A minap, a 2021-es évet megindítandó, vakon döntöttem úgy, hogy azzal a tétellel fogom megkezdeni az idei szétszedések sorát, amelyik a már megemlített, de szét még nem szedett bigyóimat tartalmazó táblázat legfelső cellájában van. Amúgy rezgett a léc, hogy az utolsóval nyitok, ami a zsanér, de ahhoz most valahogy nem volt kedvem.

   A mai téma az a nagyobbik labortáp, amit apukám azért készített nekem (mármint ajándékba), mert az övét ki szerette volna vinni a telekre a sufniba, mondván ott majd mindenféle kisrádiókat fog javítani a szomszédoknak. Ehhez képest egy jó darabig párhuzamosan futott a kettő. Mármint a kisebbik labortáp a pult tetején jobbra lent látható, mégpedig az egyik HF jelgenerátorom tetején, míg a tápegység tetején egy másik HF jelgenerátor díszeleg. Azon meg egy átalakított monitor, aminek a tetején az N313-as oszcilloszkóp látható. Balra fentről kezdve egy AKAI videómagnó, alatta egy tévé, még alatta a pultban egy multiméter, mellette egy telefon, alattuk pedig egy AMIGA 600-as látható. Magán az asztalon pedig a szokásos kupi, amit jelen esetben az okozott, hogy - pusztán játszásiból - elvállaltam egy köbméter mindenféle számológép apró alkatrészekre történő szétbontását. A középső oszlopban felül egy President Grant CB rádió ül a saját tápegységén, amit amúgy magam készítettem egy kulcsos tápegység dobozába. Tőle jobbra az RT újságban megjelent hirdetés alapján vásárolt frekvenciamérő, ami alatt egy szovjet oszcilloszkóp, balra mellette pedig a mai téma tápegység lakik, míg a kép kellős közepén a wobler.
   Mielőtt az asztal ennyire meg lett volna tömve műszerekkel, pontosabban szólva közvetlenül az előtt, hogy megépítettem volna a Hi-Fi cuccoknak az állványt, azok (mármint a Hi-Fi cuccok) uralták az asztalt, ami már olyan régen volt, hogy arról nem is készült kép. Mármint akkor még nem volt semmiféle fényképezőgépem.
   Mikor még nem a középső asztalfiókban, illetve azt követően a saját tartójukban voltak az órás csavarhúzók, akkor a kép felső peremén látható könyvespolc aljáról lógtak. Ez azért volt jó, mert így, bár fel kellett értük állni a székből, de nem kellett a keresett típus után a többi között turkálni, hiszen mindegyik látszott egyszerre.
   Rátérve végre a cikk témájára, az apukám építette labortáp sajnos nem sikerült valami jól. Pontosabban szólva olyan rosszul sikerült, hogy kénytelen kelletlen szétkaptam, majd újraépítettem. A részletekkel persze majd mindjárt jövök.

   Miután az elektronikákkal való foglalkozási kedvem alábbhagyott, a tápegység az egyik pincei polcra került. (lásd a kép kellős közepén) Valamint időnként ezzel volt töltve a családi Wartburg akkumulátora, míg csak össze nem dobtam helyette egy 12 voltos töltőt.
   Az előtérben amúgy a még azóta is meglévő munkapad látható, tetején a Fujitsu DL2400 printerrel. Ami viszont nem látható, az a tápegység dobozán az eltelt évek alatt felgyűlt por valami tényleg rettenetes mennyisége.

   Ezen a képen viszont már látszik. És még Gábor szabódott, mikor visszahozta (mármint ez a tápegység nála volt néhány évig kölcsönbe), hogy van egy karc a doboz tetején. Mikor odaadtam, akkor mondjuk már nem volt rajta ez a rengeteg por, mert időközben egyszer újra használtam.
   Az a pont, amit most nézünk, az azóta már annyira átalakult, hogy egyrészt nem itt tartom az aprófát, másrészt laminált padló került a betonra. Az aprófa helyére pedig két fiókos szekrény, aminek a tetejére az elektromos szerszámletevős polc került. A labortáp power gombja viszont még azóta is ugyanolyan ferdén áll.

