Mint ahogy vannak olyan szétszedtem projektek, amikbe egyszerűen csak belekapok, aztán már kész is a rombolás, és persze idővel a róla szóló cikk is, úgy akadnak olyanok is, melyek nyúlnak, egyre csak nyúlnak, mint a rétestészta.
   Az utóbbi esetre egy kiváló példa ez a ma bemutatásra, valamint egyben átépítésre is kerülő szovjet dimmer, a vele kapcsolatos első fellángolásom ugyanis még valamikor 2007 augusztusában volt, amit azért tudok ennyire pontosan, mert látszik a dátum a beszkennelt kapcsolási rajzokon. Hogy ez a projekt mégis miért lett félretéve? Nos azért, mert ehhez a témakörhöz nem értvén, akkoriban csúfos kudarcot vallottam a dimmer helyreállításával.

   Na ezért álltam hozzá a ma bemutatásra kerülő szovjet dimmerhez már eleve úgy, hogy meg fogja kapni a pincei porszívóból kiszerelt modult. Mármint azért, mert ez a teljes belső csere a dróton fityegő dimmer esetében egyszer már bevált.
   Hogy ez a kép is mennyire régi, az már csak abból is kitűnik (legalábbis számomra), hogy nem a Samsung S860-as, hanem még az előző fekete Fuji fotómasina bújik meg az előszobai szekrényke pultja alatt.

   A porszívóból kibontott teljesítményszabályzó modul idővel bekerült az ágyam végi átlátszó dobozba, mégpedig a többi olyan apróság mellé, amit ugyan szerettem volna valahol a közelemben tudni, látni azonban konkrétan már nem. Mondjuk a két jelfogó meghúzási időmérőt, azt azért nehéz nem látni, de ezekkel úgy vagyok, hogy ha egyszer úgy Istenigazából nekiállnék, akkor tulajdonképpen néhány nap alatt (ami gyakorlatilag több hónapot jelent) simán letudnám az összes látványos restanciámat. Hogy ez eddig még sosem történt meg, pedig már hányszor, de hányszor nekifutottam? Most mond már... Részemről sosem állítottam, hogy hibátlanok lennének az elképzeléseim.

   Ez speciel bejött. Mármint az, hogy a porszívóból kiszerelt modullal nemcsak egy hatalmas, már úgy értem, hogy akár kilowattos villanymotor fordulatszámát, de akár egy 100-as izzó fényét is lehet szabályozni. Vagyis most már csak (már megint az a k*rva csak) annyi a dolgom, hogy kivegyem a dobozból az eredeti elektronikát, majd bedrótozzam helyette az újat. Mondjuk újnak nem új a modul, de a szovjet doboznak az lesz, hiszen eddig még sosem látták egymást.

   Na most amit viszont én nem láttam, az úgy nagyjából minden, míg csak vissza nem húztam a 100-as izzóra a gyári hullámpapír burkolatát. Amit ekkor szintén nem láttam, az a jövő, amit úgy kell érteni, hogy még csak megsaccolni sem mertem, hogy ez a projekt mégis mikorra lesz befejezve.
   Ezt jelen esetben nem úgy kell érteni, hogy már megint félbehagytam valamit, hanem úgy, hogy tulajdonképpen még bele sem kezdtem! Már úgy értem, hogy amit addig olvastál, azokat a sorokat a már rég elkészült képekhez írtam, a dimmer átépítési projektet legalább virtuálisan megnyitandó.
   Egyszer (a valóságban persze már többször is) nekifutottam annak, hogy az ilyen megkezdett projekteket legalább a nyitóképek erejéig összerendezzem, de ez teljes mértékben eddig még sosem sikerült. Egésszé kerekíteni mindet pedig pláne nem!

   Bár ez a kép első ránézésre igencsak nehezen kapcsolható a szovjet dimmerhez, csakhogy valahol mégiscsak összefüggenek, ugyanis a rajzon látható (az amúgy egy fénykép) hóember fából történő kiesztergálásához le kellene végre lassítanom a gépet. Mármint azért, mert az esztergám tulajdonképpen inkább egy univerzális barkácsgép, s mint olyan, rengeteg mindenre jó, de semmire sem tökéletes. Hogy aztán lassítható-e a gép motorja egy fázishasítós teljesítményszabályzóval, az egy nagyon jó kérdés. Pláne ez csak akkor fog kiderülni, ha a most bemutatásra kerülő projekt végén, a már kész termékkel lejövök a pincébe, s rádugom a gépet. Attól persze, hogy még nem ismerem a végkifejletet, én már nagyban tervezgetek.

