Íme az eredmény, amiről remélem, hogy a párás környezet ellenére is megmarad ennyire szépnek. Mármint ezek a csavarok a sloziban tartják a lehúzó láncát rejtő csövet, ami épp szintén festés és átalakítás alatt áll.

   Mikor a minap a mosógépből kiszerelt villanymotor alkatrészeit a pincében imígyen széthagytam, az nem puszta trehányságból történt (ezen amúgy még magam is komolyan meglepődtem), hanem azért, mert úgy döntöttem, hogy bár lehet, hogy ez végül a mostanában épülő esztergában (az esetleges burkolat miatt) nem is fog látszani, de attól én még lefestem sárgára. Ehhez előbb persze még legalább a nagyja mocskot le kell pucolnom a motor házáról, amihez jelen pillanatban az eszterga tűnt a legalkalmasabb szerszámnak.

   Mint azt talán már többször is említettem volt, ez az eszterga egy annyira okos gép, hogy magától tudja, hogy épp mire van szükségem, csak valamiért utál, mire fel sosem az a kiegészítő van rátolva, vagy a tokmányába befogva, mint amire nekem épp nagyban szükségem van. Mert ugye a munkadarabot most nem csiszolnom, hanem drótkeféznem kell.

   Mindeközben a festék már hosszú percek óta várja, hogy a doboz aljára összeállt sűrűje - csak úgy egyszerűen a gravitáció hatására - a hígabb felébe csöpögjön. Közben persze - a művelet meggyorsításának érdekében - időnként lötyögtetem is.

   Nekem úgy dereng, hogy régebben volt a nitrohígító, ami úgy általában véve mindenféle lakkhoz és festékhez passzolt, manapság meg akár ilyet veszek, akár olyat, valahogy mindig beletúrósodik az ecseten maradt festék.

   Majd még jövök az alkatrészekre egy második réteget is felkenni, meg persze egy csapágycsere is lesz, mert az eredetiek a durva zsírozás ellenére is zörögnek, aztán már lehet is a motort összeszerelni.

   Ki tudja hány évnyi hányattatás után (én mondjuk tudom, hogy kettő), a minap végre sikerült összeállítanom ezt a fűrészlap felső megtámasztására szolgáló konstrukciót, majd ahogy az már csak lenni szokott, egyből szedhettem is szét.

   Bár a két hátsó tömböt talán nem lett volna feltétlenül szükséges lekennem, az előtérben lévő hosszúkás anyagot azonban már mindenképp, ugyanis ezentúl annál fogva lesz a fűrészgép a helyéről kiemelve. Az meg ugye mégsem járja, hogy az OSB lapból kiváló szálkák az ujjaimban végezzék.

   Bár rezgett a léc, hogy mindent a szokásos okkersárgára kenek, de végül csak a bútorlapokból faragott emelvény lett sárga, de csak mert a másik két anyagnak egyértelműen jobban állt a lakkozás.

   Hogy kell-e rá egy újabb réteg, vagy már így is bőven jó, az holnaputánra derül ki, mikorra beszívta az anyag a festéket. Na most ha nem szívta be, vagyis már jól fed, akkor nem kell, épp mint ahogy a sárgára festett fadarab sem igazán. Mármint a kisebbik feltámasztó csak arra a rövidke időre kell, míg elmegyek a csavarboltba 10 centi hosszú 6-os csavarokért. Mondjuk én, meg ugye a rövidke idő... Ettől persze még a kisebbik emelvény is ott lesz valahol a polcon, ha valami okból egy rövid pengét akarnék befogni a fűrészgépbe.

   Ez a sámli, ez szegénykém annyira csúnya, pláne trehányul lett összerakva, hogy ahányszor csak meglátom, mindig el akarok térülni a sárgára történő lefestésétől a mégiscsak inkább kidobom döntés irányába.

