Ez a kép 2012 január 24-én készült, ami olyan régen volt, hogy egyrészt még állt a Kontrax székház, másrészt még dolgoztam, csak mivel olyan nagyon azért sosem buzgott bennem a tettvágy, vagy mondom inkább úgy, hogy nagyon gyorsan dolgoztam, így már kora délután itthon voltam. Már épp nagyban szunyókáltam volna, mikor egyszer csak csengetett a postás. Ennek egyrészt nem örültem, mert ugye felriasztott.

   Másrészt nagyon is örültem, mert így nem kellett másnap bemennem a postára ezért a hatalmas csomagért. No nem mintha a céges autónak nehezére esett volna elhozni...

   Ezt a különös formájú Tesla magnót a Vaterán vettem, direkt azért, hogy bekerülhessen a szétszedtembe. Mármint a piacon valamiért sosem láttam. Az eredeti árát ugyan meg nem mondom, a költéseimet mutató táblázatból azonban kiderült, hogy az akciót - postával együtt - 2.200 forintom bánta.
   Hogy kipróbáltam-e a készüléket? Valószínűleg igen, bár a próba eredményére már nem emlékszem, csak arra, hogy a magnót a listán hátrasoroltam. Mármint annak ellenére, hogy épp itt volt előttem, volt időm, szerszámom, indíttatásom (már mindenütt kevés volt a hely), de ennek ellenére mégsem szedtem szét.

   Hogy legalább ne idefent a lakásban legyen útban, kitettem az előszobába, majd idővel levittem a pincébe. Jelen kép kapcsán ezen felül egyrészt azt kívánom megjegyezni, hogy az előszoba a cipőtartó beszerzése óta ennél azért már sokkalta rendezettebb képet mutat, másrészt azt, hogy időközben a papucstartó is elkészült, ami egy valóságos csoda! Mármint nem a mindössze néhány bútorlap darabkából tákolt kiegészítő a csoda, hanem az, hogy a sokévnyi, sokáig semmi érdemi eredményre sem vezető tervezgetés után a papucstartó egyszer csak elkészült.

   Hogy az eredeti rendeltetésével ellentétben nem papucs van rajta, hanem kábel és napszemüveg, az ugyan lényegtelen, az azonban már megint nem volt szép tőlem, hogy a hálózati gázgyújtóból megmaradt vezeték heteken át díszítette az előszobát.

   Ez a csüngő levelű fikusz viszont csak néhány napot volt itt. Amúgy nem az előszoba fényét emelendő került ide, hanem azért, mert ki fogom ültetni a kertbe. Hogy a telet túléli-e, az persze jó kérdés! Az időközben eltelt idő bebizonyította, hogy a fikusz a mifelénk szokásos éghajlaton nem való a kertbe. Már eleve őszre csak néhány levél maradt meg rajta, tavaszra pedig csak egy kopasz csonk maradt.

   Kezdetben úgy volt, hogy a koszossága okán egyből körbetörlöm egy vizes szivaccsal, ez a munkafázis azonban valahogy már megint elmaradt. Hogy végre a magnóról is írjak valamit, ez szegénykém olyan nagy, hogy ha le azért nem is lóg a munkalapról, de a két szélső léc közé már nem fér be.

   Ebből a leírásból csak az automata szintszabályzó háromféle működésmódját emelném ki, valamint azt, hogy a komplementer végfokot tudtommal nem szokás komplemensnek írni.

   Fogalmazzunk finoman úgy, hogy bátran meg lehetne szólni a gazdáját, amiért a magnóját a konyhában tartotta, pláne nem mosott kezet! No nem mintha nálunk akkora lenne a tisztaság...

   A számláló nullázó gombja is megvan, csak az már valahol idefent, mert azt a magnó minapi elővételekor felhoztam. A gomb helye körüli mocsokról annyit, hogy mikor nálunk is így néz ki, mondjuk nem egy magnó, hanem a gáztűzhely, olyankor azért már nekiállunk letakarítani.

   A csillogást természetesen nem a magnó aljának tisztasága, hanem csak a rajta szétkent víz okozza, mire fel úgy döntöttem, hogy ennek a készüléknek pusztulnia kell. Erre amúgy nemcsak az állag és a kosz az ok, hanem a magnó mérete is.