   Pedig a tápot időközben egyszer már bevetettem, mint akkutöltőt. Ez akkor volt, mikor eltörtem a lábam (pontosabban szólva elmorzsolódott a lábfejemben egy aprócska csont felülete), s míg én nagyban gyógyultam, a céges kocsiban nullára merült az akkumulátor. A fekete akku előtti cetlin amúgy a néhány naponként a sárga multiméterrel mért feszültségértékek virítanak. Bár a töltés tulajdonképpen sikeres volt, hiszen beindult az akkuról az autó, de az akku a nullára merült állás közben tönkrement, ami azt eredményezte, hogy másnapra már megint nem volt benne az autó elindításához szükséges mennyiségű energia.
   Az aljzat (mármint a kábelvégi lengő 230-as) pedig azért volt a szekrényemben, mert a kollégákkal itt volt szokásunk tölteni a műszerek, meg mondjuk a laptopok, akkus fúrógépek, illetve mobiltelefonok akkumulátorait. Mikor eljöttem a cégtől, addigra annyira elvadult a helyzet, hogy már mindenütt töltők voltak!

   Majd felkaptam a még valamikor hetekkel ezelőtt az előtérben felejtett szovjet elektronikus gyújtást, mondván ha már egyszer átmegyek a lomos pincébe a tápért, akkor ezt is magammal viszem.

   A tápegység visszaérkezését mindjárt három okból is üdvözöltem. Egyrészt így már szétszedhetem, ami ugye mínusz 1 régi tételt jelent, másrészt kipróbálhatom róla ezt a hűtőbordaerdő erősítőt, harmadsorban pedig Gábor a táp visszahozásáért cserébe elvitte azt a több doboznyi kirakóst (puzzle), ami helyettem foglalta el a pincei székemet. Hogy a dobozok helyett a székre azonnal odaült egy lapostévé, meg egy LCD monitor, az persze nem az ő bűnük, hanem már megint az enyém. Egyrészt azért, mert képtelen voltam otthagyni őket az utcavégi szelektív gyűjtők mellett, másrészt azért, mert még azóta sem lettek szétszedve.
   Magát a tápegységet amúgy nem találtam meg. Mármint itt, vagyis a lomos pincében, mire fel mérgemben nekiálltam elrendezni a többi kincsemet, mely tevékenységem úgy kb. 20 perc múlva zárult, mégpedig közel zéró eredménnyel. Ez annyira így volt, hogy még én - aki ugye csináltam - sem láttam a munkámnak semmiféle megmutatható eredményét.

   A labortáp amúgy már itt, vagyis a fáspincében volt, ahogy beléptem egyből szemben, csak ugye hátulnézetből nem annyira feltűnő. Azon tény tükrében pedig, hogy mindig odarakok valamit a csavaros polcok elé, pláne nem az! Mármint úgy vagyok vele (ez tapasztalat), hogy a lelkemnek úgy a jobb, ha az innen történő távoztamkor erre a polcra még csak oda sem nézek!
   A labortápot végül nem hoztam fel (mármint aznap), mert úgy éreztem, hogy a fásszatyorra rátéve (természetesen a már benne lévő fával együtt), az úgy már túl sok lenne a derekamnak.

   A tápegység amúgy azért volt itt, mert annak segedelmével mutattam meg apukám lemezhajlító gépének működését. Ebben az a fura, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy a munkapadnak támasztott deszkát már visszavittem a helyére. Már ha ennek a szerszámnak tényleg az útszóró sós pince a helye...