   Mármint a sárga festéket a dobozban már olyan vastag bőr fedte, hogy azt alig bírtam az ecsettel átdöfni. Ráadásul tisztára olyan, mintha a festék elkezdett volna alkotó elemeire bomlani. Hogy felül hígabb, az persze természetes, hiszen a sűrűje idővel leülepszik, de az, hogy fehér pöttyök jelennek meg a felületén, az számomra valahogy nem tűnik természetesnek. Mármint az általam szétkent, már ki tudja hány doboz sárga festék, eddig mintha nem művelt volna ilyet.

   Hogy minden elemét lekentem, arra mondjuk nem mernék megesküdni, de mivel a teteje miatt (amire most épp le van téve) úgyis vissza kell rá térnem (a második réteg festékről már nem is beszélve) így még bőven lesz alkalmam az esetleges hiányosságok pótlására.

   Egy újabb réteg festék felkenése után a sámli azért került a balta és a tűzoltó készülék közé, vagyis frissen festett akármi létére a pince legmocskosabb pontjára mert az adott pillanatban ez volt számár a legbiztonságosabb hely. Már úgy értem, hogy a többi helyen vagy valami más, szintén sárgára festett bigyó hevert, vagy valami egészen más, mondjuk a csiszolómalomhoz készült alkatrészek.

   Mikor már a harmadik réteg festék is rászáradt a tetejére, akkor visszatettem a helyére. Hogy további képeken is látható (mármint az asztalon, még festés alatt), az annak köszönhető, hogy több dolgot is csináltam egyszerre, de végül voltam oly rendes, hogy szétválogattam a képeket alanyok szerint.

   Míg a fogast az apró pincei elmaradások 13 című eposzom keretében szereltem fel, addig a fagolyót már a tizennegyedik fejezetben kapta meg. Bár szerintem már így is bőven szebb, mint amilyen külalak egy kábeltartó fogastól a fáspince mélyén elvárható, de attól még annyira hiányzik róla a sárga festés (vagy egy polírozás), hogy az már szinte fáj!

   Hogy kell-e rá egy második réteg festék, az majd csak két nap múlva, az első réteg száradása után fog kiderülni. Amúgy szinte mindig kell, szóval nem tudom miért reménykedek benne, hogy egyszer majd olyan jól fed a festék, mikor nem.

   Jelen kép kapcsán még véletlenül sem azt szerettem volna mondani, hogy bár már elsőre is jól mutatott, de attól még nagyon is kellett rá a második réteg, mint inkább azt, hogy ez a háttér annyira kaotikusra sikeredett, hogy a céltárgy már szinte nem is látszik rajta.
   Na ekkor történt, hogy a szerző egyrészt többször is kimondta félhangosan azt, hogy hümm, másrészt meglepő sebességgel vetette el a munkapad átfestésének ötletét. Már csak azért is, mert ugye ha le lenne festve, akkor ugye néhány napig, de ahogy én magamat ismerem, inkább néhány hétig a munkapad használhatatlan lenne, másrészt amint használatba venném, abban a szent pillanatban leverném róla a szép sárga festéket.

   Márpedig ezért a szép sárga fényezésért mindenképp kár lenne, mire fel azt is menten megígértem magamnak, hogy mivel még friss a festés, ezért a rávaló kábeleket még véletlenül sem ma fogom visszaakasztani. (ez persze azért is lehetett, mert egyszerűen csak lusta voltam) A nagy fagombot viszont most azonnal rátekerem, hogy a kissé még fogós festékes menetes részhez jól odakössön, aztán már míg csak élek, soha ne forogjon le!

   Na most az igaz, hogy a múltkor készített szépséges fagolyó épp ott ül, mint ahová a leszedésekor tettem, csakhogy az is igaz, hogy időközben valami marha elérakott egy műanyag csavartató bigyulát.

