Ezt az amerikánert azért vettem meg a piacon (megjegyzem egy ezrest adtam érte), mert a párja (amit amúgy még a melóhelyről hoztam, s most épp nem is tudom, hogy merre lehet) az valami annyira rozzant, hogy meg sem próbáltam helyreállítani. Egy másik ok volt a megvásárlására, hogy apukám az ugyanilyen, csak eggyel nagyobb méretű gépet kivitte a telekre. Ugyan kaptam helyette egy sajátot (amúgy erről a gépről sem tudom, hogy épp hol van), de az annyira esetlen, hogy nem szeretek vele dolgozni.
   Hogy mégis minek nekem egy amerikáner, mikor már annyi itthon a villanyfúró, hogy azokat még felsorolni is fáj? Erre az a válasz, hogy vannak olyan feladatok, amikhez direkt az amerikáner való.
   Az egyik ilyen feladat például egy centi mélységű lyuk fúrása. Mármint azért, mert a villanyfúróval ellentétben az amerikáner, mivel az ugye kézi erővel van hajtva, semmi hajlamot sem mutat az anyagban történő megszaladásra.
   A másik olyan feladat, amihez jól jön egy amerikáner, illetve kell, illetve azzal szeretem csinálni, az a trafótekercselés. Manapság persze már nem tekercselek trafót, s persze régebben se sűrűn fordult elő, de azért néhányszor megesett. Amúgy most is vannak trafótekercselési terveim, csak ugye egyre inkább úgy néz ki, hogy azokból ebben az életemben már nem lesz semmi.
   Az egyik ilyen a fogtechnikai marógéphez való 42 voltos tápegység trafója, míg a másik az univerzális illesztőtrafó tekercselős projekt. Aztán terveztem még egy olyat is, ami egy hangszóró elé szerelt spéci, rengeteg lábú trafó lenne, de én már ennek kivitelezésében sem hiszek.
   Egy másik olyan dolog amiben szintén nem hiszek, az a mindent tudó táblázatom azon fülén felsorolt összes tétel még ebben az életemben történő letudása, ami a megemlített, de szét még nem szedett akármiket tartalmazza. Olyankor, mikor azt az oszlopot meglátom, pláne minden hónap utolsó napján végigolvasom, na olyankor egy kicsit mindig összeomlok. Például most (ez 2021 január végét jelentette) azzal sokkolt a táblázat, hogy bár valami csoda folytán januárban sikerült eltűntetnem 9 régi tételt, a maradék még mindig 192, ami ugye több mint egy egész évre való szétszedtem cikk. Egy másik tény amivel a táblázat meg szokott lepni, az az egyes tételek miben állósága. Mármint rengeteg dologra szoktam rákérdezni, hogy: Azt meg mégis mikor, pláne miért szedném szét? Mivel az egyik ilyen tétel ez az amerikáner volt, gondoltam legyen belőle mínusz egy.

   Mármint az amerikáneren a hajtókar másik oldalra történő átszerelésével kell, illetve lehet sebességet váltani. Mondjuk létezik belőle olyan típus is, amin nincs második fokozat, vagy van, de annak eléréséhez nem kell átszerelni a hajtókart, ilyen gépeim azonban nincsenek.

   Ami viszont van, az némi lelkesedés a tokmánytakarítás irányába, amire azért volt szükség, mert a tokmány a belenőtt zsírtól, meg gondolom a zsírba az évek során belekeveredett portól, mára már nagyon nehezen járt.

   Mivel a fúrógép tokmányába belenőtt zsírt úgy a legcélszerűbb meglazítani, hogy a lemosandó alkatrészeket beteszem egy üveg hígítóba, így már oda is készítettem a direkt ilyesmi célzattal őrizgetett löttyös üveget.

   Mármint feltett szándékom, hogy ha már egyszer ilyen szépen sikerült magamat az amerikánerre rámozdítanom, akkor egy füst alatt, pontosabban szólva a sárgára festős 5 című projektem keretében, a gépet kipofozandó, menten le is festem.

   Mondjuk nem a félresikerült kalapácslakkos sárgával, hanem csak úgy egyszerűen sárgával, ami még mindig jobb, mint amilyen az amerikáner fényezésének jelenlegi állapota.