   Most például azt találtam ki, hogy csak úgy mellékesen a háttérben, nekiállok végre az anyagok szétválogatását feltétlenül megelőzendő előkészítési fázis hármas szakaszának. Ezt úgy kell érteni, hogy bár az első és a második fázis már rég lefutott, de attól még esélyem sincs belefogni bármi vegyes tartalmú dobozom tartalmának szétválogatásába. Ez most sajnos annyira így van, hogy az asztal lapja embermagasságig meg lett rakva bemutatásra váró lomokkal, mely szörnyű állapot még azzal is tetézve lett, hogy a lomos pincében még a föld sem járható. Mármint az is tele van pakolva, ráadásul olyan dolgokkal, amiket nincs hová eltennem, legfeljebb csak szétszednem, majd kidobnom lehetséges.
   Hogy legalább a föld járható legyen, elhoztam róla a két kék kosarat, felvittem a lakásba, majd elmosogattam. Miután megszáradtak, visszahoztam őket a pincébe, de nem a lomosba, hanem az útszóró sósba, ahol remélhetőleg nem sokáig lesznek útban. Illetve most az lesz, hogy míg csak az anyagokat szét nem válogatom, addig hanyagolni fogom a fadarabokra alapozott farigcsálós projektjeimet. Vagy nem...

   Na jó, valamennyire azért odaférek, de annyira azért nem, hogy ki tudjam húzni  papíros fiókot, s beletegyem végre a hóembert ábrázoló képet. Már csak ebből is sejthető, hogy mennyire nem bízok magamban a jelen projekt záros határidőn belüli elkészítésének témájában.

   Mikor a még elkészületlen projektjeim felemlegetése kapcsán elkezdek összeomlani, olyankor azzal szoktam magam a szakadék széléről visszarángatni, hogy megtekintek néhány elkészültet. Most például a szerszámtartót, ami a rettenetes mennyiségű fűrészelési vonalával egy sokkalta bonyolultabb feladat volt, mint kicserélni egy másikra egy dimmer belsejét.
   Amúgy ettől a ponttól is szívemben szomorúsággal távoztam, ugyanis a jobbra lent látható sikattyú látványának sikerült ráébresztenie (mármint azzal, hogy félig kifényesítettem), hogy a lakásban a kombinált fogó még mindig rozsdás.

   Aztán ahogy ültem a székemben, s az eddig készült képek szétrendezésével megvoltam (persze volt még képből a jelen projekt keretében látottakon felül is bőven), egyszer csak megláttam, hogy a listáról már csak egyetlen vastagabb iksz hiányzik. Gondoltam legyen, nekiugrok, szétszedek valamit, s akkor az a lista is mehet a tűzbe, csak aztán gyorsan rájöttem, hogy az iksz megvastagítása egy film megtekintését jelenti, nem pedig szétszedést, mire fel egészen más dolgokra mozdultam rá.

   Elmosogattam például ezt a két másik ládát. A kékekkel ellentétben ezek nem lyukacsosak, vagyis ezekbe majd nyugodtan szórhatok olyan apróságokat, amik a másik ládákból kihullottak volna. A kékek viszont nagyon is jók lesznek például a lemezanyagok tárolására, mert akkor azokat könnyű lesz egyszerre elővenni, majd odatenni az asztalra. Ez persze most még csak álmodozás.

   A csipesz az elmosogatása után került a virágállványra, míg az elmosogatására azért volt szükség, mert vele piszkáltam ki a kád lefolyójából azokat a szöszöket (megjegyzem volt benne rendesen), amiktől nem akart lefolyni a víz.