   Mivel a csavarfejek azonnal kihoznák a mélyítésből a festéket, így azokat csak akkor fogom meghúzni, mikor majd az új útszóró sós pincében a hosszabbítók fogasára lógatott, természetesen idevaló kábelek odaát valamiért már nagyon útban lesznek.
   Hogy ez nem most télen lesz, hanem majd csak tavasszal, vagy nyáron, mikor előveszem a fűnyírót? Ez mondjuk igaz, épp mint ahogy az is, hogy nem kell az ilyen dolgokat elkapkodni.

   Bár mondhatnám róla, hogy találtam, ez azonban nem igaz. Mármint az a rozsdás tepsi jobbra, az bizony a miénk, és még csak nem is idelent lett ilyen. Mármint ezt talán úgy két hónapja hozhattam le a pincébe, mert anyám úgy döntött, hogy ebben azért már nem süt semmit. Amúgy persze nem így volt használva, csupaszon, rozsdásan, hanem szigetelésül sütőpapírral kibélelve.

   Hogy legyen kedvem elővenni, majd csavarokat válogatni benne, vagy egyszerűen csak beleszórni egy épp nagyban futó projekt apró alkatrészeit, fogtam és ezt is lefestettem sárgára. Mivel úgy szeretném, hogy a festék a tepsi belsején álljon szebben, ezért a külsejével kezdtem. Mint az balra látható, a háttérben épp nagyban szárad a sámli. Ha nem unok rá, akkor ebből az lesz, hogy idővel minden cuccom le lesz kenve sárgára.

   Ez már a második réteg a tepsi belsején, ami ha jól fed, vagyis mikor egy hét múlva újra erre járok, nem lesz csíkos, akkor nem kap harmadik réteget. Mivel ez szóról szóra így lett (mármint egy hét múlva jöttem, és a tepsi akkor már nem volt csíkos), ezért a jelen cikk keretében erről a tepsiről ez az utolsó kép.

   Mikor ezt a fogtechnikai marógépnek ideszerelt akasztót meglátom, mindig a festés jut róla eszembe. Hogy nem a kampó sárgára, hanem a mögötte lévő fal fehérre festése, azt a témát most inkább hagyjuk, mert az a projekt valószínűleg már sosem fog egésszé kerekedni...

   Már csak azért sem, mert a kampó mögötti fal festéséhez el kéne onnan tennem azt a két polcot, amit nem is oly rég hoztam át, s akkor megígértem nekik, hogy míg csak élek, nem lesznek többé elmozdítva. Hogyha a falat azért nem is, de legalább valamit lefessek, leszereltem a kampót, majd lekentem sárgára.

   Amennyiben mégis lefesteném a pince falát alkotó bordákat fehérre, úgy biztosan jutna a festékből azokra a tárgyakra is, melyeket a szomszéd a pincéink közös falának támasztott. Beszélte le magát a szerző a fehérre történő falfestésről rutinosan...

   Mikor a befőttes üveg fedelét az előszobába valamikor korán reggel kitettem, akkor még úgy voltam vele, hogy majd délután zsebre vágom, aztán irány a pince! Ehhez képest aznap egyrészt le sem mentem a pincébe, másrészt mikor néhány nap elteltével mégis, akkor a teszthez szükséges dobozfedő idefent maradt.

   Mire fel a pincében mérgemben átszitáltam az összes elérhető közelségű virágföldet. Bár a múltkor már többen is megírták, hogy ennek semmi értelme, hiszen ha egyszer átszitáltam, akkor a földben nem keletkeznek hatalmas rögök, csakhogy én azt tapasztalom, hogy ezt bizony mégiscsak megteszik. Amit balra látunk, annak ugyanis csak attól lett egy nagy kupac föld állaga, hogy hosszú percekig morzsolgattam a virágládákból kiborított, meglepően merevre összeállt földtéglákat. Vagyis az átszitálás nálam egy amolyan tavaszi ásás. Hogy ezt nem akkor kellene művelnem, mikor épp egy csomó mindenen szárad a festék? Hát ja, sosem volt valami sok eszem...

