Mikor az Apukám által épített labortáp szétszedése kapcsán az asztalomon található pultra került mérőműszerek hosszú heteken át történő nézegetésének hatására tudatosult bennem, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, nekem mindenképp műszert kell szerelnem, mondhatni teljesen összeomlottam.
   Ez amúgy annyira így volt, hogy kínomban inkább utánanéztem az interneten, hátha lehet még kapni ilyen műszert. Nos nem, illetve sajnos már csak elvétve fordul elő, merthogy ez mára már egy rég kifutott típus.

   Szép, arányos (vagy tán aranyos akart lenni a kép neve), de engem most akkor is taszít. Mármint azért, mert ezt nemcsak úgy egyszerűen szét kell szednem (mármint kényszeresen), hanem majd össze is kell raknom. Már úgy értem, hogy működőre. Csak ugye én - a kolbász ujjaimmal - mint műszerszerelő...

   Mikor a skálát már ki tudja hányadszorra megláttam (mert amúgy levettem ám a polcról többször is), egyszer csak tudatosult, hogy nemcsak a voltmérőnek, hanem ennek is átrajzoltam a skáláját. Vagyis a tápegység már nem is 12 volt 1 amperes, hanem 14 volt 2 amperes. Ennek a ténynek persze semmi köze sincs ahhoz, hogy ezt a műszert meg kellene javítanom.

   Ennek a látványnak persze már nagyon is van! Mert ugye milyen lehet a műszer belseje, ha már a skálalap sarka is ilyen? Valószínűleg olyan, hogy azt már - az én képességeimmel - nem fogom tudni az élők sorába visszahozni.

   Ezzel a műszerrel az a baj, hogy adott a helye az előlapon. Vagyis ha másmilyen formájút akarok, vagy leszek kénytelen helyette beépíteni, akkor vagy új előlap kell, vagy mondjuk elég csak egy olyan közdarab, ami eltakarja a régi helyét.
   Mivel a dolgok párhuzamosan (de azért inkább csak összevissza) futottak, ezért ekkor még nem volt egyértelmű, hogy mi lesz a műszer előlapjával. Már úgy értem, hogy ekkor még nem voltam benne egészen biztos, hogy azt is átfestem-e a doboz többi részével együtt. Már úgy értem azért, mert ugye ha majd mégis igazítanom kell rajta valamit, akkor azt mindenképp még a fényezés előtt kellene megejtenem.
   Persze nem az a baj, hogy a dolgok egymással szorosan összefüggenek, hanem az, hogy nem csinálom őket. Vagyis míg ezzel a műszerrel meg nem vagyok, addig nem tudok dönteni az előlap kérdésében. No nem mintha a tápegység kipofozása bármi okból sürgős lenne...
   Na jó, de igen, az. Mármint azért, mert most épp a nálam már-már általánosnak tekinthető kupi szintjét emelendő, a tápegység különféle részegységei szanaszét hevernek a pincében, pláne a szobában is.

   Egy az áramerősség méréshatárát kiterjesztő söntöt be lehet állítani úgy, hogy összébb forrasztgatjuk az ellenálláshuzal feltekercselt meneteit, és persze úgy is, hogy teszünk a sönt és a mérőműszer közé egy trimmert. Mint az ezen a képen látható, részemről az egyszerűbb megoldást választottam.

   Gyermekkoromban nem kevés ilyen műszert szedtem szét (Apukám hozta őket játszani a Tanérttől), minek hatására mind a mai napig utálom az ilyen és ehhez hasonló összepattintós dolgokat.
   Jelen esetben persze nem az össze, hanem a szétszereléssel van a gond. Már úgy értem azért, mert ahhoz, hogy a műszerről le tudjam pattintani az elejét, na ahhoz egyszerre öt ilyen, a képen mutatott bepattanós helyen kellene megfeszítenem.

   Ez a műszer nem a Ganz gyárban készült, hanem az EKM-ben, ami amúgy az Elektromos Készülékek és Mérőműszerek gyárát takarja, mégpedig Esztergomi székhellyel. No nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem onnan, hogy megnéztem az interneten.