   Mármint ez azért már tényleg elég ütött-kopott. A rúd végéről a támasztékot amúgy nem azért vettem le, hogy a külön történő lefestésükkel, majd néhány nap múlva az újraegyesítésükkel szórakoztassam magam, hanem erre valóban szükség volt, mert míg a melltámaszt le kell festeni (az amerikáner másik neve amúgy mellfúró), addig a rudat nem szabad.

   Mármint azért nem, mert az amerikánert a satuba a gép és a mellkasnak támaszkodó alkatrész közötti rúdnál fogva lehet befogni, s ha ezt később akár csak egyszer is megtenném, máris annyi lenne a szép új fényezésnek. Na ezért álltam neki a rudat a gépből kitekerni, amit szintén így, vagyis a rudat satuba fogva, ahhoz képest a gépet tekerve a legkönnyebb megejteni.

   Bár volt egy olyan tervem, hogy az áttételt két oldalról eltakaró borítólemezek valami más színűek lesznek, a csavarfejek meg ugye pláne, ezt az amúgy igencsak csinos eredményt létrehozó marhaságot azonban még tőlem is szokatlanul gyorsan sikerült feladnom.

   Mivel ezt a rudat nemhogy nem kell, de egyenesen tilos is lefesteni, kezdeni viszont azért csak kell valamit a felületével, gondoltam előkapom hozzá a szinte mindenre jó esztergát.

   Hogy az eszterga elbújt, azon annyira megmérgesedtem (amúgy persze én magam nyitottam rá az asztalt), hogy nekiálltam kicibálni, bár ezzel komolyan veszélyeztettem az asztalon épp nagyban száradó mindenféléket. Mondjuk az amerikánert azt nem, mert az ugye fel lett kötve egy a festékes polcból kilógó léchez, de attól még jobb lenne semmit sem leverni.

   A hajtókart rögzítő bordás gombról mondjuk nem tudtam leszedni a már jócskán megkopott feketítést, és még csak piros festéket sem találtam a kicsinosításához, pedig az azért nagyon feldobta volna a látványt.

   A tokmányt úgy kell, pontosabban szólva egyáltalán lehet újra összeszerelni, hogy nyitásképp a pofákból és az őket kitámasztó rugókból ezt a képen látható formációt kell összeállítani. Sajnos ezt a 6 alkatrészt kézben tartva ilyenformára összerakni, az már-már fizikai képtelenség! Mikor ez így megvan, akkor viszont már csak rá kell tenni a tokmány külsejét, s az egyből össze is fogja őket. Mármint az apró alkatrészeket ezen a módon összeállítva, azok nem hullanak egyből szét, ami - mit ne mondjak - igencsak megnyugtatólag hat. Már persze csak akkor, ha előtte az ember jól felidegesítette magát a folyton széthulló alkatrészekkel.

   A nyolcasnál nagyobb csavarokat tartalmazó doboz azért borult ki, mert találni szerettem volna benne egy olyan csavart, aminek egyrészt nincs feje, hogy befogható legyen az esztergába, másrészt a menete passzol az amerikáner tokmányába. Bár találni nem találtam, a dobozzal ellentétben mégsem borultam ki.

   Ezt az amerikánert akkor kaptam, mikor hiányoltam azt a másikat, ami úgy nézett ki, mint amit az előbb mutattam, csak eggyel nagyobb méretű volt, és apukám (mint ahogy annyi minden mást is) kivitte a telekre. Hiába volt itthon egy saját villanyfúróm, ha egyszer egy csomó mindenre jobb, pláne egyáltalán alkalmas az amerikáner. Vagyis addig nyafogtam, míg csak meg nem kaptam szülinapra ezt a borzasztó bumfordi izét. Hiába ajándék, meg apukámtól kaptam, én ezt a gépet, amint megláttam, azonnal megutáltam! Már eleve ott volt ugye az, hogy mivel a melltámasz és a gép közötti rúd egy kissé ék alakú, ezért már eleve bele sem lehetett fogni a satuba.