   Mindeközben még az a sarok sem mondható üresnek, amit (megjegyzem már évek óta) abból a célból tervezek teljesen kiüríteni, hogy amivel épp nagyban foglalkozok, az ide félretehető legyen.
   Amit eddig írtam, az a cikk mondhatni felvezetése, ami azért jó (mármint az, hogy ez már jó előre meg van írva), mert így, mikor arra kerül a sor, hogy végre tényleg levegyem a tápról a tetejét, akkor ez már megvan. Mármint az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy ez sokat segít az adott téma feldolgozásában.

   Már mindjárt másnap, miután a tegnapi seprés után a lépcsőházat lemostam, betettem a tápegységet a fásszatyorba, mondván olyan nincs, hogy ha már egyszer ilyen szépen belekezdtem ebbe a cikkbe, akkor hetekre, esetleg hónapokra, vagy akár hosszú évekre is félbehagyjam.
   Miután a szatyorral a lakásba felértem, mindjárt megbántam, hogy a tápegység alá újságpapírokat, azok alá pedig még fahasábokat is tettem. Mármint az együttes súlyuk miatt, amivel ha nagyon nem is, de egy kicsit azért újra sikerült meghúznom a derekamat. Előtte az egyik szomszéd által a ház mögötti kertbe kihajított kanapé görgetése tette be neki a kaput (mármint a derekamnak), valamivel korábban pedig az, hogy összehajtogattam a törölközőket. Ez a rohadt derékfájás, ez tapasztalatom szerint sajnos olyan, hogy mikor épp nincs, akkor annyira boldog vagyok, hogy mindjárt megfeledkezem róla, mire fel - mert megemelek valami nehezet - rögvest undokul visszatér.

   Komolyan mondom, hogy ez már kezd tisztára olyan lenni, mint az a korabeli internetes blog, ami arról szólt, hogy valaki beutazta a macijával az egész világot, miközben ha már ott volt alapon, az apró plüsst mindenféle lehetetlen hátterek előtt, valamint helyszíneken lefényképezte.
   Mikor idáig jutottam a dolgok átgondolásában, egyszer csak beugrott, hogy egy kicsit (még ha csak...) már megint sikerült magammal kitolnom. Mármint azzal, hogy ez a tápegység a pincéből felkerült, így valamikor mostanában fel kell jönnie hozzá a már korábban mutatott kék színű hűtőbordaerdő erősítőnek is. Már ha csak nem szeretném a tápot a lakás és a pince között oda-vissza sétáltatni.

   A tápegység - mindössze néhány nap elteltével - úgy került újra képbe (amúgy ezen a fotón persze nem is szerepel, s épp arról van szó, hogy magam sem láttam), hogy ágyneműcserekor a tiszta gumis lepedő szivacsmatracra történő feladásakor szegénykém (vagy talán inkább én) akkora kokit kapott, hogy attól még napok múlva is sajgott az ujjam. Mármint a tápegység ezzel jelezte, hogy az ágyvégi sarokban nem érzi jól magát.

   Ennek a képnek nem azért lett az a címe, hogy "tele van", mintha tele lenne a hócipőm azzal, hogy majd minden nap le kell vinnem valamit a pincébe, hanem azért, mert most ezt felesleges lett volna megtennem. Mármint azért, mert a katicás szatyorban visszafelé nem tudtam volna tűzifát hozni. Mármint azért nem, mert a folyamatos le-fel mászkálásomnak köszönhetően épp "tele van" a szekrény.

   Az eltehető munkalapról viszont már fogyni látszanak a dolgok. Míg a piros doboz még biztosan itt marad, mert annak bemutatásához kelleni fog a jelenleg hozzáférhetetlen helyen állomásoztatott N313-as oszcilloszkóp, addig a csuklóra való vérnyomásmérőt már összerakhatom, mert végre megszáradt a cserépkályha füstkivezető csövén a mandzsettája. Mikor ezt ilyen szépen végiggondoltam, azonnal beesett egy a vérnyomásmérő összeszerelését megakadályozó feladat.

