Ez a mai téma, ez tulajdonképpen az esztergára sebességváltós áttételt építős projekt része, csak mivel az annyira hosszúra kezdett nyúlni, hogy magam sem láttam a végét, gondoltam kiveszem belőle ezt a csapágyház készítős részt.
   A terv az, hogy a tokmány mögötti tengelyt (nem ezt, hanem az újat) ugyanígy, vagyis egy a támasztólaptól különálló fadarabba sajtolt csapággyal támasztom meg. Mármint csapágyakkal, csak még nem tudom, hogy hánnyal, amiből valószínűleg az lesz, hogy mivel egy csapágyház olyan nagyon azért nem eszi a faanyagot, hogy abba anyagilag és faanyag készletileg belerokkanjak, csapágyházból a kelleténél többet fogok készíteni.
   Mint ahogy az esztergára sebességváltós áttételt építős projekt kapcsán annyi más, úgy még az sem lett meghatározva, hogy hány csapágy, hány csapágyház kell. Mivel a tokmány mögötti tengely (nem ez, hanem az új) két darabból van, így teljesen egyértelmű, hogy két csapággyal nem úszom meg. Hogy három csapágy lesz-e vagy esetleg négy, azt pedig azért vagyok képtelen eldönteni, mert mikor ezeket a sorokat írom, akkor még az eszterga új hajtóművének talpa sem készült el. Pontosabban szólva, még csak meg sem lettek határozva a méretei.
   Ebből szerintem az lesz, hogy arra a részfeladatra is egy külön projektet fogok indítani. Vagyis  jelen pillanatban még csak annyit tudok biztosan, hogy legfeljebb négy csapágyház kell, 6200-as, és ha a csőtoldásra is rátolok egyet, akkor 6201-es csapágyhoz.
   Terveim szerint a csapágyházak formáját odafent a lakásban fogom megtervezni (ami amúgy valószínűleg egy négyzet lesz), és még a szükséges méretek is odafent lesznek meghatározva. Ehhez majd valamelyik nap összegyűjtöm a fiókokból a csapágyakat, a dobozokból pedig a különböző méretű alátéteket.
   Jelen projektem kapcsán felmerülhet az Olvasóban az az amúgy igencsak nyilvánvaló kérdés, hogy: Mégis mi a csuda okosság van egy fadarabra szerelt másik fadarabban? Nos az, hogy így a kettő egymáshoz képest elmozdítható. Erre pedig azért van szükség, mert a szerző fával (amúgy más anyaggal sem) képtelen pontos munkát végezni. Így meg ugye, hogy a csapágyház az alaplemezhez képest egy kissé elmozdítható, csak annyi lesz a dolgom, hogy a két szélsőt megfelelő pozícióba állítsam, a középsőt pedig majd maguk a csapágyak pozícionálják. Legalábbis a terv ez.

   Hogy a szerző nem szerepel a képen, az egyértelműen annak volt köszönhető, hogy egyrészt nem találta meg a már ki tudja hány éve használt fotómasináján az időzítőt. Amúgy megtaláltam, csak mikorra ez megtörtént, addigra már elment a kedvem az egésztől. Mármint attól, hogy magamat is odafényképezzem a székre. Ülni amúgy azért ültem rajta, kezemben a frissen vásárolt díszpárnát ölelgetve, mert valahogy olyan jólesett az őszi nap ontotta meleg.
   Miközben a csapágyház tervein gondolkodtam, mindenféle más projekteket is megfuttattam. Természetesen csak fejben, s közben arra próbáltam rájönni, hogy miért van az, hogy egyesek csak úgy egyszerűen megvalósulnak (na ebből azért kevés van), míg mások kivitelezését képes vagyok évekre széthúzni. Utóbbiakra ékes példa a virágállványra épített antenna, a szintén ugyanide felszerelt fiók, pláne a jobb sarokban nem látható éjjeliszekrény, amiből az igény felmerülése után csak évtizedekkel később vágtam le a fölös néhány centit.

