjanak esni. Ez persze csak akkor lenne kivitelezhető, ha odaátról már elfogytak volna a polcokról a bemutatásra váró kacatok. Mivel az odaátra megálmodott rend eljövetele még nagyon odébb van, ezért most mindenképp intézkednem kell.

   Mármint tényleg most azonnal, ami természetesen egyből felveti azt a kérdést, miszerint: Akad kézközelben egy az adott feladatra alkalmas fadarab? Erre a kérdésre azt kell válaszoljam, hogy nálam mindig! Már úgy értem, hogy akár még azután is, ha nekiállok és durván rendet vágok közöttük. Ha rendet most épp nem is csináltam, de legalább annyit megtettem, hogy a fadarabok közé nem igazán illő piros műanyag lapot betettem a szekrényke műanyagos fiókjába, valamint a balra látható fémdarabokat is a fémesbe, hogy legalább azok ne virítsanak ennyire szem előtt.

   A meglehetős tömegből kiválasztott fadarabot (farostlemez) nyitásképp alaposan összefirkáltam, majd fúrtam rá négy lyukat. Mármint azért még most, mert a még nagydarab anyagot sokkal könnyebb stabilan megfogni (akár szabadkézzel is), mint a már aprót.

   Mármint ennyire aprót, mint amekkorák ezek ketten lettek. Hogy méretre mennyire lettek egyformák, illetve az őket nemsokára a polc szélére odafogató csavarok típusra mennyire azonosak, az két teljesen lényegtelen kérdés, hiszen a lényeg csak az, hogy a hosszúkás anyagok ezentúl még nagyon odapiszkálás esetén sem vetik magukat a mélybe.

   Itt van például ez a fűrészgép, amin a pengéhez asztalos szorítóval odafogatott fadarab segítségével épp a fűrészlap munkalaphoz képesti párhuzamosságát állítom be. Teszem ezt azért, mert már nemhogy megszáradt a festés és a lakkozás a pengetámasztó fából készült alkatrészein, de végre a szükséges hosszúságú 6-os csavarokat is beszereztem.

   Szóval az úgy volt, hogy mikor a csavarboltban azt mondta az eladó, hogy sajnálja, de már egy darab sincs készleten az imbuszkulcsos szép fejű csavarból (lásd a rövideket) 10 centi hosszú (persze létezik, csak pont kifogytak belőle), akkor a sokk hatására nem vettem a boltban másfélét. Mármint a jelen képen is szereplő, a célnak ugyanúgy megfelelő, hatlapfejű csavart.
   Mivel két teljes nap kellett hozzá, hogy rájöjjek, a hatlapfejű csavar is megfelel, természetesen biciklizhettem ki újra kőbányára. Mondjuk csavart a közeli OBI-ban is lehet kapni, csakhogy ott sajnos többszörös áron!

   Ez a pengetámasztó egy annyira nagyszerű ötlet, hogy nem is tudom, évekig hogyan voltam képes létezni nélküle. Hogy az életem nagyja fűrészmunkáit már leszabtam? Ez mondjuk valószínűleg igaz, de attól még most is tudok örülni ennek a szépségnek.
   Amit a képen látunk, az amúgy a fűrészlap pontosan függőleges helyzetbe történő állítása, amire azért van szükség, hogy a vágási vonal inkább hasonlítson egy egyenes vonalhoz, mint az eddig tőlem megszokott ökörhugyozáshoz.

   Mármint az a gondom (bár ez nem látszik), hogy a fakötésű alátét a viszonylag puha anyagba (a csavar meghúzásának hatására) kissé belesüpped. Bár ezzel a problémával szerintem akár hosszabb távon is képes lennék együtt élni, de attól még ugyan miért ne csinosítanám ki a pengetámasz ezen végét, mondjuk egy odaszerelt gyönyörűséges vaslemezzel?

   Bár ilyenkor mondhatnám, hogy azért nem lesz a pengetámasztó rögzített végén vaslemez erősítés, mert nincs (mármint készleten vaslemez), csakhogy - mint azt a kép mutatja - van. Ráadásul nem úgy van, hogy valahol távol, elrejtve, hanem úgy, hogy kézközelbe odakészítve, ráadásul meglehetős mennyiségben.