   Mármint az, hogy a képen látható akku a telefonban csak a saját töltőjéről hajlandó töltődni. Pontosabban szólva csak lenne hajlandó, ha meglenne. Mivel nincs, így kénytelen voltam az apukám által épített kisebbik labortápról feltölteni. Na ehhez meg kellett egy olyan csatlakozó, amit így hirtelen két bonctűből és két csíptetőből sikerült összeállítanom.
   Mivel ez a konstrukció olyan kényes, hogy a közelébe sem lehet menni, így nemcsak a tápegység bemutatójának, de a vérnyomásmérő összeszerelésének is lőttek. A második szorító amúgy egyszerűen csak oda van téve az akku alá, mert ha kiveszem, akkor mindjárt nem érintkeznek a bonctűk.

   Annak mondjuk nagyon örültem volna, hogy mikor erre kerül a sor, akkor már ezek sincsenek itt, mert így ugye nincs hová félretennem a tápegységet, ha tegyük fel valamiért apró darabokra szedném, mely esemény valljuk be, nálam igencsak sűrűn szokott előfordulni.

   Amit a belsejét nem látva el tudok róla mondani, az az, hogy bár működött, azonban annyira elégedetlen voltam vele, hogy egyszer hirtelen haragomban nekiálltam és átépítettem az egészet. Mármint kikaptam a bizonytalan működésű panelt, építettem helyette egy másikat, valamint lecseréltem a hátlapon található apró hűtőbordát egy sokkalta nagyobbra, ráadásul az eredeti 2N3055-ös tranyó helyett is négy párhuzamosan kapcsolt került beépítésre, természetesen a párhuzamos kapcsolásukhoz szükséges kis értékű emitter ellenállásokkal.

   Mely cselekedetemnek áldozatul esett az előlapon valaha megtalálható zárlatot jelző LED. A betűk pedig azért olyan furcsák, mert az elmúlt évtizedek alatt a fényezés megráncosodott, ami aztán a töredezése okozta árkok segítségével magával vitte a betűket alkotó Alfasettel rajzolt feliratot. Ez a csak nagy sokára előálló hiba úgy kerülhető el, ha a fényezés és feliratozás után egy lakkréteg is kerül a felületre.

   Ez a tápegység majdnem úgy néz ki, mint a másik. Hogy a másikról szóló cikk még meg sem jelent, pedig azzal lettem kész előbb? Ez engem - bár igencsak csúfos időrendi kavarodás - azért nem zavar, mert épp nagyban és viszonylag lelkesen azzal múlatom az időt, hogy a farigcsálós cikkek között kihagyott réseket nem farigcsálósakkal töltöm fel. Ez persze azt fogja eredményezni, hogy ezt a tápegységet (meg persze egy csomó minden mást is) a későbbiekben úgy fogok emlegetni, mint amit még nem szedtem szét. Mivel a rájuk mutató linkeket ekkor már be fogom tudni szúrni, így ezt valahogy nem is érzem akkora kavarodásnak.

   A tápegység neve azért lett GG / 25, mert Gömör Géza, vagyis apukám készítette, valamint 25 voltos. Hogy a cikk címe ennek ellenére "24 voltos nagyáramú labortáp", és még az URL-ben is ez szerepel, az azért nem lett javítva (mármint az URL), mert mikor ezt az apró hibát kiszúrtam, akkor ez a cikk már olyan régóta meg volt írva, hogy addigra már biztos tettem rá utalást egy csomó másik cikkből, az meg ugye nem lett volna jó húzás, ha mindenütt ki kellett volna javítanom a hivatkozásokat. A cikk címét ettől persze még kijavíthattam volna, de valamiért még ezt sem tettem meg.

   Nemcsak azért jó, hogy a műszeren jobbról és balról is van egy műszerfül, mert ennél fogva felemelhető, ami amúgy a szűkös hely okán (oda nem férő ujjak) egy kissé azért kényelmetlen, hanem az előre kiálló részek ráadásul még a műszereket is védik az összetöréstől.

