Mint ahogy az elmúlt napokban már annyiszor, most is az van, hogy teljesen hiába nézegetem az asztal pultjára halmozott szétszedésre váró kincseimet, mert egyikre sem támad semmi ingerenciám. Gondoltam ha nem fent, akkor mint ahogy mostanában, úgy ma is lent fogok valamit szétszedni. Hogy mit, az nem lehet titok, hiszen elárulta a cikk címe. Na most az apró lombfűrészt nem azért szedem szét, mintha lenne benne bármi érdekes részlet, hanem azért, mert ugye beteg.
   Annyit már megtettem, hogy a helyzetet felmérendő kiderítettem, hogy ki kell belőle varázsolnom egy beletört csavart. Erre a nemes feladatra az úgynevezett törtcsavar kihajtó a legalkalmasabb szerszám, amit a lenti munkát előkészítendő, mindjárt elő is fogok keríteni.

   Megvagytok! Kiáltott rá a szerző a már ki tudja mióta csipkerózsika álmukat alvó szerszámokra. Márpedig a jövő évnek arról (vagy arról is) kell szólnia, hogy nekiállok, és amit csak lehet, azt mind kipofozom!
   Ez a tervem jórészt a szerszámaimat fogja jelenti, de szerintem bele fogom vonni a körbe a környezetüket is. Mert ugye milyen dolog már, hogy ott az a rengeteg gép, meg kéziszerszám (lásd például a mai alanyt), de valahol mind kehes!

   Melynek épp mint ahogy a minap a piacon mindössze 200 forintért vásárolt társának, úgy ennek is tőben le van törve a fűrész hosszúságát beállíthatóvá tévő csavarja. Ezt a példányt nem kell bolygatnom, hiszen ez jól, a rendelkezésemre álló lombfűrészlapok hosszához van beállítva.

   Ha már úgyis lemegyek, gondoltam benézek a ki tudja miért idefent őrizgetett csavaros szortimentbe, hátha akad benne a minap kipofozott fúrógépállványhoz passzoló hosszúságú kapupánt csavar. Már miért is ne akadt volna?

   A zöld keretes az igazi lombfűrész (amúgy ezt is 200-ért vettem, de még a néhai Pecsában), miközben a ma bemutatásra kerülő testvére csak egy amolyan miniatűr változat. Hogy ennek mi értelme van? Mármint a kicsinységének. Nos az, hogy míg az eredeti méretűnek egyrészt hatalmas a tömege, azzal együtt sajnos a kilengése is.
   Az persze igaz, hogy a naggyal több mint egy arasznyi mélyre is bele lehet vágni az anyagba, mint ahogy az is, hogy erre a lehetőségre általában semmi szükség. Na ilyenkor jön jól a kicsike társ.

   Csakhogy a kisebbik fűrésznek valami általam ismeretlen okból sokkalta nagyobbra lett beállítva a mérete, mint amekkora egy szabványos hosszúságú lombfűrészlaphoz szükséges.
   Mindeközben az állítást lehetővé tévő csavar tőben letörve. Mivel nem voltam róla meggyőződve, hogy a pincébe történő lehozásán felül más is fog vele történni (már úgy értem, hogy ma), a fűrészek bámulása közben zsebre dugtam a kezem, ahol is egyből megtaláltam a korábban oda aljas módon elrejtett csavarokat.

   Ez a csavar tisztára úgy néz ki, mintha középtájon kövérítené a kamera optikája, pedig nem! Az ujjaim közt forgatva olybá tűnik, mintha megnyomorították volna valami rettenetesen erős szerszámmal. (mángorlógép)

   Mit össze nem erőlködtem vele, aztán mégsem lett jó... Mármint ez. Ugyanis tényszerűen ugyanazt műveli, mint amit eddig. Szó szerint hiába tekerem le az anyákat a csavarokról, immáron akár egy egész centivel lejjebb, a félrebillenő keresztléc akkor is azzal szórakoztat, hogy megakad a munkalap satupofáiban.

   Mire fel mérgemben beépítettem a konstrukcióba egy darabka vascsövet, valamint egy azt folyamatosan lefelé nyomó apró rugót is. Nem merném állítani, hogy tökéletes lett, de így azért legalább már közelít.

   Kezdetben még úgy volt, hogy fúrok a négyes csavarba egy 2,2-es lyukat, majd beletekerem a törtcsavar kihajtót, csak ez sajnos nem jött össze. A lyuk mondjuk sikerült, azonban a csavar a valószínűsíthető belerohadtsága okán nem jött ki.

