Ezt a projectet a minap ott, illetve azért hagytam félbe, mert akkor úgy éreztem, hogy a platformot mozgató mechanika már nem fér bele az előző cikkbe. Ez amúgy éppen ugyanígy lesz a platformra kerülő forgócsúcs megépítésével is.
   Ez a széttördelés amúgy még véletlenül sem azért van, hogy több legyen a cikk, hanem azért, hogy ne egy a végtelenbe nyúló projectben kelljen gondolkodnom. Már amennyiben a gondolkodás - mint elmebéli tevékenység - esetemben egyáltalán szóba kerülhet.

   Nyitásképp azt ellenőriztem, hogy a platform teteje mennyire fut párhuzamosan az alátett asztallal. Na most ha tökéletesnek épp nem is mondanám, de egy barkács faesztergához azért bőven megteszi. Vagyis nincsenek az egyes pozíciókban több milliméteres különbségek.

   A bal oldali rajznak mondjuk nem sok értelme van, hiszen az a már kialakult állapotot mutatja (plusz, vagy legalább felvett információk nélkül), míg a jobb oldali a platform meghajtásához szükséges csapágyházakat. Az "E" és a "H" betű jelentése elől és hátul. Akkor ennyi talán elég is lesz mára arról, hogy mennyire futnak párhuzamosan a platform oldalai.

   Ezt a hatalmas gombot szerintem nem ma, hanem majd csak legközelebb fogom legyártani. Egyrészt azért, mert még nem döntöttem el, hogy miből legyen (amúgy valószínűleg a tűzifának vett akácból lesz), másrészt azt sem tudtam eldönteni, hogy sima legyen az oldala, vagy bordázott. Míg a sima oldallap talán szebb, addig a bordázott akkor is kényelmesen tekerhető, mikor ki van tolva a forgócsúcs (vagy ami épp rá van szerelve a platformra), miközben alul van a kurbli. Mindeközben a 66 milliméteres átmérő úgy jött ki, hogy ekkora lehet a gomb maximális mérete.

   Bár erről a részletről még szó sem volt, de ha már egyszer amúgy is bele volt fogva a fűrészgép a munkapadba, illetve azért, mert még a végén képes lennék elfelejteni, leszabtam a platform tetejére illő két újabb rétegelt lemezt. Hogy aztán lesz-e rajtuk valami (már úgy értem, hogy a forgócsúcson felül), azt majd az idő és a barkácsoló kedvem dönti el.

   Az amúgy lomtalanításkor talált keményfa lécekből leszabott két szélső fadarab azért lett nagyobb, mert azokban egyrészt el kell férniük a csapágyaknak, másrészt nem szabad mellettük széles résnek lennie, mert azon bemegy a forgács a platform belsejébe. Mindeközben a középső abból a prózai okból lett kicsi, mert épp olyan szélességű léc akadt a kezembe.

   A kétféle méretű fadarabba fúrandó lyukak helyének kijelölésébe a már-már kedvenc szokásommá vált módon (vagyis bután bámulva magam elé) egy kissé ugyan belezavarodtam, mert a mi mihez lesz odacsavarozva című kérdés - épp ahogy a múltkor is tette - újra feladta a leckét. Miután az amúgy egyszerűnek tűnő mechanikai feladványból nagy nehezen mégiscsak kikeveredtem, hirtelen rám tört az a szokatlan érzés, hogy most aztán már tényleg beindulnak a dolgok.

   Mivel a múltban ez egyszer már előfordult, csak akkor épp 30-as fúróm nem volt, így egy akárhányas méretű fafúró előállítása nálam már mondhatni rutinnak számít. Amit a képen látunk, az amúgy egy rozsdás zárlemez, amiből mindjárt olyan fúrót varázsolok, hogy ihaj!

   Bár ezen a képen nagyon úgy néz ki, mintha a korábbi jelöléssel ellentétben nem középre került volna a csapágy (ami amúgy természetesen így is van), csakhogy ez csak egy próbadarab. Már úgy értem, hogy csak azt próbálom vele, hogy mennyire illeszkedik az előbb látott fúróval fúrt lyukba a csapágy. Jelentem alássan nagyon!

   Ez a kép a keresztségben azért kapta a "majdnem jó" címet, mert ha nagyot nem is, de egy kicsi hibát azért csak sikerült becsempésznem a rendszerbe. Szerencsére mindössze arról van szó, hogy a középső fadarabot meg kell fordítani, mert ha így szerelem be, akkor a forgócsúcsnak ellentartó munkadarab ki akarná tolni az anyát a középső fadarabból. Viszont ha megfordítom, akkor majd be akarja tolni, amit ugye nem tud, és az éppen úgy lesz jó.

   Már úgy értem azért, mert tulajdonképpen nem is a platform miatt jöttem le, hanem az asztalos szorító törött feszítőgombját újragyártani, csak aztán mikor azzal végeztem - mivel még fiatal volt az idő - ebbe a másik projectbe is belecsaptam. Komolyan mondom, hogy úgy lógnak egymásra a mindenféle projectjeim, mintha legalábbis kötelező lenne!