   Ami vékony valamit a kép közepén függőlegesen állni látunk, az a magnó hátából (a fenéklemezéből) kipattintható támasztóláb. A 45 fokos szögben álló készüléket ugyan elfelejtettem megmutatni, de még semmi sem késő! Mármint van a pincében egy Tesla B93-as is, amit majd a lábára döntve is lefényképezek. Már ha csak azt is el nem felejtem...
   Ha már épp szóba került a felejtés, akkor itt kívánom megjegyezni, hogy ezzel a készülékkel komoly terveim voltak. Azért a múlt idő, mert mikor ezeket a sorokat róttam, akkor ugye én már tudtam a végkifejletet.
   Szóval az úgy volt, hogy még valamikor a 80-as évek elején, vagyis már több mint 40 éve, Sántik Jóska kollégám azt mondta, hogy a B93-as magnóját simán sikerült átállítania 19-es sebességre. Mármint minden különösebb mókolás nélkül, egy egyszerű szíjátdobással. Nekem meg az jutott eszembe, hogy milyen jópofa lenne már, ha kivenném a sebváltót a B90-ből, áttenném a B93-ba, és akkor az 9,5 és 19-es sebességet is tudna. No nem mintha erre a változtatásra bármi szükségem lenne, épp csak megálmodtam, mint egy esetleges lehetőséget. A lehetőség azért esetleges, mert ugye mit tudom én, hogy Jóska 40 éve hol dobta át a lendkereket meghajtó szíjat egy kétszeres átmérőjű szíjtárcsára. Gondoltam majd mindjárt megnézzük, hogy ez lehetséges-e, vagy egyszerűen csak kifelejtettem a történetből a korabeli esztergályos közreműködését, de végül ez sem így lett.

   Ültek a csehszlovákok a Pardubicei fejlesztőközpontban, s miközben épp nagyban azon törték a fejüket, hogy milyen magnót nem gyártottak még, ahelyett, hogy a mechanikailag stabil, vagy a monitorozható, mármint háromfejes készülék mellett döntöttek volna, inkább a magnó orsózótüskéit döntötték el, mégpedig 45 fokos szögben. Hogy ez egy csúnya készülék, vagy sem, azt mindenki ítélje meg maga, ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy meglehetősen furán néz ki.

   Ha már volt otthon pörköltszaft, a magnó fedlapjának alumínium díszlemezeit inkább azzal kellett volna visszaragasztani, mint a szinte nem is létező peremet pákával körben ráolvasztgatni.

   Hogy van a polcon szalag, az még csak hagyján, de még lemez is, valamint videokazetta is. Mondjuk még hátravan a sorból három lemezjátszó (mármint a többit ekkorra már szétszedtem), és még videomagnóból is van a pincei asztalon három, de ettől persze még nem kellene mindent ennyire széthagynom.

   Mivel nekem ez a magnó nem kell, legfeljebb a sebváltója, de a kosz miatt még arról is lemondtam, így az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a lakásból még ma el ne tűnjön!

   Íme az előbb említett kosz. Alumínium forgács odanőve, vékony fadarab, rovarláb, pók kaki hegyek, mire fel én már látom is magamat, amint épp a hallt porszívózom fel, mondhatni tőlem szokatlan alapossággal.

   A középső biztosíték patkolása sem szép, de a jobb oldali hosszú drótos, de attól még forrasztott, az tényleg nagyon ott van! Mégis mire gondolhatott a "mester"? Elég a drót (mármint elolvad), és akkor mindjárt ott a többi tartaléknak? Mindeközben a jobbról belógó elkónak valami nagyon nekiment.

   Miután a motor tengelyvégénél látható papírlapot nem sikerült szorult helyzetéből kiszabadítanom, menten rájöttem, hogy az egyrészt fémből van, másrészt most épp ő a motor tekercseit hűtő ventilátor. Az ilyen megoldások láttán volt szokás a szervizben azt mondani, hogy a kuncsaft a készüléket vagy vigye vissza oda, ahol eddig javítatta, vagy hozza be minimum háromhavi bérét.

   Hogy a magnó nem szól, azt jelen esetben nemcsak a hangszóróvezetékek kikötöttsége okozza. Ez amúgy nem panasz az eladó felé, mert ő elárulta, hogy a magnó ugyan forog (mármint az, aminek ránézésre forognia kell), a többi részét azonban szalag hiányában nem tudta kipróbálni.
   Az előbb amúgy magam is ezt tapasztaltam. Mármint hiába tettem rá szalagot, hiába működött a mechanika, a magnó semmiféle hangot sem adott, és még csak a műszer mutatója sem mozgott. Az mondjuk igaz, hogy mindkét sávváltó gomb le van tapadva, de a hibát végül is nem ez okozta.

   Van egy olyan érzésem, hogy ez a panel csak akkor lesz szétpákázva, ha lesz kedvem előtte elmosogatni. A jobbra felül látható, mára már rég a semmibe tartó vékony színes vezetékek valaha a végerősítő tranzisztorainak lábaira voltak kötve.

   Mármint ide. Mármint a kivágott vezetékek miatt nem adott a magnó hangot. Hogy ezen felül is van-e valami hibája (valószínűleg van), azt mivel nincs rá igényem, már neki sem álltam kideríteni.