   Aztán ott van még az is, hogy hiába vehető le a gépről a hajtókar kényelmesen, gombnyomásra, ha egyszer nehéz tekerni. Már úgy értem, hogy a másik, az ütött-kopott öreg géppel ellentétben, ennek az újnak akkor is nehéz tekerni a hajtókarját, ha az éppen nem hajt semmit. Mármint érezhető, érthetetlenül nagy erő szükséges hozzá, mely jelenségnek persze - ha már itt vagyok - rögvest utána fogok nézni.

   A gép és a tokmány közötti tengelyen valószínűleg azért van az a hatalmas lyuk, hogy annál fogva ellen lehessen tartani a tokmánynak. Ettől persze (mármint a kilógó hosszú tengelytől) valahogy olyan ortopéd hatása lesz a gépnek.
   Ennek a gépnek a fogantyúját úgy oldotta meg a gyártó, hogy azt ne kelljen sebváltáskor cserélgetni. Ezt úgy sikerült összehoznia, hogy a menetes végű szerszámnyelet a képen jobbra látható, szabadon elforduló alumínium gyűrűn található menetbe kell belehajtani.

   Egy másik olyan dolog, amiért ezt a gépet a megkapása óta kerülöm, az a belőle folyamatosan dőlő kosz. Néhányszor persze letöröltem róla, ami zsírt kidolgoztak maguk mellett a tengelyek, de erre azért egy idő után csak ráun az ember, és már inkább hozzá sem nyúl!

   Gondoltam lazán kipörgetem belőle azt a négy csavart, de a gép erről egészen másképp vélekedett, mire fel befogtam a munkapadba, elővettem a legnagyobb csavarhúzót, és még arra is durván rá kellett feküdnöm, hogy megnyíljanak az utána persze már könnyen járó csavarok. Az egyiket ehhez amúgy még ütni is kellett, mert a finom erőszaknak nem volt hajlandó engedni.

   Mikor ezt a három csavart lefotóztam, mindjárt felmerült bennem a kérdés, hogy: Vajon hova a csudába lett a negyedik? Mondjuk az előbb hallottam egy koppanást, de az egyáltalán nem olyan volt, mint mikor egy csavar a pince előtti linóleumra érkezik, hanem fémes.

   Ami a helyzetet egy kissé alulnézetből szemlélve mindjárt jogosnak tűnik, merthogy a csavar a nyitott satupofák között átesve, nagyon ügyesen megállt a munkapad fémvázán. (lásd a kép kellős közepén)
   A leeső dolgok egy másik rettentő undok trükkje, hogy a pince előtti linóleum faforgács mintázatán még az attól durván eltérő látványú tárgyak is képesek teljesen láthatatlanná válni.
   Aztán ott van még az is, hogy a felújított pinceküszöb alatt van egy hosszúkás rés, ami egészen meglepő méretű tárgyakat is képes elnyelni, amik aztán persze onnan már csak a következő porszívózáskor kerülnek elő.

   Íme a tokmányt hordozó tengely gépen belüli vége. Vizsgálódásaim során azt sikerült megállapítanom, hogy már ez a tengely is eleve be van szorulva. No nem úgy szorul, hogy mechanikusan súrlódik, hanem úgy, hogy a merev zsír miatt már eleve nehéz megforgatni. Kijönni persze kitud az a k*rva zsír a tengelyek melletti réseken...

   A zsír annyira merev, hogy attól az üresben forgó áttételt is nehéz tekerni, Ezen úgy lehetne segíteni, hogy veszek egy üveg hígítót, kimosom benne az egész gépet, míg csak fémtiszta nem lesz, aztán csak vékonyan kenem be a súrlódó felületeit, és persze nem ilyen merev gépzsírral. Mivel el nem tudom képzelni, hogy minek kéne hozzá történnie, hogy én ezt megtegyem, a gépet - így ahogy van, erősen zsírosan - összeszereltem, majd visszatettem a szekrénybe.
   Ha egyszer végre nekiállok kipakolni (mármint az előbb említett szekrényt), ami persze csak akkor lesz, ha már kialakult valamiféle rend a lomos pincében, akkor ez a fúrógép valószínűleg át fog kerülni oda, hogy a másik pincében is legyen egy fúrógép. Most így hirtelen meg nem mondom, hogy erre (mármint odaát fúrógépre) legutóbb mikor volt szükség, de mivel itt a fáspincében sok a fúrógép, odaát meg ugye egy sincs, ez egy nagyon is helyes elrendezésnek tűnik.