   Mikor rájöttem, hogy amit kitaláltam, ahhoz bizony vaslemezt kell fűrészelnem, hosszan és egyenesen (lásd az anyagon a vékony fekete vonalakat), abban a szent pillanatban rám tört az egészen mást csinálni akarás érzése. Még egy perc sem kellett hozzá, hogy valami másra is rájöjjek.

   Ami konkrétan az volt, hogy ha most azonnal nem állok neki fűrészelni, akkor a betervezett teherelosztó és díszlemez valószínűleg sosem készül el, mire fel ha erőst morogva is, de nekiálltam a feladatnak. A képen a már méretre szabott, kilyuggatott, de még fehér vaslemezt látjuk, a piros betűk maradványaival.

   Mivel amit az előző képen látunk, azt a meglehetősen csúfos felületű vaslemezt részemről a pengetámasztó végére fel nem szerelem, gondoltam megcsinosítom, amihez persze elő kellett volna vennem az egyik nem is oly rég készült fiókból azt a fadarabot, aminek smirgli van szerelve a végére.
   Na ekkor jöttem rá, hogy azt az apróságot is csak elterveztem, de meg már nem valósítottam, mire fel bementem a pince mélyére, ahol is a meglehetős tömegből a képen látható akácfa darabot sikerült kiválasztanom.
   Ez amúgy nem volt jó döntés, ez a fa ugyanis tavalyi, vagyis még friss, kissé nedves, nem megállapodott, mire fel hajlamos a hasadásra, ami egy szerszám esetében nem igazán nevezhető kívánatos tulajdonságnak.

   A csiszolófát így kell érteni. Bár a smirgli rögzítésére eredetileg valami sokkalta bonyolultabb, cserébe veszélytelenebb megoldást agyaltam ki, végül mégiscsak ez a balesetvédelmi szempontból elvetendő AWAB bilincs lett bevetve. Mármint ez így azért veszélyes, mert ha forgás közben eltalálja az ujjamat, akkor annak csúnya vége lesz. Mármint tényleg nagyon csúnya lesz az ujjam vége.

   A forgó csiszolóvászonnal összekarcolt anyag viszont valami csodaszép lesz! Ez mondjuk nem egyenlő a polírozással, de mivel közel azonos látványt eredményez, a pincében meg ugye olyan mindegy, így lentre ez a felület is bőven megteszi. Persze csak addig, míg a magas páratartalom okán meg nem rozsdásodik.

   Mire fel menten elindultam megkeresni a lakkos dobozt. Mivel a parkettalakk már majdnem beszáradt, hígítót pedig nem vettem, így maradtak az aeroszolos palackok. Ugyan pirossal be van rajta keretezve, hogy a színe fekete, de mivel az is rá van írva, hogy lakk, ezért sikerült benéznem. Mármint nyitásképp a megszépített felületű vaslemezt feketére fújtam le.

   Onnan tudtam, hogy ebben a fiókban tartom a műanyag darabokat, hogy épp az imént tettem bele a szerszámletevős polcról azt a szép nagydarab pirosat. A piros alatt kék van, zöld azonban nincs, márpedig én zöld alátétet álmodtam meg. Ezek amúgy fagyis dobozokról származó tetők, a zöld anyag azonban egy flakon volt.
   Bár tudtam, hogy a fenyőillatú habfürdő kifogyása után még mindig akarok tőle valamit, majd napokig nézegettem a gyönyörű zöld színét az előszobában, de végül kidobtam, mert nem jöttem rá, hogy mit akarok tőle. Most meg ugye mindenféle színű műanyag lapot találok, épp csak zöldet nem. Márpedig az alátét akkor sem lesz se piros, se kék!

   Bár találtam zöld anyagot az útszóró sós pincében, de a palántázó fala sajnos vékony, a jobbra lent látható doboz pedig mintás, mire fel mérgemben fennhangon kijelentettem, hogy ha nem lehet az alátét zöld, akkor legalább legyen rózsaszín!

