A befőttes üvegben valami hígító van, melyben épp nagyban a minap a mosógép motorjából kiszerelt csapágyak áznak. Mármint ki a csapágyakból a mocskos zsír, mert ugye zsírral feltöltve nem lehet őket betenni a fiókba a többiekhez. Mármint azért, mert egyrészt mindent összekennének, másrészt beléjük ragadna a por.

   Természetesen nem azért jöttem le, hogy a két csapágyat a hígítós üvegből kivegyem, hanem a szatyor, pontosabban szólva a benne található kincsek sorsát szeretném rendezni.

   Ezeket a bigyókat úgy hívják, hogy fidget spinner. Mivel azon túl, hogy forgatni lehet, nem tud semmi kunsztot, így én csak azért szereztem be belőlük egy egész tepsire valót, mert a közepükben található egy 608-as csapágy. Elmeséljem, hogy honnan vannak? Na jó...

   Szóval az úgy volt, hogy épp kőbányáról bicikliztem hazafelé, szatyromban frissen vásárolt csavarokkal és fióksínekkel, mikor a töltésoldalban egyszer csak gyanús csillogásra lettem figyelmes. Hogy Te nem látsz semmit? Ha nem, hát nem. Ez amúgy valószínűleg azért van (mármint az, hogy én látok valamit), mert nekem valamiért nagyon rááll a szemem az útmentén elszórva található kincsekre.

   Bár igencsak rengeteg volt belőlük, de végül mindössze 37 darabot hoztam el. Amúgy nem tudom, hogy miért lettek kidobva (pláne ide a zöldbe), hiszen még ennek a legegyszerűbb fajtának is többszáz forintba kerül darabja.

   Miután a szerszámos dobozból elővettem ezt a valószínűleg direkt a 608-as méretű csapágy kiütésére készült vasdarabot, egyrészt felgyorsultak az események, másrészt, mivel az anyával ellentétben ezt kényelmesen meg lehet fogni, így elmúlt annak veszélye, hogy a baltával az ujjamra csapok.

   Bár jelen pillanatban még sem azt nem tudtam, hogy a csapágyakból mi lesz, sem azt, hogy a vastag 10-es alátétek mire lesznek jók, attól még nagyon örültem az új szerzeményeknek.

   Miközben az alátétek az alátétes fiókba kerültek, a csapágyakat a hígítós üvegben helyeztem el. Ha már elkészültem volna a csiszolómalommal, akkor beleteszem az üveget, s miközben az forgatja, a csapágyaknak nagyobb esélyük lenne rá, hogy idővel megtisztuljanak. Mondjuk valami rozsdaoldó is megoldás lenne, arra azonban nem láttam értelmét beruházni.

   Ezek itt az előbb már említett, a polcba épülő fiókoshoz vásárolt mindenféle csavarok és fióksínek. Bár rezgett a léc, hogy itt maradnak, de végül nekiálltam őket beszerelni a helyükre, ami első nekifutásra sajnos durván félresikerült.

   Hogy könnyebb dolgom legyen, mielőtt lejöttem volna, átfutottam a körfűrész feltét építéséről szóló cikket. Kissé persze még így is belezavarodtam az amúgy egyszerű összeállításba, de szerencsére csak a tárcsát közrefogó két távtartót kellett megcserélnem.

   A mai napra kirótt feladat, a középső és a felső fiók feletti rés eltűntetése. Amúgy nemcsak a rések eltűntetéséről, illetve lecsökkentéséről van szó, hanem egyben arról is, hogy pótoljam a fiókok előlapjának felső éléről hiányzó laminálást. Persze nem fóliával, hiszen olyanom egyrészt nincs, másrészt fel sem vagyok készülve (szerszámozva) a használatára, harmadsorban pedig jelen esetben több milliméternyi hiányzó anyag pótlásáról van szó. No nem mintha ez egy, akarom mondani két szerszámos fiók esetében annyira számítana...

   Bár alapvetően két hosszú és vékony keményfa léc leszeléséről kellene szóljon ez a nap, de egyszerűen nem bírtam magammal. Mármint nekiálltam összevadászni a mindenféle fiókokban és a különféle polcok szélein undokul hempergő csiszoló és polírozó tárcsákat, amiket aztán mind betettem ide, mire fel viszonylag gyorsan kiderült, hogy a fiókba kelleni fog egy (esetleg több) osztólemez, hogy a különféle funkciójú szerszámok ne keveredjenek.

