Hogy a felvázolt mechanikai elem egy sínbe dugható vezető lesz (már ha sikerül elkészítenem), azt nem kell külön elmagyaráznom (hiszen oda van írva), azt viszont igen, hogy mivégre. Nos ez a valami a gépágy sínjébe lesz beledugva.
   Hogy mennyire kell méretpontosnak lennie? Sajnos nagyon! Konkrétan legalább annyira, hogy ne lötyögjön rajta a rászerelt fadarab (legalábbis feltűnően ne), mert arra lesz felcsavarozva az eszterga fogócsúcsa. Vagy ha álló is lesz, akkor esetleg az is. Meg amit még csak kitalálok, és persze meg is valósítok.
   Ezt úgy kell érteni, hogy a ma elkészítendő valami csak egy puszta fadarab lesz, ami egyrészt rögzíthető az eszterga ágyához (és persze oldható is), másrészt felülről nézve lesz rajta valami olyan rögzítési lehetőség, amiről levehető a forgócsúcsot hordozó fadarab, majd rátehető helyette egy másik, valami mást hordozó.
   Hogy ebben az elképzelésben mi az okosság? Nos az, hogy így csak egyszer kell elkészítenem a gépágyhoz kötő kapcsolatot, Már úgy értem azért gondoltam így megvalósítani a dolgot, mert amit az eszterga és a gépágy közötti kapcsolattal nem is oly rég szerencsétlenkedtem, na azt k*rvára nem szeretném megismételni!

   Kitettem a munkapadra az esztergát, majd rácsavaroztam azt a feltétet, ami körfűrésszé alakítja. Ezzel amúgy - mióta elkészült - még semmit sem csináltam, amin mondjuk a fűrésztárcsa eredeti állapotát tekintve nem volt mit csodálkozni. No de mit nekem az apró pincei elmaradások 6 című project keretében felújítani egy fűrésztárcsát?

   Először az a látványos tény akasztott meg, hogy a feladatra kiválasztott fadarab nem fér bele a gépbe. Miután rájöttem, hogy az anyagtámaszt (akár kettővel is) odébb lehet szerelni, akkor meg azon akadtam fenn, hogy az apró fűrésztárcsa nem éri át az anyagot.
   Szerencsére az utóbbi tény csak részben igaz. Valóban nem éri át, csakhogy ez egy körfűrész, amin mindig ugyanott van a tárcsa (már ha el nem állítom mellőle a támasztékot), ezért nyugodtan meg lehet rajta fordítani az anyagot. Már úgy értem, hogy a munkadarabot fordítva rátolva, a tárcsa a másik oldaláról is éppen ugyanott fogja elvágni az anyagot.

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy hurrá, ismét alaposan megveregethetem a vállaimat, azonnal visszarángatott a valóságba az a szomorú tény, miszerint a fűrésztárcsa magassága nem állítható. Mert ugye most jönne az, hogy a géppel nem elvágom az anyagot, hanem csak egy-egy hosszanti nútot vágok bele.
   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy jó, legyen, kicsomagolom a felsőmarót, amit aztán jobbról és balról is végigtolok az anyag egymással átellenes oldalain, akkor egyszer csak beugrott, hogy ha keresek egy olyan fadarabot, melynek vastagsága épp kiteszi a munkalapból kiálló fűrésztárcsa és a vágandó nút közötti különbséget, majd ezt ráteszem a gépre (már úgy értem ide, a fűrésztárcsát általa elsüllyesztendő), akkor ezzel a géppel is meg tudom oldani a feladatot.

   Hogy a munkalapot megmagasító fadarabban legyen helye az apró körfűrész tárcsájának, azt magával a körfűrésszel intéztem el. Mivel ez a videó eredetileg 10 perces volt, azt kell mondjam, hogy nem is szerencsétlenkedtem olyan sokat.
   Mondjuk amivel viszont igen, az a time lapse videó hangja, melynek a videóhoz történő igazítására ráment az egész délutánom! No nem maga a feladat volt nehéz, hiszen az mindössze néhány kattintás a képernyőn, hanem az, hogy rájöjjek, hogy ezt meg mégis melyik programom melyik funkciója képes megvalósítani.
   Az utóbbi időben (mivel egyre rosszabbul fog az agyam), ilyenkor azt szoktam játszani (mármint olyankor, mikor valamire rájövök), hogy a felfedezett megoldást egy képernyőmentés formájában azonnal megörökítem. Már úgy értem azért, hogy legközelebb ne a nulláról kelljen indulnom.

   Komolyan mondom, hogy teljesen oda vagyok magamtól, meg vissza! Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a hülyegyerek örül egy fadarabnak (amúgy de), hanem annak fényében értelmezendő az örömöm, hogy mennyire semmi érzékem van az ilyen és hasonló mechanikai munkákhoz.

   Most bezzeg, hogy itt volt előttem a rengeteg fűrészpor, természetesen nemcsak az nem jutott eszembe, hogy mire kellett volna a múltkor (amúgy valószínűleg ragasztóba tölteléknek), hanem még az sem, hogy akár tudom mivégre, akár nem, későbbi szíves felhasználás végett eltegyem egy (lehetőleg átlátszó) dobozba.

   Előkaptam a gépágyat, rátoltam az esztergát, majd betoltam a sínbe az imént elkészített fadarabot. Elmondjam mi a baj a konstrukcióimmal? Nos egyrészt az, hogy túl, másrészt pedig alulgondolom őket. Mert ugye most is mi volt? Egyrészt már majdnem ott álltam a megoldás kapujában, másrészt egyszer csak beugrott, hogy a forgócsúcsnak nemcsak forognia kell, hanem neki is kell legyen tolható a munkadarab meghajtással átellenes végének. Ezt a feladatot persze meg lehet oldani úgy, hogy a forgócsúcsot egyszerűen csak nekitolom a munkadarabnak (a jelen cikk keretében megépítésre kerülő felépítménnyel együtt), majd meghúzom a platformot a gépágyhoz rögzítő csavarokat, csakhogy ez nemcsak kényelmetlen megoldás lenne, hanem ráadásul mindenféle precizitást nélkülöző is.

   Volt belőle a polcon néhány kibontva (természetesen különböző méretekben), mely alkatrészek átszellemült tologatásával hosszú percekre sikerült magamat teljesen elvarázsolnom. Hogy mégis mi a csudának egy esztergába fióksín?

   Ezekben az alkatrészekben az a pláne, hogy ezt a két valamit két fadarab közé beszerelve, azok egymáshoz képest (természetesen csak oda vissza) szabadon eltologathatókká válnak, mely lehetőségre gondolta a szerző alapozni a forgócsúcs mozgathatóságát. A mozgatásuk ugyan még nincs kidolgozva, de valahol mélyen a háttérben már nagyban művelem magam a menetes orsók és csavarhajtások terén.

   Mint ahogy az az esztergával kapcsolatban már annyiszor megtörtént, újra elakadtam. Most épp az akasztott meg, hogy mind a platform gépágyhoz történő rögzítéséhez, mind a forgócsúcs tologathatóságának megteremtéséhez kerek alkatrészeket álmodtam meg, miközben az esztergával épp csak esztergálni nem lehet. Ez a farkába harapó kígyó tipikus esete.