   A munkalapon ücsörgő ezüstszínű laptopot azért nincs kedvem piszkálni, mert az esetleg még gyógyítható (magyarán szólva, ha az, akkor össze is kell raknom), míg a Fuji S5500 fényképezőgép leszakadt teleptartó fedelének visszaerősítését még mindig nem találtam ki. A dobozban meg olyan panelek vannak (mármint elbontásra várva), amiket egyrészt a fekete laptopból, másrészt a két Thomson HGW-ből szereltem ki. Ezeknek (mármint a panelek szétbontásának) azért nem állok neki, mert valószínűleg fog még hozzájuk jönni, úgymint a képen látható laptopból, az újpesten a fűben talált monitorból, az utcavégén a szelektív mellett talált kissé hiányos monitorból, az ugyanitt talált DVD olvasóval kombinált tévéből, a Kontrax írógépből, és még ki tudja miből fogok hamarost mindenféle paneleket kitermelni. A pincében például hever az asztalon három kicsi, meg egy koszos elejű videó, egy fehér színű Philips órás rádió USB aljzatokkal, egy spektrumanalizátoros mélyláda, meg ki tudja mi még, amit idővel valószínűleg el fogok bontani.

   Az AKAI GX630-as magnó előtt egy világítós webkamera ácsorog, miközben a gömb formájú társa már újra az előszobában lóg. Már úgy értem az újrát, hogy a legutóbbi rendrakáskor - más alkalmas hely nem lévén - kénytelen voltam oda visszaakasztani. Ezek az apró anomáliák persze viszonylag gyorsan letudhatók. Mármint lennének letudhatók, ha végre nekiveselkednék és rávetném magam az annihilálásukra.

   A feladatom mindössze annyi, hogy a balra látható, szovjet eredete ellenére viszonylag csinos dobozba beépítsem az eredeti elektronika helyett azt a másikat, amit a néhai pincei porszívóból építettem ki, s most épp mindenféle más egyéb alkatrészekkel karöltve a jobb oldali dobozban terpeszkedik.

   Ezt a szépséget arra találták ki, hogy sorba kössük az állólámpával, vagy bármi más hasonló teljesítményű világítótesttel, majd levegyünk vele a fényerejéből. Ebben az a meglepő (mármint az eszköz szovjet eredetében), hogy bár hozzánk közelebb állt a nyugat, de onnan semmi ilyesféle eszköz nem érkezett. (vagy csak én nem láttam belőle egyet sem)

   A címke nemcsak egyszerűen ferdén lett felragasztva a fenéklemezre, hanem még a szélei is ferdére lettek vágva! Arról már nem is beszélve, hogy a címke a dobozra olyan ragasztóval lett rögzítve, ami oldja a doboz anyagát.
   A dimmer típusa СРП-300-І, és ezerkilencszáznyolcvan valahányban 10 rubel 50 kopejkába, átszámolva 178 és fél forintba került, amit így utólag visszatekintve egyáltalán nem érzek soknak.

   Ezt a BTA10-es triakot már én szereltem be. Hűtőzászló azért nincs rajta, mert egyrészt egy százas izzóhoz valószínűleg már eleve nem kell, másrészt nem voltam elégedett az eredménnyel.

   Ez amúgy a zavarszűréshez tartozó tekercs, ami be lett duplázva (és még egy másik is van belőle a panelen), s amúgy ránézésre szokvány zsebrádió ferritrúdra készült, leukoplaszt tekercsrögzítéssel.

   Íme egy hevenyészett próba. A dimmer kimenetéhez egy kapcsolós foglalat közbeiktatásával csatlakoztatott 100-as izzóban azért látszik pirosnak az izzószál, mert épp nagyban, akarom mondani csak kicsiben, de azért világít. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a dimmer jó lenne, hanem csak azt jelenti, hogy a témáról készült közel 20 fénykép között sikerült találnom egy olyat, ami ilyen jól mutat.
   Maga a dimmer amúgy ugyanazt játssza, mint valamelyik múltkor boncolt társa, vagyis teljesen magától változtatja az izzó fényerejét. Mondjuk a gyári elektronikát eredetileg sem akartam megtartani, de így már egészen biztosan elpusztítom.

   A szocialista ipar rákfenéje volt a háttéripar hiánya. Vagyis ha kellett valamire a gyárban egy villásdugóhoz való aljzat, akkor azt le kellett gyártani. Amúgy ez egy nagyon ügyes konstrukció, s ahogy elnézem, nem lesz gondom a felfúrásával.