   A következő lomtalanítás alkalmával kifejezetten vadászni fogok a keményfa lécekre (gyerekágy, székláb), valamit rudakra (lapátnyél), rétegelt lemezekre (könyvespolcok lapjai), és még a kis méretű bútorlapokra is (polcok), mert ezekből mintha több kellene, mint amennyit a fadarab tároló szekrényben látok. Most például a képen láthatón felül csak egy küszöbdeszkát találtam, ami az adott célra megfelelően vastag és hosszú volt.

   Ez itt már a vékonyabb rést kitöltő léc, amiben persze nemcsak ez az okosság, hanem egyben az is, hogy mivel ez keményfából van, így kevésbé sérülékeny, mint a fiók előlapját alkotó pozdorja. Azt mondjuk még nem mertem kipróbálni, hogy milliméternyi csíkot vágok, és azzal furnérozok, de ha így haladok, egyszer talán még annak is eljön az ideje.

   A múltkor volt egy ötletem a fűrészpor hasznosítására, csak azt olyan szinten sikerült elfelejtenem, hogy azóta is csak nézem a már ki tudja miféle nemes célra félrerakott negyed vödörnyi port. Persze ha kidobnám, akkor azonnal eszembe jutna, hogy mire kellett volna a por...

   Majd miután láttam, hogy az mintha nem mindenütt akarna rendesen rásimulni a felületre, kihúztam azt a fiókot, amiben a régebbi asztalos szorítóimat tartom, majd amennyi csak ráfért, mind beépítettem. Ez amúgy valószínűleg nem annyira a feltétlen igényük miatt történt így, mint inkább azért, mert már megint ebéd után jöttem le, már-már félálomban. Vagyis szinte azt sem tudtam, hogy mit csinálok. Mondjuk ez más alkalmakkor is így szokott lenni...
   Bár álmosság ide, nem fogó agy oda, kezdetben mindezek ellenére úgy volt, hogy az összes gátló tényező ellenére nekiállok a kukakerekek kiesztergálásának, de ezt a tervemet végül feladtam, mert nem találtam meg az ehhez szükséges szép színes anyagot. Pontosabban szólva, a keresésük közben többször is beleakadtam a szorítókba, mire fel végül - mondván holnap is van nap - inkább feladtam.

   Ez itt egy olyan kosár, aminek azt mondtam a tartalmára, hogy annak feldolgozása meg kell előzze azoknak a kacatokét, melyek a lomos pincei asztalt torlaszolják el. Terveim szerint, ahányszor csak erre járok, mindig kiveszek belőle valamit. A választásom a mai napon a légkürt piros tölcsérje alatti miniatűr fekete kukára esett, azt gondolván róla, hogy azt egyszerűen csak át kell helyezni, illetve találni kell számára valami értelmes, vagy akár teljesen értelmetlen célt, és akkor ugye szinte semmi erőbefektetéssel, alig valamicske időfelhasználással, mindjárt mínusz egy tétel lesz az eredmény.

   Ehhez képest a kukáról hiányoznak a kerekei, mégpedig tengelyestül, ami végül azt eredményezte, hogy az apró szemetes csak idáig jutott. Itt viszont mondhatni díszhelyre került, különben még képes lennék a kerekek pótlásáról megfeledkezni.

   A múltkor - természetesen valami egészen más projekt kapcsán - a kezembe akadt néhány olyan apró bigyó, amikről azt mondtam, hogy azok épp jók lennének valamire keréknek. Mivel ez az eset valószínűleg akkor történt, mikor a maradék pincei vegyes dobozokat borogattam ki, és azt az akciót - gondolom érthető okokból - eszem ágában sem volt megismételni, így most csak a gumitücskös dobozba néztem be.