   Még ha csak ideiglenesen is, de visszaszerelném rá a forgócsúcs rögzítését, akkor is ott állnék késtámasz nélkül. Itt aztán mindenféle terveket kezdtem el szövögetni, melyek úgy valahol az egymásra hányt ócska fadaraboktól, mint egy amolyan ideiglenes késtámasztól indultak, míg a másik véglet a valódi esztergákon szokásos késszán megépítése volt.

   Íme az anyás alátétes dobozom, még valamikor a motoros időkből. Hogy mi vele a baj? Nos az, hogy az összes benne található alkatrész koszos. Ráadásul nemcsak egyszerűen zsíros vagy olajos, hanem fekete mocskos! Na ezért (mármint azért, nehogy összetapenoljam a mocskos kesztyűmmel a fényképezőgépet) van odatéve a kesztyű a doboz szélére. Bár úgy néz ki, mintha nem lenne rá megoldás (mármint a csavarok letakarítására), csakhogy van, mégpedig a csiszolómalom képében, melynek elkészítéséhez ugyan mi másra, mint az épp nagyban építgetett esztergára lenne szükség.
   Na ilyenkor szoktam magam azzal a még számomra is erősen kétséges ígérettel bíztatni, hogy egyszer úgyis elkészülök a rengeteg tervemmel, épp csak ki kell hozzá várnom az időt.
   Ahogy a fejemet szomorúan lógatva álltam, egyszer csak - amolyan bíztatásul - megláttam a földre a minap leterített linóleumot. Miután a többi jelen pozícióból látható, természetesen már elkészült projectemet is megtekintettem, ha nehezen is, de végül azért csak sikerült magamat visszarángatnom a mai napi főfeladathoz.

   Majd a fogantyújánál fogva belekapaszkodtam az esztergába, s hogy ne legyen útban, betámasztottam egy sarokba. Mint az kiderült, az összeállítás szerencsére egyáltalán nincs olyan nehéz, hogy ne tudnám vinni.
   Na itt jött az a rész, hogy egyszerűen nem találtam meg a szalagcsiszolót. Már úgy értem, hogy sem a padjában, sem a polcokon. Mivel az ismert helyeken nem volt, azért a keresése közben egyre nagyobb köröket kezdtem el leírni.

   Miután az egyik felét lecsiszoltam, azt kellett megállapítsam, hogy ez az anyag egyszerűen gyenge. Már úgy értem, hogy a képen látható rétegelt lemez valami egészen szokatlanul gyatra minőségű.
   Hogy ebben mégis mi a meglepő? Nos az, hogy ennek a barnára festett anyagnak a többi részéből készült a gép és az ágy közötti kapcsolat, mikor is valahogy nem láttam ennyire ócskának.

   Még tiszta szerencse, hogy mikor a lépcsőházban legutóbb találkoztunk, akkor elkértem Mártikától a pincéjében hányódó könyvespolc deszkáit, melyek közül ha nem is mind, de azért akadt a feladatra megfelelő.

   Kezdetben még úgy volt, hogy egyszerre vágom ki az összes fadarabot, csak aztán gyorsan kiderült, hogy a többiek még meg sincsenek tervezve. Illetve ez nem pontosan így van. Már úgy értem azért, mert nem vagyok mérnök. No nem csak a tudásnak, hanem sajnos már eleve a képességeknek sem vagyok birtokában, ezért szó sincs róla, hogy amit csinálok, az előre meg lenne tervezve.
   Így persze (mármint úgy, hogy lépek egyet, majd hozzátervezem az eredményhez következő lépést) egyáltalán nincs mit csodálkozni a konstrukcióim esetlenségén. Ez annyira így van, hogy mind a mai napig képes vagyok rajta meghatódni, ha valami szerkesztésem, ha nem is hibátlanra, de legalább használhatóra sikerül.

   Mióta eldöntöttem (ennek amúgy mindössze két napja volt), hogy a kisebbik Bosch fúrógép ezentúl mindig benne lesz az állványban, azóta (vagyis konkrétan most először) egyszerűen csak előkapom, és már használom is!

   A mai napon itt akadtam el. Mármint annál a résznél, hogy hol is legyenek pontosan a platformon az oldalsó lécek. Illetve lécek legyenek-e egyáltalán, vagy inkább rétegelt lemezből legyenek kiszabva? Ez azért fontos kérdés, mert ugye ezekhez lennének rögzítve a korábban mutatott golyós fióksínek.
   Elképzelésem persze több is volt, csakhogy mindben akadt valami nemhogy sokadik, de még első ránézésre is rettenetes hiba. Ez annyira így volt, hogy még csak megjósolni sem mertem, hogy mikorra fogok megálmodni egy legalább úgy nagyjából használható konstrukciót.

   Annyira elvesztem az ötleteim között, hogy a munkapadot úgy sikerült elraknom (ez amúgy talán még sosem fordult elő), hogy benne maradt a fűrészgép. Ez persze nem baj, csak életveszélyes. Mert ugye ha nem veszem észre (mármint néhány nap elteltével, mikor innen előveszem), a munkapadból kiálló penge simán szétkap.
   Bár épp itt lenne az ideje, hogy elkészítsem a fűrészgéphez megálmodott dobozt (vagy ki tudja miféle formát, mert ugye álmaimban folyton módosul), de vagy az van, hogy nincs kedvem nekiállni, vagy csak az, hogy még nem értem oda.

   Ez itt majdnem ugyanaz a kép, mint ami a kettővel ezelőtti volt, csakhogy több apró különbséggel. Az első az, hogy a középső darab időközben megjárta a lakást, ahol is semmiféle értelmes továbbálmodásba sem sikerült belefutnia, pedig úgy volt, hogy többször is kitettem magam elé az asztalra, és még az is előfordult, hogy napokra elől hagytam. Egy másik apró különbség, hogy a vezetősínek időközben lelakkozódtak. Na most a harmadik változás a kép alján végigvonuló léc, amiből a csavarokra illő nagyfejű anyákat gondoltam elkészíteni, hogy ha mással nem is, de legalább azokkal meglegyek.

   Mint az ebből a képből egyértelműen kiderül, ha csak ideiglenes jelleggel is, de visszaszerelésre került a gépre a forgócsúcs, valamint időközben rászerencsétlenkedtem egy késtámaszt is. Mielőtt ezt így összeállítottam volna, pontosabban szólva akkor, mikor álltam a gép előtt, egyik kezemben a menetes végű tengellyel, míg a másikban a rápörgetendő munkadarabbal, egyszerűen nem jutott eszembe, hogy a tengelyre miért kell előbb rátekerni egy anyát.

   Viszont utóbb, mindössze néhány perc múlva, de már a gomb megesztergálása után, mikor esze ágában sem volt az említett összeállításnak szétcsavarozhatónak mutatkoznia, na akkor mindjárt beugrott. Mert ugye ha nincs ott az anya, akkor nincs minél fogva ráfogni a tengelyre. A tokmányból kivéve, majd satuba befogva persze már van, de valljuk be, hogy ez azért nem a legszebb megoldás.