   És már szabdaltam is apró szeletekre a csoki / puncsos fagyis vödör tetejét. Pontosabban szólva, még az ollózás előtt meglyuggattam, mert ugye úgy sokkal könnyebb a lyukakat kifúrni, mint mikor az anyag már apró darabokban van.

   Akkor mindjárt ilyen szép kerekek lesznek. Persze lehetnének ennél szebbek is, de ahhoz az kellene, hogy a műanyag ne akarjon a jelenleg még túl gyors fordulatú esztergában a súrlódástól mindenáron elolvadni.

   Csak előbb megtekintem, illetve megjavítom ezt a munkapadot, ami amúgy az egyik kedvenc szerszámom. Részemről tisztára oda vagyok érte, hogy a korábban nagyjából azonos célra használt hokedlikkel ellentétben ez nem akar felborulni.

   Amúgy nem munkapadot javítani jöttem le, hanem valami egészen másért, csak mivel a fűrészgépre szerelhető ütközőhöz is kell a munkapad, merthogy azon van a fűrészgép, nem igazán volt választásom, hogy a napot melyik feladattal indítom.

   Hogy még akkor is tartson, ha végleg kinyílik az anyag, kapott egy fakötésű alátétet. Az önzárós anya pedig azért került rá, nehogy a rezgéstől leforogjon. Mármint attól rezeg a munkapad, hogy ugye azon dolgoznak a gépeim.

   Nagyon úgy néz ki, hogy mivel már ezen a másik ponton is elkezdte magát elhagyni, előbb vagy utóbb, de vennem kell belőle egy újat. Ez persze nem egy nagy kiadás, azonban ott van problémának az, hogy az új munkapad méretének meg kell egyeznie a régiével, különben nem fognak hozzá passzolni a direkt ehhez méretezett szerszámaim.

   Miután rájöttem, hogy a díszlemez pengetámasztóhoz történő rögzítéséhez kellene még egy műanyag alátét, csakhogy nem olyan külső átmérőjű, mint amit a minap készítettem, pláne nem 6-os, hanem 4-es lyukkal, afelett érzett mérgemben, hogy azt a minap nem készítettem el, megnyugtatásomul, mondhatni amolyan kezdő, de inkább kerülő lépésként, a megfelelő méretű csavart álltam neki előtúrni.
   Hogy mégis mitől nyugtat le a csavarválogatás? Ezt biztosra ugyan nem tudom, de valószínűleg amiatt van rám jótékony hatással, hogy szeretek mindenféle dobozokban turkálni.

   A balra látható csavarok a kiválasztottak (végül persze egy más formájú fejűt tekertem be), míg jobbra azt a szortimentet látjuk, amibe a kivetőpántokhoz való csavarokat rakosgattam át. Hogy azok meg mégis mi a csudát kerestek egy olyan dobozban, ami "lemezcsavarok, 4-es vegyes" felirattal lett ellátva? Na ez egy jó kérdés, amire persze természetesen nem tudom megadni a választ.

   Hiába erősen ellenjavalt, attól én még a fűrészgép munkalapján álltam neki a műanyag lapocska átfúrásának. Mármint ezt azért nem kéne, mert már így is vannak a bútorlapon használati nyomok, pedig amúgy nagyon is vigyázok rá.

   Bár úgy voltam vele, hogy mivel olyat eddig még nem készítettem, így nem fogok találni tokmányba fogható, M4-es menetű, lapos anyaghoz való befogót, azonban találtam. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy egyszer nekiálltam és legyártottam az esztergához egy csomó apróságot. Valamint mikor kell, olyankor is hozzácsapom a készlethez, ami az adott munkához épp nagyban hiányzik, minek hatására egyre csak gyűlnek a fiókban a mindenféle kiegészítők.

   Lesz majd egy olyan késem is (mármint az esztergához), amivel egy műanyagból készült alátét szélét tudom szép szőrmentesre lecsapni, de az azért nem most lesz legyártva. Mondjuk amúgy nem egy bonyolult szerszám, épp csak egy lyuk kell egy darabka vasba, amit aztán félbeköszörülök.