   Hiába adta fel az egyik pöcök, mert a másik öt még mindig tartott annyira, hogy újra eltörjön a műszer előlapja. Azt mondjuk tudtam, hogy ennek a műszernek a kipofozása számomra kemény dió lesz, no de arról nem volt szó, hogy az eredeti bajain felül pluszban még össze is töröm!

   Na most az, hogy a skála festése nemcsak balra fent, de már lent is felpattogzott, az ahhoz a másik tényhez képest, hogy a mutató még komoly erőszak bevetése árán sem mozdítható, mondhatni egyáltalán nem hatott meg.

   Ha nagyon akarom, akkor átfesthetem, majd újrarajzolhatom a skálát, de az az igazság, hogy nem akarom nagyon. Mert ugye ha nagyon akarnám? Na akkor akár az egész tápegységet újraépíthetném, amire a kusza vonalvezetésű nyáklap, valamint a tápegység mechanikai felépítése talán még adna is némi okot.

   Ahogy ezt így az asztalomnál ülve nézegettem, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy egy ilyen műszer esetében részemről jobb volna csak a beszerzésére, valamint a beépítésére szűkítenem a tevékenységemet.

   Ettől persze még szétszedtem, csak nagyon rossz előérzettel. Mármint azért, mert jelen esetben nincs "B" verzió. Vagyis ezt a műszert vagy összerakom, vagy egy tátongó lyuk lesz a helyén a tápegységben.
   Na jó, azért van "B" verzió, de az azért egy kissé erőltetett. Mármint az, hogy egy digitális panelmérőt építek be a jelen cikk keretében boncolt műszer házába, aztán hozzádrótozzam a tápegységhez, mondjuk azzal a felkiáltással, hogy ez volt az eredeti terv.
   Amúgy van is egy ilyen tervem. Mármint olyan, ami egy tápegység építéséről szól. Abban úgy lenne, hogy míg a fixen beállított értéket (vagyis a feszültséget) számkijelzők mutatnák, addig a terhelés függvényében esetleg dinamikusan változót, vagyis az áramot analóg mutatós műszer. Még akad is valahol a nemes feladatra félretéve egy digitális panelméterem, épp mint ahogy analóg műszerem is akad a pincében néhány dobozzal.
   Csak ekkor esett le, hogy azok között akadhat akár ilyen ma boncolt típusú műszer is, és akkor azért már csak könnyebb dolgom lenne egy puszta cserével, mint a műszer általam meglehetősen esélytelen megjavításával.

   Mivel két bélyegző került egymásra, így mára már nehezen eldönthető, hogy 1973-ban, vagy 1978-ban készült. Amúgy sokáig nézve a két egymásra nyomott pecsétet (ez bezzeg megy, mármint a bármiféle tevékenység végzése helyett a puszta nézés), azt sikerült megállapítanom, hogy 1973 augusztus 13-án készült.

   A mágneskör felületén képződött ragyát mindenképp el kell távolítanom, mert ugye ez később is leválhat innen, és olyankor persze bele is szóródhat (mit beleszóródhat, biztos megteszi) a műszer érzékenyebb részeibe.

   A ragyát mondjuk simán lehozza róla a drótkefe, azonban a jobb oldali lyukba a kitekerése közben beletört csavart már csak fúrással lehet a mélyből eltávolítani. Mindezt persze csakis azért, hogy tovább romoljon a már amúgy is kétségbeejtő helyzet.
   Mondjuk semmiből sem tart lesétálni vele a pincébe, betenni az állványba fogott fúrógép alá, aztán meghúzni a kart, majd újrafúrni a lyukban a menetet. Már persze csak akkor, ha ennek van valamiféle értelme. No de ne szaladjunk annyira előre...