   Míg a két szélső piros alátét gázpalackhoz való tömítés, addig a két középső, amúgy igencsak különös formájú bigyó valaha rezgéscsillapító lehetett egy CD vagy DVD meghajtóban. Miközben a piros alátétek beépíthetőségéhez két apró fakereket terveztem esztergálni, addig a kék gumiszerű alkatrészek csak úgy egyszerűen magukban kicsinek bizonyultak, mire fel - megjegyzem mindössze néhány perc toporgás után - egyszer csak beugrott a tuti.

   Miközben a kukában a kiválasztott tengely méretéhez igazítottam a lyukat, bár ez a nyeles tokmány számára egyáltalán nem volt megterhelő feladat, attól még leforgott róla a nyele. Már csak ebből is sejthető, hogy idővel ezen probléma megoldására is indítanom kell egy apró részprojektet.

   Hogy egy közel nulla súlyú kukához erős túlzás az 5-ös tengely, az nem lehet vita tárgya, csakhogy az sem, hogy a kerekekhez épp ez a vastagság illik. A másik megoldásom amúgy az volt, hogy hármas tengely lesz, amire a kerekeknél apró távtartókat húzok, 5-ös külső és 3-as belső átmérővel. Bár ez utóbbi megoldás szerint jobban gurult volna a kuka, azonban a kukában a lyukat felfúrni 5-ösre egyszerűbb feladatnak tűnt, mint a kerekek 3-as tengelyhez történő passzintásához előtúrni, vagy ha nincs, akkor legyártani két méretpontos távtartót.

   A kukafelújító projekt értelmességéhez azonban már igen. Hogy aztán kelleni fog-e valaha is bármire, az majd idővel kiderül. Addig is jól fog mutatni valamelyik polc szélén, még így üresen is, a piros-kék szín-összeállítású kerekeivel.

   Bár ez a pótlás szempontjából lényegtelen, attól még lehet, hogy én téptem le a szomszéd pincéjének falából azt a hiányzó lécdarabot, mégpedig mérgemben, mikor az útszóró sós pincében - barkácsolás közben - a magam után húzott fúrógép kábelével beleakadtam, mint ahogy az is lehet, hogy a szomszéd volt, mikor minap végre rendet vágott a pincéjében.

   Hogy a hiányzó lécet mivel pótoljam, arra az elektromos szerszámletevős polcon hányódó fadarab adta az ötletet. Mármint az a fadarab, úgy nagyjából középen, azzal a két nagy lyukkal, az annyira értéktelen, mert gyenge, s így csak fúráskor alátétfának jó, hogy már indultam is a fadarab tároló irányába, egy hasonszőrű társát előcitálandó.

   Hogy a pótlécet ne ferde, pláne cikkcakkos vonalhoz kelljen illesztenem, gondoltam levágom róla a ferde részt, amit úgy ejtettem meg, hogy a beépíteni szándékozott lécdarabbal kitámasztottam a még meglévőt, majd az alsó végéhez immáron hozzáférve, azon is áttoltam a motoros fűrészt.

   A minap, mikor behoztam a kertből azt a golyóscsapot, amire még vízórát is szereltem, majd betettem a fűnyíró mögé (de csak azért oda, mert már csak ott volt hely), akkor - mivel közeleg a tél - megnéztem, hogy hozzáférhető helyen van-e a hólapát, meg persze az útszóró só is. Miközben a hólapát - valami csoda folytán - épp nem volt eltorlaszolva, addig a sós bödlikre a tavalyi szezon óta egy csomó minden lett rápakolva, amikkel persze majd kezdenem kell valamit. Ahogy én magamat ismerem, egyszerűen csak ki fogom szedni alóluk a só lépcsőházi tárolására szolgáló sárga vödröt.
   Miközben épp nagyban az előző mondatban felvázoltakat tervezgettem, egyszer csak óvatlanul kihúztam az útszóró sós szekrényből azt a fiókot, amit a szerszámok tárolására építettem, majd megláttam benne azt a megmagyarázhatatlan állagú kalapácsot. Mármint az benne a varázslat, hogy miközben a balra lévő kalapácsnak még semmi baja, addig a jobb oldali példánynak valami egészen durva módon rozsdásodott be a feje, pedig ezek egyszerre kerültek ide.