   Mikor a hangszóró membránját ujjal megmozgatva zizegő hangot hallottam, egyből nekiálltam felderíteni az okot. Mármint kitéptem a helyéről a membránt, majd a légrésbe szorult fémszemcsék láttán fejemet igencsak elítélően csóváltam. Természetesen nem a fejemet ítéltem el, hanem azt, aki olyan párás környezetben tart egy hangszórót (jelen esetben egy komplett magnót), hogy annak vas alkatrészei elrozsdásodnak, majd mállásnak indulnak.

   Ha más részleteknek nem is használt, a konyhai zsírködnek annyi pozitív hozadéka azért volt, hogy a magnó szíjai nem száradtak ki. Mármint a korukhoz képest még mindig meglepően jó állapotban vannak, egyáltalán nem repedezettek. Na ja, a zsírköd az kérem zsírköd!

   Hogy a magnót javító mesternek volt fogalma az elektronikáról, az a cserélt ellenállásokból ugyan látszik, csakhogy egyben az is, hogy ez nem terjedt ki minden részletre. Mármint arra például már nem, hogy egy elégett ellenállás helyett - bármiféle számítást mellőzve - már eleve nem teszünk be egy fizikailag negyedakkora méretűt. Már csak azért sem, mert ugye ha a négyszer ekkorák elégtek, akkor ezek is el fognak égni. Mint az a képen látható, meg is tették!

   Ennek a magnónak nemcsak az elektronikája hasonlít a B70-esre, hanem az elfordítottsága ellenére a mechanikája is. A vezérlése persze némileg eltér, az azonban csak a gombok eltérő fizikai pozíciójából adódik.

   Jobbra a hálózati kapcsolót (lásd balra fent) és a sebességváltót is működtető kapcsoló tengelye látszik. Az viszont erről az oldalról nézve sem látszik, hogy a szíjat átdobó mechanizmussal vajon mi kötötte össze.

   Ennek szegénykémnek ennyi volt. Ugyan rezgett a léc, hogy legalább a még újrahasznosítható hálózati trafóját megmentem, erre azonban - egyértelműen a pincei polcok telítettsége okán - végül nem került sor.

   Hogy a magnónak legalább egy gumilábát meg kell mentenem, az csak az utolsó pillanatban jutott eszembe. Mármint a másikból, a B93-as társából kiesett egy láb. Ugyan ott volt mellette a pincei linóleumon, csakhogy ha nem visszadugtam az alaplemezbe, hanem berúgtam a fiókos alá, akkor ahhoz nagyon nehéz lenne hozzáférni. No nem mintha annyira érdekelne a B93-as magnó állaga...

   Bár rezgett a léc, hogy a szaftos műszert kidobom, végül kegyelmet, majd ezt követően némi vizes szivacsos, aztán kefés súrolást is kapott, mert nem akart, s végül nem is jött le a pereméről a ragacs.

   Mint ahogy nálam szinte mindig, úgy most is néhány napnyi pihenő következik. Miután ezzel megvagyok, átnézem az alkatrészeket, szétpákázom a panelt, aztán már mozdulok is rá a következő magnóra, mert a sorból még mindig hiányzik 12 tétel. Mármint kifejezetten magnó. Alany szerencsére van, ami már csak azért is szerencsés, mert ahogy fogyasztom őket, úgy nyerődik vissza a pincében a hely.
   Bár nem vagyok rá büszke, de mivel még láttam benne némi lehetőséget, ezért a magnó roncsát nem a kukába dobtam, hanem kisétáltam vele az utcánk végében található szelektív gyűjtőig. Még fényképezőgépet is vittem magammal, csak aztán a sötétség miatt nem örökítettem meg a benga kukának döntött nagy lapos magnót. A másnap reggeli boltba mentemkor pedig azért nem örökítettem meg, mert akkor már nem volt ott. Vagyis tényleg volt még benne némi lehetőség, amit valamelyik környékbeli fémgyűjtő egyből ki is aknázott.
   Apró érdekesség, hogy a gyűjtögető a magnó már tényleg semmire sem jó műanyag dobozát is elvitte. Ez azért biztos, mert direkt megnéztem, hogy nincs-e bedobva hátra, ahol természetesen egyből találtam is egy csomó érdekességet. Szerencsére épp nem volt őket hova eltennem (mármint fel a biciklire), így végül semmit sem hoztam el.