   Ez a valami olyan apró, hogy ezt aztán biztosan nem az én kezemnek találták ki! Amúgy létezik ilyenből (vagyis Deprez rendszerű műszerből) akkora is, amivel képes voltam boldogulni. Azt mondjuk nem a gyárból hozta Apukám (amúgy persze valaha de), hanem nagyapámtól a pincéből.
   Hogy mégis mi a csudát kerestünk ott, azt mára már nem tudom, de egyszer lementünk a pincébe (mármint apai nagyapáméknál, a József utca 33-ban), majd elhoztuk a kacatok közül a gyermekkori lomjait. Mármint apáméit. Na azok között volt egy nagydarab műszer, valamint egy szintén nagydarab, konkrétan oktatási, vagyis direkt bemutató céljára készült villanymotor is. Utóbbiban az volt a pláne, hogy bár nem sokkal volt nagyobb mondjuk egy autóba való ablaktörlő motornál, azonban azzal ellentétben minden egyes része kívülről nézve is jól látható volt. Ezen persze nincs mit csodálkozni, ha egy motoron már eleve nincs semmiféle burkolat.

   Erre a képre viszont igenis rácsodálkoztam. Mármint azért, hogy egyáltalán látom rajta a tekercset alkotó huzalt. No persze nem a valóságban, hanem csak már így utólag, felnagyítva a monitoron, ami sajnos komolyan belerombol a műszer amúgy is csekélyke túlélési esélyeibe.

   Miközben a vasról megpróbáltam a rozsdát a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal levakargatni (mert ugye felakadt benne a lengőcséve), egyszer csak kiszúrtam, hogy a lengőcséve egyik felfüggesztése levált.

   Ekkor döntöttem úgy, hogy ebből a műszerből már nem lesz semmi, majd még abban a szent pillanatban felkaptam a kabátomat, s már indultam is lefelé a pincébe a műszeres dobozaim tartalmát kíváncsian megtekintendő. Gondoltam átrakom a polcról a dobozokat az asztalra, ahol majd a tőlem kitelő alapossággal tekintem meg a tartalmukat.

   Szerintem ha nem árulom el, hogy ez itt az előbb említett asztal, sokan talán rá sem jönnének, hogy mégis mit ábrázol e kép. A ventilátor az még csak hagyján, hiszen az már készen van (mármint én az összeszerelésével) na de a többi kacat... Mindezt úgy, hogy nagyszerű terveimben az szerepelt, hogy ezek innen az idei nyár elejére mind eltűnnek, hogy nekitudjak végre állni az anyagok szétpakolása című projectemnek. Na most ehhez képest még épp csak, hogy elvettem innen valamit. Pontosabban szólva a helyzet még ennél is rosszabb, hiszen ráadásul ezt-azt még ide is tettem! Lásd például az Elektronika 13-as szovjet órát, meg mondjuk a sárga dobozban bujkáló ipari szintérzékelőt.

   Természetesen az éppen keresett dobozok vannak belül. Ezt mondjuk részemről valahogy nem érzem akkora problémának, mint azt a másik tényt, hogy már megint oda lett pakolva a dobozok elé, pedig már annyiszor megígértem magamnak, hogy soha többé nem teszek ilyet, ahányszor csak ráment fél órám (esetleg fél napom) arra, hogy minden egyes polcszéli vacakkal elsétáljak a helyéig. Itt szerencsére csak egy AVA66-os tápegység fedele (abban pedig mindenféle oda nem illő kacatok), valamint a Tesla B117-es magnóról leesett gombok vannak.

   Ebben a kosárban mondjuk az előbb látott polc szélénél is durvább a helyzet, de azért már ez a pont is alakul. Már úgy értem ahhoz képest, hogy nem is oly rég még púposra volt tömve a kosár, amit most amúgy csak azért mutatok, mert ezt fogom használni amolyan átmeneti tárolóul a jelenleg teljesen elbarikádozott lomos pincei asztalom helyett.

   Ami mondjuk annak tükrében, hogy végül is mire van rakva a kosár, semmiképp sem volt jó ötletnek minősíthető. Miután a műszeres dobozaimat átnéztem, majd kiválasztottam belőlük két (de csak mert nem volt belőlük több) alkalmas donornak tűnő műszermaradványt, majd átmentem velük a másik pincébe, ahol is nagyban mindenféle kisebb nagyobb tárgyakat harmadjára festegetek sárgára, még öt perc sem kellett hozzá, s már jöhettem is vissza.