   Ha már egyszer amerikáner, gondoltam megmutatom azt a példányt is, amit az egyik kollégámmal boltoltam el, még valamikor a 80-as években, gondolom egy sörért. Hogy kitől vettem meg, az mondjuk ennyi év eltelte után már nem dereng, de valószínűleg Bodor Pali kollégámtól, ugyanis neki volt komoly hajlama néhány sörért bármitől megválni.

   Ezen a ponton nem eltérés van, illetve de, csak nem felépítésbeli, hanem az egyenestől való eltérés, amit el nem tudok képzelni, hogy mégis hogy a csudába sikerült összehozni. Mármint az amerikáner tokmányt tartó tengelye szerintem már bőven van annyira vastag, hogy azt emberi erővel nem lehet elgörbíteni, ez meg ugye mégis ferde. Mondjuk ha ráfogok a tokmánnyal egy falból kilógó betonvasra, majd a gép melltámaszán himbálózok...

   Az előbb felvázolt elképzelésemnek ellentmond, hogy bár a jobbra látható tokmány nagyobbnak tűnik, de attól még ugyanúgy csak 6-os fúró fogható bele, mint ahogy a bal oldali példányba. A 6-os betonvas meg ugye könnyebben hajlik el, mint a fúrógép 10-esnél vastagabb tengelye. Mondjuk ha befognám a gép tengelyét egy nagyon masszívan rögzített 100-as satuba, vagy bedugnám egy falba betonozott csőbe, és úgy rángatnám a gép másik végét, akkor talán el tudnám görbíteni, csak ugye ezt mégis miért tenném? Hogy még erre is mondjak okot, a Postánál, de amúgy minden más cégnél is úgy volt, hogy míg valami működött, addig az ember nem igazán kapott helyette másikat. Van nekem az a nagyobbik Bosch fúrógépem, amiből persze több is jött a céghez, és csak úgy vehettük meg őket (mármint céges pénzen a boltban), ha leadjuk helyettük a hibás gépeket, mire fel egy csomó, amúgy persze még bőven jó fúrógépünk menten hibásnak bizonyult. (gyakorlatilag tönkre lettek téve) Hogy egyszerre döglött be mind, az a selejtező bizottságnak valahogy nem tűnt fel, pedig az azért már egy nagyon árulkodó jel...

   Kezdetben úgy volt, hogy letekerem róla a hátulját, ez a lépés azonban elmaradt, ugyanis időközben rájöttem, hogy a tokmány valamitől beszorult pofáit úgy is ki tudom oldani, ha megütöm őket szemből kalapáccsal. Ezt amúgy azért éreztem feltétlenül szükségesnek, hogy lássam, a kívülről nagyobb méretű tokmányba is csak 6-os fúró fogható.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy az amerikáner tokmánya az általa megfogott Hilti szegnél fogva lesz befogva, de végül úgy döntöttem, hogy az eszterga tokmányába inkább a drótkorongot fogom be. Mármint azért, mert így láttam nagyobb esélyét a tokmány recéi közül kikefélni a koszt.

   Talán egy hét telhetett el a legutóbbi ecsetvonások óta, mire újra ide evett a fene. A sárgára festős öt című projekt alanyairól mondjuk nem azért felejtkeztem el, hogy bőven legyen idejük megszáradni, hanem csak úgy egyáltalán.

   A benőtt lyukból a menetfúró nemcsak festéket hozott ki, de nem kevés fémet is, ami számomra azért volt meglepő, mert ugye ebben a lyukban úgy két hete még egy könnyedén járó csavar lakott.