   Csak nem már oda is van készítve a mosószeres flakon a kád szélére? (kérdezett rá a tényre a szerző a látvány hatására) Nos nem. Illetve de, csakhogy nem azért, mert annyira előrelátó voltam, hogy már korábban is tudtam, hogy majd mindjárt mosogatni fogok, hanem azért, mert a flakon üres, és meg kell töltenem a konyhai nagyobból, és még egy kicsit fel is kell hígítanom, mert részemről nagyon tudom utálni, hogy először nem jön, aztán meg túl sok lett a mosószer.

   Majd kisvártatva az elmosogatott apróságokkal is tettem egy próbát, hátha a háttérben látható bigyókat velük elbarikádozván, sikerül végre rávennem magamat arra, hogy amibe belekezdtem, azt be is fejezzem. Az persze mindegy, hogy ez a sok közül melyik tétel lesz, csak készüljek már el végre valamivel!

   Íme egy a földelt aljzatba való bedughatóság érdekében megfaragott villásdugó. Apa nem cserélte ki egy rendes földelt dugóra, hanem kiment inkább a konyhába a csirkeboncoló késért, majd kisvártatva a rendelőbe is (oda persze már tetanuszért), mert ugye mégiscsak a csirkeboncoló késsel szúrta magát combon. Ez persze nem igaz, illetve csak úgy elképzeltem.
   Épp mint ahogy azt is elképzeltem, amint már mindjárt holnap reggel (na jó, inkább csak kora délelőtt) nekiállok és beszerelem a csinos dobozba azt a panelt, amit a pincei porszívóból bontottam ki. Hogy ez már megint nagyon nem így lett? Hát sajnos ja...

   Panaszra persze nincs okom, hiszen csak egy hónap telt el az előző kép készülte óta, mire végre újra magam elé húztam a projekt összetevőit. Mármint azért nem sokallom az egy hónapot, mert van olyan projektem, ami már több mint 10 éve áll! Ahhoz képest meg ugye mi az az egy hónap?

   Meg ne kérdezd, miből gondoltam, hogy le kell belőle reszelni a kiálló részeket, mert erről fogalmam sincs, az azonban biztos, hogy már a munka felénél tartottam, mire rájöttem, hogy ez nemhogy felesleges, de még egyenesen káros is! Mármint azért, mert nem lereszelni kell a peremet, hanem felfúrni a lyukat, hogy a pincei masinák vastagabb villásdugói is belemenjenek.

   Gondoltam néhány perc, de tényleg (mármint tényleg ezt gondoltam), és már készen is lesz a nagy mű. Mint az sejthető, ez már megint nagyon nem így lett. Hogy ami elromolhat, az el is romlik, az addig tiszta, no de az, hogy ugyanez megtörténik egy hónap alatt a tervemmel, az azért már egy kicsit meglepett.

   Hogy addig is csináljak valamit, míg a megoldást a problémára meglelem, gondoltam a porszívószétszedős szétszedtem cikket kinyitva megtekintem, hogy melyik vezeték mire való. Erre fel oda van írva a panelra.

   Komolyan mondom, hogy nem tudom hogyan képzeltem, hogy a panel oda fog férni a potméter mellé. Mikor itt tartottam, lusta voltam visszaolvasni az eddig már megírt cikket, pedig abban valószínűleg ott van valahol a megoldás. (amúgy nincs) Vagy ha nem, akkor annak igazolása, hogy már megint mekkorát tévedtem.

   Erre a problémára megoldásul azt találtam ki, hogy mivel az a része nekem nem kell, ezért leszerelem a potméterről a kapcsolós felét, ami anélkül ugye már lesz annyira lapos, hogy elférjen mögötte a panel. Ez a megoldás persze mindjárt két okból is marhaság.

   Addig a másik az, hogy az amúgy stabilnak látszó hatalmas szovjet potméter szénpályája elégett. Ez persze bőven lehetett oka annak, hogy a rákötött izzó összevissza villogott. A szénpálya amúgy valószínűleg valamelyik hibás alkatrész (például zárlatos kondenzátor) okozta túláramtól égett el.