   Mármint azért, mert teljesen elfelejtkeztem róla, hogy még odafent a lakásban megnéztem, hogy hová tettem azt a kék színű Tanértes mérőműszert, melyben szintén 71DA-2-es alapműszer van.
   Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, ez a műszer nem a műszeres, hanem az egyik, konkrétan a hatos sorszámú, meglehetősen vegyes tartalmú dobozban van. Még tiszta szerencse, hogy készítettem a dobozokba rámolt bigyókról egy részletes kimutatást, így legalább nem kellett mindegyiket kinyitnom.

   Ezt csak azért mutatom, hogy lásd, annyi minden van a földön, hogy előbb még ezeket kell odébb tennem, különben esélytelen vagyok még csak odalépni is a dobozokhoz. Komolyan mondom, hogy annyira haragszom magamra a rengeteg már réges-rég beszerzett, de még azóta is bemutatatlanul porosodó kincs miatt, hogy arról napokig lennék képes mesélni! Mert ugye itt is a kakukkos óra, meg mögötte az Orion 449-es rádió...

   A három fellelt műszert azért a képen látható nápolyis vödörben hoztam fel, mert ebben egyrészt kényelemesen elfértek, másrészt a könnyű hordozáshoz még füle is van. Itt kívánom megjegyezni, hogy mindezt úgy, hogy ezt az átlátszó vödröt mindössze két hetembe telt ugyanerről a helyről a pincébe levinni.

   No persze attól, hogy végül előkerült a pincéből a műszer megjavításához némi pótalkatrész, attól még igazán vethetnék erre is néhány plusz pillantást, hátha mégis tudok vele kezdeni valamit.

   Mikor egy kicsit alaposabban megnéztem az amúgy voltmérőnek bekötött másik műszert (mármint nem azt, amit a pincéből hoztam, hanem amit a tápegységből szedtem ki), mindjárt sikerült is újra nekikeserednem. Persze nem azért, mert ez még eredeti Ganz gyártmány, hanem azért, mert a műszer átlátszó előlapján a mattulás oldószertől van. Konkrétan rátapintott valaki toluolos ujjal.
   Itt aztán újra megtorpantam (no nem mintha eddig olyan nagyon haladtam volna), majd azon kezdtem el töprengeni, hogy pontosan milyen szintre is hozzam fel a labortápot. Már úgy értem, hogy csak a puszta működőképesség legyen a cél, vagy az, hogy éppen olyan csinos legyen, mint amilyen még újkorában volt.
   Ha nem is volt egyszerű a kérdésben dűlőre jutnom (mert ugye még tőlem is szokatlanul sokat kellett hozzá bambulnom), végül valahol egy köztes állapotban sikerült magammal megegyeznem. Ez nagyjából annyit tesz, hogy amit tudok, azt kipofozok rajta, a többi meg marad foltosan, homályosan, hígítós újlenyomatosan, jelezve vele, hogy ez egy már sokat látott készülék.

   Hogy minek vettem elő a PVC ragasztót, miközben a műszer tulajdonképpeni lényege alatt egy időközben kivégzett újabb cikkfelújítós lista hever? Nos azért, mert úgy gondoltam, hogy adok a mérőműnek egy amolyan utolsó esélyt.

   Miközben én a ragasztó adott helyre történő odakenésével voltam elfoglalva, az amúgy üvegből készült mutató álnokul belebökött a tenyerembe. Ez persze még nem lenne baj, csakhogy közben le is törött, mely problémára amúgy kétféle megoldást is tudok. Míg az egyik az, hogy húzok a régi helyett egy új mutatót (már úgy értem, hogy mint az eredeti, vagyis üvegből), addig a másik szerint alumínium fóliából (sztaniolpapírból) fogok másikat sodorni. Aztán persze lehet, hogy nem így lesz, de ez remélhetőleg hamarost kiderül.

