Bár komolyan próbálkoztam valamiféle értelmes kapcsolatot keresni köztük, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy hiába próbálok összefüggést találni a hangulatom és a légnyomás között, az amúgy csodás barometrikus magasságmérő egy ezt kimutatni képtelen eszköz. Mármint hiába tér ki nagyon a mutatója hol erre, hol meg arra, én ettől teljesen függetlenül vagyok levert, vagy épp lelkes.

   Hogy mikor az akkus seprűt végképp szétesni láttam, akkor az esemény kapcsán mennyire nem voltam lelkes, azt inkább ne feszegessük, mert annyi káromkodást inkább nem írnék le. Először ugye az akku túltöltése közben olvadt meg a gépben valami, amitől a power gomb már-már használhatatlannál vált. Második durva hibaként a gép akkupakkja adta meg magát, mégpedig annyira, hogy néha már el sem indul róla a gép. Ezen persze annak tükrében nincs mit csodálkozni, hogy a masina éveket töltött a pincében. Mármint töltés nélkül, kezdetben még Ilonka néninél (akitől amúgy örököltem), majd nálam is. A harmadik durva hiba az volt, mikor csak úgy mellesleg leesett a gépről a nyele, amit nem is oly rég reparáltam meg. Akkor persze még úgy gondoltam, hogy a két beletekert csavar, míg a világ áll, meg még két napig biztosan tartani fog. Na ez sem így lett!

   Ez most még csak egy teszt, amivel azt próbálom meg kideríteni, hogy amúgy rendben jár-e a motor, vagy ahogy van, kuka pozitív az egész gép. Ezen felül arra is kíváncsi vagyok, hogy a motor mekkora áramot vesz fel.

   Egy kicsit ugyan meginogtam, hátha mégis inkább a webkamerákhoz van kedvem, de végül úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálkozom a villanyseprű feltámasztásával.

   Az előszobában a pulton (megjegyzem számomra igencsak meglepő módon) jelenleg semmi sem várta, hogy végre levigyem a helyére a pincébe. Ettől persze nekem még le kellett mennem, mégpedig keresni egy a seprőgép motorjához passzoló tápegységet.

   Amiből csak úgy mellesleg mindjárt három darabot is találtam a Simson ülésére dobva, a tévé és a monitor között. Hogy ezen utóbbiak mégis mit keresnek itt? Behoztam őket boncolni az utcavégi szelektív gyűjtő mellől, csak még nem értem oda hozzájuk. Ilyen státuszú tárgyból (mármint még nem szétszedettből) errefelé annyi van, hogy a tömegükbe már-már belefulladok!

   A téli tüzelő elé pakolva ott van mindjárt egy térdeplőszék, aminek egy rozzant roller támaszkodik. Míg a térdeplőszéket kipofozni szeretném, addig a roller szinte egészen biztosan el lesz bontva. Ami még ezeknél is sokkalta nehezebb feladatnak tűnik, az a három fiók esete. Míg az egyiket a Réka szekrénysorba kell pontos méretre belepasszintanom, addig a másikat valahova ide a hátam mögé a polcba, a harmadik pedig (ami amúgy két fiókot jelent) azokba a lyukakba való, melyek a jobbra látható polcos lábaiban vannak.
   Mikor nagyon nekikeseredem (mint például most), olyankor azt szoktam magamnak bíztatásul mondogatni, hogy nincs nagy baj, hiszen ez csak néhány barkácsolós projekt, melyek hamarosan egésszé kerekednek. Aztán persze, amint látom, hogy nem, újra elfog a keserűség.

   A harmadik pedig feltette az i-re a pontot. Bezzeg ha laptophoz kerestem volna tápot... Akarom kérdezni, hát miféle emberek dobálnak tápegységeket a szelektív gyűjtők mellé, ennyire meggondolatlanul? Ezek tényleg nem tájékozódnak, hogy nekem mire van szükségem? Még ezt a gyalázatot...

   Egy másik gyalázat, hogy a Videoton receiver és a projektor még mindig a sarokban hever, pedig mindkettőnek megígértem, hogy ritka gyorsan szét lesznek szedve, ki lesznek dobva, vagy el lesznek cserélve valami számomra hasznosabbra. Csak ugye én, meg az én felelőtlen ígéreteim...