   Ez itt már egy másik nap, másik tárgy, mégpedig az amerikáner, amire egyrészt ráfér egy alapos festés, másrészt, bár nagyon egyszerű, de attól még kapni fog egy saját szétszedtem cikket.
   A korábban látott dobozfedő úgy függ össze az amerikáner átfestésével, hogy ez a szerszám eredetileg kalapácslakkal lett lekenve, melynek otthoni körülmények között történő kikeverését épp most szeretném megpróbálni. Erre egyébként nem az hatalmaz fel, hogy megnéztem az interneten a receptet (amit egyébként 2020-ban meg sem találtam, illetve csak annyit, hogy titkos), hanem az, hogy valaha apukám megmutatta a módját, csak az ugye még valamikor gyermekkoromban történt. Hogy apukám a 70-es években, vagyis még tizenéves koromban miket öntött össze, arra mondjuk már csak nagyon halványan emlékszem.

   A másik pedig valamiféle olaj, amit apukám abból a szekrényből vett elő, amit néhány éve teljesen kipakoltam, s az onnan származó vegyszerek azóta ezen a kifestett hátterű polcon hevernek.

   Az Iskolai Szemléltető Eszközök Intézete által palackozott paraffinolaj valószínűleg úgy került képbe, illetve a polcra, hogy apukám a Tanért (Országos Tanszergyártó és értékesítő vállalat) dolgozója volt, s az akkoriban kishazánkban bevett népszokás szerint, a gyár és a saját lehetőségeit közösnek tekintette.
   Hogy aztán apukám tényleg ebből az anyagból adott-e hozzá néhány cseppet a festékhez, vagy abból a másik üvegből, ami sokszögletű és bordás, azt persze az azóta eltelt évtizedek lazán kisöpörték a memóriámból.

   Hogy az olajat épp csak bele kell cseppenteni a festékbe, vagy azt követően bele is kell keverni, arra már szintén nem emlékszem. Mivel sem az egyik, sem a másik megoldás nem vált be, és a másik üvegben található olajszerű anyag cseppentése, majd a festékbe történő belekeverése sem, ezért úgy döntöttem, hogy ha örökre talán nem is, de a kalapácslakk titkának felderítését mára mindenképp feladom.

   Bár úgy kellene lepucolni, hogy közben zsírtalanítok is, de ezt a lépést végül kihagytam. Mármint csak ledrótkeféztem a gépről a nagyja mocskot, aztán már mentem is rá a festékkel, azt gondolván eme cselekedetemről, hogy ennél még akkor is szebb lesz a gép, ha néhol ledobja magáról a festéket.

   Persze nem ezzel az összeolajozott festékkel fogok rámenni, hanem azzal, amit még nem tettem tönkre. A bal oldali üvegben amúgy az amerikáner tokmánya ázik, valami évekkel ezelőtt a lekváros üvegbe öntött hígítóban.

   Bár tényleg meglepődtem rajta, hogy csak úgy egyszerűen odanyúltam a polcra drótért, s már a kezemben is volt, de valóban így történt, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a pincei elmaradások tizenharmadik fejezetében ezt a helyet (szerintem kétszer is) ki-be pakoltam. Vagyis még élénken emlékeztem rá, hogy mi van itt. Amúgy persze még mindig kupi, hiszen a széthúzható szortiment, a lyukas keménypapír darabkákat tartalmazó tejfölös vödör, a drótok, alattuk a kék tálca, még lentebb pedig a fióksínek, szóval ezek így együtt számomra egyáltalán nem tűnnek konzisztens elrendezésnek.

   Ha már egyszer szóba került az elrendezés, akkor itt említeném meg, hogy az elektromos szerszámletevős polcra halmozott fadaraboknak már annyiszor ígértem meg, hogy kész, ennyi volt, most aztán már tényleg végképp elegem lett belőlük, mind mennek a kályhába, s ezt már annyiszor meg is tettem, hogy most már aztán tényleg ki kellene találnom valamit erre az újra és újra felmerülő problémára.
   Az a lehetőség persze most is jól jött, hogy csak úgy egyszerűen odanyúltam egy alkalmas méretű fadarabért, de az azért tényleg nem járja, hogy a halom tetejéről a mélybe zuhannak a szerszámaim. Már ha ide merem őket tenni egyáltalán...