   A főpróba megvolt, ütközik az anyag az ütközőnek, miközben a támaszték függőlegesen tartja a fűrészlapot, és még a sebesség is szabályozgató, épp csak benne maradt a konstrukcióban az a hiba (mert ugye mégis miért ne lenne benne valami), hogy mikor leveszem a fűrészgépről a támasztékot, akkor szanaszéjjel hullanak a csavarjai.

   Mármint ezek a csavarok és alátétek gurujkáznak szét. Erre a problémára az a megoldás, hogy teszek valamit az alátétek után, ami nem engedi őket a csavarról lehullani. Amennyiben a lehajtott szélű vaslemezben nem 8-as lenne a lyuk, hanem 6-os, akkor persze könnyű dolgom lenne. No de így...

   Mivel a fűrészlapot megtámasztó alkalmatosságot hatlapfejű csavarok tartják, gondoltam a támasztékot rögzítőket is lecserélem olyanra. Már csak azért is, hogy ne kelljen a géphez kétféle szerszám. Bár találtam megfelelő hosszúságú M6-os csavart, annak azonban fésülésre szorult a menete.
   A képen látható menetmetsző amúgy nem a készletből van, hanem ezt már külön vettem, hogy mikor kell, akkor egyből ott legyen a fiókban. Amúgy vettem egy másikat is, amiben ugyanerre a célra 8-as metsző van.

   Mivel már az első betekerési próba alkalmával kiderült, hogy az új csavaroknak még csak eszük ágában sincs a lyuk mélyén szunnyadó menetbe beletalálni (amúgy a régieknek sem igazán volt), ezért következő lépésként mindkét csavar végét meghegyesítettem. Na így már mindjárt beletalálnak az anyáikba!

   Mivel a szögletes alátéteken nem 6-os, hanem 8-as lyuk van, ezért a csavarfejek alá nagyon is kellenek a fakötésű, vagyis a szokásosnál vastagabb, pláne nagyobb átmérőjű alátétek.

   Eddig jó, szóltam oda a részeredménynek boldogan, csak ugye ez a konstrukció nemhogy ugyanúgy szétesik, mint ahogy azt az elődje is tette, de egyenesen két darabbal többfelé gurul! Vagyis bár kifelé szerettem volna jönni, de valahogy mégiscsak befelé mentem az erdőbe.

   Majd kisvártatva már úgy, hogy kapnak egy-egy műanyag alátétet, amiben 5-ös lyuk van, ami majd nem engedi őket szétesni. Miközben az alátétek kerek helyett szögletesek lettek (mert ugye ide egyértelműen olyan formájú való), addig az alátétekben 6-os lett a lyuk. Mármint azért, mert ha 5-ös lett volna, akkor tekerés közben folyton ette volna a menet az anyagot.
   Amit épp nagyban mókolok, az ugyan egyre szebb, pláne alkalmasabb a kitűzött feladatra, csakhogy az eredeti állapottal ellentétben most már nem négy, hanem mindjárt nyolc felé hullik szét!

   Ma azzal a feltett szándékkel jöttem le a pincébe, hogy ha nem találom meg a már többször is említett 10-es csőkulcsot, amit még apukám hozott a seregből, akkor készítek egyet tenmagam. Hogy nem találtam meg, az már csak abból is sejthető, hogy milyen elszántsággal nézegetem ezt a szerszámos fiókot.
   Míg ez a fiók nem létezett (meg persze a párja se), addig ez a rengeteg minden úgy szét volt szórva a pincében, hogy mikor kerestem közülük valamit, akkor bizony nem sok esélyem volt a megtalálására.

   Most viszont egyből megtaláltam, amit amúgy nem is kerestem. Mármint a bit helyére bedugható 10-es csőkulcsot. Ha az nem lett volna (lásd alul középen), akkor valószínűleg barkácsoltam volna egy nyelet a piros vagy a fekete készletből kivett 10-es krova fejhez.

   Így meg egyszerűen csak össze kellett dugnom a kettőt. Az mondjuk igaz, hogy ez a szerszámnyél egy süllyesztőbetéthez van rendszeresítve, de szerintem meg fog tudni rajta osztozni a két BIT. Mivel ez ha enyhe is, de attól még kényelmetlenség lenne, gondoltam keresek egy másik nyelet, és akkor mindenkinek lesz sajátja.