   Mikor az ablakban száradó virágokat locsoltam, akkor találtam ezt a két héttel ezelőtti vihar által félbetört virágszárat. Ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint amin képes lenne átjutni az energia. (lásd balra az elsárgult, amúgy valaha zöld szárat)

   Ehhez képest a növény másik végén ez a virág egyáltalán nem zavartatja magát. Vagyis megesik, hogy a természet minden gátló tényező ellenére utat tör magának. Hogy ebből a tényből merítettem-e erőt, vagy valami más indított el a feladat irányába, az mindegy, csak csináljak már végre valamit! Elmeséljem, hogy ez most hogyan nézett ki? Szerintem már rég tudod, hogy úgysem úszod meg...
   Szóval az úgy volt, hogy visszacsuktam az ablakot, majd miután megtettem úgy nagyjából két métert, vagyis még bőven a szoba közepén, úgy kiesett a fejemből, hogy hova indultam, mintha soha nem is tudtam volna! Az persze addig rendben, hogy az ember 60 körül már elfelejt dolgokat, vagy soha meg sem történtek jutnak az eszébe, na de nehogy már ez két méteren, vagyis egy másodpercen belül valósuljon meg!

   Kínomban - mert ugye tudtam, hogy még véletlenül sem erre gondoltam - újra levettem a villanyseprű nyeléről a kábeltartó fadarabokat, mert még mindig úgy állt a helyzet, hogy nem jól feküdt rajtuk a kábel. Ez persze nem baj, mert ha lemegyek a pincébe a csapágyakért és az alátétekért, akkor legalább lesz esélyük elsimulni a kábeltartók íveinek. Már ha csak addigra el nem felejtem, hogy miért tettem őket zsebre...

   Hanem azért, hogy legyen végre miben levinnem az előszobában egyre csak gyűlő mindenféle apróságaimat. A körző a kábelvezetőkkel a fáspincébe való, míg a webkamera és a digitalizáló tábla maradványa a lomosba.

   Az időközben kiürült kávésüveget pedig azért viszem le (mármint a képek készítése közben eltelt néhány más egyéb elfoglaltsággal töltött nap), hátha kedvet kapok tőle a csiszolómalom elkészítéséhez, amihez előbb persze még össze kellene raknom az apró esztergát. Már csak ebből az összefüggésből is kitűnik, hogy a szerzőnek mára már szinte csak olyan kígyója maradt, ami a saját farkába harap.

   A zacskóban látható csapágyak ahhoz a kiegészítőhöz valók, amit a bútorlapra szerelt fűrészgépre fogok felszerelni, hogy ne tudjon benne oldalra dőlni a penge. Na ez a projekt pedig (többek között persze) annak előfeltétele, hogy egyenes oldalú (értsd 90 fokos) deszkaszéleket tudjak produkálni. Ez ugye úgy nagyjából minden egyes fűrészeléskor fontos. Mondjuk a csapágyházak oldalai lehetnek akár ferdék is, hiszen azok nem csatlakoznak semmihez, de attól még úgy lenne értelmes a sorrend, ha először a pengetámasztó készülne el, és csak utána állnék neki a fűrészelős feladatoknak. A szerzőnek persze mindig is meggyűlt a baja a logikus sorrenddel.

   Most például ugyan mikor máskor állhattam volna neki az alátétes dobozokban turkálni, mikor épp nagyban folyik a dobozborogatós projekt, ami az adott pillanatra odáig fajult, hogy mindenütt csavaros, anyás és alátétes dobozok hevertek, a szerzőtől egyáltalán csak kitelő kaotikus összevisszaságban.

   Mikor a szerző csak úgy lezserül odaveti valami apróságnak, vagy akár egy akkora dolognak is, mint mondjuk a Hajdú mosógép, hogy holnap te következel, akkor azt a kijelentést - egyértelműen a szerző szavainak hiteltelensége miatt - már nincs tárgy, ami igazán komolyan tudná venni. Szerintem ezekkel is az lesz, hogy hosszú hetekig fognak heverni a polcon. Én most már tényleg csak abban tudok reménykedni, hogy a sejtett hetekből nem lesznek idővel hónapok, vagy akár évek is...

   Hiába ígértem meg magamnak, meglepő módon mindössze egy nap elteltével, hogy másnap reggel a csapágyházak megtervezésével nyitok, ha egyszer kiderült, hogy ágyneműcserés nap van. Ha meg az, akkor egyben mosós is, ami mondjuk nem igazán akadályoz a csapágyak és az alátétek önfeledt nézegetésében.

   Az időközben vásárolt apró csiszológépre akkor lesz szükség, ha anyám jövőre is kimegy a telekre. Mármint mindig mondogatja, hogy jövőre már nem fog kimenni, de tavaszra ez az érzése valahogy mindig elmúlik. Nekem meg az az érzésem nem múlik el, hogy ha anyám egész évben itthon van, akkor lehetetlen feladat lesz a hall és a szoba közötti ajtót lefestenem.

