Van egy olyan mondás, miszerint: Mestert szerszámáról. Na most nem ezért álltam neki kipofozni a képen látható keretes fűrészt, hanem azért, mert... Bár őszintén próbáltam az elsőnek eszembe jutót követően valami más, annál illőbb kifejezéssel illetni szegény szerszámot, de végül megmaradtam a legtalálóbbnál. Mármint annál, hogy szar.
   Hogy honnan van nekem ez a szerencsétlenség? Nos emlékeim szerint Regina raktárostól. A raktárba pedig úgy került, hogy valamelyik főnökünk túllőtt a célon, mondván ugyan legyen már minden egyes szerelőnek valamiféle egységes szerszámkészlete, mire fel egyszer csak megjelent a raktárban néhány számunkra teljesen használhatatlan dolog. Például hatalmas kalapácsok, franciakulcsok, valamint egy telefonszerelő számára nem igazán szükséges keretes fűrészek.
   Miután kiderült, hogy ezekre a szerszámokra a mindennapokban semmi szükség, leltárkor viszont igencsak nyomják a szerszámkészletet (mármint a készleten lévő, soha ki nem adott szerszámok mennyiségét), megpróbáltunk tőlük közös erővel megszabadulni. Magyarán szólva kinek mi kellett otthonra, vihette bátran, mert később úgyis leselejteztük.
   Az persze lehet, hogy ez fordítva volt. Mármint úgy, hogy előbb volt a selejtezés, és csak később következett az osztogatás. Ez persze a lényeget tekintve mindegy. Az viszont már nagyon nem mindegy, hogy egy viszonylag sűrűn használt szerszám milyen állapotban van.

   Ezt a két hatvanas szeget épp a minap húztam ki a pinceajtó keretéből, mégpedig az apró pincei elmaradások négy, mondhatni igen beszédes nevű, a hiányosságok felszámolását célzó projectem keretében.
   Hogy miért őket választottam? Nos azért, mert a szöges doboz helyett azóta is a polcon hevertek. A célnak ugyan méretileg megfelelnek, csak most még görbék, valamint természetesen hosszúak is.

   Ezzel a képpel nem a pincei rendetlenséget kívánom prezentálni (na jó, de), hanem csak azt akarom mutatni, hogy tessék, már ott is van a sarokban a keresett üllő, mégpedig egy kövér vashenger formájában.
   Ilyenkor persze mindig eszembe jut, hogy mielőtt az elfekvőbe került volna, még idejében el kellett volna kérnem Ilonka nénitől azt a síndarabot, amit ki tudja miért őrizgetett a pincéjében.

   Miután visszakötésre került a Weller páka drótja a trafójába (hogy miért volt a konstrukció szétszedve, arra mondjuk nem jöttem rá), majd kerítettem hozzá gyantát és ónt, már állhattam is neki a forrasztásnak.
   Mivel egyre inkább alakul a rend, ez az akció szerencsére még két percembe sem került. Hogy mit kell egy keretes fűrészen, vagy bármely alkatrészén forrasztani? Alapvetően semmit.

   Kivéve persze azt az esetet, mikor az jut az ember eszébe, hogy a fűrészlapot megtartó szeget egy négyes anyával megfejelve, azon majd később valami hajlékony anyagot átfűzve, elveszés, akarom mondani már eleve leesés ellen is biztosítsa az apró csapot.

   Amint kimondtam, hogy eddig jó? Abban a szent pillanatban már akadtam is bele a következő apró problémába, ami a csavarjáról letekerhetetlennek bizonyuló szárnyas anya volt.

   A másik apró hiányosság, vagy mondom inkább úgy, hogy egy újabb rémesen elcseszett műszaki részlet, hogy bár a fűrészlap szemből betolható volt a helyére, oldalról azonban már nem.
   Mivel így volt a legegyszerűbb, illetve a rendelkezésemre álló felszereléssel egyáltalán megoldható, a fűrészlap oldalról történő becsúsztatásához szükséges helyet egy fűrészlappal alakítottam ki.

   A fűrészlap megfeszítésére szolgáló anyagdarab épp csak annyira volt sprőd, hogy miközben nagyban vele foglalkoztam, reszeltem, csiszoltam, letörtem a sarkait és az éleit, két ujjamról is leette a kesztyűt.
   Komolyan mondom, hogy én ilyen szar gyártmányt még életemben nem láttam! Na jó... Beismerem... De! A még ipari tanuló koromban a tantársaimmal készített körmös konnektorok éppen ilyen "kiváló" minőségűek voltak.