   Hogy ide, vagyis a lomos pincébe már át sem hoztam őket, az mondjuk az itt kialakult helyzet láttán legalább érthető. Hogy ez a rettenetes állapot miért alakult ki (ez itt amúgy az asztal, csak már ki sem látszik a kacatok alól a lapja), az persze már kevésbé. A HBO dekódert legalább már mutattam, de a többit még nem.
   Mondjuk látni se szeretem őket. Ez persze nem azt jelenti, hogy örülök neki, hogy a csíptetős géplámpa projekt most, hogy rátettem a három laptophoz való tápegységet, már nem is látszik, mert arra speciel - mint ahogy idelent megannyi másra is - időnként azért komoly szükségem szokott támadni.

   Amit a kép közepén látunk (mármint az a nagy barna lap), az egy ajtó a trafós polcok előtt. Amit pedig előtte látunk, az a nálam már-már elmaradhatatlan rumli, ami a jelen helyszínen szó szerint olyan emelkedett szintű, hogy már a derekamig ér. Márpedig nekem azokhoz a trafós polcokhoz hozzá kell férnem! Mármint azért, hátha előkerül róluk egy a villanyseprű meghajtására alkalmas tápegység. A dugasz és hasonló fazonú tápokat mondjuk nem itt tartom.

   Hanem itt. Hogy pontosan hol? Nos pontosan ott, a Salgó torony legalsó polcán, egy hatalmas papírdobozban, ami azért nem látszik, mert valami barom (a barom a szerző titkos neve a rend elleni ellenállási mozgalomban) odapakolt elé egy még vadonat új számlálót, valamint két átlátszó lemezeket tartalmazó tasakot. Mint az később kiderült, a tápegységes papírdoboz tetejére is jutott a jóból, mégpedig a szerző első komolyabbnak mondható erősítőjének képében, amihez egy teljesen üres alumínium doboz is csatlakozott. Mindeközben balról egy Orion 449-es rádió várja, hogy elcseréljem valami feltétlenül kisebbre. Az ezüstszínű csíkot pedig, ami egy AKAI deck, ki kellene pofoznom. A mellette álló ős öreg laptopot pedig vagy helyre, vagy szét. Akár így lesz, akár úgy, az teljesen biztos, hogy ezek most mind k*rvára útban vannak a tápos doboz felé vezető igencsak rögös utamon.

   Mire fel mégis inkább a trafós polc (amúgy eredménytelen) megtekintésével kezdtem. Mármint most épp innen volt könnyebb a kacatokat elpakolni. Mikor ezt megtettem, mindjárt előkerült a kupac aljáról néhány olyan üres doboz, melyek helyett (mert azt hittem, hogy már nincs belőlük) a bontott vegyes alkatrészek tárolására a minap már egy nápolyis vödröt voltam kénytelen bevetni.

   Mivel a trafós polcon nem jártam sikerrel, ha fennhangon morogva is, de végül azért csak nekiálltam kihúzni a helyéről a tápegységes dobozt. Mármint azért, mert ebben sejtettem fellelni azt az STB tápegységet, amivel valaha a kompresszort próbálgattam, csak mivel az rengeteget zabál, végül egy CB tápegységet voltam kénytelen helyette bevetni.

   A dobozból kiválasztott tápegységeket - nehogy még el találjanak nekem keveredni - kitettem a folyosón található kisbútorra. Most már csak arra kell ügyelnem, nehogy itt felejtsem őket. Mármint azért, mert visszamentem a pincébe visszacsinálni a doboz előhúzásával - csak úgy mellékesen - produkált rumlit.

   Erre fel mind a három tápegység ezt művelte. Mármint elindulni ugyan elindult róluk a motor, de mikor az elektronikába épített védelmek úgy érezték, hogy túl sok a felvett áram, egyből letiltottak. Én meg ugye nem olyan típusú ember vagyok, aki nekiáll egy kapcsolóüzemű tápegységet módosítani.

   Gondoltam bevetem a kisebbik labortápot (lásd a beledugott műszerzsinórokat), mely kísérletem - épp mint az előzők - csúfos kudarcba fulladt. Mármint a 12 volt 2 amperes táp is képes letiltani a motor okozta terheléstől.
   Bár a másik, a nagyobbik labortáp jól bírja a motort, de azt nem szeretem induktív terhelésekre használni, mert nagyon nehézkes kivenni a helyéről ahhoz, hogy kicseréljem benne az ettől elszállni hajlamos 723-as IC-t, mire fel más tápegység után kezdtem kutatni.