   Mióta elkészültem ezzel a szekrénybe épített fiókossal, azóta csak odanyúlok, s az összes csiszoló és polírozó szerszám ott várja az alsó fiókban, hogy ugyan kezdjek már velük valamit.
   Ez amúgy nem így van. Mármint nem az nem igaz, hogy a szerszámok várják, hogy megdolgoztassam őket, hanem az, hogy már mind itt van. Mert ugye mikor merre járok, hol itt, hol meg ott találok egyre újabb és újabb, mind ebbe a fiókba való szerszámokat.

   Mivel a minap a csiszolótárcsa tépőzárja berántotta a cérnakesztyűmet, s azon a ponton még azóta is hiányzik belőlem egy darab, így most - fokozott óvatosságot színlelve - lekaptam a szekrény tetejéről egy bőrkesztyűt.

   Hogy ez ilyen lett, miközben  másik kettőnek (mert bentebb is találtam egy kalapácsot) semmi baja, az tényleg valami varázslat. Már csak azért is, mert ez a pince tulajdonképpen száraznak tekinthető. Mármint más szerszámaim egyáltalán nem szoktak benne megrozsdásodni.
   A titok nyitja amúgy az, hogy ezzel a kalapáccsal törtem össze azt a fajta útszóró sót, ami már nem só, hanem valami modernebb, a természetet állítólag nem bántó anyag. Mivel az anyagnak alaptulajdonsága, hogy nedvszívó, ezért a kalapácson megmaradt apró maradványai magukhoz vonzották a párát, amitől a vas idővel durva rohadásnak indult. Hogy az útszóró anyag a földben mondjuk a vízvezeték vascsöveihez leérve mit művelhet, abba szerintem jobb ha bele sem gondolok!

   Bár kezdetben úgy volt, hogy a nyél és a tokmány találkozási pontjánál bemegyek egy kettes fúróval, ezt a tervemet azonban - mivel közben biztosan eltört volna a résbe beakadó fúró - gyorsan feladtam.

   A mai nap nem azért jöttem le a pincébe, hogy bármit is összerakjak, hanem csak elpakolni terveztem a dolgokat. Az előbb itt még voltak műanyag lapok, vaslemezek, fadarabok, meg ki tudja még mennyi minden, valami egészen máshová való csoda. Miután a nagyja rohangálással végeztem, azt találtam ki, hogy ha be ugyan nem is fejezem, de a kezdőképek elkészülésének érdekében legalább belecsapok a szerszámos fiókok kiborogatásába. Ez ugyan nem történt meg, de csak azért nem, mert nyitásképp - mondhatni tudat alatt - véletlenül egy teljesen üres, de amúgy kissé beteges fiókot sikerült kihúznom, ami aztán alaposan félrevitte a szerszámátnézős projektemet.

   Mivel a lógás nekem is az egyik kedvenc tevékenységem (már ha lehet ilyet mondani a semmittevésre), így teljesen egyértelmű, hogy a fiók ezt a beállást kitől leste el. Ez a hiba amúgy attól állt elő, hogy míg az alatta lévő két fióknak van felső megtámasztása (mármint a felettük lévő fiókok sínjeinek képében), addig ennek már nincs, hiszen efelett már nincs fiók.

   Bár úgy néz ki, mintha csak egy centi lenne a rés, csakhogy a zöld négyzettel jelölt deszka mögött már nincs anyag, így ott a rés akkora, mint amekkora távolságot a piros nyíl mutat. Ezt szerencsére innen kívülről is könnyű volt lemérni. A kapott 35-ös adatból levontam a hézag számára 5 millimétert, majd elkezdtem keresni egy az adott célra megfelelően hosszú, lehetőleg már eleve 30 milliméter széles anyagdarabot.

   Ami, bár ez elsőre hihetetlennek tűnik, de közvetlenül ott volt mellettem, mégpedig az elektromos szerszámletevős polcon, s amúgy a fióképítés közben leesett anyagdarab. Na ezért nem szabad a leeső darabokat elrakni, pláne egyből kidobni, vagy eltüzelni! Adott kiváló magyarázatot a szerző a rumlira rutinosan...