   Mikor a következő gomb épp ebben az állapotában volt, azt mindenképp meg kellett örökítenem. Már úgy értem azért, mert mikor valami így néz ki, az valahogy nem jelzi előre, hogy nemsokára valami szép, vagy legalább elfogadható kinézetű dolog lesz belőle.

   Akarom mondani kettő. Pontosabban szólva négy, merthogy a másik kettő is elkészült, mégpedig "úgyis kelleni fog valamire" alapon. Már úgy értem olyan egyszerűen nincs, hogy ha ezek ott vannak a dobozban, akkor idővel ne találnék nekik valami hasznos funkciót.
   Hogy ilyen gombokat szerettem volna? Nos nem. Részemről vékonyabbakat, valamint legalább két centivel nagyobb átmérőjűeket álmodtam meg. Hogy mi tart vissza az elkészítésüktől? Nos az, hogy a nagyobb gombokhoz vagy nagyobb anyag kell, vagy egy másféle gyártómechanizmus.
   Konkrétan valami olyasmire lenne szükségem, ami egy kerekre esztergált anyag szélét képes lenne megbordázni. Amúgy már meg is álmodtam, hogy miből, illetve mikből állna össze az a gép. Egy akár fából készült vezetősín is megfelelne, ami egyrészt megfogja az anyagot, másrészt adott fokonként odébb lehet benne állítani, harmadsorban pedig megvezeti a rá (vagy akár alá) szerelt felsőmarót, amit aztán szép szabályos távolságok, illetve szögelfordulásonként nekitologathatok a kerek anyag szélének. A "B" változat szerint a marószár az esztergába lenne befogva, aminek oldalról tologatnám neki a leendő gombot alkotó kerek anyagot. Akár így lenne, akár úgy csinálnám, a lényeg most mindenképp az, hogy még egyik masina sincs kész.
   Na most ami még szintén nincs kész, az az innen történő továbblépés egyáltalán megálmodása. Ennek a feladatnak már annyiszor futottam neki, hogy még akkor is csodálkozom a sikertelenségemen, ha amúgy tudom, hogy nem sok affinitásom van a mechanikai dolgokhoz. Ezt úgy kell érteni, hogy bár a szét és az összerakásukkal (legalábbis általában) boldogulok, és ha alacsony szinten is, de még a működésük mechanizmusát is átlátom, elkészíteni viszont már nem tudom őket.
   Illetve ez nem pontosan így van, hiszen mint az a farigcsálós cikkekben látható, nem vagyok teljesen elveszve, de ez sajnos csak annyit jelent, hogy képes vagyok alkalmazni az általam ismert mintákat. Na ezen gondolatmenet hatására álmodtam bele a platformba a fióksínt, meg mondjuk az asztalos szorítót, a gépsatuból kiszedett menesztős tengelyt, egyszerűbb és bonyolultabb áttételeket, meg ki tudja mi mindent még, ami csak az álmatlanul töltött éjszakáim alatt eszembe jutott.
   Na most ami még időközben mindezeken felül eszembe jutott, az a dolgok végtelenül történő leegyszerűsítése. Ez amúgy annyira jól sikerült, hogy mint egy amolyan "C" változatot kis híján neki is álltam megvalósítani, csak aztán ha már egyszer csinálok valamit alapon, inkább a szemből késztámasz, meg a szemből csiszoló állvány elkészítése mellett döntöttem.
   Hogy pontosan hol tartanak ezek a projectek? Nos jelen pillanatban még csak ott, hogy megmunkáltam az elkészítésükhöz feltétlenül szükséges vezetőléceket, valamint megálmodtam a felépítésüket (vagy legalábbis néhány verziót), és még a megépítésükhöz szükséges keményfa kerítés léceket is megvettem az OBI-ban.

   Újabb néhány álmodozással töltött nap után kitettem a pince elé a már legyártott összetevőket, majd megpróbáltam valami hibát keresni a konstrukcióban. Azt kell mondjam, hogy a kutatásom - megjegyzem őszinte sajnálatomra - igen sikeresnek bizonyult. Bár a platformból még alig van meg valami, már most van benne három igencsak csúfos hiba. Na most az, hogy a minap gyártott nagyfejű 8-as anyák kicsik lettek, az még csak hagyján, és még az sem fog földhöz vágni, hogy elkombináltam a rétegelt lemez és a vezetősínek összeerősítését, no de az, hogy amire a platform rögzítését alapoztam, vagyis a szögletes fejű csavarok rövidnek bizonyultak, na az már igenis, hogy szíven ütött!

   Természetesen tudom, hogy a forgócsúcs az ellenkező oldalra való, és még csak nem is szórakozásból fogtam be a tokmányba, hanem azért, hogy lássam, mennyi helyem van alatta. Szerencsére még a csapágyházat odaképzelve is van alatta vagy 10 centi, amibe olyan nincs, hogy a megálmodott alkatrészek bele ne férjenek!

   Persze ha így, vagyis a csapágyhoz igazítva szerelem fel, márpedig ugyan miért tolnám a forgócsúcsot hátrébb, akkor - mivel a csúcs kissé túllóg a platformon - talán még kényelmesebb is lesz odaférni a késsel az esztergába fogott anyaghoz.

   Amennyiben a fióksíneket is beépítem, márpedig ez a tervem, akkor a csúcs vagy úgy 10 centivel lesz előretolható. A hátrahúzásban már nem vagyok ennyire biztos. Ezt nem úgy értem, hogy mechanikailag, mert úgy tudja a dolgot a fióksín, és még a betervezett meghajtás is, hanem úgy, hogy ha hátra (vagyis innen nézve jobbra) húzom, akkor az elhúzott rész el fogja fedni azt az állítócsavart, melynek megálmodásába már többször is belebuktam.

   A négyzetfejű csavarokat lecseréltem egy kicsit hosszabb hatlapfejű típusokra, majd összeállítottam az eddig elkészült alkatrészeket. Miután a két nagyfejű csavart meghúztam, egyből kiderült egy újabb hiba. Na ennyit arról, hogy mennyire vannak megtervezve a dolgaim...
   Hogy mi már megint a baj? Nos az, hogy míg a négyzetes lap innen nézve alsó és felső széle a két vezetőléc hatására egy kissé eláll a sínektől, addig az anyag közepe lebeg. A két nagyfejű csavarral persze oda lehet húzatni a kombinációt sínekhez, csakhogy ettől - mivel középen nincs alátámasztva - egyrészt görbül a lap (mert ugye a csavarokkal húzom lefelé a sínhez a közepét), másrészt ilyenkor a képen látható középső sínt megpróbálom az eszterga ágyáról a két szélsőhöz képest feltépni. Erre a problémára mindjárt kétféle megoldást is kidolgoztam.
   Miközben az egyik ötletem az, hogy a korábban legyártott "H" alakú idomokat olyan "T" betű alakúakká formázom, hogy azokból még egy milliméternyi se lógjon ki a sínből felfelé (vagyis a lap mindhárom sínre egyszerre feszüljön rá), addig a másik megoldás szerint középre is teszek "H" alakú lécet, ami az ott állomásozó csavaroktól természetesen nem fér oda.
   Már csak ebből a röpke gondolatmenetből is teljesen nyilvánvaló, hogy mennyire nem szabadna a szerzőnek mechanikák megépítésével foglalkoznia. Komolyan mondom, hogy én már annak is tudok örülni, ha egy általam megálmodott csavar egyáltalán betekerhető!

