Mint az a vadonatúj csapágyak látványából sejthető, voltam boltban. Mi az, hogy miért? Nos egyrészt nyilvánvalóan ezekért csapágyakért, másrészt pedig azért, mert amit a múltkor az 1421-es cikkben tengelycsapágyazás címszóval elkövettem, az minden volt, csak becsületes munka nem.

   Ezek a 6000-res és 6200-as csapágyak már nem az eszterga tengelyének átmérő 8-as, hanem a 10-es részére valók, aminek mindjárt két oka is van. Míg az egyik az, hogy a jelenlegi csapágyat az eszterga tengelyére pörgetett tokmány tartja, addig a másik az, hogy annak háza útban van a tokmány kezelésekor.
   Ezen utóbbi hibát ugyan még meg sem említettem az azóta készült esztergával kapcsolatos cikkekben, azonban a valóságban bizony már nagyon sokszor. Konkrétan annyiszor, ahányszor csak ki vagy befogtam valamit a tokmányba.

   Ez itt az úgynevezett apró fadarabos vödör, ami már annyiszor húzott ki a csávából, hogy a létrehozása mindenképp nagyszerű ötletnek minősíttetett. Most például két annyira ócska fadarabot vettem ki belőle, melyek tönkretételéért már valóban nem volt kár.

   Majd mindkettőbe fúrtam egy-egy 30-as lyukat. Bár a lyukakban nincs semmi hiba, merthogy azok tökéletesen megfelelnek a modern bútorokon szokásos kivetőpántok fogadására, a 6200-as csapágy azonban egyszerűen átesik rajtuk.

   Ezt a részletet csak azért mutatom, mert már egy perce nézegettem a fúrógép állványának talpát (mármint azért, hogy mégis miért nem tudom a munkapadon odébb tolni), mikor egyszer csak felnéztem és megláttam, hogy azért nem, mert maga a fúrógép akadt fel a falban.

   Na most ez egy nagyszerű fúrókészlet, csakhogy sajnos nincs hozzá (vagy csak elkevertem valahova) 30 milliméteres betét. Van ilyesmi készletem nem cserélhető fejesben is, de abban sincs 30-as fúró. Márpedig mindenképp ez a fajta lenne jó, mert ha tegyük fel át is esik az általa fúrt 30-as lyukon a csapágy, a fúrószár könnyű megdolgozhatósága okán semmiből sem tartana lecsiszolni a széléből azt a fölös néhány tized millimétert, hogy a kisebb lyukban már szoruljon.

   Bár a lépcsősfúrónak is van 30-as szintje, az azonban ha valóban 30-as, akkor éppen ugyanúgy nem jó, mint ahogy bármelyik másik 30-as fúró. Mivel azt találtam ki, hogy a múltkori fiaskó okán (ami valamilyen szinten a kapkodásomnak volt köszönhető) most egy kissé megfontoltabban haladok, félretettem a projectet, hogy legyen időm megálmodni a 30-as, akarom mondani a 30 mínuszos fúrószárat.

   Ezeket a lemezeket a másik pincéből, konkrétan a "nagyvas" feliratú fiókból túrtam elő. Bár a jobb alsó anyag tűnt a legmerevebbnek, azonban mégsem azt választottam. Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert az tényleg olyan kemény, hogy nem igazán akarta vinni a reszelő. A bal alsót viszont már igen.

   Terveim szerint leveszem a helyéről a tokmányt, majd kiszedem mögüle a csapágyat, leveszem az eszterga alaplapjáról a csapágyházat, hátrébb tolom (oda, ahol már átmérő 10-es a tengely), felcsavarom az új pozíciójába, majd 4 csavarral rögzítem rajta a mindkét oldali új csapágyházat.

   Ez a project sajnos már ott elakadt, hogy leveszem a tokmányt. Elsőre még csak megfogni sem volt mivel, de aztán megtaláltam ezt a fúrógép rögzítésére szolgáló kiegészítőt, amit egy darabka vaslemezzel ékeltem hozzá a tokmányhoz.
   Mivel ez sem jött be, akarom mondani a tokmány így sem jött le (mert elforgott rajta a szorító), valami olyan megoldás után kellett néznem, ami a tokmányt a teljes kerülete mentén képes megszorítani. Ez végül egy reklámújságból levágott 2 centi széles (természetesen többszörös) papírcsík lett.

   Ez a csapágyház, ez annyira csúnya (pláne sz*r is), hogy ezen aztán tényleg nincs mit szépíteni. Akarom mondani, de igen, van! De persze nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem az, hogy jó!