   Bár lehetett volna úgy is, hogy a lécet a helyére alulról felfelé csavarozom be, de én valamiért mégis úgy döntöttem, hogy a rögzítő csavarokat felülről lefelé fogom betekerni, amihez - ahogy van - egyértelműen ki kell pakolnom az egész polcot. Ne tudd meg, hogy miket találtam rajta! Fióksínek, fadarabok, üvegtáblák, csempék a már ki tudja mióta elkészült forrasztópadhoz még mindig félretéve, papírok, valamint egy rakat textilbakelit.

   Az említetteken felül előkerült ez a baltafej is, ami biztosan nem a miénk. (mármint ez nem az, amit én szoktam használni a nagyobb tuskókhoz) Miután ezt megtaláltam, még egy percbe sem telt, hogy a miénk is előkerüljön, sajnos szintén ugyanilyen, vagyis nyél nélküli állapotban. Maga a nyél viszont nem került elő.

   Ezen a méternyi sincs polcon annyi volt a por, hogy már nagyon is ráfért egy teljes nagytakarítás, amit persze csak azon az áron lehetett elkövetni, hogy előbb mindent lepakoltam róla.

   A furatok helyének bejelölése még csak ment, de beférnem a polcba már egyik fúrásra alkalmas szerszámommal sem sikerült. Ebből szerintem az lesz, hogy mikor legközelebb kanyarfúrót látok, akkor azt boldogan megveszem, majd valószínűleg soha többé nem veszem elő.

   Mivel az adott feladatot teljesen egyértelműen ezen a módon volt a legegyszerűbb megoldani, ezért kikaptam a helyéről a polcot (amit amúgy mindössze két csavar tartott), majd a fiókot megtámasztó lécet a pince előtti linóleumra állított munkapadon szereltem fel. Miután ezzel megvoltam, ugyanígy jártam el a másik oldallal is, mindössze annyi különbséggel, hogy oda - szélesebb anyag kellvén - betettem egy-egy 5 milliméter vastagságú távtartó lapocskát is.

   Vannak olyan apró részprojektek, melyek elkészülte, vagy épp el nem készülte, nem oszt, nem szoroz. Ilyen mondjuk a játékkuka kereke, vagy például az, hogy a szomszéd pince farácsából hiányzik egy darabka léc. No de az, hogy a téli tüzelő felaprításához szükséges fejszének csak a fejét találom meg (abból viszont kettőt), míg a hozzávaló nyél még csak láthatáron sincs, az azért már nem a Pató Pálos "ej ráérünk arra még" kategória. Pláne olyankor, mikor épp előkerült néhány akkora kugli, amit a kisbalta már nemhogy nem visz szét, de egyenesen lepattan róla.
   Mivel a fejsze nyelét a fáspincében semerre sem találtam, gondoltam teszek egy próbát az útszóró sós és kerti szerszámos pincével is, melyben a fadarabjaim zömét őrzöm. Ha minden igaz, akkor ott kellene legyen a fadarab tároló azon rekeszében, melyben a keményfa anyagokat rejtegetem.

   A fejsze, pontosabban szólva fejszék fejét viszont már komolyabb feladat volt megtalálni, pedig még csak néhány napja volt, hogy azokat ebbe a fiókba betettem. Amúgy ide (mármint a háttérben látható polcos lábaiba) még mindig adós vagyok egy-egy fiókkal.

   Miközben balra az a fejsze látható, amit egyszer már kipofoztam, addig jobbra az, amit Ilonka néni régi pincéjében találtam. Mivel a jobbra látható fejszefej állaga erősen kifogásolható, már csak ebből is sejthető, hogy melyikbe passzolt a nyél.
   Mikor szemügyrevettem, hogy a rozsdás vason mégis mekkorát kell alakítanom, előhoztam a pince mélyéről a kétköves köszörűt, majd miután a fejsze megkapta az új élvonalát, és persze magát az élt is, nekimentem a felületének egy (amúgy két) flexbe fogott csiszolókoronggal.

   Azt ugyan nem állítanám, hogy már ne lenne rajta mit dolgozni, azt azonban bizton elmondhatom, hogy elegem lett a flexelésből. A szomszédoknak meg gondolom pláne!

   Felütöttem a nyélre a fejet, kapott szemből ékként három fejetlen szöget, majd egyből elindultam vele a pincébe, ahol is nyitásképp az akác közé keveredett fehér színű kuglikat csapkodtam szét, melyekről a kisbalta éle egyszerűen lepattant.