   Két kisebb, valamint két nagyobb szeletre van belőle szükség. Hogy miért nem elég belőle három? Már úgy értem, hogy egy-egy kicsi szélre, majd egy a közepére? Azért nem, mert ha ezekkel a születőfélben lévő apró fadarabkákkal a hatlapfejű csavarok oldallapjait megtámasztom, akkor nem fognak tudni tőlük elforogni, amivel már ki is küszöböltem egy apró hibát.

   Tudod mit nem vágtam még soha ezzel a felújított keretes fűrésszel? Egyenest! Már úgy voltam vele, hogy biztos lelke van az anyagnak (amiből készítették), és megsértődött, mert valami barom ipari tanuló szarrá kalapálta, mikor is próbaképp kiemeltem helyette a pincéből egy nyéllel ellátott puszta fűrészlapot.
   Mint az kiderült, az sem vág egyenesen. Vagyis nem a szerszámban van a hiba, hanem bennem. Márpedig biztos vagyok benne, hogy ez (mármint az egyenesen fűrészelés) nekem valaha ment, hiszen az erősítőm és az előerősítőm dobozát is én vágtam körbe, és azoknak minden egyes oldala egyenesre sikeredett.
   Persze ráfoghatnám a dolgot a speciális közellátó multifokális szemüvegemre is (amiben amúgy tényleg érdekesen görbén látok), vagy mint azt egy vízszintmérővel kiderítettem, a pinceajtó előtti linóleum ferdeségére (lejt a pálya jobbra), de magam is érzem, hogy ezek azért még tőlem is nagyon erőltetett kifogások.
   Na most ellenpéldának (mármint az egyenest nem tudni vágásra) megemlíteném, hogy a felújított mini lombfűrésszel meg kanyarodni nem lehet, pedig annak éppen az lenne az egyik fő funkciója. Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire tele tud lenni a t*köm a kishibás szerszámaimmal.

   Az esztergával most például azért akadtunk össze, mert még mindig nem készült el hozzá az a támaszték (a képen két fadarabbal és egy asztalos szorítóval pótolva), amiről a tokmányába fogott csiszolótárcsának tudnám nekinyomni az anyagot. Már úgy értem úgy, hogy az közben 90, vagy ha épp úgy hozza a feladat jellege, akkor 45 fokos oldalszögű maradjon. Az utóbbi beállítás nagyon kellett volna a minap a forrasztópad készítésekor, mert amit én egy gérvágó ládával művelni tudok, na az kérlek minden lesz, csak 45 fokos nem!
   Amúgy tervbe is van véve, hogy ha nagyon ráunok erre a nagyon nem haladós platformépítős projectre (mármint arra, hogy egyrészt nem haladok vele, másrészt ha mégis, akkor biztosan elcsesztem valamit), akkor nekiugrok és megépítem a mini csiszolópadot, valamit a szemből késtámaszt is.
   Erre amúgy nagy az esély, hiszen az említett kiegészítők mindössze néhány fadarabból összeállíthatók, és az őket a sínrendszerhez odafogató csavaron kívül semmiféle problematikus műszaki részletet nem tartalmaznak. Az persze igaz, hogy a csiszolópadot rendesen el lehet bonyolítani az anyagtámasszal, míg a szemből késtámaszt a ferdére történő állíthatóságával, de ezek azért nincsenek akkora volumenű tervezési feladatok, hogy belesüljek. Bízza el magát a szerző újra és újra rutinosan...

   A képen látható apró műszaki részlet lenne a platformot előre hátra mozgató meghajtás, amit részemről sajnos valami olyan elképesztő szinten nem látok át, hogy a menetes orsó helyett bevetni szándékozott 10-es csavar konkrétan fordítva lett odatéve. Én meg csak nézem, miközben nem értem, hogy miért nem értem...

   A képen látható anyag egy szép szál küszöb, amit a keményfa volta miatt vettem meg az OBI-ban, csak aztán mégsem küszöb lett belőle. Már úgy értem, hogy még a pincei szétkopott küszöb cseréje című projectemmel is adós vagyok.
   Na most amit igazándiból meg szerettem volna említeni (mármint a jelen kép kapcsán), az a fa keménysége. Ezt az anyagot annyira nem viszi a fűrész (pedig amúgy épp a minap tettem bele egy vadonatúj pengét), hogy a vágása közben folyamatosan füstszagot árasztott. Szerencsére nem a motor, hanem csak a fa ég.

   Amennyiben holnapra sikerül megálmodnom a platformot előre hátra mozgató mechanikát, akkor azzal fogok foglakozni, de ha nem, az sem akkora baj, ugyanis annyi mindent hagytam a polcokon széjjel, hogy teljesen mindegy, hogy melyik projectet fejezem be, csak készüljön már el végre valami!

   Hogy nem látom át rendesen amit eddig csináltam, az a mára kialakult helyzet kifejezetten széplelkű leírása, mire fel kiraktam a munkapadra az eddig legyártott összetevőket, majd ahányszor csak belefutottam valami újabb értelmetlenségbe, rácsaptam a természetesen csak képzeletbeli újragondolás gombra.
   A kék négyzetek azt jelentik, hogy azok az alkatrészek merevre össze lesznek csavarozva. A zöld négyzetek jelzik azokat a helyeket, ahová a fióksínek lesznek beépítve. A piros ikszekkel jelölt fadarabok olyan feltámasztók, melyek pusztán a fotózás kedvéért kerültek oda, vagyis nem szerves részei a konstrukciónak. Ha ezt így megépítem (illetve már csak össze kell csavaroznom), akkor ez a valami az alsó "H" betűt formázó léceknél fogva rátolható a gépágyra.

   Bár a fióksínek természetesen nem így fognak állni, hanem 90 fokkal elfordítva, de attól még átlátható, hogy miközben a platform alapja a gépágyhoz kötődik, addig a teteje a fióksíneken eltolható az eszterga tokmányának irányába.

   Vagy ha épp arra van szükség, akkor elhúzható jobbra, hogy egy hosszabb anyag is beleférjen a gépbe. Ez ugyan eddig jó, csakhogy a szegnyerget (vagy bármi mást) hordozó mozgatható résznek sem a meghajtása, sem a fixálása nincs kidolgozva.

   Ráadásul az agyatlan machinációim közepette a platformot a gépágyhoz rögzítő nagyfejű csavarok belülre kerültek, mely pozícióval nem az a baj, hogy nem lehet hozzájuk odaférni (bár az is), hanem az, hogy útját állják a mozgatható részek meghajtását végző elemeknek.