   Egyszerűen nem is értem, hogy már elsőre is miért nem az önbeálló, vagyis kezdetben még lötyögő, és csak a tartócsavarjainak meghúzása után, már a helyes pozícióban fixálódó csapágyházat találtam fel. Utólag persze - az eszement számú gépelem interneten történő megtekintése után - már könnyű volt okosnak lenni...

   Az egy csapágy innen, egy csapágy onnan volt az alapelképzelés. Hogy aztán mi lesz a végleges megoldás, azt most még azért nem tudom, mert már újra az van, mint ami eddig is mindig folyamatosan volt. Mármint az, hogy ezzel a kis szovjet géppel elsőre, másodikra, de még sokadjára is csak a baj van. Vagy velem, mert nem vagyok képes megszülni egy normális megoldást, esetleg telhetetlen vagyok.
   Hogy mi van már megint? Nos probléma, és még csak nem is egy! Amennyiben az innen nézve felső (mármint a motorhoz közelebbi) csapágyat nem szerelném be, az egyrészt nem hiányozna annyira, másrészt viszont éppen az a csapágypozíció, ami nem lenne útban a többi elemnek. Már úgy értem, hogy az állócsúcsot tartó rudak menesztő csavarjának, valamint a tokmánynak.
   Na most a harmadik probléma olyan, hogy az még csak nem is látszik a képen, mert épp eltakarja a csapágyházakat remélhetőleg hamarost tartó fadarab, vagy valamelyik csapágy. Ez egy olyan lyuk a tengelyen, melybe egy csapot betolva az megállítható. Mármint a tengely, hogy le lehessen róla pörgetni, vagy rászorítani a tokmányt. Ez a lyuk semmiképp sem kerülhet egy csapágy alá, mert akkor végképp elérhetetlenné válik. A csapágyházakat tartó fadarab (a képen az a barna valami) alatt már nyugodtan lehet, mert az úgy még jó is, ha arra fúrok egy lyukat, amin aztán csak be kell dugnom a pálcát.
   Hogy az állócsúcs felé tartó két vasrudat menesztő csavar pozíciója mégis hová jönne ki jól? Nos ez a kérdés aztán végképp megbolondítja ezt az amúgy elsőre egyszerűnek tűnő problémakört.

   És akkor ott van még az is, hogy a csapágy és a tengely között körbefutó 0,09 milliméteres hézagot is el kellene tűntetnem valami vékony lemezzel. A képen látható vékony rézlemez sajnos túl vastagnak bizonyult, ezért, akarom mondani a helyes megoldás megtalálásának érdekében újra félbehagytam a projectet.
   Mert ugye vagy az lesz, hogy addig kalapálom a lemezt, míg csak fele olyan vastag nem lesz (ezt amúgy nem is tudom, hogy réz esetében lehet-e, már úgy értem, hogy kovácsolni), vagy keresek valami az adott igen vékony résbe épp megfelelő vastagságú anyagot.

   Azt az igen fontos kérdést, hogy a rendszerbe egy, avagy két csapágy lesz beépítve, azt az az óvatlanul elkövetett hibám döntötte el, hogy az egyik lyuk mögé a csapágy belesajtolásakor elfelejtettem odatenni támasztéknak egy az egész lyukat eltakaró fadarabot, mire fel a csapágy a másik oldali kijövetelkor (már úgy értem, hogy a sajtolás hatására) egyszerűen szétgyűrte a csapágyháznak titulált rétegelt lemezt.

   Most épp azt vizsgálom, hogy hogyan lehetne kiváltani az állócsúcsot tartó rudakat. Hiába futottam neki a feladatnak többször is, valahogy mindig az jött ki eredményül, hogy egyszerűen sehogy. Bonyolultan persze menne, és remélhetőleg fog is (már úgy értem, hogy idővel meg fogom csinálni), csak nem most! Ezen cikk keretében ugyanis csak annyi a feladatom, hogy normálisan álljon a csapágyház.
   A következőben pedig az (amit amúgy félig már meg is írtam), hogy forgóvá varázsoljam az állócsúcsot. Mikor ezzel a kettővel megvagyok, akkor az eszterga már bőven alkalmas lesz rá, hogy legyártsam vele a csiszolómalom alkatrészeit. Legalábbis nagyon merem remélni, hogy így lesz...

   Ebből a farigcsálós cikkből - a tőlem megszokott elburjánzó mennyiséggel ellentétben - rengeteg fáziskép hiányzik. Ha nem töröltem volna őket, akkor lehet, hogy ez lett volna az eddigi legnagyobb méretű farigcsálós cikk!
   Már úgy értem azért, mert ami pozíció egyáltalán elképzelhető, abba én mindbe belepróbáltam a csapágyházat, meg az őt tartó fadarabot, valamint a tengelyen látható lyukba való acélpálcát, az alaplapból kiálló csavart, meg persze minden más egyebet is, ami csak a közelemben volt.