   Ráadásul nem csak az említett kettő, mert akad itt (és persze máshol is) belőlük több is! Például a háttérben nagyban szárad az IKEA falilámpa fehérre átfestett belseje. Erre (mármint a lámpára) a plafonra világító lámpa építéséhez lesz szükség.
   Mindeközben a téli tüzelő státuszú fadarabok közül már kiválogattam néhány esztergakés nyélnek alkalmas példányt, hiszen egy esztergakés építős projectem is fut. Meg egy tokmányra nyelet szerelős is.

   Nem tudom mi van ezzel a festékkel, remélem nem döglött. Az mondjuk igaz, hogy épp le volt értékelve, de attól még két teljes nap száradás után már nem szabadna ennyire fognia. Mondjuk mindegy, mert amilyen sebességgel a plafonra világító lámpa építése halad (konkrétan két és fél éve áll), néhány napnyi plusz száradási idő már igazán nem számít.

   Na most ha minden igaz, akkor úgy lesz, hogy holnap délután lejövök legyártani a platformból kilógó tengely végére a gombot. Ha meg nem, akkor vagy nem ezt fogom csinálni, vagy csak nem holnap.

   Mivel mind a pince előtt, mind a pincében állt a forgács, hogy a takarítás idejére ne legyen útban, a munkapadot kitettem az előtérbe. Mikor odatámasztottam, akkor úgy éreztem, hogy stabilan áll. Hogy aztán a partvissal billentettem-e meg, vagy saját magától gondolta úgy, hogy márpedig ő pusztán poénból (vagyis azért, hogy a frászt hozza rám) pofára esik, az a kiváltott hatást tekintve (megállt bennem az ütő) már olyan mindegy.

   A téli tüzelőnek való farakásból ezt az immáron a munkapadba fogott hasábot sikerült kiválasztanom. Azért ezt, mert ezen nem látszott semmiféle repedés, valamint kiadta a szükséges méretet. Mondjuk nem kell belőle ilyen nagy, elég lenne csak egy vékonyka szelet.

   A piros vonalat azért rajzoltam oda, hogy lásd milyen csáléra futott az anyagban a fűrész. Persze mondhatnám magamra, hogy én vagyok a béna (ami általában véve igaz is), csakhogy jelen esetben nem, ugyanis ki tudja miért, de maga a fűrész akart elkanyarodni az anyagban. Ez annyira így van, hogy pofátlanul meg is tette, majd egyszerűen beleszorult, mire fel kénytelen voltam a kugliba a másik oldaláról is belevágni.

   Valamint az apró kiegészítők készítése az esztergához című project keretében legyártani ezt a 10-es csavart, hogy legyen mire rátekernem, majd minél fogva befognom a gépbe az előbb látott nagyból lefűrészelt kisebb fadarabot.

   Az előbbinél egy kicsit távolabbról szemlélve a dolgokat, azt kellett szomorúan megállapítanom, pontosabban szólva abba a hibába futottam bele, hogy a legutóbb épített késtámaszt nem rögzíti semmi, mire fel a nagyszerű alkalmat, valamint néhány apróbb alkatrész megragadva, nekiálltam a probléma leküzdésének.

   Mivel kisebb munkadarabból nem lehet nagyobbat készíteni (ha csak hozzá nem ragaszt, vagy fém esetében hegeszt az ember), így én is egy nagyobb darab fából indultam ki, aminek aztán az lett a vége, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy pontosan mekkora is legyen a gomb.

   Egyszer kétszer ugyan rámértem az anyagra, de szó sincs róla, hogy bármiféle különösebb energiát fektettem volna bele, hogy a korábban megtervezett méretű, vagyis pontosan 66 milliméter átmérőjű legyen. Szóval ez a henger csak majdnem véletlenül lett méretpontos.

   Mivel már magához az esztergálásához, pontosabban szólva a tokmányhoz történő rögzítéséhez is kellett bele a 10-es menet, így most már épp csak annyi dolgom volt vele, hogy rátekerjem a platformból oldalra kilógó (amúgy már felcsapágyazott, de még semmihez sem rögzített) 10-es menetes szárra.
   Itt aztán majdnem félbe is hagytam a projectet, csak aztán - de tényleg csak azért, hogy ne holnap kelljen - elkezdtem túrkáni a mindenféle dobozaimban. Konkrétan annak néztem utána, hogy találok-e megfelelő hosszúságú 4-es csavart, valamint egy olyan távtartót, ami megfelel kurblinak.

   Bár épp rávakuztam (illetve a fényképező az 5 fénycső okozta fényár ellenére magától döntött így), de attól még nagyszerűen látszik, hogy mennyivel jobban mutat a rákent lakktól kissé besárgulva, mint tette ezt még csupaszon. Arról már nem is beszélve, hogy mivel a lakk eltömíti a fa pórusait, az nem fog koszolódni.
   A holnapi napot azzal fogom nyitni, hogy kimegyek a boltba kenyérért (mert az feltétlenül szükséges a sültkolbászhoz), és ha már úgyis ott vagyok, akkor veszek egy doboz lakkot is, mert már csak vízbázisú van itthon, azt meg valamiért nem szeretem. Miután ezekkel megvagyok, s már a kolbászokat is betermeltem, újra lejövök a pincébe, majd megfúrom a 10-es tengelyt szemből, hogy legyen minél fogva a gombhoz rögzíteni.
   Aztán ha még mindig tombol bennem a munkakedv, akkor nekiállok a már kész csapágyházak rögzítésének, valamint annak, hogy kitaláljam végre, hogy mégis hol a csudában lesznek a platform tetejére akármit rögzíteni képes csavarok.