   Mivel ez a két műszer ránézésre egyforma, ezért láttam rá némi esélyt, hogy a belsejük is csereszabatos. Aztán mikor egy kicsit alaposabban összehasonlítottam őket, akkor kiderült, hogy a bal oldali típus is 71 DA-2-esnek tűnik.

   Hátulról nézve csak annyi köztük a különbség, hogy a modernebb (értsd teli plexi előlapú) változat hátában már nem lyukasztották át a valaha bakelitből készült előlapot hátulról tartó csavarok furathelyeit. Amúgy ott vannak, csak nincsenek átlyukasztva.
   Mint az egy kicsit később kiderült, van a két műszer között egy másik lényeges különbség is, mégpedig az, hogy a régebbi típusnak egy kicsit kövérebb a kerek része. No nem nagyon, hanem épp csak annyival, hogy ne férjen bele az előlapba. No de milyen előlapba?

   Hogy aztán segít-e a napocska által majd 60 fokosra melegített felület a festék száradásában, vagy le fogja tőle dobni magáról a sárgaságot, az hamarosan kiderül. Mármint majd akkor, ha elhozom végre az ablakból az ott már hetek óta száradó előlapot.

   Ahogy álltam az ablaknál, kezemben a fényképezőgéppel, nem tudtam megállni, hogy meg ne örökítsem ezt a látványt. No nem arról van szó, hogy a mosott ruha nem illik a rekamié szélére (ami amúgy persze nem oda való), hanem arról, hogy a cserépkályhának támasztott eltehető munkalappal kellene végre kezdenem valamit. Gondoltam bedugom a helyére, vagyis a heverőm alá, csakhogy ott ekkor még két (megjegyezem döglött) digitális mérleg hevert.

   Mindeközben a másik célhelyszínt - a már majdnem megkezdett pakolászást megakasztandó - ezek a mindenféle maradványok foglalták el, mire fel feltettem magamnak egy amúgy jogosan felmerülő kérdést: Mármint azt, hogy vajon idefér egyáltalán az eltehető munkalap?

   Persze ez igazándiból úgy nézne ki, mármint rendezetten, ha nem lenne rajta semmi más. Már úgy értem, hogy csak az az egy valami, amivel épp foglalkozom. Na most ehhez képest még mindig itt van a sárga füles, a Harkov villanyborotvák, meg a piros kisautó, és még a Philips zenelejátszó is. Az persze igaz, hogy ezekkel is foglalkozok, mint ahogy az is igaz, hogy ezek azért vannak még mindig itt, mert ugye igazándiból mégsem.
   Persze van némi haladás, hiszen a kerek óra, az Omron vérnyomásmérő, a kicsi ingaóra, a Maxell fejhallgató, valamint a CTW300-as termosztát már eltűnt innen, csak ugye amíg nem mondhatom azt, hogy már csak a műszer van itt, addig még letagadhatatlan az elmaradás.

   Mivel ez volt a lehető legegyszerűbb feladat (azokat bezzeg valahogy szeretem), gondoltam meggyőződök a műszer működőképességéről. Na most az igaz, hogy ezt egyszer valamikor még a tápegység polcról történő leszedésének napján megtettem, csakhogy az is igaz, hogy akkor még csak nagyon felületesen.

   Mármint akkor nem győződtem meg róla, hogy a mutató mindenféle akadás nélkül végigfut a skálán. Szerencsére végigfut, s így legalább a voltmérővel nem lesz bajom.

   Ha nem is egyből, de idővel azért rájöttem, hogy honnan került a műszer házára ez a mocsok. A megfejtés az, hogy a tápegység dobozának műszerfüléről, mely páros a beázott telki bungiban konkrétan kátyúsra rohadt.

   Amit a képen látunk, arról nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon a tápegység előlapjának néhai lakkozása, vagy valami oldószer magát a mérőműszer előlapját oldotta fel. Ha találok ép, pláne még egyben levehető állagú plexit, akkor lehet, hogy majd megvakargatom. Na most ha nem, akkor viszont nem piszkálom, mert lelakottság ide vagy oda, így ahogy van lesz a helyére visszaépítve.