   A korábban látott porból persze nemcsak kívülre jutott, hanem belülre is, csak míg a tápegység kívülről viszonylag könnyen tisztítható, addig ebbe a résbe nem igazán lehet szerszámmal bejutni.

   Hogy ez a műszerdoboz nem újrahasznosított, az abból derül ki egyértelműen, hogy a fenéklemezén nincsenek fölös lyukak. Na jó, egy azért akad, ami mára már ki tudja mit tarthatott eredetileg. (mint az később beugrott, a panel egyik szélét)

   Hát persze, hogy piros hasáb! Ebben az anyagban amúgy az M4-es menet is tökéletesen megáll. Amit jobbról belógni látunk, az a hatalmas csavar az előlapi műszerfül belső vége.

   A hálózati kábel tehermentesítője mondhatni nem lett túlgondolva. Ez a kép amúgy nemcsak erről szól, hanem egyben arról is, hogy a dobozba bejutott por a pince levegőjének nedvességével idővel sárrá állt össze, majd a doboz forgatásakor ebbe a sarokba gyűlt. Ez persze csak egy elképzelés volt...

   Ebben a látványban nem az az érdekes, hogy a trafón megolvadt a szigetelés (mert abban nincs semmi különös, ha egyszer hőre lágyuló anyagból készült), hanem az, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy ennek a trafónak a szekundere nem kör, hanem téglalap keresztmetszetű huzalból lett megtekerve.

   Ami görbeséget ezen a képen látni, az most speciel nem a kamera optikájának torzítása. A doboz anyagát alaposabban szemügyre véve, azt kellett megállapítsam, hogy apukám abból dolgozott, ami épp a keze ügyében volt. Bár a doboz az elmúlt harminc évben nem esett szét, de egy ekkora (mármint ilyen nagy súlyú) trafó hordozásához attól még gyengének tűnik.

   Ez itt a hálózati kapcsoló, amiben akár még úgy is ki tudnám cserélni a törött forgáspontú gombot, hogy maga a kapcsoló háza közben a helyén marad. Ha már épp itt vagyok, akkor ezt persze meg is fogom tenni, csak legyen hozzá a kapcsolós dobozomban megfelelő cseregomb.

   Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hogy ezt apukám követte el, attól még szó sincs róla, hogy a tápegység belső felépítését - már csak tiszteletből is - szépnek lehetne nevezni. Ráadásul ha apukám megfelezte volna a műszerfülek belülre szerelt távtartóját, majd a felét kívül helyezi el, akkor a tápegységet anélkül lehetne vinni a füleinél fogva, hogy az el akarná tördelni az ember ujjait.

   Azért mekkora szégyen már (akkorának azért nem éreztem, hogy ne mutassam meg), hogy a tápegység általam kreált új elektronikájának nem marattam saját nyákot, hanem magát a próbapanelt építettem be.

   Ezek itt az én betűim, ami nem azért szégyenletes, mert kuszán állnak, hanem azért, mert erről a műszerről amit itt látsz, mindössze ennyi a teljes dokumentáció, pedig az általam készített dolgokba amúgy szokásom volt legalább a kapcsolási rajzot belerakni.

   Vajon mi lehetett az okosság a panel ilyetén történő felfüggesztésében? Ezt amúgy nem én, hanem még apukám követte el. Hogy milyen volt az eredeti panel? Emlékeim szerint alámart fóliájú, drótokkal megerősített.

   Valamint hiába nézem, egyszerűen nem értettem a dolgokat. Mármint mondjuk azt, hogy a diódahíd (ami ennek a panelnak a másik oldalán van) ugyan miért nem lett lecsavarozva mondjuk a fenéklemezre, mint hatalmas felületű hűtőbordára. Ráadásul a műanyag kockákból készült távtartók - mivel hőre lágyuló anyagból vannak - szerintem nem valók a diódahíd paneljának közelébe.