   A tegnap mára kidolgozott terveimből a kolbászsütés összejött, a lakk azonban már nem, mert ami lakkokat a Tesco polcain láttam, azokról a felirataik alapján képtelen voltam meghatározni, hogy miből vannak. Már úgy értem, hogy bár nem volt rájuk írva, hogy vízbázisúak lennének, azonban az sem, hogy mivel (igényem szerint nem vízzel) lehet őket hígítani. Mindeközben amit a képen látunk, az persze már csak a maradék kolbász.

   Bár annyi erőm még maradt, hogy levergődjek a pincébe, de ez volt a maximum amit ki tudtam magamból hozni. Mármint az, hogy odafogassam a munkapadhoz a csapágyházakat, felpörgessem a 10-es menetes szár végére a kurblit, amit aztán jó alaposan meg is tekergettem.
   Mi az, hogy minek? Na jó, elmondom... Szóval az úgy volt, hogy míg csak úgy egyszerűen össze voltak fűzve a képen látható alkatrészek, addig rendben lévőnek látszott a működésük. Ehhez képest miután még ha csak alig is, de azért odafogtam a csapágyházakat a mozgatott részhez, majd megtekertem a tengelyt, rémesen kacsázni kezdett az egész, mire fel ha azonnal nem is, de néhány nap elteltével ezzel az összeállítással teszteltem, hogy mi lesz belőle, mikor a csapágyházak rendesen meg lesznek fogatva. Nagyon úgy néz ki, hogy a hibát csak a kissé ferdén álló csapágyak okozták, mert a stabil rögzítésüket követően (valamint mert meghúztam a rájuk feszülő anyákat) megszűnt a támolygás.
   Mivel az innen történő továbblépésként következő néhány kósza lyuk kifúrását már nem mertem bevállalni, de aludni sem volt kedvem, eltekertem inkább lakkért az OBI-ba. Meg persze fagyizni is. Meg bele a ligetbe megnézni a kacsákat. Sajnos ennek a nem is oly kevés mozgásnak sem sikerült annyira felébresztenie, hogy túllépjek azon a minimális munkán, miszerint felkenjek egy adagot a gombra, természetesen a frissiben vásárolt lakkból.

   Most épp azzal játszom, hogy mivel nem kell több kerek dolgot esztergálnom, már úgy értem, hogy a platformot mozgató mechanikához (legalábbis remélem), kiszedem a gépből azt a két plusz alátétet, meg persze a rudakat megfogató bilincs alsó felét is, amit csakis azért tettem vissza, hogy el tudjam készíteni a hatalmas kerek gombot. Pontosabban szólva gombokat, hiszen már kettő is van belőlük.

   Ezt szerintem rá fogom kötni az előző forgócsúcsra, hogy egyrészt el ne vesszen, másrészt pedig azért, mert szervesen ahhoz tartozik. Előbb persze még rátolom a rudakra a késtámaszt is, hogy lehetőleg az se keveredjen el. Hogy aztán hova fogom tenni ezt a rengeteg kiegészítőt, azt mondjuk még nem találtam ki.

   Mint ahogy azt sem, hogy hogyan is legyen pontosan a platformon a cserélhető fedlap. Bár a képen látható összeállítás úgy néz ki, mintha rendben lenne, csakhogy egy kicsit közelebbről megnézve kiderül, hogy a csapágy alatt sajnos már nincs elég hely.

   Az eredeti elképzelésem szerint ugyanis az egyes számmal jelölt lap lenne a fix, amin a kettes számmal jelölt másik lenne a cserélhető. Ezen utóbbi cserélhető lapon lenne nyitásképp a forgócsúcs, később pedig egy álló, utóbbi esetleg egy (amúgy szintén álló) tokmányba fogatva.
   Mivel előre tudtam róla, hogy itt fogok elakadni, ezért nem ütött szíven a dolog. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha egy laza mozdulattal elvenném, akarom mondani elvetném a kettes lemez ötletét, és már eleve az egyes lenne a cserélhető. Amennyiben ez a megoldás valamiért nem tetszene, akár azt is megtehetném, hogy fogom a kettes lemezt, majd nem a tetejére, mármint a felső lapjára szerelem rá a forgócsúcs csapágyházát, hanem kivágom a helyét az anyagból (mármint a még nem is létező csapágyházét), majd belesüllyesztem.

   De nekem ne lenne itthon egy egész vödörnyi csapágyam? Mikor ezeket a jórészt használt csapágyakat nézegetve beugrott, hogy a koszosságuk kivégzi a kesztyűmet, azonnal odakészítettem magam mellé egy másikat, mielőtt még össze találok valamit koszolni.

   Előtte persze - a szokásos pincei rendrakást újra és újra forszírozva - előbb még áttettem a tiszta kesztyűket a rózsaszín kisvödörből a fiókba, majd a polcra dobált már piszkosakat a vödörbe, aztán nekiálltam, és ahol kilógni láttam a polcból valami olyan anyagot, amit még a múltkor hoztam át a lomos pincéből az esztergához, azokat ha nem is mind, de legalább a zömüket betettem az irodagépből megmaradt tálcába. Mikor ezzel is megvoltam, rámentem a mindenfelé szétszórt, azonban már használhatatlan állagú, vagy méretű, illetve az adott helyen indokolhatatlanul állomásoztatott fadarabokra.
   Mintegy 10 perc múlva, a jól végzett munka örömének érzésével az eredményt megtekintve, a továbbra is fennálló rendetlenség látványának hatására, azt kellett megállapítsam, hogy hiába volt minden fáradozásom.