   Ez az apró gép amúgy kifejezetten azért lett megvéve, annak ellenére, hogy van a pincében rezgő és szalagcsiszoló is, merthogy van neki egy beépített porszívója. Az meg ugye egy olyan ajtó felületének igazgatásakor feltétlenül szükséges, amit a mérete, pláne a rettenetes súlya miatt már képtelen lennék a lakásból kivinni.
   Ugyan a rezgőcsiszolóhoz is van porszívócsonk, csakhogy ahhoz a géphez nincs lyukacsos smirgli, anélkül meg ugye mit sem ér az egész. A szalagcsiszolón meg ugye hiába van porzsák, persze porszívóval együtt, mert már többször is sikerült megtapasztalnom, hogy ezek ellenére is porol. Nekem meg ugye az a tulajdonsága a lakás közepén nagyon nem hiányzik.

   Szerintem a csapágyház felfogatásához a 6-os csavar túlzás, 5-ös csavarjaim nem igazán vannak, vagyis marad a már korábban bevált 4-es. Elmozdulni a csapágyház a hozzáfogatott deszkához képest így sem fog tudni.

   A felső tollban az a sötétebb csík azt jelenti, hogy abban még van tinta. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy elsőnek melyik akadt a kezembe, mire fel megmérgesedtem, s végre kivágtam a ki tudja miért őrizgetett üres tollat.

   Bár a csapágyház méretét le tudnám faragni 60x60-asra, de ha csak nem vesz rá valami, akkor ezt valószínűleg nem fogom meglépni. Már csak azért sem, mert ugye ha valamiért valahova nem férne be a 70x70-es négyzet, akkor még mindig lecsiszolhatok valamelyik, vagy akár az összes széléből, sarkából.
   Amúgy ha lehetne kapni házat ezekhez a viszonylag kis méretű csapágyakhoz is, nemcsak a nagyokhoz, mondjuk akár alumíniumból, pláne nem drágábban, mint amennyibe egy beleillő csapágy kerül, akkor a fene se állna neki fából kifaragni.

   Ezt ugyan még nem említettem, de attól még kiindulási feltétel volt, hogy az anyagvastagság sehol sem csökkenhet 10 milliméter alá, mert az olyan részeken már hajlama van a rétegelt lemez lapocskáinak a szétválásra, lepattanásra.

   De szerencsére nincs is rá szükség, mert a rétegelt lemezek ebben a polcosban kerültek elhelyezésre. Hogy az összes tábla rétegelt lemez ide került, arra mondjuk nem mernék megesküdni, de mivel most csak apró darabkák kellenek belőle, azért ezekkel a kisebb darabokkal is jól elleszek.

   Mikor már majdnem felhoztam magammal ezt a darab rétegelt lemezt, egyszer csak beugrott, hogy ezzel korábban volt valami bajom. Márpedig a csapágyháznak jó lenne, ha legalább induláskor nem lenne semmi baja! Erre fel mindjárt meg is ígértem magamnak, hogy másnap kajavásárlás előtt benézek az OBI-ba. Azt persze tudom, hogy ott is árulnak rétegelt lemezt, azt azonban nem, hogy akad-e belőle számomra megfelelő méretű a leeső darabos dobozban. Persze ha nem, akkor sem dőlök a kardomba. Már csak azért sem, mert kardom mondjuk még nincs.

   Ez itt a pincei dobozborogatós projekt, ami már nagyon a végéhez közelítő állapotban van. Ha ezzel végzek, akkor eltakarítom a pince végéből a rollert, a projektort, esetleg még a Videoton receivert is, a két fiókot meg elrakom, és már hozzá is férek a téli tüzelőhöz, amire addigra valószínűleg már szükségem is lesz.
   Aztán jöhet a pengetámasztó kiegészítő elkészítése a bútorlapra szerelt dekopír fűrészhez. Mármint azért, mert az kell ahhoz (vagy egy asztali körfűrész), hogy egyenes, pláne 90 fokos oldalú fadarabokat tudjak vágni. Bár a csapágyházak oldalainak nem kell feltétlenül egyenesnek és merőlegesnek lenniük, vagyis szinte bármennyire csálék lehetnek, azoknak a fadaraboknak viszont már precízen kell állniuk, melyekre a csapágyházak lesznek felcsavarozva. Már csak ebből a rövidke felsorolásból is látszik, hogy valószínűleg ez a projekt sem ma lesz befejezve...