   Na ez meg, mivel ez a tápegység nem erre készült, egyrészt nem bírja, másrészt ha forog is róla a seprű motorja (lásd balra az elmosódott kefeszőröket), forgás közben különös búgó hangot ad.

   Ezzel az összeállítással részemről tulajdonképpen már ki lennék békülve. Mindössze az vele a baj, hogy a trafó elfedésére egy olyan íves formájú domború valamit kellene előállítanom, amire a jelen felszereltségemmel nem vagyok képes. Arra az ocsmány megoldásra, hogy ez így marad, épp csak ráteszek egy fagylaltos dobozt, szerencsére szintén nem vagyok kapható.

   Újra itt? (üdvözöltük egymást barátságosan a motorral) A trafó itt amúgy még akkor sem fér el, ha kiszedem a kapcsoló és a töltőelektronika panelját, majd némi fűrészeléssel összenyitom a két teret.
   Már csak az említett lehetőség bennem történő felmerülése is bizonyítja, hogy nem velem van a baj. Mármint kreatívnak ugyan kreatív vagyok, épp csak minden összefogott ellenem. Mondhatni valami okból nem akarja az ég, hogy a szerző villanyos seprűvel kefélgesse a szobában a ronda kék szőnyeget.

   A power gomb valószínűleg azért nem akar működni, mert a kissé (?) megolvadt műanyag miatt megszorult a kapcsoló gombja. El van itt már vetemedve minden! Ehhez kapcsolódva, a szerző is egyre elvetemültebb ötletekkel hozakodott elő.
   Most például azt találta ki, hogy bár nyitásképp lehet, hogy a labortápról fog járni a söprű, de később, ha akad egy jópofa doboz az M531-es magnó trafójának, vagy akár egy alkalmas másik táp, akkor arról lesz üzemeltetve.

   És már kötöttem is át a motor szép színes vezetékeit a francba, akarom mondani az apró tápcsatlakozóra. Valamint itt kívánom megemlíteni, hogy annyira jó érzés kivenni a szerszámos fiókból egy immáron nem rozsdás kombinált fogót, hogy azt el sem tudom mondani! Na jó, épp most tettem meg, de gondolom ettől még érted, hogy miről beszélek.

   Eláruljam Neked, hogy ezt a két alkatrészt hogyan lehet egyszerű módszerrel újraegyesíteni? Sehogy! Hogy ott rohadna meg a világosabb szürke alkatrész kiagyalója, ahol épp van, lehetőleg családostul, hogy még a vérvonala is kipusztuljon! Nekem aztán - ezt a direkt elgyengített alkatrészt elnézve - hiába állítja bárki, hogy nincs direkt sz*rnak tervezett alkatrész, nem létezik tervezett elavulás. Mivel megmérgesedtem, lesz ami lesz, lesz ahogy lesz, ezt a problémát is meg fogom oldani. No nem a direkt ócska holmikat tervező embertársaim végleges kipusztítását (bár gondolom erre is komoly igény mutatkozna), hanem csak a nyél újbóli géphez történő rögzítését.

   Hogy az igencsak nehéznek ígérkező részprojekt során már mindjárt nyitásképp beleakadtam a nyélből oldalra ki tudja miért kilógó felöntések útban lévőségébe? Nos ez bizony igaz!

   Hogy a nyelet a lecsiszolt vállai után sem lesz egyszerű a helyére visszafaragni, az számomra már eleve egyértelmű volt, abban azonban őszintén reménykedtem, hogy a fúrógép akkuja nem most fogja bemondani az unalmast. Erre fel persze, hogy most merült ki, ami csak azért nem zavart, mert miközben töltődött, legalább volt időm megebédelni.

   A koronát a nyél rögzítésével kapcsolatos problémákra az tette fel, mikor az amúgy meglehetős tömegből kiválasztott hármas anyában is sérült volt a menet. Bár ki is dobhattam volna, de mérgemben inkább újrafúrtam.