   Mindez tetézve lett az általam a hűtőborda mögé, onnan kiszerelhetetlen módon beépített tranzisztorokkal, meg persze az egalizáló emitter ellenállásokkal, amik csak úgy egyszerűen magukat tartják. Mondjuk az említett hibák ellenére ebben a tápegységben még semmi sem melegedett el, de attól a hibás konstrukció még hibás marad. Ez egyértelműen köszönhető egyrészt a mérnöki tudás hiányának, másrészt annak, hogy ez a műszer nem sorozatban készült, hanem egyedi darab. Mármint az első verzió egyben a végleges is, így nem volt alkalom megnyomni az újratervezés gombot. Na jó, csak apukámnak nem volt rá alkalma. Mármint én ezt a tápot ugye újraépítettem, s így lett volna módom a hibák kijavítására.

   Épp mint ahogy a másik tápegységgel tettem, úgy ezt is szét kellene szednem apró elemeire, ami görbe, azt kiegyenesíteni, ami piszkos, azt lefesteni, ami hibás, azt kijavítani. Mivel ez a tápegység a nyilvánvaló hibái ellenére működik, így ha csak nem találok benne valami normális működést gátló hibát, én ugyan hozzá nem nyúlok! Már csak azért sem, mert ugye még élénken emlékszem rá, hogy a másik tápegységet alkatrészről alkatrészre kellett feljavítanom, amit bár szakaszosan csináltam, de attól még nem kevés időt vett igénybe.

   A kép címe annyira megzavart, hogy percekig ültem előtte, mert egyszerűen nem értettem, hogy mégis mi a csudára céloztam azzal a névvel, hogy megmértem. A megoldás mindössze annyi, hogy nem megmértem, hanem "megmertem", azt meg már leírtam, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy ez a trafó nem kör keresztmetszetű huzalból lett megtekerve.

   Mikor kihoztam a szobából az egyik nem gurulós széket, majd felálltam rá, úgy gondolván, hogy a felső két dobozt a páromnak majd óvatosan leadogatom, Andi ezt valahogy megérezvén, abban a szent pillanatban elpárolgott.
   Ez amúgy a szétszedések szempontjából egy igencsak kiváló helyszín, hiszen mind a kisebbik, mind a nagyobbik kapcsolókat tartalmazó dobozt bemutattam, valamint a yaxley és a tolópotméteres dobozt is. Miközben jobbra lent az általam átépített mikrofon díszeleg, addig balra fent a számlálós doboz tetején a 9 voltos elemről működő örökmozgó.

   Mivel a 723-as IC a nullára való leszabályozáshoz negatív segédtápot igényel (amúgy létezik valami trükk, melynek bevetésével nem), így ez a tápegység nem szabályozható le nullára, ami amúgy egyáltalán nem zavaró. Mármint azért nem, mert ez a táp alapvetően arra való (részben azért készült), hogy az elődjével ellentétben, egy már alapjáraton is több ampert evő 12 voltos autórádiót (vagy erősítőt) is be lehessen róla indítani.

   Arra ugyan emlékeztem, hogy az átépítése után volt valami gond a méréssel, arra azonban már nem, hogy ez tényszerűen annyit tesz, hogy ez a tápegység az eredeti öttel szemben, immáron 10 amperes lett. Vagyis a jobb oldali árammérő műszer mutatta érték kettővel szorzandó, amit azért nagyon jó tudni.

   Mikor már azt hittem, hogy kész, ez a cikk ennyi volt, a kimeneti feszültséget mérő műszer mutatója egyszer csak fogta magát, majd bármi külső beavatkozás nélkül megindult felfelé, s meg sem állt egészen 15 voltig!

   Hogy a képen már kitekerve látható csavar nem akkor lett betekerve, mikor fent volt a műszeren az előlap, abban azért vagyok egészen biztos, mert csavarhúzó helyett csak egy kombinált fogóval sikerült kitekernem. A szemből látható fekete fejű csavart ugyan ki tudtam volna tekerni, a párját azonban már megint nem, mert az a másik "L" alakú idom mögé került.