   Még egy kicsit belefirkáltam a magam készítette rajzba, majd azon kezdtem el töprengeni, hogy az eredményt egyszerűen csak rajzoljam át egy (amúgy persze több) fadarabra, vagy szerkesszem meg egy programmal, nyomtassam ki több példányban, majd ragasszam rá a megformázandó fadarabokra.
   Utóbbi azért lenne sokkal jobb megoldás, mint a fára történő rajzolás, mert így komoly esélyem lenne rá, hogy egyforma munkadarabokat tudjak készíteni. No nem mintha ez a jelen esetben annyira számítana, de attól, hogy a csapágyházak a 4-es csavaroknak fúrt 6-os lyukak miatt némileg mozgathatók, na attól azért még nem kellene a tengely pozíciójának pontosságát erre a lehetőségre alapoznom.

   A külső sáv felesleges, az csak azért van ott, hogy a fűrészlap a papíron belül haladjon, amire meg azért van szükség, hogy ne tépje fel. Ez persze elkerülhető, mégpedig azon a módon, ha fűrészeléskor egy kicsit ráhagyok az anyagra, majd a maradék millimétert pontosan a vonalig lecsiszolom. Már csak ebből a néhány megállapításomból is sejthető, hogy van hova, és a famunkák terén szerencsémre még tudok is fejlődni.
   Mivel a pincében látott anyagok vagy kicsik voltak, vagy nagyok, vagy nem tetszett az állaguk, most tényleg az kell következzen, hogy benézzek a boltba. Hiába terveztem be, hogy ez már mindjárt másnap lesz, mert ugye egész nap szakadt az eső. Én mondjuk vízálló vagyok, a rétegelt lemez viszont nem az.

   Íme az OBI választéka, 120x60-as, vagyis kis tábla rétegelt lemezből. Olcsónak épp nem nevezném őket, de legalább kicsik, így el tudnék hozni egy (esetleg több) táblával a bicajon.
   Bár rezgett a léc, hogy tényleg megveszem valamelyiket, csak mikor a táblák súlyát próbálgatva megláttam, hogy mennyire ferdék, akkor nem annyira elment tőlük a kedvem, mint inkább csak beugrott, hogy ilyet otthon is láttam. Mármint ferde rétegelt lemezt, amit épp a ferdesége miatt tettem félre. Hogy ez melyik projektemben volt, pláne hová került a ferde lemez, az majd otthon kiderül.

   Míg azt, hogy melyik cikkben volt róla szó, azt az érdektelensége okán nem kutattam fel, ellenben azt, hogy hova tettem a nagy tábla rétegelt lemezt, azt egyből nekiálltam megkeresni, mikor a boltból hazaértem.
   Ez a kép azért nem szemből ábrázolja a két anyagot, mert jelenleg akkora rumli van a pincében, hogy annyira nem tudtam bemenni. Kiszedni a két táblát pedig pláne nem volt semmi esélyem! Vagyis míg csak rendet nem vágok, mint ahogy annyi másik, úgy ez a projektem is fel lesz függesztve.

   Azért két lapot nyomtattam, mert a nyomtatómban már kezdi feladni a toner, ezért át kellett tolnom az ábrákat a papír szélére. A rajzok pedig azért készültek Word szövegszerkesztővel, mert az abban található táblázat méretezésében korábban (még valamikor több évtizede) már komoly rutint szereztem.

   A papírlapokat pedig azért Pálma fa ragasztóval dekupázsolom fel a rétegelt lemezre, mert ez a ragasztó ugyanaz, mint amit a kreatív boltokban erre a célra árulnak. Vagy ha pontosan nem is, de a szaga mindenesetre megegyezik.

   Mi kérlek annyira rendesek vagyunk, hogy nemcsak a használt nejlonzacskókat gyűjtjük, hanem a pöttyös zacskóban a befőttes üvegek kupakjait is, melyek közül most bevetettem az egyiket. Mármint abból kentem fel a fára a ragasztót. Aztán persze elmosogattam, és az apró ecsettel együtt ment minden vissza a helyére.
   A kép amúgy nem azért úszik különös zöldes árnyalatban, mintha megőrült volna a fényképezőgép, hanem a spájzban valóban ilyen zöldes árnyalatú a fal. Úgy dereng, hogy már apukám is ilyenre festette, s én csak átvettem a színt.