   Amennyiben a következő ugyanezen helyszínt ábrázoló képen már kevesebb dolog látszik, akkor az azt jelenti, hogy több kedvem volt a piros kisautót, vagy mondjuk a sárga fülest piszkálni, mint a darabokra szedett műszert. Részemről tapasztalatból merem állítani, hogy ez így lesz!

   Gondoltam kipróbálom, hogy jó lett-e a ragasztás. Nos nem, nem lett jó. Első ránézésre még csak annyi volt a hiba, hogy szálakat húzott a ragasztó, melyek ha nem is fogták oda a lengőcsévét a vasmaghoz mereven, de egyes pozíciókban azért undokul megakasztották.

   Ezt a hibát úgy orvosoltam, hogy levágtam ollóval a háttérül szolgáló papírból egy vékony csíkot (lásd a képen alul), amit aztán mint egy nagyon finom smirglit húzogattam át a résen, a lengőcséve és a vasmag között körben mindenütt.

   Ehhez persze be kellett vetnem ezt az összegumizott kombinált fogót. Hogy miután a szőröket kicsiszatoltam, jó lett-e a műszer? Nos nem, még mindig nem lett jó. Az mondjuk igaz, hogy annyira mint korábban már nem lötyög, de attól még a lengőcséve továbbra is le van szakadva a tengelyeiről.

   Ekkor kaptam elő utolsó mentsvárként a minden ragasztók szent Grálját, vagyis a vörös körömlakkot. Hogy aztán ennek a viszonylag hígabb ragasztónak sikerült-e mindenhová befolynia, illetve minden szükséges részletet összeragasztania, az majd akkor derül ki, ha újra leveszem a polcról a műszert.

   Na most ami viszont kiderült, az az a szomorú tény, hogy egy óvatlan leejtést követően a műszer mutatójának utolsó darabkája is megsemmisült. Hogy tudok-e csinálni újat (mármint mutatót), az majd csak akkor fog kiderülni, ha megpróbálom. Ehhez persze (mármint ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam) az kell, hogy amúgy működjön a műszer. Szóval a következő képen valószínűleg az lesz látható, amint épp lemérem egy multiméterrel a lengőcsévét.

   Mikor megláttam, hogy a lengőcséve nem szakadt, akkor egyrészt boldogsággal töltött el az örömteli tény, (mármint az, hogy piszkálódásaim közepette mégsem téptem el a vékony huzalt), másrészt öntudatlanul tettem fel a kérdést, miszerint: Miért 15, miért nem 60? Aztán persze mindjárt azt is, hogy: Mégis honnan szedem, hogy 60-nak kellene lennie?

   A különbség szerencsére csak annak köszönhető, hogy a műszer mindenféle egyéb alkatrészeivel együtt kikerült a körből a mágnes mögé épített 45 ohmos, amúgy tekercselt ellenállás.

   No de mit nekem az éjszaka közepén kiporszívózni egy mágnest? Ez amúgy nem sikerült, ezért a porszívó már nem bántotta apró fémforgácsokat egy porronggyal voltam kénytelen a mindenféle résekből kipiszkálni.
   Hogy miért volt éjszaka? Nos azért, mert egy kicsit túltoltam a délutáni alvást, aztán mikor úgy 9 óra tájban felébredtem, akkor már nem tudtam visszaaludni. Mivel mozizni, vagy olvasgatni nem volt kedvem, gondoltam nekiállok valami szomszédokat nem zavaró csendes elfoglaltságnak. Ekkor persze még nem tudtam, hogy a műszer piszkálása kapcsán majd fúrnom és porszívóznom is kell.

   Miután betettem a helyére a lengőcsévét tartalmazó mechanikai elemet, majd kivettem, majd újra be és újra ki, és ezt még néhányszor, sikerült a lengőcsévéről mindkét tengelyt újra letörnöm. Én szerencsére nem törtem le, hanem ismét előkaptam a vörös körömlakkos üvegcsét, s a bonctű segítségével tettem rá egy próbát, hogy csak oda jusson belőle, ahová tényleg kell. Amennyiben a következő videón az látszik, hogy egyik végállástól a másikig mozog a jelenleg még tövig csonkolt mutató, akkor az operációt sikerültnek fogom nyilvánítani. Ha meg nem, akkor kimegyek az előszobába a pincéből felhozott műszerekért.