   Mint azt már többször is mondottam volt, ha valami nagyon hülyén néz ki, akkor az nálam általában egy festőállvány. Ezt amúgy egy a postás által folyton szétszórt gumikarikából, valamint egy kombinált fogóból állítottam össze.

   Bár kezdetben úgy nézett ki, hogy a festenivalókkal tényleg nem fogok elférni az asztalon, de a végén megoldottam. Mármint úgy, hogy a korábban mutatott fakupacból egy csíknyi farostlemezt kivéve, azt a sámli és a tepsi alá betolva, odébb toltam azokat a fadarabokat, melyeken az említettek épp nagyban támaszkodtak. Mert ugye a pince hűvösében csak lassan száradó festék okán megfogni és úgy odébb tenni még nem lehetett őket.

   A kalapács úgy került képbe, hogy a már ki tudja hányszor kinyitott festékes doboz teteje már csak azzal kalapálható vissza. A doboz amúgy még mindig majdnem félig van, ami azt vetíti előre, hogy vagy végképp be fog dögleni a festék (mert már nagyon bőrösödik a teteje), vagy ha nem, akkor kénytelen leszek találni valami nagyobb felületű, az alant elterülő sámlihoz hasonlatosan okkersárgára festhető tárgyat.

   Úgy szoktam csinálni, hogy nem a melóskabátom zsebében található kesztyűben festek, hanem egy másikban, nehogy még összekenjek valamit a mindig festékes kesztyűvel. Mivel erről általában meg szoktam felejtkezni, ezért a sárgára festős projektek végén már mindenütt összefestékezett kesztyűk hevernek. Jelen ponton mindjárt kettő is akad, pedig úgy szoktam, hogy a festős kesztyűt látványosan az asztalon, vagy ha nem, akkor legalább valahol a közelében hagyom.

   Hagytam az alkatrészek egy hetet a száradásra, ezért nem lehetett kétséges, hogy a mai délutánt az amerikáner összeszerelésével nyitom. Mivel az eredményt az amerikánerről szóló cikkben már mutattam, így most valami mást mutatok meg.

   Mégpedig azt, hogy a sárgára (vagy bármilyen más színre) történő festésnek mindig vannak áldozatai. A festőállványként bevetett, már amúgy is rozzant fadarabokért persze nem kár, a csavarokért azonban igen. Mondjuk akad belőlük bőven, de attól még ezeket sem dobom ki, hátha egyszer épp rájuk, mármint pont ilyen méretűekre lesz szükség.

   Mivel a pinceajtó elé kitett munkapadon még ott volt a kalapácslakk próbájakor bekevert, de persze be nem vált kombináció, a lekvárosüveg fedelén az ecsettel, gondoltam csak rákenem már ezt is valamire.

   Mikor a fejszét a sarokba betámasztottam, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy most egy darabig biztosan nem vágok vele fát, addig a másik az, hogy ha az olajjal összekevert festék nem szárad meg, akkor itt bizony valaki nagyon p*csán lesz rúgva!

   Hogy az olajjal kevert festék sohasem szárad meg, az már csak abból is kiderült, hogy az újságpapíron azóta is őrizgetett tálka és ecset még mindig ugyanúgy néz ki. Mármint a festék pont olyan kenhető állagú, mint még hetekkel ezelőtt volt, pedig nincs lefedve, és még az ecset szőrei sem álltak össze.
   Amit a képen látunk (mármint a rongyon a sárga foltok), azok úgy keletkeztek, hogy a soha meg nem száradó festék letörlésének érdekében beáldoztam az egyik kedvenc porrongyomat.