   Miután az alkatrészeket egyesítettem, ezt a gyönyörűséget kaptam eredményül, ami szerintem egyrészt megérte, másrészt meg is érdemelte a kipofozást. Ez még akkor is igaz, ha ezt a gépet csak nagyon ritkán használom.
   Ahogy álltam felette, s épp nagyban gyönyörködtem, mindjárt több dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy egyszer járt a kezemben egy ugyanilyen típusú gép, aminek teljesen el voltak kopva a fogaskerekei, addig a másik az, hogy olyan gép is, ami csak egysebességes, és kívül vannak a fogaskerekei. Az viszont, hogy melyik géppel hol, s mikor találkoztam, az persze már nem jutott eszembe...

   Mikor anyám közölte, hogy eladja a telket, s egyben azt is megkérdezte, hogy kell-e nekem onnan valami, nekem szégyenszemre (egy élet munkája az a telek...) mindössze az az amerikáner jutott eszembe, ami gyermekkoromban még a régi (értsd előző) íróasztal bal alsó fiókjában hevert, s ha nem kellett villanyfúrózni, míg csak nem volt meg az apró dolgokhoz (értsd nyákfúrás) a Miniplex, mindenre azt használtam. A "mindenre" részemről főképp a trafótekercselést jelentette.
   Bár - mint azt épp az előbb láttuk - újra van itthon működő amerikánerem, csakhogy az ennél a réginél eggyel kisebb méret. Mondjuk nem annyira a gép, mint inkább a tokmány mérete számít. Mármint a kicsi gép kicsi tokmányába nem lehet befogni a trafócséve rögzítéséhez általában használt M8-as csavart.
   Hogy aztán most, hogy már újra van hozzá meghajtásom, fogok-e tekercselni bármiféle trafót, vagy ez is csak egy szokásos megvalósítatlan álmom marad (mármint a rádiós kísérletekhez az illesztő trafós hangszóró, meg az átkapcsolható illesztőtrafó), az egy jó kérdés. Remélem, nemsokára kiderül.
   Mármint ahhoz, hogy végre leállhassak a szétszedésekkel, már csak néhány olyan évre van szükségem, mikor is tartom az évi 100-as tempót, ami így, hogy igazándiból nincs más dolgom, egyáltalán nem tűnik egy teljesíthetetlen célkitűzésnek. Ellenben a jelenlegi helyzet sajnos komoly okot ad az elkeseredésre. Mármint a félbehagyott szétszedős, pláne farigcsálós projektjeim épp nagyban készülnek végképp elborítani. Ez annyira így van, hogy mind a pincében, mind a lakásban inkább eldugdostam őket, hogy legalább a látványukkal ne sokkoljanak nap mint nap.

   Hogy helyrehozható állapotban van, vagy már nem, az a kérdés azért merült fel bennem szerintem teljesen jogosan, mert apukám a kor előrehaladtával - precíziós műszerész létére - egyre trehányabb lett. Simán képes volt a szerszámos ládáját odakint hagyni egy hétre a kertben, miközben nagyban esett az eső. A műhelynek kinevezett szerszámos bungaló pedig már 10 éve is beázott, így ami csak benne volt, azt mind elkezdte megenni a rozsda. Már persze csak akkor, ha az a valami vasból volt.

   Ahhoz képest, hogy hol volt tárolva, pláne több mint 40 éven át, ez a szerszám nem is néz ki olyan rosszul! Megtekergetve az derült ki, hogy még könnyebben is jár, mint ami amerikánereket eddig láttunk.

   Konkrétan a konyha kifestése kapcsán felújított hokedli új ülőlapjának szélére készített négy keményítő lécet kellett lelakkoznom, ami mondjuk nem volt egy túlzottan megterhelő feladat.

   A két gépet egymásmellé téve, a lelakott állagú kipofozása szerintem nem szorul semmiféle különösebb okolásra. Egyrészt azért hasonlítottam őket össze, hátha az öreg gépet valami okból mégsem kell felújítanom, másrészt azért, hogy a kettejük közötti látványos különbség adjon némi lendületet, abból ugyanis mostanában egyre kevesebbel rendelkezem.

   Ez a kép a keresztségben azért kapta a "nem tudom" nevet, mert "nem tudom" eldönteni, hogy a gép belsejét kipucoljam-e. Ezen kívül azt "sem tudom" eldönteni, hogy a furdancsot apró darabokra szedve, vagy mint a másikat, egyben fessem-e le. Arról már nem is beszélve, hogy azt "sem tudtam" eldönteni, hogy ez most azonnal történjen-e meg, vagy a szokásos módon bátran (mármint sosem szoktam közben félni) ezt is elhalaszthatom.