   Hogy 0,5 (vagy 0,47) megohmos, azt sikerült megfejtenem, meg persze az előbb a kontakthibával együtt meg is mértem, arra azonban sem ezekből a jelölésekből, sem a mérésekből nem jöttem rá (pontosabban szólva nem vált egyértelművé), hogy a potméter karakterisztikája lineáris-e, avagy logaritmikus.

   Miközben épp nem kicsit voltam letörve, sikerült a két egymásra tett panelt addig-addig forgatnom, míg egyszer csak beugrott a megoldás, ami nem meglepő módon nem az volt, hogy az alkatrészeket átépítem egy kisebb, pontosabban szólva hosszúkásabb panelra, hanem az, hogy mivel az eredeti már úgyis elégett, beteszek helyette egy hosszabb menetes résszel rendelkező potmétert, amit aztán az alaplemez barna paneltől egy plusz anyával elemelve, kapok annyi helyet, ami alatt már elfér a sárga panel. Hogy ez a leírás egy kissé zavaros? Mégis mit vársz egy olyan elmétől, mint amivel engem áldott meg a sors?

   Tényleg nagyon ráférne már a potméteres dobozaimra egy alapos újraválogatás. Mondjuk a múltkor annyit már megtettem, hogy különválogattam az úgymond műszerbe való potmétereket (ez a doboz látszik a képen), de attól még a másik három potméteres doboz tartalmára is igazán ráférne már egy komolyabb revízió.

   Ez itt egy olyan potméter, amit csak azért vettem meg, mert tisztára úgy néz ki, pláne olyan gombok mennek rá, mint az AKAI DS4000 magnóra. Valaha ugyanis volt egy olyan tervem, hogy készítek hozzá (mármint a potméterekhez és egyben a magnóhoz is) egy olyan erősítőt, ami külalakjában passzol a fekete, fehér és ezüst színkombinációjú AKAI magnóhoz. Na ebből a tervemből sem lesz már semmi...

   Ez pedig az a kettős potméter, amit apukám telki President Grant CB rádiójából szereltem ki. Mármint azért, mert hiába volt az öregem egy technikai szakember, elektromossághoz és rádióhoz értő, láttam rajta, hogy hiába magyarázom, nem marad meg a fejében a mic. gain és az RF. gain potméterek funkciója. Márpedig ha ezt a kettőt eltekeri, akkor nem tudtunk volna beszélgetni. Ezt úgy kell érteni, hogy akkoriban még nem volt mobiltelefon (vagy legalábbis nekünk nem), s helyette nyaranta CB rádión keresztül tartottuk a kapcsolatot. Mármint a lakás és a telek között, minden szombaton 6 órakor odaülve a rádió elé.

   Hogy eddig valamiért azt a szovjet potmétert néztem, ami a már alkatrészeire bontott panelhez való? Nos igen, de mindössze néhány perc alatt rájöttem, hogy ezt, vagyis a porszívó teljesítményszabályzójához eredetileg tartozó tolópotmétert kell néznem. Erre pedig egyértelműen rá van írva, hogy "A", vagyis lineáris karakterisztikájú.

   Akár még az is megtörténhetett, hogy kicseréltem ebben az amúgy Videoton gyártmányú potméterben a szénpályát egy másikra, vagy egyszerűen csak rajta a kupakot.

   Az eredeti potméter tengelye, beszerelve a helyére, az előlapból épp egy centit lóg ki. Ezt azért mértem meg, mert majd az új potméter tengelyét is épp ekkorára kell vágnom. Én marha meg azt hittem, hogy csak forrasztgatnom kell...

   Mondjuk kelleni azt is kell, mert ez a csatlakozó ide nemcsak felesleges, de még nagyon útban is van. Miután kiforrasztottam a lábait, egyből kiderült, hogy a panelen olyan kicsik a lyukak, hogy abba nem férnek bele a potméterhez vezető, amúgy nagyon is vékony vezetékvégek.

   Ez az eredetileg a potméterrel párhuzamosan kötött ellenállás szerintem csak akkor jut szerephez, ha a potméter megszakad. Mert ugye egy 470 kiloohmos potméterrel párhuzamosan kapcsolt 3,4 megohmos nem sok vizet zavar.