   Mivel sajnos még ezzel a kisebb külső átmérőjű példánnyal sem igazán állt össze a kép, akarom mondani a platform tetejének elfogadható méretezése, hagytam a csudába a hülye ötleteimet, s megmaradtam a lehető legegyszerűbbnél.

   Vagyis így lesz ahogy látod. Hogy aztán a feltéteket mi s hogyan fogja majd oda a felső laphoz, azt még nem találtam ki. Azt mondjuk már tudom, illetve evidens, hogy csavaros kötés lesz, azt azonban, hogy hol lesznek a csavarok, és hol lesznek az anyák, na azt még nem dolgoztam ki.

   Mivel az előbb vázolt kérdésre több lehetséges válasz is napvilágra került (már ha lehet ilyet mondani egy amúgy ablaktalan pincében), nekem meg épp nem volt kedvem helytelenül dönteni, odafogattam inkább a platform most már eldöntötten tetejéhez az egyik csapágyházat, mégpedig az egyik épp a minap újraélesztett apró asztalos szorítóval. Ezt természetesen csakis azért műveltem, hogy lássam, hová jön ki jól a csavarok helye.
   Na itt jött az, hogy az összefogatott konstrukciót minden oldaláról alaposan megtekintve, egyszer csak beugrott, hogy azt a feladatot ugyan már sikeresen megoldottam (egy vaslemez odacsavarozásával), hogy a középső fadarabból ne csúszhasson ki a beleütött anya, azt azonban még nem, hogy ez a nem kívánt jelenség (mármint a kicsúszás) a csapágyakkal se történhessen meg.
   Mivel a középső fadarab esetében egyszer már bevált, gondoltam itt is befog, ha egyszerűen csak odateszek, és persze oda is csavarozok a csapágyházak oldalára egy-egy vaslemezt.

   Ahogy ezt eldöntöttem, menten nekiálltam és azt is szétkaptam, ami eddig még egyben volt, majd ráfirkáltam a csapágyházakra, hogy melyik oldalukat kell valami fémmel beborítanom. Hogy mára nem ez volt munkaként beütemezve? Most mond már...

   Amiből aztán levágtam két a képen látható méretű darabot. Természetesen nem azért van rácsavarozva egy amúgy fúráshoz alátétnek használt hulladék deszkára, mert ezen lesz, hanem csak ideiglenesen. Már úgy értem azért, hogy ha fúrás közben netalántán elszabadul, akkor a fadarab másik végét markoló kezemnek a sebesen pörgő vaslemez még csak a közelében se legyen!

   Ez a fúrószár szegénykém annyira kopott volt, no meg amúgy sem vaslemezhez készült, hogy kénytelen voltam kifogni a tokmányból, majd megélezni a kisebbik sarokcsiszolóval. Nem állítanám, hogy sokkal élesebb lett, de azért nagy nehezen átment az anyagon.

   Amit aztán kénytelen voltam befogni a csupa rozsda sikattyúba. Már úgy értem azért, mert nem mertem szabadkézből nekitolni az amúgy az esztergába fogott csiszolókorongnak, amivel épp az előbb igazítottam egyenesre a vaslemez széleit.

   Ellenben lakkozni mind a kettőt, meg persze ami még csak a kezembe akadt, azt mindent lelakkoztam! Holnap lejövök, és ami beszívta a lakkot, az kap belőle egy második réteget, hogy szép fényes legyen. Már úgy értem, hogy a minap vett lakk nem a matt változat, hanem a tükörfényes.
   Na most a második réteg lakk után kapnak az alkatrészek néhány napot a teljes száradásra, miközben a szerző a pihenésre. No nem mintha a hobbim ne kapcsolna ki, de most már igenis k*rvára vágyok egy kis semmittevésre!

   A mai nap tulajdonképpen csak azért jöttem le a pincébe, hogy feltegyem a bicaj kerekének küllőire a piacon frissiben vásárolt sárga prizmákat (ezt amúgy persze elfelejtettem), csak ha már itt voltam alapon, gondoltam ránézek a lakkozásra is, hogy mennyire száradt. Azt kell mondjam, hogy teljesen, ráadásul gyorsan is, ugyanis - a másik lakkal ellentétben - ez az új lakk 24 óra száradás után már bátran fogdosható. No nem mintha félnék tőle, hogy ragacsos leszek...
   Na most amitől viszont igenis félek, az az általam az utóbbi időben gyártott apróságok elhelyezhetetlensége. Mert ahogy most van, minden egymás hegyén hátán, az semmiképp sem maradhat úgy. No nem azért, mintha annyira zavarna (amúgy zavar), hanem azért, mert a fűtési szezonban egyszerűen képtelenség lenne a kupac mellett úgy elhaladni, kezemben egy szatyor tűzifával, hogy valamiben (remélhetőleg ne bennem) kár ne keletkezzen.