   Már úgy értem, hogy annak a 10-es menetes szárnak, ami a nagyfejű csavarok miatt nem helyezhető el középen. Márpedig annak mindenképp középen kell lennie, különben a forgócsúcs hajlamos lesz az oldalmozgásra.

   Amennyiben ezt az összeállítást az elképzelt módon összeszerelném (a jobbra látható gombot a kilógó menetes szár végére kell odaképzelni), akkor ami aminek csak útjában lehet, az mind összeakadna!
   Na itt aztán már tényleg hiába csapkodtam az újratervezés gombot. Azt ugyan nem állítanám, hogy nem voltak ötleteim, azt azonban biztosan, hogy eszementek voltak. Elmondjak egyet? Na jó, de Te akartad!
   Veszek a boltban egy kanyarfúrót, aminek a tokmányát ráfogatom a tengely, vagyis a menetes szár végére, miközben a meghajtását (amit eredetileg a fúrógép tokmányába kell fogni) kilógatom innen nézve jobbra, ahol már semminek sincs útban, majd rászerelek egy szép nagy gombot. Hogy mindezt mivégre? Nos azért lenne rá szükség, mert ugye ha távolító irányba tekerem a gombot, akkor az innen nézve épp felénk közelítő felső lap (illetve lapok, merthogy a képen látható kettő össze lenne csavarozva) épp nekimenne a gombnak.

   Hogy legalább a működőképességét ellenőrizzem, kapott a tengely mindkét vége egy-egy csapágyat. Ezt az összeállítást úgy kell értelmezni, illetve odaképzelni hozzá a konstrukcióból sajnos még hiányzó alkatrészeket, hogy míg a csapágyak a csapágyházuknál fogva az alaplemezhez vannak rögzítve (vagyis ahhoz, amin épp vannak), addig a két csapágy között látható anya a mozgatható részhez (ami most persze nincs a képen, hogy belássunk alá), amit aztán a jobb oldali tengelyvégre szerelt (a képen szintén nem szereplő) szép nagy gombbal lehet meghajtani.

   Mivel semmiféle értelmes ötletem sem volt, befogtam a tengelyt a munkapadba (természetesen a csapágyaknál fogva), majd egy perc erejéig eljátszottam vele. Egyrészt működik a rendszer, hiszen ha tekerem a tengelyt, akkor a kézzel forgás ellen megtartott anya (természetesen a tekerés irányának függvényében) előre-hátra vándorol, másrészt van benne némi hiba, ugyanis még egy perc sem kellett hozzá, hogy a képen látható összes csapágyfogó anya meglazuljon. Mindezt az eszterga rezonálása nélkül, a tengelyt pusztakézzel tekergetve!
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban beleképzeltem a konstrukcióba az abból jelenleg még nagyon hiányzó kontraanyákat, meglepő módon sikerült rájönnöm, hogy azok beépítésével lecsökkenteném a mozgatott anya által megtehető utat. Ráadásul akár kívülre, akár belülre teszek belőlük, ez minden egyes beépített anyára igaz, aminek valószínűleg a kontraanyák konstrukcióból történő kihagyása lesz a vége. Az anyák rögzítése persze nem maradhat el, de azt meg lehet oldani festéssel, illetve úgy is, hogy megfúrom őket oldalról, majd beléjük tekerek egy csavart.
   Szerintem most az lesz, hogy hagyom ülepedni a dolgokat. Először is meg kell álmodnom egy a jelenleginél (ami a két nagyfejű csavar) kényelmesebb rögzítési módot. Aztán el kell mennem a boltba anyákért és csavarokért, mert 10-esből alig lötyög valami a dobozaim alján.

   Próbáltam a megvásárlandó mennyiséget úgy belőni, hogy se sok ne legyen, se kevés. A jobbra fent látható vaslemezből lesz (ebben mondjuk még nem vagyok egészen biztos) a felül látható menetes szárra való középső anya.
   A sarokvas alatt látható cetlire írt tételek közül finommenetes 8-as csavart sajnos nem kaptam. Illetve volt, de a boltban is csak rövid, olyan meg nekem is van. Hogy minek nekem finommenetes csavar?

   A platform gépágyhoz történő rögzítéséhez, ugyanis komoly agymunkával azt sikerült kitalálnom, hogy az eddigi kettő helyett csak egy csavar lesz. Hogy azt az egyet biztosan jól meg lehessen húzni, ahhoz gondoltam bevetni a finomabb menetemelkedésű csavart. Ez amúgy lehet, hogy így is lesz. Már persze csak akkor, ha találok egy megfelelő méretű csavart, mikor a fellelésének érdekében újratúrom az összes még mindig vegyes tartalmú csavaros dobozomat.
   Hogy miért nincs minden csavaros doboz szétválogatva? Nos azért, mert a még vegyesekben koszos, olajos, zsíros, fekete mocskos csavarok vannak, melyeket alaposan meg kellene tisztogatnom a szétrakásuk előtt. Na ehhez kellene (mármint ahhoz, hogy ezt ne kézzel kelljen csinálnom) a csiszolómalom, mely szerszámom elkészítéséhez viszont az eszterga kellene, hogy végre minden ízében működjön.
   Hogy ebből az ördögi körből hogyan fogok kikeveredni, azt még nem tudom, de valószínűleg egészen apró lépésenként, aminek egyszer csak az lesz a vége, hogy mindent elborítanak az általam esztergált kerek alkatrészek. Vagy mire odajutok, hogy ezt végre megtehessem, addigra ráunok az egészre...

   Hogy ne érjen szomorú meglepetésként, ha esetleg mégsem találok hosszú és finommentes 8-as csavart, belepróbáltam a szögletes fejűt a vonalzómba (ami amúgy egy ugyanolyan asztalláb, mint amikből a gépágy készült), majd alaposan megvizsgáltam, mégpedig abból az aspektusból, hogy az elmozdíthatatlanná válásához mégis mennyire kell meghúzni.
   Játszadozásom eredményeképp azt a következtetést sikerült levonnom, hogy tulajdonképpen alig. Ez sajnos még véletlenül sem jelenti azt, hogy amit a képen látunk, az úgy jó ahogy van, mert ha ez a csavar (nagyfejű anya) nem hozzáférhető, vagyis nem csak így egyszerűen áll a semmiben, akkor a meghúzásakor egyből elkezd hiányozni a megfoghatósága, valamint be kell ismerjem, hogy a hajtókar sugara is rövid. Magyarán szólva nem ilyen kicsi gomb kell, hanem nagy.
   No de milyen nagy? Mivel olyan hibát az elképzelt összeállításban még többszöri nekifutásra sem sikerült felfedeznem, amit egy a kelleténél nagyobb átmérőjű gomb okozott, ezért a maximális méretű gomb legyártása mellett döntöttem.