   Végül a halasztás mellet nem a melltámasz görbesége, és még csak nem is a lustaságom miatt döntöttem, hanem mert épp nem fértem oda a sarokba a favágó rönkhöz és a kisbaltához. Másképp meg ugye - nagy satu nem lévén - még csak esélyem sincs ezt a görbe vasat kiegyengetni, csak a baltával.

   Mivel az amerikáner működésében nem tapasztaltam hibát (a tokmányban mondjuk lehet, hogy rugókat kellene cserélni), ezért úgy döntöttem, hogy csak kívülről pucolom meg. Nyitásképp drótkoronggal mentem rá, majd fél év elteltével (vagyis már megint nem kapkodtam el a dolgokat...) rámentem a kissé még zsíros felületekre spiritusszal, ami azért volt feltétlenül szükséges, mert ugye a zsíros felületeken nem igazán marad meg a festék.

   Miközben a két oldalsó fedél a feltámasztásukul szolgáló két-két csavaron egy kissé billegtethető (magyarán szólva lötyög), addig maga a gépváz szabadon körbeforgatható. Amennyiben ennyi mozgástér festés közben nem lenne elég, természetesen akár az egész állványt is elfordíthatom.

   Miközben festés közben úgy tűnt, hogy az évtizedekkel ezelőttről megmaradt Neolux feketéből a teljes fedéshez egyetlen réteg is elég lett, addig a sárgából biztosan kell még vagy két újabb réteg.
   Ezt a képet amúgy néhány nap múlva, már a jelen szöveg megírásakor odafent a lakásban nézegetve, egyszer csak sikerült kiszúrnom, hogy a hajtókart a betervezett sárga szín helyett valamiért feketére kentem le.

   Ahhoz képest, mint ahogy a telki megpróbáltatások hatására kinézett, szerintem ez a szerszám is nagyon szép lett, épp csak a fogantyúját használtam el a nyeles tokmány készítésekor, mondván már úgysem kerül elő a hozzá tartozó amerikáner, csak aztán ugye mégiscsak előkerült.

   Ez ugyan méretileg eggyel kisebb, mint amekkora az eredeti nyél volt, meg persze a fogantyú része nem is bordázott műanyagból van, cserébe szép piros. Mivel a felújított géphez képest nagyon lelakott, így ezt is nekiálltam felújítani.

   Miután a nyélen a lakk megszárad, rátekerem az amerikánerre, ami ha minden igaz, akkor onnantól kezdve újra a lakásban található íróasztal bal alsó fiókjában fog lakni. Amennyiben mégsem, majd keresek számára helyet idelent. A lényeg úgyis csak az, hogy szegény szerszám végre hazaért...

   De mégis ki tudna ellenállni egy ilyen kis, akarom mondani nagy műszaki csodának, amit némi alku után megkaptam egy ezresért. A nagyot mint jelzőt nemcsak a méretére kell érteni, hanem a részleteire is. Ott van mindjárt az, hogy ennek az amerikánernek a melltámasz szára trafótekercseléskor jól befogható a satuba.

   Valamint az is ötletes, hogy a sebességváltást nem a hajtókar másik oldalra történő áthelyezésével kell intézni, hanem a géptörzsön található fekete gombbal. Nem is értem, miért nem csinálnak amerikánerből többsebességest...
   A fedőlemezre írt 15 rubeles ár a korabeli 17-es szorzóval számolva 255 forintra jön ki, ami egy ilyen ügyes kis gépért szerintem kifejezetten baráti. Arra persze már rég nem emlékszem (már ha tudtam valaha egyáltalán), hogy a 70-es években mennyibe került nálunk egy amerikáner, mondjuk az Ezermester boltban.

   Hogy mi van? Kérdeztem rá a látványra, első rábámulásra nem értvén a sebességváltó működési elvét. Mármint az addig tiszta, hogy a jobbra látható csoportfogaskerék elmozdulhat felfelé, azt azonban nem értettem, hogy ezt az alul látható szögletes fekete gomb mégis mi módon éri el.