   Na így már kényelmesen elférnek a dobozban az alkatrészek. Ha még egy kicsit megbillentettem volna, hogy teljesen oldalról lássuk, akkor azt láttuk volna (illetve éppen, hogy nem), amint semmi sem lóg ki a dobozból.

   A barna panelra kell két lyuk, amin keresztül a sárga panel lesz hozzáfogatva. Amúgy hiába tettem alá a kedvenc deszkámat, mert azon épp ott volt egy lyuk, mint ahol én az újat fúrtam, mire fel újból sikerült megsértenem az asztal lapjának felületét. Azt kell mondjam, tiszta szerencse, hogy a bútorlap nem sértődős, mert amennyi galádságot az évtizedek folyamán ellene én már elkövettem, még az ellenlépésként történő agyoncsapásom is jogos önvédelem lett volna!

   Mint ahogy az alul középen egyáltalán nem látszik, kapott a triak egy bár apró, de legalább szép fekete hűtőbordát. Mindeközben azt, hogy a potméternek melyik két lábát kell bekötni, azt csak véletlenül találtam el elsőre.

   Mivel már csak két nap van hátra a hónap végéig, az itt elhelyezett bigyók közül legalább kettőt be kell mutassak hozzá, hogy összejöjjön az a nagy ívű tervem, melynek keretében a júliusi adagot még júniusban letudom. Szóval hajrá!

   Ahogy ültem előtte, s merengve nézegettem, egyszer csak beugrott, hogy épp csak a főpróba maradt el. Mármint az, hogy lemegyek vele a pincébe a motoros szerszámaimhoz, majd megpróbálom őket a dimmerrel lelassítani.

   Ez itt egy olyan alkatrész, ami a bicajom üléséből szakadt ki, s már napok óta nézegetem, mégpedig egyre inkább úgy gondolva rá, mint amit most aztán már tényleg nem fogok tudni az ülésbe visszaszerelni.

   Ez pedig az a fotóállvány, ami ahhoz kell, hogy le tudjam videózni a Werra fényképezőgépet. Ez amúgy egy nagyon jó pozíció ennek az állványnak, mert ugye innen se le nem esik, se el nem barikádozható. Hogy folyton elfelejtem, hogy itt van? Hát ja. Semmi sem lehet tökéletes. Az én ötleteim ugye meg pláne nem azok!

   Hiába lesz hosszabb a közbeiktatott dimmerrel az eszterga kábele, ha egyszer összedugva őket egymástól messze kerülnek, úgy meg ugye azért nehéz lenne őket együtt levideózni. No de nekem ne lenne kézközelben egy rakat hosszabbítóm?

   Bár első ránézésre úgy tűnik, mintha jó lenne, ez azonban nagyon nincs így, mert a fordulatszámmal együtt a nyomaték is eltűnik. Vagyis nem úszom meg az esztergára történő áttételes meghajtás barkácsolását.
   Az esztergán felül kipróbáltam a dimmert a szalag és a rezgőcsiszolóval is. Mármint azért, mert ez a két gép kefés motoros, beépített fordulatszám szabályzó nélkül. Ha tökéletesnek nem is mondanám, de szabályozta a fordulatszámukat a dimmer. Hogy ennek (mármint a csiszológépek lelassításának) semmi értelme sem volt? Ez mondjuk igaz, de mégis hol szokott olyan az én cselekedeteimben lenni?

   Hogy el sem jutottam odáig, annak az lesz a vége, hogy most már aztán tényleg elengedem az Epson 1000-res printert, ami valószínűleg idelent, vagyis a pince hűvösében fog megtörténni, mégpedig egy rekkenő nyári napon.

   Miközben az előszobai pulton a minap boncolt TK-1024-es zsebszámológép felejtődött ott, addig a frissen átkárpitozott széken a fekete fejhallgató. A székek átkárpitozásáról - bár az már korábban elkészült - a következő cikk fog szólni, s ha ezzel megvagyok, akkor úgy nagyjából sikerült is kikeverednem a legkonokabb időzavaraimból. Na jó, beismerem, ez nem igaz, de attól én még szeretek rá úgy gondolni, hogy valahol mégis csak az...