   Amiből aztán kisvártatva kettő lett, hogy ne csak a külső, de a belső átmérőt is lássam. Itt aztán több okból is elakadtam. Míg az első az volt, hogy még nincs kész az esztergához a már többször is emlegetett szemből késtámasz, addig a másik az, hogy bár több ötletem is volt rá, de így hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mivel készítsem el a gomb szélén azokat a bevágásokat (pláne szabályosan), amibe később a gombot tekerő ujjaim fognak megkapaszkodni.
   Az addig rendben (bár ez rengeteg vágást jelent), hogy az egyszerűség jegyében megoldhatom a kicsi lombfűrésszel. No de berajzolni mi alapján rajzoljam a vágási vonalakat? Míg ezt ki nem találom, illetve míg a szemből késtámasz el nem készül, addig újra parkoló pályára teszem a projectet.

   Bár most épp semmihez sem volt kedvem, attól még lejöttem a pincébe, hogy mikor majd lesz (mármint munkakedvem) addigra fel legyen ragasztva a fadarabra a fogaskereket mintázó papír, melynek méretpontos elkészítésére tényszerűen ráment a fele délutánom.

   Mivel időközben elkészült a szemből késtámasz, mert a háttérben, még ha ez nem is látszik, de serényen tevékenykedek, így nem volt kérdés, hogy a szögletes anyagot mivel kerekítsem le.

   Kereknek ugyan kerek lett, központosnak viszont már kevésbé. Mivel mikor épp itt tartottam a munkával, akkor egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mivel vagdossam ki a fából a fogakat, ezért (megjegyzem még számomra is meglepő módon), nekiálltam helyette valami egészen másnak.

   Mely tevékenység jelen esetben a 10-es anyák megfúrását, majd a lyukak 4-es menettel történő ellátását jelentette, hogy mikor majd odajutok, hogy már ezek is kellenek, akkor már ott legyenek készen a dobozban. Na most az igaz, hogy két csapágy rögzítéséhez négy anya kell, mint ahogy az is, hogy egy ilyen csavarra fixálható anya bármikor máskor is jól jöhet. Na így lettek ezek hatan.

   Ezen a képen annyira nem látszik a lényeg, hogy kénytelen vagyok elmesélni. Arról van szó, hogy a munkapadba fogott régi fűrészgép (ami amúgy már benne is van a padban, csak innen nézve ő sem látszik), egy fadarab közbeiktatásával el lett távolítva a munkapad innen nézve közelebbi lapjától.
   Hogy mindezt mivégre? Nos erre az apró mókolásra azért volt szükség, mert ha ezt nem teszem meg, akkor ami anyagot csak nekitolok a fűrészlapnak, az egyből elakad a munkapad hátsó lapjában, ami egy kicsit kiáll.
   Erre a problémára amúgy már annyi mindenféle megoldást dolgoztam ki, hogy már magam sem értem, hogy miért nem csináltam meg legalább az egyiket, pedig idővel még olyan egyszerűt is kigondoltam, amihez még csak szét sem kell szerelni a fűrészgépet.
   Ezt úgy kell érteni, hogy olyan tervek is születtek, melyekben a fűrészgép nyelének eltávolítása, valamint hozzáférhető helyre kiépített sebességszabályzó, felső pengetámaszték (csapágyakból), és még saját megvilágítás is szerepelt, hátha esetleg öreg koromra elkap a koromsötétben fűrészelhetnék.

   Odafogattam a munkapad széléhez, természetesen azért, hogy lássam mennyire tart. Jelentem nagyon! A gombot, mint valami rádió élgombját tekerve úgy meg lehet vele húzni az anyát, hogy a kinyitásakor rendesen bele kell kapaszkodni.

   Mivel ez a fogaskerékre hajazó (amúgy valóban az) hatalmas gomb már csak az átmérője okán sem lehet oda való, mint ahová a korábbi kettő lett betervezve, ezért kénytelen voltam fúrni neki az alaplemezbe egy újabb lyukat.
   Egy ezzel kapcsolatos említésre méltó részlet, hogy bár mind a három lyuk 8-as, azonban az újonnan fúrtban lötyög a csavar. És nem ám csak a csavar, hanem még az a fúró is, amelyikkel fúrtam! Arra mondjuk nem jöttem rá, hogy ezt mégis hogyan sikerült elkövetnem...
   Hogy minek a gombra az a három karika? Díszítésnek! Na most ha minden igaz, akkor a végleges konstrukcióban ezekből a fekete karikákból semmi sem fog látszani. Talán ezért is mertem kipróbálni, hogy milyen érzés oldalról beletolni az anyagba egy esztergakést, majd a vájatban megfuttatni egy vastagabb jelölőfilcet.

   Az újonnan kibontott lakkos dobozban látható fehér trutymó látványa kapcsán kívánom megjegyezni (ami amúgy vízbázisú lakk), hogy már megint én voltam a hülye. Már úgy értem most például azért, mert vásárlás előtt nem olvastam el az anyag összetételét.

   Ezennel kap a project (illetve én) a lakk száradásának idejére néhány újabb nap haladékot. Mivel a minap egyszer már sikerült megálmodnom, hogy a korábban említett hibák elkerüléséhez mit mivel mihez kell rögzítenem, így most két újabb részfeladat következik. Míg az egyik az, hogy újra egymásra pakolva összenézzem az alkatrészeket, addig a másik keretében - egy kicsivel később - megpróbáljam legalább a durvább hibákat kiálmodni az újabb konstrukcióból.

   Alulról felfelé haladva, először a két "H" betű alakú idom jön, amik a gépággyal párhuzamosítják a platformot. Erre jön egy rétegelt lemez, amit a minap készített hatalmas fogaskerék fazonú gomb (ami tulajdonképpen egy 8-as anya) szorít le a gépágyra.
   A következő rétegelt lemezhez (ami a gomb beleférésének okán mindkét oldalról meg lett emelve egy-egy 14 milliméter magasságú távtartóval) lesz rögzítve a 10-es menetes szár közepén vándorló anya.
   Következő lépcsőként mindkét oldalról egy-egy 7 centi magas távtartó biztosítja a helyet, hogy elférjenek a résben a csapágyak, illetve a majd még későbbiekben elkészítendő csapágyházak.
   A vízszintesen elterülő fekete szélű anyag keményfából van, aminek az oldalára a fióksínek lesznek csavarozva, miközben a fióksínek másik oldala az előbb már említett 7 centi magas szintén keményfa távtartókhoz.
   Befejezésül egy újabb rétegelt lemez következik, ami már a platform teteje. Erre az utolsó lapra lenne felcsavarozható az álló és a forgócsúcs, meg amit majd még később kitalálok. Na most ha nem, vagyis csak a forgócsúcs készül el, akkor sincs semmi baj, legfeljebb kihasználatlanul marad a csere lehetősége.
   Amit a képen legfelül látunk, az amúgy a forgócsúcs hegye, amit azért fogtam be a tokmányba (ráhúzott legnagyobb csapágyastul), hogy lássam, lesz-e elég helyem kifaragni hozzá a csapágyházat.