   Ez az a helyszín amiről beszélek. E felett helyezkedik el az a lehajtható asztal, ami alatt most épp ott hever a fúrógép, természetesen állványostul - a rumli fényét emelendő - pluszban a karjára akasztott szemből késtámasszal.
   A vele átellenes sarokban, a koszlott hokedli tetejére helyezett kartondobozba rámolt fadarabok tetején billeg az esztergához készített körfűrészasztal. Én meg itt a rumli előtt, tétován, mert még csak lövésem sincs, hogy mit kezdjek ezzel a rémes (megjegyzem már sokadjára) kialakult áldatlan helyzettel.
   Tegyük fel lejövök, majd elteszek innen mindent, s ami fadarabom csak akad, azokból a jobbakat kiválogatva, készítek ide egy keskeny, a falra teljesen rátolt sokpolcos szekrényt.
   Egy nap lenne a pakolás, egy nap a szükséges anyagok összegyűjtése, egy nap kell a munkára, míg a következő napom arra menne rá, hogy belakjam a helyszínt. Vagyis úgy egy hónap alatt simán letudhatnám a problémát. Már ha lennének a szekrényhez szükséges méretű, hatalmas egybe tábla bútorlapjaim.

   Mert ugye az azért mégsem járja, hogy teljes erőbedobással (még ezt a túlzást...) zsinórban készítem a szebbnél szebb akármiket, amiket aztán az elkészültük után egyszerűen nincs hova letennem.

   Bár minden kívánságom úgy teljesülne, mint ez... Mármint az, hogy ripsz-ropsz legyen sok-sok nagydarab bútorlapom. Ezek itt ugyan már csak a hátlapok, amik azonban egy hatalmas szekrényhez tartoztak, amit az egyik szomszédtól lapjaira bontva kaptam meg. Na most mire fogjam, hogy nem készül az a k*rva szekrény?

   Ez már csak a kapott anyagok apraja, mert a nagyját már behordtam a pincébe. Mármint nem a sajátomba (mert ugye onnan már tényleg csak néhány hatalmas bútorlap hiányzott a teljes összeomláshoz), hanem Ilonka néniébe, amit amúgy épp elhagyni készülök, csak valahogy mindig úgy alakul, hogy tulajdonképpen mégsem.

   A néhai betárcsázó szerverem tetején egy spektrumanalizátoros mélyláda hever, mellette egy 14 colos Philips LCD monitor, majd egy Samsung lézernyomtató következik, ami alá (csak azért, hogy ne billegjen) egy HP PC is oda van téve.
   Ez itt elől meg a Compaq PC-hez tartozó 15 colos CRT monitor, amit jobbról egy Kontrax villanyírógép támogat. És akkor a benzinmotoros fűnyírót még csak meg sem említettem!
   Terveimben az szerepel, hogy mire ez a cikk elkészül, addigra ha mindet nem is, de legalább az itt található dolgok felét elbontom. Ezt mondjuk már a múltkor is így gondoltam (ami a valós időben hónapokkal ezelőtt volt), de sajnos már akkor sem lett belőle semmi. Mondjuk egy régi PC-t, meg a monokróm CRT monitort már kivégeztem, csak aztán részben megtört a lendület, részben áttértem az esztergához való mindenféle kiegészítők készítésére.

   Gondoltam lejövök, fúrok az immáron késznek minősített fadarabokba néhány lyukat, majd betekerek pár csavart, aztán ráordítok az eredményre, hogy kész! Hát ja. Már úgy értem, hogy amit a képen látunk, az nem a kiindulási, hanem sajnos már a közel félórányi tökölést követő állapot.
   Hogy mi van már megint? Nos az, hogy mikor nekiálltam belegondolni, hogy mit, mihez, mikor, mivel, és miért éppen úgy, akkor - mint ahogy ez már annyiszor megtörtént - újra elakadtam. Most épp azon csúsztam el, hogy az a rész, ami a platform aljához kötődik, vagyis ami a 10-es menetes szár közepén sétál (illetve hozzá képest a két másik), természetesen a kurbli tekerésének hatására, na az a két szélről elhelyezkedő csapágyház miatt nem látható. Szétszedett, illetve félig összeszerelt állapotban persze igen, de mikor egymásra teszem az alkatrészeket, majd összecsavarozom, akkor már nem, hiszen az említett fadarab belül van. Ekkor kellene (vagyis mikor már nem is látom) rögzíteni. Bár támadtak elképzeléseim a kialakult szörnyű probléma megoldására, ezek azonban olyan zavarosak voltak, hogy még csak kísérletet sem teszek a felvázolásukra.
   Szerintem most megint az lesz, hogy mikor majd valamelyik nap éjjel felriadok, és persze nem tudok visszaaludni, majd akkor állok neki az agyalásnak. Na most ha kijön belőle valami jó, akkor jó, ha meg nem, mert elalszom, akkor is jó.
   Na most ami még szintén nem jó, illetve sajnos nincs kész (sem a gyakorlatban, sem tervszinten), az a gomb tengelyre, vagyis a menetes szárra történő rögzítése. Ez eredetileg egy keresztben áthaladó menetes furatba tekert csavar lett volna, ami a munka hevében valahogy elfelejtődött. Épp mint ahogy az a másik menetes lyuk is, amire szemből lenne szükség, hogy ne látszódjon a menetes szár vége. Én meg úgy jöttem le, hogy pikk-pakk összerakom. Hát ja...
   Valamint - ha már lúd, akkor legyen kövér alapon - közbejött a szomszéd, akitől kaptam egy csomó bútormaradványt. Ez persze "csak" annyiban hátráltatja a jelen projectet, hogy be sem lehet tőlük lépni a pincébe.
   Annak a ténynek persze örülök, hogy (legalábbis ha jól néztem) kijön belőlük egy a felhajtható asztal alá beférő polcos (míg a maradék bútorlapok a télire való tüzelőkészletet fogják gazdagítani), csak ennek (mármint a sok bútornak) nem most kellett volna érkeznie, hanem miután legalább az eszterga kiegészítős projectekkel megvagyok. Mert ugye így, hogy minden szét van rakva, illetve egymás hegyén hátán hever, na így aztán már mozdulni sem lehet.
   Szerintem most az lesz, hogy holnap délután jelövök, elbontom (körfűrésszel) a leginkább útban lévő szekrénykét, aztán állhatok neki eldönteni, hogy mi legyen meg előbb. Már úgy értem, hogy ez a platform mozgató mechanika, vagy inkább az a szekrényke, amire majd idővel remélhetőleg az egész eszterga kerülni fog.