   Mikor a minap kipakoltam a legalsó, úgymond utolsó rendezetlenként megmarad, igencsak vegyes tartalmú fadarabos polcot, én már akkor erősen kacsintgattam a felszabadult helyre, de mire a főfeladattal végeztem, addigra annyira kifogyott belőlem a lendület, hogy az alapvető méréseket, valamint odapróbálgatásokat egy későbbi alkalomra voltam kénytelen halasztani.
   Bár innen nézve tisztára úgy néz ki, mintha a bútorlapba szerelt fűrészgép nem férne bele a polcba, illetve ha beletenném, akkor kilógna belőle vagy úgy jó 10 centit, de ez csak azért tűnik így, mert a bútorlap széle felakadt a küszöbben, valamint innen nézvést nem látszik a polc teljes szélessége. Mármint az a rész nem látszik, amit eltakar belőle a polcrendszer jobb oldali tartóoszlopa.
   Amennyiben úgy nézzük a dolgot, hogy a piros vonal mutatta helyre befér-e a zöld vonal mutatta szélesség, akkor egyértelművé válik, hogy igen. Ha meg mégis kilógna egy centit, az azért nem érdekes, mert abba csak úgy tudnék beleakadni, ha valamiért a polcra simulva közlekednék.

   Na innen nézve viszont már komoly torpedózást szenvedett a fűrészgépet a polcba bedugós, amúgy nagyszerű ötletem, mert ugye a piros nyíl mutatta ponton, az a több mint 5 centi túllógás, az nem igazán úgy néz ki, mint ami problémát csak úgy egyszerűen át lehetne lépni.
   Még egy perc sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy ha levágok a fűrészgépet hordozó bútorlapból (ami még véletlenül sem valamiféle észérv alapján történő méretezés eredményeként lett akkora, amekkora, hanem csak azért, mert már eleve akkora volt), akkor mégiscsak befér. No de levághatok belőle?

   Amennyiben mégsem a fűrészgépet hordozó bútorlapból vágnék le, akkor egy korábbi, eddig a nehezen kivitelezhetősége miatt még csak meg sem említett ötletem szerint, a polcokat középen tartó oszlopot kellene odébb szerelnem.
   Mivel ez a polcrendszer úgy masszív, mint ahogy azt apukám még több mint 50 évvel ezelőtt (megjegyzem mindenféle ócska fadarabokból) összetákolta, így ezt az oszlopot jobb volna nem kivenni innen. Már csak azért sem kellene piszkálnom, mert én már láttam a két pince közötti, a polcrendszernél sokkalta masszívabbnak tűnő falat összeomolva. Az mondjuk igaz, hogy azt az eseményt 60 mázsa fa nyomása okozta, de attól én még ugyanúgy nem szeretném látni a meggyengítéstől leomlott szerszámos polcaimat.
   A polcrendszer amúgy már masszívabb, mint amilyennek azt apukám megépítette, mert egy pincetűz alkalmával (amit amúgy én oltottam el), úgy belocsoltam a terültet, hogy a polcok lapjait eredetileg alkotó farostlemezeket mind ki kellett cserélnem. Mivel a szögelt farostlemezek helyett csavarozott bútorlapokból lettek a polcok, így egyes részei még szét is szedhetők. (lásd példának mondjuk a múltkori fióktámasz beépítésének esetét)

   Az említett tűz amúgy azért keletkezett, mert a szomszéd pince tulajdonosa a favágás végeztével elfelejtette eloltani a gyertyát. Hatalmas szerencse volt, hogy épp akkor értem haza, mikor a tűz kezdett beindulni, mert a ház prominens lakói csak álltak a kertben, s közben épp nagyban azon sajnálkoztak, hogy nem értik, hogy honnan jön a füst. Mármint csak toporogtak a kertben értetlenkedve, de annyi esze sajnos egyiknek sem volt, hogy kihívja a tűzoltókat.
   Egy kicsit ugyan be voltam szarva, hogy rám robban a pince, de attól még bementem a füstbe megnézni, hogy mi ég. Bár a füsttől már semmit sem lehetett látni, de magát a tüzet azért még igen. Mivel láttam, hogy a szomszéd pince ég, és még az is csak alig (lásd az elszenesedett léceket), vagyis még messze volt a tűz a vegyszeres polctól, meg a robogóm benzintankjától, azért egy a kertben történt hatalmas levegővétel után újra visszamentem, mégpedig a kocsi mosó slagért.