   Miután az olajos sárga mocsokból amit csak tudtam, a fejsze nyeléről letöröltem, újra rámentem az ecsettel, de immáron persze nem összeolajozott festékkel. Ha ez most azért nem fog rászáradni a nyélre, mert olajos alatta a fa, akkor valaki tényleg nagyon p*csán lesz rúgva...
   A kalapácslakk házi készítésével kapcsolatban időközben az jutott eszembe, hogy bár az olajok közül valamelyiket biztosan eltaláltam (legfeljebb a szükséges mennyiséget nem), de ami megoldást apukám valaha mutatott, annak alapja valószínűleg nitro festék volt, amiből persze azonnal nekiálltam keresni.
   Mivel a pincei polcokon csak fekete Neoluxot találtam (pedig amúgy kéne valahol lennie kéknek is), azt meg el nem tudtam képzelni, hogy milyen lenne kinézetre a fekete kalapácslakk, így nem mertem vele tovább kísérletezni. Mármint azért nem, mert ha még jó is lenne amit csinálok, az fekete alapon valószínűleg nem igazán látszana, így értelme sem lenne.

   Na most attól, hogy az olajjal összekevert sárga festék száradási képességével kapcsolatban az előző tétel esetén komoly kételyeim merültek fel, attól még simán rákentem a háromélű hántoló nyelére is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a képen látható nyelet majd valamikor napok múlva kentem le, hanem a fejsze nyelével egy időben, csak aztán voltam oly rendes, hogy témák szerint szétválogattam a képet.

   Amennyiben a háromélű hántoló kicsúszik a fából (amibe amúgy egyszerűen csak bele lett bökve), akkor ezzel a szerszámmal legközelebb valamikor a tüzelési szezon vége felé fogok találkozni. Mármint valószínűleg akkorra fog elfogyni azon rés elől a tűzifa, amibe a szerszám erről a pontról be fog zuhanni.

   Még dobozfedőt is hoztam a nitro festékes próbához, csak ugye nem találtam hozzá megfelelő színű festéket. Mármint a sárga ki tudja miből van, de a szaga alapján nincs benne nitrohígító.

   Hogy a szerző által összeolajozott festék mennyire nem szárad meg, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az a háromélű hántoló nyeléről egy porronggyal nyom nélkül eltávolíthatónak bizonyult.

   Ja igen. Ezt. Amúgy ha más nem, annyi haszna biztosan lesz a szerszámnyelek sárgára festésének, hogy ez a szín szinte rikít a szerszámtartóban, ami remélhetőleg nagyban elő fogja segíteni a megtalálásukat.

   Bár a nyeles 8-as fúrót egyszer már kipofoztam, de attól még volt rá ok, hogy újra elővegyem. Ez amúgy nem az volt, mintha feltétlen sárgán szerettem volna látni a szerszám nyelét, mint inkább az, hogy a fúró a nyeléből oly könnyedén volt kihúzható, pláne szinte szabadon elforgott, hogy arra megoldásul, akarom mondani afféle ragasztóul, magát a sárga festéket gondoltam bevetni.

   Az összeolajozott festék, épp mint ahogy a többi felületen, úgy a nyeles fúró nyelén sem tartott. Talán csak egy egészen kicsi sárgaság maradt a fém és a fa rész között. A festék helyett inkább olajként viselkedő anyag a fúrót a nyélben persze nemhogy nem rögzítette, de még egyenesen elő is segítette a szabadon történő elforgását, mire fel úgy döntöttem, hogy ezek ketten most egy darabig egészen biztosan nem fognak egyesülni. Mármint miután a fa már biztosan beitta az olajos festéket (ez tőlem akár éveket is jelenthet, hiszen nem sürgős), csak akkor fogja visszakapni a fúrószárat (már ha még megtalálom), elforgás ellen mondjuk az arra a célra kiválóan megfelelő Gumiám pasztával beragasztva.

   Mivel a múltkor néhány ponton ráfolyt a festék a nyél fém részére, így a minapi állapothoz képest fejjel lefelé tettem le, pontosabban szólva a polcra fel. Amúgy nem a fúrószár került bele vissza, hiszen annak megígértem, hogy egy jó darabig nem fog találkozni a nyelével, hanem egy épp kéznél lévő hosszú 8-as csavar.