   Amit aztán reszelővel is megerősítettem. Mármint azért, hogy a beletekert csavar okán ne tudjon elmászni a helyéről. Mivel nemcsak láttam rajta, de a fogdosása közben éreztem is, hogy rozsdás, gondoltam megcsiszolom.

   Szegény rozsdafoltok (illetve szegény én a belélegzett rozsdapor miatt) vannak olyan mélyek, hogy egy drótkorong valószínűleg többet segített volna a helyzeten. No de nem ez itt a baj...

   Odatettem egy fadarabot, átdugtam a tengelyen található lyukon egy 60-as szeget, majd megtekertem a csavart a villáskulccsal. Ugyan éreztem valamicske elmozdulást, az azonban nem a tengelyről leforgó anya, hanem az elgörbülő szeg okán állt elő.
   Egy kicsit ugyan elszomorított a tény, hogy már mindjárt az elején elakadással nyitok, de aztán elfordítottam a szeget a lyukban, mégpedig 180 fokkal, majd a villáskulcs segítségével visszagörbítettem.

   Az előbb a szeg nem akart kijönni a lyukból, most meg a kacsafogót nem tudtam lepattintani a tengelyről. Ez annyira így volt (mármint az, hogy nem tudtam), hogy szégyenszemre elő kellett vennem egy másik ugyanilyen elvű fogót, hogy legyen min megnéznem, mégis mit kell rajta megnyomni, hogy kinyíljon.

   Mivel egyre nehezebben találok az apró fadarabos vödörben keményfát, ennek szerintem az lesz a vége, hogy ezentúl ami széket csak kidobva látok (a székek ugyanis jórészt keményfából vannak), azoknak mind kitördelem a lábait és a keresztfáit, hogy legyen miből barkácsolnom.

   Ezzel a különös kombinációval csak azt ellenőrzöm, hogy vajon megfelelően belefekszik-e egy 5-ös csavar feje a 8-as menettel ellátott lyukba. Jelentem rendben, nincs hiba a konstrukció körül.

   Az eddig előszedett szerszámokat a használatuk után azért nem tettem vissza a helyükre, mert az utóbbi idők tapasztalatai szerint úgy járok jobban, ha ide, vagyis a munkaterülethez képest a hátam mögé pakolom őket.
   Mert ugye olyan egyszerűen nincs, hogy ha bármelyiküket is elrakom, akkor ne kellene újra mindössze néhány perc múlva. A munka végén pedig semmiből sem tart őket egyszerre visszarámolni.

   Aztán persze rájöttem, hogy csak össze kell tolni a gépet, és már ott is a munkadarab előtt a késtámaszként bevetett 8-as csavar. A munkaterület viszont annyira szűk, hogy alig fér oda a kezem. Mondjuk ez azért nem akkora baj, hiszen úgy járok jobban, ha nem teszem oda.

   Ha már a jobban járást említettem, gondoltam felteszem ezt a védőszemüveget, mert ugye nehogy már ne lássam a szemeimbe fröccsenő vértől, amint az apró eszterga - pusztán játékosságból - leszaggatja az ujjaimat.

   Miután az igazítással megvoltam, ha már itt volt előttem a gép alapon, nekiestem vele az öreges színű nyélnek is. Ekkor történt, hogy a balra látható sliccelt csavarfejet tekergetve egyszerűen nem történt semmi.

   Amin ezt a másik oldalon teljesen szabadon forgó anyát megtekintve igazán nem volt mit csodálkozni. Amin viszont igenis csodálkoztam, az az a különös tény, hogy az előbb ugyan többször is állítottam a gép hosszán, de ezzel a csavarral eddig még semmi gondom sem akadt.

   A csavar ugyan tökéletesen működött, a nyél azonban elforgott a tengelyen. Ide mindenképp be kell építenem egy tokmányt balra, mint ahogy jobbra is. Utóbbi fogja betölteni a forgócsúcs szerepét. Hogy aztán ezekből a projectekből mikorra lesz valami, azt még csak megjósolni sem merem!

   Más megoldást nem találván, lehúzogattam a tengelyről a szerelvényeket, majd addig toltam rá a nyelet, míg csak meg nem szorult. Ennek persze az lett a vége, hogy a munka befejeztével alig bírtam róla lefeszegetni...

   Amennyiben befogtam volna őket az esztergába, már úgy értem, hogy egyszerre, akkor biztosan jobban illeszkednének egymáshoz, de be kell valljam, hogy én bizony még így is büszke vagyok magamra, no meg az általam előállított bigyóra.
   Ez mondjuk nemcsak az esztergálásban való járatlanságomra vonatkozik (már úgy értem, hogy a teljes tudatlanságom ellenére mégiscsak sikerült), hanem arra is értendő, hogy nincsenek késeim az esztergához.