   Amúgy természetesen sehogy, épp csak kioldja a tengelyt, majd az immáron lehetővé vált sebességváltást a felhasználónak kell intéznie, mégpedig a hajtókar tengelyének gépből történő mintegy centire való kihúzásával.

   Mikor azt hittem, hogy már sosem futok bele a piacon, akkor egyszer csak ott virított előttem ez a tokmányától megfosztott gyönyörűség. No nem arról van szó, mintha ez a régi amerikáner eddig nem szerepelt volna a lomos piaci felhozatalban, hanem arról, hogy az ára eddig még mindig annyira borsos volt, hogy nem vettem meg. Ezt viszont mindössze 300 forintért adták, mely ár engem annyira meglepett, hogy még a szokásos alkuról is megfeledkeztem.
   Amúgy alapvetően nem ezért, hanem egy Telefongyári forgókondenzátorért hajoltam le, aminek - mivel az egy igencsak drága régiség - először meg sem mertem kérdezni az árát. Mivel az amerikáner csak 300 forintba került, így a forgókondenzátorra is rá mertem kérdezni. Mikor az már csak 200 forintba került, és persze meg is vettem, villámgyorsan eltávolodtam a gyékénytől, mielőtt a többi sziriszart is összevásároltam volna.

   A kép "gagyi" címe nem arra utal, hogy ez a legegyszerűbb, de azért már gyorsító áttétellel ellátott furdancs, hanem arra, hogy még azok közül is a "gagyi" kategória. Mármint eredetileg volt a konstrukcióban egy másik fogaskerék is, ami a nagy fogaskereket a tengelyhez képest a nyél mellett is megtámasztotta, erről azonban az már valahogy lemaradt. A rendszer természetesen még így is működőképes, csak egy kissé instabil.

   Mármint azért, mert a két fogaskerék - az ellenoldali megtámasztás hiányában -  képes egymástól eltávolodni. Eredetileg ezek ketten egy védett keretben futottak, hogy a gép ne tudja bekapni az ember ujját.

   Hogy előbbi állításomra menten rácáfoljak, bár ennek értelme nem volt semmi, fúrtam a géppel a pincerácsozatba egy próbalyukat. Bár a gép használható, attól még nagyon hiányzik róla az a másik markolat, ami a fúrás irányára merőlegesen áll. Persze mit akarok 300 forintért...

   Mivel ez a legegyszerűbb furdancs eddig még nem volt (mármint sem nekem készleten, sem a cikkben), mikor a piacon 500-ért megláttam, egyből kísértésbe estem! Sétáltam egy kört, visszatértem az árushoz, majd azt mondtam neki:
- Ha 400-ért odaadod, akkor elviszem.
- Erre fel az árus azt mondta: Legyen inkább három!
- Én persze menten visszakérdeztem: Te most eladó létedre lefelé alkudsz?
   Maga a szerszám amúgy annyira gagyi, hogy nemhogy 400, de még 100 forintot sem ér! Én is csak azért vettem meg, mert épp ideillett a cikk végére. Amúgy élt bennem a gyanú, hogy egyszer már vettem egy ilyet, de szerencsémre nem.

   Attól, hogy ez a szerszám annyira gagyi, hogy szó szerint minden egyes alkatrésze esetlen és csálé, attól persze még nagyszerűen működik, amit remélhetőleg nem fogok elfelejteni kipróbálni.

   Hogy szögelve van, az még csak hagyján, de az a csáléság... Ez amúgy igen nagy valószínűséggel egy gyerekjáték. Amennyiben mégsem az, ezt a szerszámot akkor sem lehet komolyan venni.

   Attól eltekintve, hogy szegénykémnek minden egyes alkatrésze csálén áll és esetlen, attól persze még lehet vele fúrni. Míg nem voltak komolyabb gépek, addig az ácsok és egyéb famunkások minden egyes lyukat valami ehhez hasonló szerszámmal készítettek el. Na itt a vége! Mármint merem remélni, hogy ehhez a cikkhez már nem érkezik újabb alany...