   A képen a sok kis fadarab mindössze támasztékként szolgál, hogy ne guruljon el középről a tengely. A két bordázott gomb pedig azért lett odatéve, mert az előbb még ők támasztották fel azt a keményfa lapot (ami amúgy egy küszöb szelete), ami a képen látható alkatrészekhez képest mozgatható lesz.
   Mint azt már korábban említettem, ennél a résznél van a konstrukcióban egy meglehetősen bosszantó hiba, amit (természetesen jelen pillanatban még csak álmomban) úgy küszöböltem ki, hogy ha csak képzeletben is, de fejjel lefelé fordítottam a rögzítéseket. Vagyis úgy lesz, mint ahogy az előző kép alatt már el is mondtam, tehát a menetes száron vándorló anya lesz az alaphoz rögzítve, míg a csapágyházak a mozgatható részhez. Ezzel azt értem el, hogy a menetes szárat meghajtó forgatógomb (ami azért nem készült el, mert még nincs mihez képest kiszámolnom az átmérőjét) nem fog a mozgatott rész alá kerülni, hanem legfeljebb csak a gomb alá az alaplemez, ami így felülről nézve már nem lesz annyira útban a tekeréshez, mintha a mozgatott rész futott volna rá a gombra.
   Hogy az említett gomb minél nagyobb átmérőjű lehessen (valamint a szükséges csapágyházaknak is bőven legyen hely), azt találtam ki, hogy amiből csak lehet, abból mind levágok. Mivel ilyenből csak egy van, ami a "H" betűt formázó vezető idom, így azt kellett megrövidítenem.

   Mire fel egyből kiderült, hogy a már többször is bevált körfűrész feltét most épp nem tehető fel az esztergára, ugyanis útban van neki a szegnyerget menesztő 8-as csavar. No de mit nekem kivágni egy darabkát a már kész konstrukcióból...

   Miután a "H" alakú lécekből a felesleget levágtam, majd mivel már nem kellett, leszereltem a gépről a fűrészpadot, még 5 perc sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy amit innen levágtam (mármint alulról), azt a mennyiséget a csapágyházas résznél bele kell, illetve lehet toldani a magasságba.
   Ezt természetesen nem úgy kell érteni, hogy a "H" alakú vezetősínekből levágott részeket, hanem úgy, hogy vissza kellett szerelnem a gépet körfűrésszé, majd vágni vele két újabb lécet.

   Majd kisvártatva még két másikat is, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mekkorák legyenek. Ha meg már fűrészelek, akkor ugyan legyen már meg az összes fadarab egyszerre!
   Amúgy természetesen nem lett meg. Épp mint ahogy a munka közben valahova elkeveredet 10-es villáskulcs sem. Utóbbi amúgy a kép felső szélén látható (persze csak így felülről nézve), elbújva a gépágy egyik vezetősínje mögé.

   Ahogy a fadarabok száma egyre csak növekszik, a szerző egyre inkább nem látja át az amúgy általa megálmodott konstrukciót. Az előbb például abba a kérdésbe sikerült belekeverednem, hogy össze fogom-e tudni szerelni.
   Már úgy értem azért, mert ugye lesznek alkatrészek a csapágyházakon belül is, amikhez oldalról nem, csak felülről lehet hozzáférni. Ott meg ugye ott van az egész konstrukciót lezáró lap, amin majd a feltétek lesznek cserélhetők.
   Míg a megoldást megálmodom, addig is nekiálltam rendet vágni a kupiban, mert már annyi csavar és fadarab volt elől, hogy azokból már akármit is össze lehetett volna állítani. Mutassak egy ilyen akármit?

   Tessék! Íme a szemből késtámaszhoz hasonlóan, időközben a háttérben szintén elkészült csiszolóállvány, melynek amúgy épp az imént találtam meg a csavarjait, mégpedig a jelen állapotában még csak félkésznek sem nevezhető tűreszelő tartó fadarabon.
   Ha egyszer ez a rengeteg barkácsolós project végre kifut, ígérem (és ezt nem lesz nehéz betartanom), hogy egy egész hónapig nem csinálok semmit! Már úgy értem, hogy újabb szerszámot, vagy valamelyikhez kiegészítőt.

   Sajnos még véletlenül sem arról van szó, hogy lejöttem, kiraktam a gépágyra az eddig elkészült alkatrészeket, és azok maguktól nem állnak össze, hanem sajnos arról, hogy tőlem sem. Ez annyira így van, hogy két korábbi alkalmat már eleve meg sem örökítettem! Már úgy értem azért, mert egyszerűen nem volt mit.
   Hogy haladjak a projecttel, azt találtam ki, hogy összerakom ami elkészült, majd egyszerűen rámondom, hogy ennyi volt, itt a vége, folytatása következik. Már úgy értem, hogy a platform mozgatható részének meghajtásáról, illetve a meghajtás megépítéséről - mivel azzal azzal a részlettel nem boldogultam - majd egy másik cikk keretében lesz szó.

   Ugyan hiányzott a körből még néhány lyuk és süllyesztés, de tulajdonképpen már egészen jól össze voltak állva a dolgok. Aztán ahogy ebbe az elhamarkodott kijelentésembe egy kicsit alaposabban belegondoltam, pláne megtekintettem a valóságtartalmát, menten megváltozott a véleményem.
   Mert ugye mi is van pontosan azzal az összeállítással, ami ezen a képen látható? Nos az, hogy ide még mindenképp kerülne egy záró lemez, arra két újabb távtartó (egy lentre, egy fentre), majd az a két viszonylag szélesebb léc, ami a platformot mozgatható műszaki részletnek biztosítja a helyet. Na most ehhez képest mennyi lóg ki a csavarokból? Igen, jól látod, jó ha egy centi.
   Na itt aztán megint az következett, mint amin az utóbbi napokban már többször is elcsúsztam. Vagyis az, hogy egyszerűen nem láttam át, hogy mit mihez kell hozzácsavaroznom. Már úgy értem azért és úgy, hogy a konstrukció egyáltalán összeállítható legyen. A többedik elakadás hatására azt haladási elvet merészeltem alkalmazni, miszerint majd akkor megyek át a hídon, ha odaértem.

   Vagyis csinálom amit lehet, aztán ha jön a probléma, akkor megoldom, de nem akadályozom vele magam előre, mire fel fogtam a négy apró vezetőidomot, majd rácsavaroztam őket az alaplapra.
   Mi az, hogy miért mind a négyet? Nos azért, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy hol álljon ki a platformból az őt a gépágyhoz rögzítő fogaskerék formájú hatalmas anya széle.
   Mert ugye ha hátul, akkor egy kissé távolra kerül a forgócsúcs hegyétől, míg ha elől, akkor esetleg nem, vagy csak nehézségek árán fogok hozzá odaférni az éppen esztergált anyagtól, vagy a még nem is létező harmadik változatú késtámasztól. Így meg (már úgy értem úgy, mint ahogy a képen látjuk) ha akarom, akkor áttehetem az anyát bentről kintre.

   Ez a kép még véletlenül sem arról szól, hogy mivel nem volt belőlük elég hosszú, a 4-es csavarokat lecseréltem 5-ösre, hanem arról, hogy miközben én a már kész lyukakat fúrtam fel eggyel nagyobbra, az egyik szomszédom megajándékozott egy 21"-os LCD monitorral. (lásd a bicikli előtt azt a feketeséget.