   Az egyes elemek pozíciójának kérdésében végül úgy sikerült dűlőre jutnom, hogy szép sorjában elkezdtem kizárni a képtelen megoldásokat. Ez mondjuk nem a leggyorsabb útkeresési metódus, nekem azonban már rengetegszer bevált.
   Most például (mármint ezzel a képpel) azt prezentálom, hogy az állócsúcsot menesztő csavar az eredeti pozíciójában semmiképp sincs jó helyen, mert nem férne el a tokmány mögött.
   Alatta mondjuk igen, de akkor vagy az lenne mint kezdetben volt, hogy egy hatalmas csavarhúzóval kellene bohóckodnom a tengely mögött (mely megoldás már ki is esett, mert oda most belóg a tokmány), vagy egy rövid hatlapfejű csavar kellene, amit csak a tokmány alatt benyúlva tudnék kezelni. Szóval érted a problémám...

   Bár az eredeti elgondolás szerint esze ágában sem volt a hosszú csavarnak elférnie, a csapágyházat 90 fokkal elfordítva azonban már igen. Végül persze nem így lett felszerelve, hanem valamiért aszimmetrikusan. A "valamiért" jelen esetben a csavar mellett szükséges, a jelen képen láthatónál egy kissé több helyet jelentette.

   Miután a csapágyházat tartó fadarab új pozícióját sikerült meghatároznom, gondoltam onnantól kezdve már flottul fognak menni a dolgok. Meg a nagy l*faszt mentek flottul!
   A köszörűt például azért kellett előkapnom, mert az eddig megfelelő méretűnek bizonyuló egyik csavar - megjegyzem minden ok nélkül -  egy egész milliméterrel hosszabbnak bizonyult, mire fel belelógott az állócsúcsot tartó egyik rúd vájatába.

   Azt kell mondjam, hogy már csak erről az egyetlen képről is valósággal lerí, hogy ami egyáltalán csáléra sikeredhetett, az bizony az is lett! A tengelyt megakasztó rúd például még véletlenül sem lett merőleges az eszterga alaplapjának síkjára, minek okán egy kicsit odébb kellett vésnem a lyukat. (lásd felül az apró kínai favésőt)
   Elmondjam, hogy hogyan készült a csapágyházat tartó csavaroknak az a négy lyuk? Nos úgy, hogy nyitásképp a csapágyházra fúrtam ki a négy 6-os lyukat, majd felcsavaroztam az alaplapra a képen látható barna idomot, ráhúztam a tengelyre a csapágyat házastul, majd helyes pozícióban tartva bejelöltem a négy lyuk helyét, amit aztán egy hegyes szúróárral bepontoztam, majd 4-essel kifúrtam.
   Ebben a sorrendben az volt a pláne, hogy így biztosan a helyükön lesznek a lyukak, s mivel a tartócsavarok négyesek lesznek, a lyukak a csapágyházon pedig hatosak, így lesz a konstrukciónak egy a csapágyház beállításához feltétlenül szükséges kotyogása.
   Na most ehhez az amúgy nagyszerű elgondolásomhoz képest nemhogy játéka nem volt a csapágyháznak, de még csak be sem lehetett dugni a csavarokat a helyükre! Vagy öt percet reszelgettem a csapágyházon a lyukakat, mire végre mégiscsak sikerült.
   Hogy mi lehetett az ok? Nos én arra fogtam, hogy mivel sokat kellett közelre néznem, ezért nem a megszokott multifokális utcai szemüvegemben jöttem le, hanem az amúgy szintén multifokális, de csak közvetlen közelre nézősben. Hogy aztán mitől sikeredett a mai napon minden csáléra, arra mondjuk nem jöttem rá...

   Ezzel a képpel nem azt szerettem volna megmutatni (már úgy értem, hogy dicsekvésképp), miszerint már egy egész fiókra való favésőm van (a nagyokat vettem, míg a kicsiket a szomszéd Laci adta az esztergához), hanem azt, hogy valami marha (ez szinte kivétel nélkül mindig én vagyok) a munka hevében betette a csapágyházat a fiókba, majd a fiókot visszatolván a helyére, vagy öt percen át egyre elszántabban kereste az elbujdokolt gépelemet, mire az végül hajlandónak mutatkozott előkerülni.