   A festék a pince hidegében egyáltalán nem kapkodja el a száradást. (mondjuk én sem a vele való foglakozást). Már napok teltek el a felkenése óta, azonban még mindig ragad egy kicsit. Addig meg ugye, míg fog, sem összerakni nem lehet, sem felcsiszolni a nyelét, de még csak odébb rakni sem!

   Hogy minek húztam ki az asztal alól ezt a szerszámos fiókot? Na most az úgy van, hogy hiába van a pincében egy fogtechnikusi maróm, ha egyszer még nem készültem el a működtetéséhez feltétlenül szükséges 42 voltos tápegységgel.

   Csak sajnos a fiókban fellelhető kulcsok közül egyik sem illik a tokmányához. Mondjuk egy szerszámcserét igazán megereszthetek kombinált fogóval is. Ennél a résznél (mármint az apró villáskulcs nem találásánál) majdnem feladtam a projectet (már úgy értem, hogy mára), csak aztán felnéztem az asztalomon található pultra.

   Ha már puska, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy a jobbra látható kissé zavaros ábrát mint puskát kívánom bevetni egy általam hamarost elkövetendő, szarvas farigcsálós projecthez.
   A 13-as villáskulcsok mindeközben az apró esztergapadhoz kellenek. Illetve most még annyira azért nem, de én bizony titokban már nagyban készülök rá, miszerint mi mindent fogok én azzal a géppel esztergálni.

   Mire fel mérgemben kifaragtam a háttérben látható, azóta már le is lakkozott szarvast (nem volt kritizálni, szarvas és kész), valamint természetesen a fűrész keretére is kentem egy újabb réteg festéket.
   Na most ha eddig foltos volt, akkor ahogy magamat, akarom mondani a virtuóz ecsetkezelésemet ismerem, ezután ragyás lesz! Ez persze teljesen mindegy, hiszen bármilyen ütött-kopott is volt eddig, dolgozni azért lehetett vele.
   Ami egy kicsit elszomorított, az az a tény hogy a most felkent festékréteg újabb hetekkel veti vissza a keretes fűrész felújítását. No nem mintha szükségem volna rá... Mármint a fűrészre.
   Viszont egy (valójában persze több) elkészült cikkre nagyon is, mert még mindig nem sikerült levinnem a táblázatba előre beírt, de szét nem szedett tételek számát 70 alá, mire fel nekiálltam és mérgemben szétkaptam a fénymásolót.

   Miután a kézbesítő által összevissza bedobált borítékokat újraosztottam (kinek kinek neve szerint), a mai pincei rendetlenkedésem megnyitásaképp felhajtottam a lehajtható asztalt, majd betettem a pincébe a rönköt (lásd alul), s a mai rendezkedés adagot befejezve, feltettem a hokedlire a gyalut és a felsőmarót. Utóbbi gépek annyira újak, hogy még ki sem bontottam őket.

   Mely elhamarkodott felkiáltásomra válaszul nem adta magát. De nem ám csak úgy egyszerűen nem, hanem annyira nem, hogy a régi barna festést nem hozta le sem a csiszológép semelyik szerszáma, sem a reszelő, sem a smirgli, de még a sniccer pengéjének élével is levakarhatatlannak bizonyult!

   Bár lenne róla még mit ledolgozni, de mire idáig eljutottam, addigra már annyira megtelt a hócipőm ezzel a nyéllel, hogy azt mondtam ennyi volt, ne tovább! És már indultam is alkalmas helyet keresni a fűrésznek. Mármint olyat, ahová a nyél lakkozása után biztonsággal fellógathatom.

   Na így már biztosan nem fog leesni! Lelakkoztam a fűrész nyelét, majd mivel volt még bennem egy kevéske lendület, elkezdtem a pincékben kóricálni, hátha nyomára akadok valami könnyedén egésszé kerekíthető apróságnak.