   Ami akkor persze még nem itt, hanem a pincénkben lógott, ahogy beléptem, egyből balra fent. Füstmérgezést a tűzoltás közben azért nem kaptam, mert a slag végére szerelt szórófejjel simán el lehetett lőni a vizet vagy 10 méterre.
   Miután már nem lángolt semmi, és még a füst nagyja is eloszlott, nehogy még újragyulladjon alapon, úgy belocsoltam a két pincét vízzel, hogy attól, meg persze a rajtuk lévő nyomástól megsüllyedtek a polcokat alkotó farostlemez lapok.
   Miután a tűzoltással végeztem, és már nagyban a slag összetekerésével voltam elfoglalva, egyszer csak megjelent Ilonka néni a harmadikról, majd hangjában némi bizonytalansággal kijelentette, hogy nem ő hagyta égve a gyertyát, mire fel egyből fényderült a tűz eredetére.

   Mikor már épp kezdtem volna úgy érezni, hogy így vagy úgy, de biztosan lesz valami ebből a fűrészgép elhelyezős projektből, hirtelen rájöttem, hogy a gépet a polcba a magasság szempontjából még bele sem próbáltam!
   Mint az a képen látható, beférni ugyan befér, csakhogy a fűrészgép idővel magasabb lesz, mégpedig a pengetámasztóval, amit kötve hiszek, hogy 1 centi magasságból megúsznék.
   Itt aztán megálltam, elgondolkodtam, minek hatására sikerült a projektet olyan szintre redukálnom, hogy az csak a polc megépítését jelentse, a fűrészgéppel meg majd idővel lesz ami lesz.

   Mindössze egyetlen hét telt el, mire sikerült magamban a dolgokat olyan szinten megrágnom, hogy az eredménnyel már le mertem jönni a pincébe. Nyitásképp újra kiraktam a legalsó polcból az összes fadarabot, de immáron még azon melegében szétválogatva őket hosszú lécekre, vékony lécekre, valamint apróbb fadarabokra. Ennek a műveletnek az volt az értelme, hogy közben néhány anyagdarab egyből bekerült a képbe felülről belógó tűzifás szatyorba. Másokból meg a szögek lettek kihúzva, míg néhány léc a helyére került.

   Mivel a lécek rendezgetésére idővel ráuntam, nekiálltam megvalósítani a már korábban megálmodott, pláne magamban többször is jól megrágott, függőlegesen álló tartóléc áthelyezését. Pontosabban szólva ez úgy volt, hogy miközben a balra mutató nyíl mögötti lécet beszereltem, végig ott volt a helyén az az anyagdarab, ami ezen a képen már ott sincs a jobbra mutató nyíl hegyétől lefelé.
   Amúgy szerencsére esze ágában sincs a polcnak összedőlnie. Mármint munka közben néhányszor úgy álltam fel, hogy közben valamelyik polcba kapaszkodtam, majd a feladat végeztével - a stabilitását ellenőrizendő - még jól meg is rángattam az egész felépítményt.

   Miután a fő feladattal végeztem, majd néhány léccel a kezemben újra átmentem az útszóró sós pincébe, onnan ezzel az ócskának nevezhető, de amúgy majdnem méretpontos anyagdarabbal tértem vissza. Mármint úgy majdnem méretpontos, hogy bár körben több mint 1 centi a hely, de beesni a lyukba attól még nem fog.

   Ócskának meg úgy ócska, hogy vékony rétegelt lemezből és használt lécekből lett összeállítva. Hogy honnan van? Ezt így hirtelen meg nem tudnám mondani. Épp mint ahogy azt sem, hogy ha ilyen rozzant, akkor mégis miért nem dobtam ki.