   Hogy a mindenbe folyton beakadó hármas csavart hogyan dugtam be a helyére, pláne már eleve hogyan sikerült kifúrnom abban a mélységben a dobozba azt a két lyukat, amin a nyélen felül átmennek, azt a feladat végzése közben előadott, még tőlem is szokatlanul cifra káromkodáscsokor miatt inkább nem részletezem.

   Annyira ügyes vagyok, hogy az anya - amúgy leforgás ellen - kapott egy pöttynyi Technokol Rapid ragasztót, hogy csak na! Hogy ugyanerre az ötletemre akkor mit fogok mondani, mikor majd valamiért le kell onnan tekernem azt az anyát, azt részemről most inkább nem részletezném...

   Elsőként a mindenhova, így a villanyseprűbe is passzoló legócskábban kinéző tápdugó helyett kell keresnem valahol egy másikat. Mivel idefent nem találtam megfelelő méretű dugót, valamint kábelért amúgy is le kell mennem, és még a két kábelfeltekerő fadarabot is el kell készítenem, ezért összekészítettem a dolgokat.

   Az előbb ugyan elvittem innen a három laptop tápot, de még mindig maradt annyi idegen anyag az irodagépből bontott kedvenc csavarválogató tálcám előtt, ami már megüti azt a szintet, amin változtatnom kell. Magyarán szólva, valamelyik nap le kell jönnöm, amit persze lehet akár az ebéd utáni félálomban is, és olyan rendet kell vágnom, hogy annak még magam is csodájára járjak!
   Az a csálén álló nagy fekete négyzet, a stilizált szürke gombjaival, az kérlek egy túlméretesnek tűnő tapipad, amiről valaki letépte az USB kábelt. Ez azért nem gond, mert ahol a tapipadot találtam, ugyanonnan hoztam hozzá USB kábelt is.

   Ez itt még véletlenül sem az a két banándugó, amit a seprű születőfélben lévő kábeléhez keresek, hanem ez kérlek az a két banándugó, melyek felhasználásával a pincébe is szeretnék készíteni egy olyan műszerzsinór párost, mint amivel odafent a lakásban szoktam volt életveszélyesen vezetgetni a 230-at.
   Komolyan mondom, hogy most már aztán tényleg nagyon tele van vele a t*köm, hogy bárhová is nézzek, mindenünnen félbehagyott projektek kacsintgatnak rám. No nem mintha tegnap, vagy akár tavaly nem így éreztem volna...

   Ezt a tápkábeles fiókot már a minap is láthattuk, mégpedig a bordó kistévé boncolása kapcsán. Persze most nem kábelért, hanem dugóért evett ide a fene. Egy olyat szeretnék a meglehetős tömegből kiválasztani, aminek azonos fazonja van a zsebemben lehozott, a lyukakba legsűrűbben passzoló dugóval.

   Na így néz ki a dugasztápos doboz, mikor méltóztatok hozzá lehajolni. Mármint ott van az átlátszó plexik mögött, de még a BRG M8 Calypso magnón innen, ami amúgy a jelen pillanatban még mindig arra vár, hogy végre bemutatkozhasson. Pontosabban szólva én várok arra, hogy végre újra elkapjon a magnóboncolási láz, miáltal rengeteg hely is keletkeznék. Már ha méltóztatnék végre nekiállni és elbontani mondjuk az olyan direkt bemutatásra beszerzett ócskaságokat, mint a rengeteg helyet foglaló ZK246, a négysebességes Philips, a beázott állagú Terta 922-es, meg a ki tudja még mennyi csoda, ami így hirtelen már eszembe sem jut.

   Na most ami viszont - csodák csodája - eszembe jutott, az az a remek ötlet, hogy a laptophoz való tápok, meg persze a többi visszahelyezéséhez a dobozt a polcból csak annyira húzzam ki, hogy fel tudjam nyitni a tetejét, majd anélkül pakoljak bele, hogy az egész dobozt a visszarakásakor fel kellene emelnem.

   Mivel a kábelválogatás befejeztekor csak a szétválogatásig jutottam, odáig viszont sajnos már nem, hogy az egyes dobozok és fiókok a helyükre is kerüljenek (ami már csak azért is nehéz lett volna, mert ugye még nincs nekik stabil helyük), így most egyszerűen csak kiemeltem ezt az amúgy kéterű árnyékolt kábelt egy igen vegyesnek tűnő tartalmú bevásárlókosárból.