   Mint az a korábbi cikkekből egyértelműen kiderült, előbb az épp az imént említett szekrény lett meg, aztán az alá, vagyis a lábai közé betolható fiók, és még utána sem estem neki a platformot mozgató mechanikának.
   Tulajdonképpen még most sem miatta jöttem le, hanem azért, mert az ablakból láttam, hogy elkezdett cseperegni az eső, mire fel gondoltam jobb a hátsókertből még a szétázása előtt behozni az utolsó előttiként ottmaradt íróasztalt. Ezt úgy kell érteni, hogy az utolsót -  mivel az nekem már nagy és nehéz - otthagytam. Na jó, bevallom... Ez nem pontosan így történt, mert elhoztam belőle egy polcot, a polc előtti ajtót, valamint ezt a képen látható fiókot is. (na, már megint egy fiók...) Az alumínium profilok (lábak amúgy) a másik elbontott asztalból származnak.

   Jött velük egy ilyen hatalmas és rémes pók is, mely állatkát - mivel félek tőle - megöltem. Szintúgy kivégeztem egy másik állatot is, ami úgy nézett ki, mint egy túlméretes hosszúkás éjfekete szúnyog, aminek utánfutója van.

   A félig telt vödörnyi alkatrészből könnyedén visszakövetkeztethető, az általam az utóbbi napokban szétszerelt bútorok mennyisége. És ez még nem is mind, mert ami leesett és elgurult, azt már fel sem vettem! Egy csomó csavar pedig már eleve a vegyes bigyós dobozban végezte.

   Miután a bútorok szétszedésével, majd már a maradványaik elhelyezésével is megvoltam, csak úgy egyszerűen játszásiból kitettem magam elé a platformot, majd tettem néhány újabb tétova kísérletet annak elképzelésére, hogy mégis hogy a csudába tudnék hozzáférni egy minden irányból lezárt doboz közepéhez.
   Mint megtörtént velem már annyiszor, úgy most sem derült fény a megoldásra. Mivel még fiatal volt az idő, gondoltam megcsinálok helyette valami mást. Ezt nem úgy kell érteni, hogy teljesen mást, mint mondjuk a sarokba készülő fekete fiókost, hanem úgy, hogy valamit az esztergához.

   Ami eddig még valahogy kimaradt a sorból, azonban  jelen project egyértelmű része, az a korábban már legyártott hatalmas gombnak a tengelyre, vagyis a 10-es menetes szárra történő rögzítése. Ennek szerencsére már körvonalazódtak a tervei, épp csak a kivitelezése merült feledésbe, természetesen a platform meghajtás összeszerelhetetlenségének hatására.
   Hogy mit látunk ezen a képen? Gépágy, azon az eszterga, rajta a tokmány, abba befogva egy tengely (pontosabban szólva egy 10-es menetes szár), ami a jelen összeállításban épp csak elfér a géppel szembeni késtámasz felett. Nekem meg ugye egyáltalán nem így kéne, hanem úgy, hogy a tengelyre (nevezzük annak) húzott csapágy, illetve a csapágy csapágyházastul ráfogatható legyen a tengelyvégi támasztékra.

   Bár létezik ennél (mert ugye később azért csak rájöttem) egyszerűbb kombináció is, a célnak azonban ez is megfelelt. Hogy mi volt a cél? Nos a tengely szemből történő megfúrása, majd a lyukba 4-es menet készítése.

   Bár tisztára úgy néz ki, mintha sikerült volna, ez azonban nem igaz. Illetve igaz, de csak a második nekifutásra lett jó. Még tiszta szerencse, hogy egy tengelynek alapvetően két vége van.
   Hogy elsőre mi volt a hiba? Nos az, hogy a furat még véletlenül sem a tengely közepébe került. Ezen persze nincs mit csodálkozni. Egyrészt egy kézben tartott tokmányba fogott fúróval nehéz a központozás, másrészt pontozás nélkül pláne az!
   Másodjára úgy sikerült összehozni a központos lyukat, hogy nyitásképp a forgó tengelynek egy vékonyhegyű filctollat nekinyomva, sikerült bejelölnöm a közepét, majd a tengelyt az összeállításból kiszedve, a berajzolt középpontba jó alaposan beleklopfoltam a pontozót. Na így már nem ment félre a fúró.