   Mint ahogy a hatalmas fiók mindenféle lehetséges, majd kisvártatva lehetetlen helyekre történő odapróbálása sem. Ami fekete dobozszél belóg a kép aljába, az egy olyan videomagnó, amit egy szelektív gyűjtő mellett találtam.
   Mivel a masina nemcsak valaki másnak (már úgy értem annak, aki kidobta), de számomra is teljesen értéktelen, gondoltam éppen jó lesz egy VHS videokazetta, mint nagyszerű boncalany bemutatásához. Már úgy értem, hogy ezért hoztam haza. Bár rezgett a léc, hogy annyi év hányattatásai után legalább annyit megnézek, hogy van-e egyáltalán valami a dobozban, de végül ez is elmaradt.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert lusta voltam átmenni a másik pincébe, egy a videóhoz való tápkábelért. Ez aztán (mármint a lustaság) még egy csomó más apróság egésszé kerekítésének esetében is komoly gátló tényezőként merült fel.

   Aminek idővel az lett a vége, hogy a kedvenc elfoglaltságomra fanyalodtam, vagyis szitáltam a virágoknak egy újabb adag földet, hogy legalább a virágföldes zsák ne foglalja a lábam alatt a helyet.

   Hogy pontosan miért száműzte anyám a lakásból a piros vázát a művirággal, arra ugyan nem jöttem rá, arra viszont igen, hogy ha olyan nagyon azért nem is, de egy kicsit feldobja a pince hangulatát. Helyesbítek! Feldobná, ha nem lenne ennyire körülvéve mindenféle kacatokkal. Idővel persze ki fog alakulni valamiféle rend. Már csak az a kérdés, hogy vajon megérem-e, hogy ez még az én életemben bekövetkezzen.

   Mikor a dobozban bujkáló tölcséres hangszórókkal a pince irányába ha nem is túl lendületesen, de azért megindultam, akkor még csak nem is sejtettem, hogy ennek kisvártatva az lesz a vége, hogy befejezem a keretes fűrész felújítását.

   Miután a hangszórókat beraktam a szekrényükbe, majd a képen látható iszonyú kupac anyagot megtekintettem, egyszer csak beugrott, hogy a minap elő szerettem volna ásni közülük valamit, csak aztán a kupi miatt elment tőle a kedvem.
   Hogy mit keresek? Nos egy olyan zsinórt, amit át lehet fűzni egy átmérő hármas lyukon. Egy az átfűzhetőségen felül teljesítendő plusz feltétel, hogy megolvasztható műanyagból kell lennie.
   Maga a feladat nem azért látszik megoldhatatlannak, mert ugye mégis mit keresne ilyesmi anyag a pincében (amúgy van), hanem azért, mert a jelenlegi összeborított állapotban már-már képtelenség az anyagaim között bármit is megtalálni. Egyszer persze rend lesz, és akkor majd...

   Na akkor majd egyszerűen csak benyúlok a kötözők feliratú dobozomba (amúgy ez a doboz már az), kiválasztom a tömegből az adott feladatra legmegfelelőbbnek tűnő gubancot, majd megveregetem a vállamat.
   Amúgy nem csaltam, szóval már tényleg van ilyen feliratú doboz, és még volt is benne a keresett anyagból egy tétel. Az átmérője rendben, az pedig, hogy olvad-e, az majd mindjárt kiderül.

   Majd újrafúrtam a menetet a szárnyas anyában is, mert ugye abba is belefolyt a festék. Mindeközben a menetelő készlet olyan szinten vágyik a szereplésre, hogy nyomhattam a gépen bármit, mindenképp rá irányult a fókusz.

   Ennek a megoldásnak az a lényege, hogy kihúzás után nem tud leesni a csap. Ehhez persze még az is kell, hogy a kötözők másik végét átfűzzem a fűrész keretére fúrt lyukakon, majd újabb csomó, újabb melegítés következik

   Annyira jó helyen vannak az épp bejárattal szemben elhelyezett csavaros dobozok, hogy ha nem tennék folyton eléjük valamit, akkor akár még meg is lehetnék elégedve a helyzettel. Az persze lehet, hogy majd idővel átszokok a lehajtható asztalra (már úgy értem, hogy majd arra fogok pakolni), csak az most nekem még nagyon új.

   Bár sem a komolyabb ütődések nyomait, sem a porózus fába mélyre szívódott sötét festék csíkjait nem sikerült eltűntetnem, de attól szerintem még igenis, hogy szép lett ez a nyél.

   Zárásképp a hónom alá csaptam a nagy sárga Miniplexet, valamint a hozzá tartozó, színében harmonizáló szerszámos szortimentet is, majd befejezettnek nyilvánítottam a fűrészfelújítós projectet.