   Hogy ne kelljen vele megvárnom a fűrészlapot kitámasztó csapágyas projektet, majd távol vágok a vonalaktól, a maradékot pedig lecsiszolom, így pontosan 90 fokos lesz a csapágyházak minden oldala, és még - persze a lehetőségeimhez képest - egyformák is lesznek. Mielőtt ezt megtenném, előbb persze még kifúrom az anyagon az összes lyukat. Mármint azért, mert mikor még egyben van az anyag, akkor sokkal jobban kézben tartható. Valószínűleg úgy lesz, hogy a fúrás idejére alácsavarozok egy értéktelen bútorlapot, és akkor nem szakad szét a furatok széle.

   Sajnos nem úgy volt, hogy a csapágyház készítése iránt érzett lelkesedés hozott le a pincébe, hanem úgy, hogy a mosógép szerelése elől menekültem le. És ez szó szerint így történt! Mármint annyira nem volt kedvem nekiállni a mosógépnek, hogy inkább lejöttem a pincébe koszolni. Holnap persze már nem lesz apelláta, mert ha nem állok neki megjavítani szegény gépet, akkor tényleg szarban leszek. Mármint nem lesz mivel kimosnom a gatyáimat.
   Visszatérve a készülőben lévő csapágyházakhoz, a munkadarab alá csavarozott ócska fadarab ötletét végül elvetettem. Mármint tettem az anyag alá alátétfát, csak nem csavaroztam oda, hanem mindig odébb rakosgattam, hogy ne fúrjak bele az előző lyukba.

   Mikor azt látom, hogy valami nyögvenyelősen induló, pláne haladó projektem egyszer csak elkezd egésszé kerekedni, olyankor mostanában szinte mindig meghatódom. A csapágyházak amúgy kétféle méretűek. Mármint 30-as és 32-es külső átmérőjű csapágyakhoz valók. Négy 30-as, és két 32-es lyukú készült.

   A 32-es fúró nem fúrás közben tört el (lásd a piros iksz jelölte hiányt), hanem még akkor, mikor egy kissé szűkebbre reszeltem, hogy majd szoruljon a lyukban a csapágy. A hiányzó darab ellenére, a fúró rendben tette a dolgát. Vagyis sikerült vele kifúrnom két 32-esnél kisebb lyukat.

   Bár a fűrészlap oldaltámasza még nincs kész, de ez most nem is érdekes, hiszen a csapágyházak oldalai egyrészt akár ferdék is lehetnek, hiszen az csak csúnya, de a működésbe, illetve a használhatóságba szerencsére nem szól bele. Másrészt majd mindjárt egyenesre csiszolom őket.

   Mármint az esztergába fogott csiszolótárcsával, amivel a munka hevében akkora port sikerült felvernem (24 oldal egyenesre csiszolása ugye), hogy míg az legalább egy kicsit el nem ült, kimentem átállítani a kertkaput a téli üzemmódra. Mármint olyankor kell bele egy-egy plusz alátét, mert a vaskapu a hidegben összehúzódik.

   A számokra viszont volt ok, ezért kaptak. Amúgy nemcsak azt jelölik, hogy melyik csapágyház melyik, hanem azt is, hogy melyik oldalnak kell felül lennie. Mert ugye attól, hogy a lyukak helyét számítógéppel rajzoltam meg, attól még a pontozás és a fúrás lett amilyen lett. Vagyis a csapágyházak, mivel nem gyáriak, hiába készültek egyszerre, attól még nem lettek csereszabatosak.

   Hogy szépek lettek, az biztos, arra azonban már nem mernék megesküdni, hogy merőlegesek is. Majd valamelyik nap beléjük dugok egy tengelyt, meg persze a derékszög is odakerül a tengely mellé, s ha valamelyik ferde lenne, akkor azt még megigazítom. Mármint a csapágy mozgatásával.

   Bár amit az előbb írtam, azt lazán sikerült elhalasztanom, ezt azonban nem bírtam megállni, hogy ki ne próbáljam. Olyan szépen fut az a k*rva tengely, hogy valósággal élvezet tekergetni!

   Ennek az összeállításnak az a lényege, hogy lássam, mennyire passzolnak össze az alkatrészek. Úgy nézem, hogy oda fognak férni egymás mellé, illetve az egész miskulancia a gépágyra.

   Ha jól mértem, akkor még csak több helyet sem fog foglalni, mint amekkora az eredeti gép. Három helyett persze mind az öt sínre fel lesz tolva, de az nem jelent gondot, mert a kicsi gép mögé eddig még semmit sem volt ingerenciám odatenni.