   Ez a mókolás még nem a gombot tartja (mert ahhoz balmenetes csavar kellett volna), hanem csak azt a hibát fedi el (mármint a jobbra látható recézett szélű szép fejű csavar), hogy a hatalmas fa gombban nem zsákfurat van. Terveim szerint a gombot a tengelyen egy oldalról beletekert 3-as csavar tartaná.

   Ezzel az összeállítással sajnos nem tudok belefúrni a gombba, mert a fúrószár túl közel van a csiszolóállvány tetejéhez, amivel persze egyben az állványra tett (most persze nincs ott) forgatógomb széléhez is.

   A szemből késtámaszra asztalos szorítókkal odafogatva viszont már összejött a megálmodott lyuk. Persze nem így, mint ahogy ezen a képen látjuk, hiszen ez már csak a végeredmény, vagyis a gombba oldalról fúrt 3,2-es lyuk, illetve immáron magába a tengelybe fúrt lyukba tolt 2-es fúrószár. Itt egy pillanatra megtorpantam, mert ugye a gomb tengelyhez történő odacsavarozásához kellene egy hosszú 3-as csavar.

   No de nekem ne lenne készleten? Komolyan mondom, hogy az utóbbi idők pincei mókolásai közül a csavarválogatás eredményének hatása tette rám (meg persze a barkácsolós projectjeimre is) a legpozitívabb hatást. Ez az odanyúlok, és csak úgy egyszerűen ott van amit keresek, ez a tény minden egyes csavarszükséges alkalommal annyira jólesik, hogy alig bírom magam visszatartani, hogy minden egyes alkalommal le ne írjam.

   Mielőtt a képen látható csavart betekertem volna, előtte persze kapott a lyuk egy a csavarfejnek megfelelő átmérőjű süllyesztést is, meg persze a tengely is a rajta keresztben átfutó lyukba egy 3-as menetet. Miután ezekkel rendre megvoltam, újravágtam a tengelyen a 10-es menetet, nehogy még a gombból kihozza nekem valami sorja a fába fúrt menetet.

   Ez viszont még továbbra is az! Legalább arra a rövidke időre, míg beállítom középre, úgy kellene a középső fadarabhoz hozzáférnem, hogy a platform teteje már be van csavarozva a fióksínek közé, a csapágyházak pedig a platform tetejéhez alulról. Mivel ilyenkor már olyan szinten záródik a doboz, hogy bele se látni, nincs rajta mit csodálkozni, hogy a megoldásról már hosszú napok óta hiába álmodozom.

   Amennyiben a hozzánk közelebb eső csapágyházat (ami most épp üresen tátong) nem tenném be a helyére, illetve majd csak később, akkor ugyan látnám a hatalmas szögletes lyukon keresztül a középső fadarabot (és még hozzá is férnék), a tengely ezen vége azonban csapágyazás híján pozícionálatlanul lógna a levegőben.

   Végül addig-addig sikerült nézegetnem ezt a csapágyházat, míg egyszer csak feltettem magamnak azt a nyilvánvaló kérdést, hogy ha ettől nem látok be, akkor nem lehetne ez a valami mondjuk kisebb? Már persze nem véglegesen, hanem csak addig kellene kisebbnek lennie, míg bejelölöm a középső fadarabba fúrandó lyukak helyét, mert ha azzal megvagyok, akkor már visszaszerelhető ez a nagy.
   A középső fadarabot tartó négy csavar betekerésére persze rá fog menni néhány percem (mármint arra, hogy betaláljak velük a helyes pozíciójukba, de ez azért nem látszik egy megoldhatatlan feladatnak. Vagyis mindössze annyit kell tennem, hogy készítek egy a képen láthatónál filigránabb csapágyházat, amit aztán csak ideiglenesen, mindössze néhány lyuk bejelöléséig, illetve még előtte a középső fadarab helyes pozícióba állításának erejéig használok. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe...

   Amit egyből félre is tettem, mert már nagyon késő volt. No nem mintha eddig bármelyik lakó nehezményezte volna, hogy a pincében zörgök, csak gondoltam jobb a békesség. Valamint ott van még az is, hogy majd éjjel jól megálmodom a dolgokat. Mármint azt, hogy vajon be fog-e válni a tervem. Amennyiben valamiért nem, akkor még mindig van egy másik megoldás, csak azt nem szeretném bevetni. Már úgy értem azt, hogy a már szépen összeállított (pláne lakkozott) platformot újra apró elemeire bontsam, és majd csak akkor szereljem vissza az oldallapjaira az egész alját, ha a teteje már egyben van. Az persze igaz, hogy ha eleve így álmodom meg az összeszerelés sorrendjét, akkor valószínűleg már rég elkészültem volna! Na ennyit mára rólam, meg az én nagyszerű terveimről...