   Végül eljutottam a legegyszerűbb megoldásig, ami a panel forrfülekről történő leforrasztása volt. No nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy a panel alatt egy kutyaközönséges 723-as IC lakik. Mivel semmiféle melegedést sem éreztem rajta, így jónak nyilvánítottam.
   Ha csak néhány nap múlva is, de végül beugrott, hogy mire szolgált az előző képen látható, különös megoldású panelrögzítés. Mármint az ott egy zsanér, hogy fel lehessen hajtani a panelt. Az üres lyukhoz az alaplemezen pedig egy jó hosszú távtartó volt rögzítve, ami valaha a panel zsanérral átellenes szélét tartotta.

   Bár hiányzik róluk egy rétegnyi nem hőre lágyuló szigetelés (mondjuk varnish cső), de nem a vezetékekkel van a baj. Mármint ennek ellenére nem olvadtak össze a készülék házával.

   Mivel a hiba okának behatárolása közben a nagyteljesítményű tranzisztorokra terelődött a gyanúm, gondoltam leveszem a doboz hátáról a hűtőbordát. Mivel ehhez előbb az egész hátlapot le kellett volna szerelnem (lásd azt a lehetetlen helyen, tényszerűen a trafó mögött elhelyezett csavart), így ezt a tervemet meglehetős sebességgel sikerült feladnom.

   Pedig ha odabent összeállt a nedvesség és a por, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy megtette, akkor simán lehet akkora átvezetés, hogy az kinyit egy tranzisztort. Ami ennek ellentmond, az az a tény, hogy a feszültségmérő műszer mutatója csak a bekapcsolást követő néhány perc eltelte után kezd nagyobb értéket mutatni, majd idővel - úgy nagyjából félúton - megáll.

   Mikor a stabilizátorokat tartalmazó fiókban egy szem nem sok, annyi 723-ast sem találtam, az a tény engem annyira sokkolt, hogy az eset után több napnak kellett eltelnie, mire végül nagy nehezen rájöttem, hogy azok már évekkel ezelőtt átkerültek egy a hátam mögötti szortimentbe. Akkor persze már rég késő volt...

   Most pedig már azt, hogy mégis mit művel a stabilizátor, ha lekötöm róla a hűtőbordára szerelt tranyókat. Még néhány vezetéket kikötöttem, de annyira összevissza jelenségeket tapasztaltam, hogy szégyenszemre inkább feladtam.

   Ez itt nem a megépített kapcsolás, de mivel az is az alapeset, így nyugodtan dolgozhattam ebből a rajzból, amit nagy hírtelenjében (mármint szerelés közben) túrtam az internetről. Nyugodt persze a bosszantó hiba miatt nem voltam.
   Bár ez egy kerülőmegoldás, de végül azt sikerült összehoznom, hogy ha a képen látható darlington bázisát és emitterét, vagyis az IC 10-es és 2-es lábát egy 100 ohmos ellenállással összekötöm, akkor ha nem is teljesen, de jórészt megszűnik a jelenség.

   Hogy mikor fogom felhozni hozzá a pincéből azt az erősítőt, ami annyi áramot eszik, hogy csak erről a tápról van esélyem beindítani, azt most így hirtelenjében meg nem tudnám mondani. Valószínűleg úgy lesz, hogy mikor majd véletlenül belerúgok egy hatalmasat, vagy az ujjamat kicsinálandó, legközelebb is kap egy óvatlan kokit, csak akkor fogok a feladatra rámozdulni.
   Amúgy pontosan így érzek az N313-as oszcilloszkóphoz készült X bemenet erősítővel is. Mármint úgy, hogy míg csak le nem esik az eltehető munkalapról, s össze nem tör valamit, addig én ugyan elő nem túrom hozzá az oszcilloszkópot...