   A képen az látható (csak nem nagyon), hogy immáron az összes vezetőléc (már úgy értem, hogy mind a három sor) fent van az alaplapon (mármint alulról fent), miközben a csavarok 4x50-esről 5x80-asra cserélődtek, melynek következtében úgy fért rá a konstrukcióra a hatalmas gombot eltakaró fedlap (amit mindössze néhány perce cseréltem le egy fele olyan vastagra, mint amekkora eredetileg volt), hogy még a sorban következő távtartó léceket is rájuk húzva bőven kilógnak belőlük a csavarok.

   Amit a képen látunk, az már nemcsak úgy egyszerűen oda van téve, hanem már össze is lett csavarozva! Ráadásul a keményfába hajtott 5-ös lemezcsavarok okán úgy, illetve olyan iszonyú erővel, hogy amint összeállt a kép, akarom mondani ezek a mindenféle méretű fadarabok, mindjárt ki is jelentettem rájuk, hogy ezeket soha többé nem fogom szétszedni!

   Egy apró közjáték volt a zöld nyelű csavarhúzóm szőrén-szálán történő eltűnése, mely szerszám végül innen, vagyis a 3-as lemezcsavarokat tartalmazó dobozból került elő. Amúgy azért volt rá szükség (már úgy értem, hogy mind a csavarokra, mind pedig a zöld csavarhúzóra), hogy rögzíthessem végre a platform fióksíneken mozgatható tetejét.

   Hogy aztán a platform tetejét mi fogja mozgatni, azt most inkább hagyjuk. Illetve a "mi" már megvan, hisz már mutattam a mindkét végén felcsapágyazott menetes szárat, és még azt is elárultam, hogy melyik eleme mihez lesz rögzítve, azonban azt, hogy hogyan, na azt még nem sikerült kidolgoznom.
   Mondjak egy másik olyan valamit, ami szintén nem sikerült? Na jó, elmesélem... Szóval az úgy volt, hogy az ipari suliban az elbasz*s órán azt tanultuk... Mi az, hogy nem is volt ilyen óra? Hát hogyne lett volna! Ez volt az egyetlen tantárgy, melyből nemhogy bukásra nem álltam, de egyenesen kitűntetéssel végeztem! Valahol meg is van róla az oklevelem, hogy bármit elcseszhetek...
   Szóval a tanár azt mondta, hogy ha valami csoda folytán egy konstrukció összes elemét sikerült méretpontosra legyártanunk, egyetlen lyukat sem fúrtunk mellé, és még az átmérőjük is stimmel, akkor végső esetben még mindig megtehetjük, hogy oda nem figyelve (vagy igenis, hogy kiemelten odafigyelve rá) egyszerűen csak összekeverjük az alkatrészek sorrendjét. Amit ezen a fentebbi képen látunk, az éppen ez az említett eset.
   Hogy mégis mit kevertem össze? Mivel távtartó lécekből kétféle méretű volt, így azokat. Annyira nyilvánvaló, hogy a magasabbaknak kellett volna alulra kerülniük, hogy beférjen az általuk határolt résbe a hatalmas fogaskerék, ami most ugye beszorul, hogy ez teljesen egyértelműen az oktatás hatása. Vagy inkább a hiányáé...

   A képen látható 8 csavart úgy húztam meg, hogy ráfeküdtem a csavarhúzóra, persze az egyik kezem közbeiktatásával (csak mert épp nem volt szükségem bordatörésre), majd a másikkal tekertem. A csavarok meghúzása annyira feszesre sikerült (amúgy kellett is, hiszen ez a 8 csavar tartja össze az egész konstrukciót), hogy a Makita fúrógépbe fogott BIT, illetve a csavarok feszessége megállította, pontosabban szólva nem hagyta elindulni a gépet, pedig a Makita amúgy simán van olyan erős, hogy csavarbehajtónak is lehet használni. Ezt a problémát végül csak úgy sikerült átlépnem, hogy kézzel nyitottam meg a csavarokat, majd a fárasztó kitekerésüket már a géppel intéztem el.

   Mikorra újra összeállt, már nem maradt benne semmi hiba. (vagy csak még nem találtam meg) Amúgy ez éppen így volt. Már úgy értem úgy, hogy a szememnek, és persze a tapasztaltaknak hinni nem akarván, ami kombináció egyáltalán csak eszembe jutott, azt mind kipróbáltam! Szerencsére simán felmegy a platform a többi sínekre is, melyeken (épp mint ahogy itt elől) sehol sem akad el.

   A hatalmas anya már nem szorul a résben, és még ha nem is túl egyszerűen, de azért simán áttehető a platform másik oldalára, ha valamiért azon a végen találnám szerencsésebbnek a rögzítést.
   Mindeközben a kilógó él tekerésével a platform könnyedén, és ami még ennél sokkalta fontosabb, elmozdíthatatlanul stabilra rögzíthető. A szán meg csak siklik szabadon előre hátra, miközben fülig ér a konstruktőr szája.

   Megmutatva jobban átlátható amit csináltam, mintha csak irkálok a képekhez. Ebben persze nincs semmi meglepő. Na most abban viszont van, hogy a mondókám (megjegyzem tőlem szokatlan módon) meglepően összeszedettre sikeredett.

   Mondjuk azt is jobb, mármint egy puszta szöveges leírásnál könnyebb lett volna egy videóban bemutatnom, amint épp azzal játszom, hogy a platform mozgatható tetejének párhuzamos futását ellenőrzöm.
   Ez amúgy úgy történt, hogy befogtam a tokmányba egy hosszú acéltengelyt, majd rátettem a platform tetejére egy derékszöget, amit aztán úgy tologattam meg, hogy közben végig figyeltem a tengely és a derékszög között hagyott keskeny rést. Mivel az (szemre legalábbis) nem változott, pláne azért, merthogy ez csak egy faeszterga, a platformot bevetésre alkalmasnak minősítettem.

   Ez persze egyáltalán nem akadályozott meg benne, hogy levegyem róla a tetejét (hogy a fióksínekbe se a por, se a lakk ne menjen bele), majd minden oldalára rámenjek a szalagcsiszolóval.
   Erre amúgy a kiálló élek és sarkok okán komoly igény mutatkozott. Már úgy értem azért, mert jobb az ilyen apró kiálló éles és hegyes részeket előre leápolni (pláne egy szerszám esetében), mint utólag ragasztgatni a bőrhiányos részeimre az Ultraseptyl poros gézdarabot odafogó leukoplasztot.

   Arról már nem is beszélve, hogy így mennyivel szebb színe van. Persze kell még rá egy újabb réteg lakk, ami nem gond (mármint az az idő, amíg szárad), mert most valahogy egy kicsit elegem lett a napról napra egyre több kiegészítővel rendelkező, azonban a fő feladatára, vagyis fadarabok esztergálásra továbbra is használhatatlan állapotú szerkezetből.