   Mikor az útszóró sós pincét végre sikerült úgy belaknom, a balra és jobbra látható szekrényekkel bebútoroznom, hogy miközben úgy nagyjából mindenféle idevaló belekerült, s nekem még mindig minden különösebb akadály nélkül sikerült elsétálnom a szemközti falig, na akkor történt, hogy hiába ígértem meg magamnak, hogy ez ezentúl így is marad!
   Mert ugye mi van már megint? Míg a jobb oldali polc tetején videomagnók dobozai sorakoznak (azokat szerencsére már rég elajándékoztam), addig a földön azoktól a ládáktól és fiókoktól nem férek, amiket a lomos pincéből hoztam át, természetesen csak arra a rövidke időre (?), míg odaát ki nem alakul végre a rend.

   Bár ez nem volt egyszerű mutatvány (megfordulni például nem tudtam közben), de azért sikerült eljutom a keményfás rekeszig, ahonnan ezt a fadarabot sikerült kiválasztanom. Na jó, bevallom, hogy úgy volt, hogy ezt értem el először, ezért ebből lesz az általam már korábban megálmodott kábelfeltekerő alkalmatosság.

   Mivel most sikerült a fúrógép hosszú (de amúgy összefogatott) kábelének végképp felidegesítenie, az állványba fogott fúrógép kényelmetlenül kezelhető kapcsolójának meg pláne, ezért átszaladtam a lomos pincébe egy rövid hálózati kábelért, s ha már ott voltam alapon, valamint komoly igény is mutatkozott rá, túrtam egy plitty-platty kapcsolót is, majd felszereltem őket a fúrógépre.

   Na most ami még idelent szintén nincs kész, de a fúrógép kábelcseréjével és kapcsolósításával ellentétben nem is most lesz megvalósítva, az a bútorlapra szerelt régi fűrészgép pengéjének függőleges megvezetője, amihez amúgy már több mint egy éve megvettem a csapágyakat. Ez egy különös formájú fadarab lesz, melynek el nem készültét arra szoktam ráfogni, hogy lehetne rögzíteni két oldalról, vagyis innen nézve keresztben, de akár úgy is, hogy a másik vége a bútorlap képen már nem is látszó végéhez van odafogatva.
   Mivel mindkét megoldásnak vannak előnyei, és persze hátrányai is, jelenleg képtelen vagyok dönteni, aminek valószínűleg az lesz a vége, hogy úgy csinálom meg, mint ahogy a YouTube videókon látni.

   Attól persze, hogy jelenleg még hiányzik a fűrészpenge felső végét megvezető két, esetleg három golyóscsapágy, még simán kivágtam a géppel ezeket a különös fazonokat, majd lecsiszoltam az éleket, és még egy lenolajos átdörgölést is kaptak.

   No nem a fazonnal volt a baj (amúgy de, csak nem a fáéval, hanem velem), hanem a méretezéssel, ami szó szerint találomra, pontosabban szólva mindenféle gondolkodást és tervezést mellőzve készült. Majd mindjárt megmutatom, hogy mire gondolok, csak előbb még feldugózom a pincéből felhozott árnyékolt kábelt.

   A kábeltartó fadarabbal amúgy az lett a baj (mármint a méretezésével), hogy még a viszonylag vékony vezeték sem fér el rajta, ami számomra egyértelműen azt vetíti előre, hogy - valószínűleg a lakáselmaradások kilenc című szösszenetem keretében - készítek belőle egy pár másikat, természetesen ennél egy-egy centivel szélesebbet, amit remélem még kiad a pince mélyén elől hagyott fadarab.

   Már csak azért is megérte a villanyseprűt kipofozni, hogy ezt a rengeteg koszt nem a porszívóval erőlködve, hanem csak a seprűgépet unottan tologatva sikerült összeszednem. Ettől persze még porszívózni is kell, mert a port az szedi össze igazán, de a szőnyeghez tapadni hajlamos hajszálakra és a szöszökre ez a kefés megoldás az igazi. Mondjuk a porszívóhoz is van kefés végű feltét, de az nálunk valahogy nem vált be.
   Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy a már ki tudja hány pontján kipofozott gép meddig fogja bírni. Szerintem míg a háza nem esik szét, vagy a motorja le nem ég, újra és újra neki fogok állni kipofozni. Mikor már nem sikerül többé, akkor meg majd hiányozni fog...