   Bár úgy éreztem, hogy a támasztékot tartó csavarok meghúzásához a frissen összeállt szerszám is elég, de ha mégsem, akkor úgyis mindig ott van valahol a kezem ügyében egy 10-es villáskulcs.

   Mivel épp az előbb húzogattam ki úgy nagyjából az összes szerszámos fiókot, így szerencsére még élénken emlékeztem rá, hogy láttam valamerre egy BIT-hez való szerszámnyelet. (lásd felül középen azt a sárgát) Vagyis végül még egy saját külön bejáratú nyelet is kapott a csőkulcs!
  Azt kell mondjam, ha minden tervem ilyen egyszerűen valósulna meg, mint mondjuk ez a mai 10-es csőkulcs építését célzó, akkor már nem is tudom, hogy hol tartanék. Mindenesetre biztosan előrébb...

   Hiába rögzítettem össze a csavarokat az alátéteikkel, attól még mindig maradt a konstrukcióban egy talán nem is annyira aprócska hiba, mégpedig az, hogy a két csavart kitekerve, azokat nincs hova eltenni. Pontosabban szólva van (mármint hely mindenfelé, két ilyen tényleg apróságnak), csakhogy bárhová is teszem le őket, mivel nincs dedikált helyük, ezért mikor legközelebb kelleni fog a támaszték, akkor tuti, hogy a csavarokat semerre sem fogom megtalálni.
   Mivel az "apró elmaradások a pincében" sorozat épp az ilyen apróságokról szól, gondoltam ugyan legyen már meg ez is. Mármint most azonnal, mielőtt végképp elkeveredne a két csavar.

   Na így, hogy a rögzítéshez szükséges csavarokat magába a rögzítendő tárgyba tekertem bele, így már csak akkor van esélyük elveszni, ha valami, remélhetőleg soha elő nem álló rezgéstől kiforognak.

   Mikor a támaszték szélére a díszítésre és persze szálkamentesítésre szolgáló léceket felcsavaroztam, a munkapad plusz pofáit tartalmazó dobozban teljesen véletlenül megtaláltam a nyélrögzítőket, melyekkel amúgy már nagyon rég nem találkoztam.

   Mármint ezét, vagyis a szekrény oldalának támasztott partvisét, mely szerszám már rengetegszer hozta rám a frászt. No nem arról van szó, hogy félnék tőle, vagy nem takarítanék mániákusan, hanem arról, hogy mikor elmegyek mellette, és csak egy kicsit is hozzáérek, olyankor szinte mindig felborul.
   Mikor csak úgy egyszerűen eldől, olyankor a csattanásával hozza rám a frászt, de mikor ha kicsit is, de attól még hátba vág, na olyankor aztán tényleg nagyon meg tud ijeszteni.

   Fogtam a partvist, majd elmentem vele sétálni. Persze csak itt helyben. Mivel ez a pince kicsi, pontosabban szólva igen zsúfolt, így bár messzire nem tudtam menni a partvissal, de attól még ahová csak értem, mindenhova odapróbáltam!
   Bár ezen a helyen a szekrény oldalára szerelt szerszámok előtt van, vagyis egy csomó mindennek útban, de ettől még próbálgatásaim során az derült ki, hogy teszik vagy sem, mégiscsak itt van a legjobb helyen. Vagyis nem véletlenül van már évek óta idetámasztva.

   A távtartónak szükséges fadarabot egyáltalán nem azért a gatterral vágtam le, mert lusta voltam elővenni a fűrészgépet, hanem azért, mert egy kicsit fáztam. No nem a pincében volt hideg (bár itt sem fűt senki), hanem az előbb már megint ki kellett cserélnem a zárat a kertkapuban, mert a lakók folyton szétrángatják.

   Mivel a fának magában túl világos színe volt, kapott egy enyhe lenolajos áttörlést, majd kisvártatva két sokkal mélyebb süllyesztést, de csak mert nem találtam hozzá a fiókban elég hosszú csavart.

   Így, hogy már eleve bele sem tudok rúgni, és még csak a puszta járásommal sem billentem meg alatta a kissé instabil laminált padlót, remélhetőleg már soha többé nem fog megijeszteni...