   Amit jobbra látunk, az egy a platform mozgatásához szükséges csapágyház, míg amit balra, arra csak addig lesz szükségem, amíg ideiglenesen összerakom, majd bejelölöm a menetes szárra tekert középső elemen az azt megtartó lyukak helyeit. Mivel már a kisebbik csapágyház is ott van a képen, így teljesen egyértelmű, hogy már le is gyártottam.

   Bár a polcos még véletlenül sem erre a célra készült, de attól én még rutinosan egyből befogtam a tetejét, mint egy nagyszerűen használható asztalt. Mondjuk nem dolgozok rajta, hanem csak rápakolok mindenféléket, illetve elől hagyom amit egyszer már elővettem. Erre (mármint az első használat utáni inkább elől hagyásra) az utóbbi időben azért szoktam rá, mert azt tapasztaltam, hogy amit előveszek, használom, aztán elteszem, legyen szó bármiről, az egészen biztos, hogy néhány percen belül újra kelleni fog.

   Először a balra látható fadarabon, vagyis a platform tetején fúrtam ki a lyukakat, majd megtettem ugyanezt a korábban kivágott három leendő feltéttel is. Utóbbiak ugyan most még nem kellenek, csak később ugye már egy kissé nehézkes lett volna a dolog. Már úgy értem azért, mert ha a platform teteje már be van építve, akkor ugye nehéz lenne lyukfúrási mintának használni. Márpedig ezeknek a lyukaknak mindenképp egyezniük kell! Még a lógás és a kotyogás sem megengedett!

   Ugyan gondolkodóba estem, hogy rögzítsem-e pluszban a beüthető anyákat (például egy alájuk, vagyis innen nézve rájuk szerelt puszta vaslemezzel), erről azonban igen gyorsan lemondtam.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert bár tapasztalatom szerint egy ilyen anya képes a fából kirázódni, csakhogy ezt csak akkor tudja megtenni, mikor épp nincs beletekerve a csavar. Ezekben meg ugye mindig lesz, hiszen ezeknél fogva lesz rögzítve amit a platform éppen hordoz. Ha meg esetleg nem (már úgy értem, hogy épp nincs rajta semmi), akkor meg nincs fent a gépen, minek okán rázódni sem fog. Csak úgy egyszerűen maguktól meg azért nem esnek ki a lyukakból a beléjük sajtolt anyák.

   Ez a kép azért kapta az "igen és nem" címet, mert igen, jól sikerültek a furatok, minden csavar akadás és szorulásmentesen halad át rajtuk, és nem, a lyukak nem lettek szabályos négyszögbe rendezve. Ez az apró hiba szerencsére mindössze azt eredményezi, hogy a lapok csak egy adott pozícióban illeszkednek a csavarokra. Mivel terveimben nem szerepelt, hogy bármiért is megfordítsam őket, se így, se úgy, ezért ezt nem tekintettem hibának. Illetve ha már egyszer sorban kipróbáltam, hogy mindegyik stimmel-e, akkor - csak hogy később is tudjam - mindegyiknek ráírtam az elejére, hogy az az eleje.

   Mikor ha még nem is tövig, de azért már egy kicsit behajtottam az oldalsó csavarokat, majd megtekertem a kurblit, hiába volt egy élmény, az eddigi mizériák hatására beláttam, hogy nekem ennél csak sokkalta egyszerűbb mechanikai dolgokkal szabad foglalkoznom, úgymint favágás, szögbeverés, valamint eredetileg még csinosan egyenes alkatrészek rondává történő görbítése.

   Mivel nagyon úgy néz ki, hogy jó lett, ezért most annak kell következnie, hogy szétszedem apróra, majd újra összeszerelem, de már az eredeti, vagyis a résnek megfelelő szélességű csapágyházzal.

   A fehér csapágytámasztó lemez az előbb már fent volt a helyén, csak le kellett vennem, mert kicsi volt rajta a lyuk (illetve egy kissé csálé), ami azt eredményezte, hogy a logikailag épp oda kijövő rugós alátét széle felakadt. Ez persze az eddigi feladatokhoz képest már semmiség volt, hiszen csak meglévő csavarokat kellett ki-be tekergetnem, valamint egy lyukat kellett egy kissé nagyobbra reszelnem.

   Innen szemből nézve annyira szép lett, pláne azzal a két piros csavarral, hogy még azt is képes volt a látvány feledtetni, hogy kimaradt a konstrukcióból egy amúgy korábban beletervezett cső formájú csapágytámasztó alátét, minek okán most csak a hátsó csapágyhoz képest tolódik a platform teteje.
   Amennyiben ez a későbbiekben bármiféle gondot okozna, akkor csak leveszem ezt a gyönyörű zárólemezt, mögémérek, és vagy találok egy a célnak megfelelő átmérőjű csövet, vagy esztergálok egyet fából.

   A következő vele kapcsolatos projectem az lesz, hogy nyitásképp készítek hozzá egy univerzális állócsúcsot. Azért állót, mert egyrészt azt az egyszerűbb, másrészt pedig épp az előbb dolgoztam ki hozzá a terveket. Ez persze nem lesz bonyolult konstrukció, ami az utóbbi idők történései után szerintem kifejezetten jól fog esni.

   Hogy az eszterga alatti szekrényke a géphez való különböző kiegészítőknek készült, arról ugyan szó sem volt, de mivel igencsak szépen passzolnak a polcaira, valószínűleg később is itt lesz a helyük.