   Azt kell mondjam, hogy magamtól néha már azt is szép teljesítménynek érzem, ha legalább arra emlékszem, hogy megálmodtam valamit. Mármint jelen esetben (megjegyzem is) csak arra emlékeztem, hogy megálmodtam még valami ramaty felületet, amire a maradék sárga festéket kikenhetem, de hogy mi volt az, arra persze már nem. Arra viszont valami csoda folytán már megint igen, hogy az a valami a pince mélyén található, amire az adott pillanatban ez a szemetes vödör számomra helyes válasznak tűnt.
   Hogy idővel kiderült, hogy a szintén errefelé állomásoztatott, igencsak lelakott állagú fűnyíróról álmodtam? Na ez már csak napokkal később jutott eszembe, és még akkor is csak azért, mert már megint belebotlottam. Mármint az útszóró sós pince ajtórésében elhelyezett fűnyíróba.

   Mondjuk erre a vödörre, amilyen lelakott szegénykém, igazán ráfér egy festés. Elmeséljem, hogy honnan származik? Gondolom a lábos, bödön és vödörgyárban készülhetett, valószínűleg a mosófazék részlegen. Ezt amúgy itt találtam valahol a pincében, majd hatalmas örömmel vetettem be, mint kiváló szemetest.
   Mielőtt ez a mosófazék odakerült volna a sarokba, a motorjaimból kihulló apróbb alkatrészeket (értsd bezárólag akár a komplett motortömbig) a zsompba szórtam be, mert az volt a legközelebb. Mikor az megtelt, akkor kerítettem valami szatyrot, majd megtömtem a tartalmával. Ezt persze nem lett volna szabad, hiszen a zsomp nem erre való, de a mi zsompunk még véletlenül sem a pince legmélyebb pontja, úgyhogy nem számított. Mármint a zsomp alja a pince legmélyebb pontja, épp csak a körülötte található betonozás magasabb minden más pontnál, ezzel akadályozva meg, hogy egy esetleges beázás esetén - funkcióját beteljesítendő - a zsompba gyűljön össze a víz, ahonnan aztán már ki lehet szivattyúzni.

   Ahogy a szerző a pofára fordított mosófazék előtt állt, felmerült benne az a nyilvánvaló kérdés, miszerint valóban le fog festeni a drága sárga festékkel egy a sarokban már-már nem is látszó szemetes vödröt?

   Mármint így, és egy fadarabra, hogy ne ragadjon le az asztalra. Amúgy, de csak mert ez egy teljesen igénytelen eszköz, olyan jól állt rajta már az első réteg festék is, hogy öröm volt nézni! Mármint ez még tényleg csak az első réteg, ami így első ránézésre tökéletesen fed. Amúgy kentem belőle belülre is, hogy mikor majd belenézek, akkor ott is szép sárgát lássak. No nem mintha ez egy szemetes vödör esetében bármennyit is számítana...

   Márpedig olyan nincs, hogy én ezt ilyen csúfosan hagyjam! Látni mondjuk nem látná senki, de nekem a puszta tudat is elég lenne hozzá, hogy rosszul érezzem miatta magamat.

   A cikk végére záróképnek még véletlenül sem ez a tepsi illik, hanem a helyére visszatett szemetesé kellene itt álljon, csakhogy az arról készült képek mind rosszul sikerültek. Ez a sárgára festős projekt viszont kifejezetten jól. Mármint egy csomó minden, eddig kifejezetten csúnya felületű tárgyam végre szép sárga lett.
   Ez a haladás szerencsére nem egy lineáris vonal mentén történik, mert ugye akkor egy idő után mindenem sárga színűre változna. Mondjuk ahogy szegény melósruhámat, meg persze a kesztyűimet elnézem, ez a jellemzés is illik rám...