   Behoztam az előtérből a bicaj feletti, de még a fadarab tároló rekesz alatti hosszú polcról két lécet, aminek a helyére épp odafértek azok, amiket az előbb, konkrétan az innen történő kiszedésükkor félreraktam. Hosszra épp kiadták, amekkora kell, illetve a képen asztalos szorítókkal odarögzített darabból le kellett vágnom 5 centit, ami még épp jól is jött, mert azzal igazítottam be a lécet a nagy fehér bútorlap mögé úgy, hogy megfelelő magasságban álljon. Mármint ahhoz, hogy majd a rátett polc ne lógjon fentebb, mint a fehérre festett bútorlap széle.

   Azért mekkora kedvesség már a sorstól, hogy a résben a polc hátsó szélét feltámasztó lécet pont azokkal az ócska zöld cipőkanalakkal sikerült a falra felszorítanom, melyeket épp a minap hajítottam be ide az előtérből.
   Mivel a pince falát alkotó lécek puhafából vannak, s így könnyedén beléjük tekeredik a csavar, így a rögzítése közben a kijelölt helyéről még csak el sem mozdult a polctartó léc. Mármint a hátsó léc magasságát egy vízmértékkel határoztam meg.

   Miután mindkét léc oda lett csavarozva, egyszerűen csak rájuk dobtam az ócska polclapot, majd betettem a helyére a bútorlapra szerelt fűrészgépet. Amennyiben később a gép annyival magasabb lenne (mármint a pengetámasztótól), hogy több helyre lenne szüksége, akkor ha lelkes épp nem is leszek a szükségességétől, de lazán szét fogom tudni szedni a konstrukciót, majd az alul látható fehér bútorlapból a szükséges néhány centit levágva, könnyedén újra össze tudom állítani, csak persze már néhány centivel lentebb.
   Bár nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a fűrészgép elhelyezős akcióval egy kissé óvatlanul eltorlaszoltam a legalsó polcot, s így az ott elhelyezett kacatokhoz már megint nem férek hozzá, ez azonban nem így van, mert sem a fűrészgép, sem az alatta elterülő polc nem lett rögzítve. Vagyis azokat egyszerűen csak ki kell innen emelnem és már szabadon bele is látok a polcba.

   Zárásképp - amolyan elválasztóként - visszatettem a résbe a két deszkát, azokra pedig a már tényleg sehová sem férő léceket, majd a pinceajtót rácsapva, végre ezt a részprojektet is késznek nyilváníthattam.

   Néhány nap múlva újra erre járva (jönnöm kell, mert tél lévén a cserépkályha eszi a fát), egyszer csak kiszúrtam, hogy a múltkor, a fiókok építésekor beépített barna fadarab még mindig nem lett lefestve fehérre. Bár a barna bútorlap is szép, de ha fehér, akkor ugye nem elnyeli, hanem visszaveri a fényt, amiből ugye egy barkácsolós pincében sosincs elég.

   Mondjuk nemcsak a barna bútorlapot festettem le fehérre, hanem ha már egyszer nekiálltam kencézni alapon, akkor a kép felső szélén, a lehajtható asztalon látható polclapot is. Mármint azt a kopott polclapot, amit épp az előző fejezet keretében építettem be az alsó részbe.
   Hogy a rátett barna bútorlaptól (ami alá a fűrészgép van beszerelve) úgysem fog látszani? Most mond már... Valamire csak ki kellett kennem a dobozból a maradék festéket! Amúgy persze nem az ócska polclap lefestésével indítottam.

   Hanem azzal, hogy a polcokat alkotó lécek és bútorlapok látszó részeit ha nem is mindenütt, de legalább az ajtó közelében átkentem fehérre. Ennél bentebb az ecsettel azért nem mentem, mert ahhoz már ki kellett volna pakolnom azt a sarkot, amit már tényleg nem lett volna hova.
   Ez a szép fehér polcrendszer amúgy annyira megtetszett, hogy menten el is határoztam egy újabb kilós fehér festék megvásárlását, amire már csak azért is szükség van, mert a pincefolyosó ezen részével még nem végeztem. Mármint ennek a polcnak a másik oldalán még szürke, másutt sötét faszínű a fal, ami ugye nemhogy nem veri vissza, de egyenesen elnyeli a fényt. Ez a hiba mondjuk már nem idén, pláne nem a jelen fejezet keretében lesz orvosolva, ezt a cikket ugyanis most ünnepélyesen lezárom.