   Már csak az árnyékok szögének változásából is látható az időközben eltelt nem kevés idő. Amúgy az ebéd utáni félálomban hallottam, amint az egyik madár (valószínűleg cinege) épp felborítja az ablakba száradni kitett nyáklapot, valamint beszórja a szobába a magot, ezt azonban már csak azért sem tudtam lefotózni, mert ugye mire én a gépet elővenném, addigra a madár már rég a világ másik végén jár. Pont mint ahogy magam is távolról kerülgettem a már majdnem kész szétszedés egésszé történő kerekítését...

   Bár a munkalap konkrétan arra lett kitalálva, hogy az adott témával együtt tehessem magam elé, vagy valahova el, ez csak egészen ritka esetekben fordul elő. Épp mint ahogy az sincs sűrűn, hogy az asztalom lapja helyett a direkt erre a célra készült forrasztópadon forrasztok.

   Mivel a műszer eredetileg a magnóban volt, vagyis nem kellett hozzáragasztva legyen az előlaphoz, a barna ragacs jelenléte érthetetlen. (ha csak nem eredetileg szivacs volt, vagy az azt tartó ragasztó) Mivel a műszert nem igazán találtam értékesnek, ezért mikor azt láttam, hogy a vizes szivacs nem használ, rámentem egy kopott fogkefével, az odanőtt pörköltszaftot azonban az sem hozta le.

   Ez a különös kinézetű, meglepően szabadon szerelt kettős tolópotméter még lehet, hogy kelleni fog a pince mélyén rejtegetett, szintén Tesla B115-höz, arról ugyanis mintha tőből lennének letörve a gombok.

   Ezen alkatrész bemutatása a Tesla B70-es magnó kapcsán kimaradt. Mármint ebben van az a központi kuplung (a fekete és a fényes rész közötti filc az), ami csak gyorstekercselés üzemmódban csúszik meg.

   Ahogy manapság az építési projektjeimet látom, annak esélye, hogy építek az AKAI DS4000-be egy olyan szalagfeszesség állítót, amit maga a szalag vezérel, mondhatni szerfelett valószínűtlen. Attól persze még lelkesen gyűjtöm hozzá az ilyen és ehhez hasonló alkatrészeket.

   Hogy aztán meddig lesznek ebbe a dobozba zárva, azt most még csak jósolni sem merem! Amúgy valószínűleg nem különösebben sokáig, ami nem azt jelenti, hogy nekiállok barkácsolni, hanem csak azt, hogy a por elleni védelmül lecserélem a dobozt egy rendesen záródó tetejűre.

   Valamiért úgy döntöttem, hogy ezt az alkatrészt így egyben teszem el. Hogy a pincei magnós dobozból sosem kerül elő? Most mond már... Van abban már annyi minden, aminek nulla újrahasznosítási esélye van...
   Amúgy van a szalagpályában egy, illetve két elég csúf hiba. Konkrétan hiányzik a kombináltfej és a szalaghúzó tengely közötti szalagvezető baba, mire fel amint a gumigörgő a szalagot akár csak egy kicsit is félreviszi, a ferdén futó szalag miatt azonnal lőttek a résmerőlegességnek. Ha benne lenne a szalagpályában a külön felvevő fej, aminek ugye ott a helye, akkor még a törlőfej és a felvevőfej közötti szalagvezető is hiányozna. Az persze lehet, hogy a B115-ben ezek benne vannak, de az majd csak akkor fog kiderülni, ha végre abba a magnóba is belenézek. Hogy nem az lesz a következő boncalany, és még csak nem is a Tesla B93-as, az már csak azért is biztos, mert a Tesla magnókból (amúgy csak a jelen példány koszossága okán) most valahogy egy kissé elegem lett.

   Meglepve vettem tudomásul, hogy a szalagpálya lemezével együtt a lendkerék tengelyének csapágyazását is kiszereltem. Megjegyzem miközben a magnó roncsát összeraktam, a lógó lendkerék tényét furcsálltam is.

   A két, mára természetesen már rég beszerezhetetlen tolópotmétertől eltekintve, a többi alkatrészt akár ki is dobhatnám. Persze amekkora gyűjtögető vagyok, erre nem sok esélyt látok. Sajnos pontosan így az újrahasznosításukra sem.

   Hogy a tolópotméteres doboz a szekrény tetején van, azt most nemcsak azért nem éltem meg problémának, mert ugye a tolópotméter felhasználásom az utóbbi évtizedekben konkrétan nullára csökkent, hanem azért sem, mert pont kellett egy forgókondenzátor valami kísérlethez, ami épp a felette található dobozban van.
   Ami még ezen felül kellene, az a hely, ami ebben az apró hallban szerintem talán már sosem lesz elég. Ez kérlek annyira így van, hogy a délelőtt a boltban vásárolt Dianás cukros doboznak már egyik polcomon sem akadt hely, mire fel ha kissé szomorúan is (hát persze...), azonnal nekiálltam felzabálni.