   Bár nagyon úgy néz ki, mintha a végállás közelében egy kicsit még akadna, de remélem ennyi hibát ki fogok tudni rajta igazítani. Mikor itt tartottam, akkor azt mondtam magamnak, hogy Géza, most következik a mutató pótlása!

   Hogy aztán holnapra mit jelölök ki újabb akadályozó tényezőül, azt majd éjjel megálmodom. Mivel a műszer alkatrészei nem nedvszívók (a söntöt meg levettem róla), így a "még száradniuk kell" duma helyett majd valami mást kell kitalálnom.

   Hogy végül mit találtam ki hátráltatásomul, arra mondjuk már nem emlékszem, az azonban a képek dátuma alapján bizonyos, hogy hathatós volt. Már úgy értem, hogy a műszernek három napig még csak felé sem néztem!

   Milyen kedves, hogy rá lett írva az ellenállása, miközben én mennyire kedvetlen vagyok... Már úgy értem, hogy nincs kedvem műszert szerelni, ami a hozzá nem értésemet figyelembe véve, azt hiszem természetes. Mármint részemről nagyon utálok olyan dolgokat csinálni, amikről tudom, hogy az adott témákban már eleve nem sok esélyem van. Hogy pontosan mik ezek a dolgok? Ez a felsorolás azért maradt el, mert ugye kinek van kedve órákig gépelni?

   Hogy a lehető legegyszerűbb feladattal nyissak, botorul azt gondolván, hogy ez majd meghozza a műszerszerelési kedvemet, nyitásképp visszatekertem a minap szétszedett óra aljába ezt a negyedik csavart, majd rádugtam a lábként szolgáló gumidugót. Mivel ezen két apró művelet elvégzése szemernyit sem csökkentette a már amúgy sem lévő munkakedvemet, unottan vetettem magam a műszerre.

   Kezdetben úgy gondoltam, hogy mára csak annyit vállalok be, hogy beszerelem a műszert a házába, aztán meg rá a skálát, de aztán valahogy annyira feltűnő volt a lustaságom (ez egy amúgy viszonylag szokatlan érzés), hogy elszégyelltem magam.

   Mikor aztán amolyan ráadásként még azt is megláttam, hogy az amúgy betervezett, azonban kihagyott lépés, vagyis a skála hiányzó részeinek fehérre történő festése elmaradt, annyira berágtam, hogy azt mondtam: Lesz ami lesz, lesz amilyen lesz, én ezt a műszert még ma összerakom!

   Ami kisvártatva sikerült is, csak még véletlenül sem a fenti képen látható hajlékony belső erű vezetékre, hanem erre a merevre. Ami még szintén eltért kezdeti terveimtől, az a megtekert mutató vastagsága. Már úgy értem, hogy még véletlenül sem ilyen durungot szerettem volna.

   Aminek az lett az amúgy nem kívánt következménye, hogy a forgáspont átellenes oldalára fel kellett forrasztanom ezt a rettenetes ellensúlyt. Ennek a tologatásával, no meg a hozzáadott forrasztó ónnal kellett kiegyensúlyoznom a rendszert. Erre amúgy azért van szükség (illetve úgy kell csinálni), hogy a mutató a műszer fektetett és állított állapotában is ugyanoda mutasson.

   Mikor aztán az előző képen látható műszert feltettem a pultra száradni, mindjárt megláttam ezt a másikat. Gondoltam ha már épp benne vagyok, valamint már tétje sincs, bátran vetek egy pillantást erre is.

   Mivel a skálalapon nincs furat az előlapnak (mármint innen nézve felül kettő),
így maga a skála valószínűleg nem ehhez a régi, hanem már a modernebb kivitelű műszerből való. Ez persze mindegy, hiszen a lényeg az, hogy a másik műszer kész.