   Hogy miért mutatom a szép új cipőimet? Természetesen ezeket sem dicsekvés végett, hanem mert a szemét kivitele közben (ugyanis épp megtelt a vödör) eszembe jutott az eredetük. Ezeket még a Telekomnál kaptam, évekkel ezelőtt, mint munkáscipőt.
   Hogy mi velük a bajom? (nekem annál a cégnél amúgy nagyon sok mindennel volt) Nos az, hogy a kisebb, pláne a nagyobb lyukai miatt esőben nem használható, mert ugye egyből beázik. Mérgemben nem is hordtam, hanem némi utánjárást követően vettem inkább helyette a Mester utcai munkaruházati boltban egy valami egészen valószínűtlenül kényelmes edzőcipőt, ami amúgy a vasalt orra, no meg a merevített talpa miatt komoly védőfelszerelésnek minősült.

   Tudom, hogy nem kellett volna, de én azért lelakkoztam. A lakk egyrészt a fát védi a kosztól, másrészt engem is megvéd a további munkától. No nem mintha a pincében - a szükséges néggyel ellentétben - nulla darabszámban megtalálható díszalátét elősegítette volna a továbbhaladást...

   Mikor már majdnem rácsaptam a projectre az ajtót, csak akkor ugrott be, hogy mivel kellett volna kezdenem a mai napot. Már úgy értem, hogy ha lecsiszoltam volna az összeragasztott (és még alaposan össze is csavarozott) vasalt faszörnyet, akkor egy füst alatt azt is lelakkozhattam volna, hogy mikorra majd elkészülök a tengely normális csapágyazásával, akkor folytathassam az állócsúcs forgóvá történő varázsolását. Most már persze mindegy...

   Mivel a fésűformájú rugólemeznek csak úgy magától esze ágában sem volt kerekre formálódnia, előkaptam segédletül ezt a kerekcsőrű fogót. Szerintem most az lesz, hogy évekig ha azt olvasom bármi nevében, hogy SAM, azt nem fogom megvenni. Mert ugye ahhoz képest, hogy ez a fogó vadonatúj, először kinyitni nem bírtam, majd mikor ez legalább már félig sikerült, na onnantól meg már összecsukni nem. Mérgemben nyomtam bele WD40-et, Majd befogtam a satuba a fele nyelét, a másikat pedig mint az őrült kezdtem el egy ráhúzott csődarabbal le-fel nyomogatni. Ezt a semmire sem vezető tevékenységet mintegy két perc múlva adtam fel, majd szégyenszemre elő kellett vennem egy másik fogót.

   De mint azt már mondtam, ez a hézagoló anyag végül nem vált be. Amúgy a kelleténél vékonyabb rézlemez sem, mely anyagot végül (a többi lakóval kötött foszló cérnán függő barátságom megőrzésének érdekében) nem próbáltam meg egy vasdarabon kilós kalapáccsal vékonyabbra lapítani.

   Hogy végül mégis mivel töltöttem ki a csapágy és a tengely közötti kicsiny hézagot? Na ez az! Már úgy értem, hogy mire odaértem a képek alatti szöveg megírásához (ami meglepő módon mindössze néhány óra volt), simán elfelejtettem! Amúgy igen nagy valószínűséggel azzal az egyik felén öntapadós műanyagnak tűnő matricaszerűséggel, amit a minap a Lidl-ben vásárolt alátétes szortimentről húztam le.
   Néhány szóban az eredményről: Az előző megoldású csapágyházzal ellentétben ez az önbeállós már jó lett. Gyakorlatilag úgy működik, hogy mivel mind a négy tartócsavarja körül hézag van, maga a tengely pozícionálja a csapágyházat a csapágyon keresztül. Miután a négy csavart meghúztam, onnantól kezdve persze természetesen már fordítva van. Bár a hézagolás tartósságára nem mernék mérget venni, de most még úgy áll a tengely, hogy azt meg nem lehet oldalra moccantani! Vagyis végre megszűnt az a lógás amit a tengely végétől 10 centivel bentebb lévő bronzpersely illesztési hézaga okozott.

   Amit úgy volt a legegyszerűbb orvosolni, hogy az előző képen látható csálé helyett feltekertem ezt a félig ezüstpalástú példányt. Na ez már nem üt! Vagyis mondhatni immáron teljes a siker.

   Egy csődarabot (ami amúgy egy összecsukható székből származik) ugyan még vágnom kellett a szegnyerget menesztő csavar szárára (távtartóként), de ez már mondhatni semmi kis feladat volt. Legalábbis ahhoz képest biztosan, mint amit a következő farigcsálós cikkben az állócsúcs forgósításával fogok elkövetni.