Mivel fájós a derekam, már nagyon régóta vártam, hogy lomtalanításkor elém kerüljön egy úgynevezett térdeplőszék. Venni talán nem is az ára miatt nem vettem (bár nem szeretem, ha valaminek öt számjegyű ára van, és az első számjegy még csak nem is egyes vagy kettes), hanem azért, mert ha nem válik be, akkor az ugye kidobott pénz. Így meg ugye, hogy ingyenbe van, legfeljebb majd én is kidobom, ha nem válik be. Egy még teljesen ép példánynak ugyan jobban örültem volna, de attól még ez a hiányos ülőkéjű is megteszi. Mármint majd jól megbarkácsolom.

   Direkt az ilyen találós esetekre tartok a kosárban egy kesztyűt és egy kábelt. Míg a kesztyű arra az esetre kell, mikor valami annyira koszosat találok, hogy azt még megfogni sincs kedvem (otthagyni meg szívem nincs), addig a kábel a talált valami csomagtartóra történő felkötözésére szolgál.

   Hogy a térdeplőszék helyreállításának csak mintegy fél év multával álltam neki, az részben annak köszönhető, hogy a 2020-as lomtalanítás alkalmával egy csomó minden mást is sikerült begyűjtenem. Most amúgy azt mérem le, hogy mekkora az a légpárnás ülőke, amin billegni szoktam. Bár akadnak a pincében kerek formájú bútorlapok de ilyen nagy szerintem nem lesz. Mármint 37 centis átmérőjű.
   Ez az ülőke amúgy azért jó, mert mivel folyamatosan mozgok rajta, így nem hagyja megmerevedni a derekamat. Mikor épp nincs alattam, olyankor ugyanis sajnos én is hajlamos vagyok rá, hogy hosszú percekig, vagy akár fél órát is szinte teljesen mozdulatlanul üljek, az meg ugye nem barátja az izületeknek és a váztartó izmoknak. Aztán meg csak nézek, mikor alig tudok a székből kikászálódni...

   Bár az utóbbi időben már egy csomó mindent visszavittem a pincébe, de még mindig találok olyanokat, mint mondjuk ez a bútorlap, vagy az a szál laminált padló, amiből a polcos lábaiba szeretnék fiókokat készíteni.

   Mikor az amúgy az ágyba merevítésül nyárra behelyezett bútorlapot a helyére visszatettem, ami a rumli miatt egy meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, mondhatni teljesen véletlenül megtaláltam azokat a rétegelt lemezeket, amikre majd az eszterga átépítésekor lesz szükségem.
   Amúgy ezt is nagyon néztem ám lomtalanításkor, de sajnos egy fia darabot sem találtam belőle. Mármint rétegelt lemezt, amiből bizonyos esetekben jobb építeni, mint a kevésbé masszív bútorlapból.

   A téli tüzelő felé vezető utamon (ez mekkora marhaság, hiszen nyáron nem is kell tüzelni) már csak a térdeplőszék és a bútorlapba épített fűrészgép van útban, ami az itt még nem is oly rég uralkodó káosz tükrében azt kell mondjam, hogy kifejezetten szép teljesítménynek mondható.

   Néhanap megesik, hogy minden különösebb cél nélkül jövök le a pincébe, ahol is ugye mindig akad valami, amit a helyére kell tennem. Ennek ellenére, még ha úgy is gondoltam, hogy fél óra pakolászás után azért már rend van, mindig marad valami a következő alkalomra is. A legutóbbi rendrakás után ottmaradt "valamit" most a csapágyházak, a centrifuga motorjának segédfázis kondenzátora, valamint a mosógép motorja, képviseli, mely alkatrészek mind a csavaros dobozok felé vezető utamon voltak útban.

   Mire sikerült a vaslemezt az ülőke helyére odafogatnom, addigra két fúrószárral is sikerült beletrafálnom az anyagban maradt csavarokba. Harmadik nekifutásra, a 2-es és a 3-as fúró eltörése után, már egy 6-osat választottam, amihez persze több 6-os csavar dukál. Vagyis végül nem úgy mint eredetileg volt, hanem az ülőke rész immáron M6-os átmenő csavarokkal lett rögzítve.
   Mivel ebből a szögből nézve ez megállapíthatatlan, így kénytelen vagyok magamat beárulni. Mármint az a vaslemez még véletlenül sem áll egyenesen. Mármint semmihez képest sem lett az, ami azért nem számít, mert ugye az ülőke alatt úgysem fog látszani.

   Illetve most még szó sincs ülőkéről, hanem csak arról, hogy a vaslemezre a piros párnát rádobva, próbaképp ráültem a székre. Mivel ez még csak egy néhány perces próba volt, így csak annyit sikerült megállapítanom, hogy a szék legalább nem ölt meg, ami mondjuk jólesett, de azért még nem egy nagy eredmény.

   Ez itt a legnagyobbik kerek bútorlapom, ami igen nagy valószínűséggel a hátam mögötti mélyláda előlapjából lett kivágva. Bár ez a párna 37 centis átmérőjével ellentétben csak 30 centis, attól még úgy döntöttem, hogy próbaképp ezt vetem be.

   Hogy a vasat a bútorlaphoz miért 6 csavarral fogattam oda? Nos azért, mert a dobozban nem akadt több olyan csavar, ami nem ér át a bútorlapon. Mivel ez nem most fordult elő először, fogtam egy cetlit és ráírtam, hogy milyen csavarokat kell hoznom a boltból.

   Ha nem árulnám el, szerintem ember nincs a földön aki ebből a vonalhalmazból rájönne, hogy ez a születőfélben lévő ékszíjáttételes esztergámat ábrázolja. Amúgy csak azért álltam neki firkálni, mert ugye csak kellett már valamit csinálnom, míg a térdeplőszéken próbaképp egy hosszabbat ücsörgök. Amúgy még ez a kezdetleges rajz is elég volt hozzá, hogy rájöjjek néhány dologra. Ezek közül az első és egyben a legfontosabb, hogy valószínűleg semmiféle gépész vénám sincs, épp mint ahogy a térlátás és a rajztudás területén is meglehetős kihívásokkal küszködöm. Ráadásul még azt sem tudtam eldönteni (amúgy ez lett volna az elsődleges cél), hogy a tokmány mögötti tengelyt megtámasztó lapok szélessége megegyezzen-e az eszterga ágyának szélességével, vagy ez csak felesleges anyagpazarlás. Míg a teljes szélességű anyag biztosan stabilabb megtámasztást ad, addig a keskenyebb szabad, vagyis csak egy oldalról határolt helyet a motor tengelyen túli odaszerelésére.
   Mivel annyi rétegelt lemezem azért nincs, hogy szabadon kísérletezhessek, így az első verziót valószínűleg a viszonylag nagyobb mennyiségben rendelkezésemre álló bútorlapból fogom megépíteni. Ehhez előbb persze még el kell készítenem azt az idomot, ami a képen látható felépítményt odafogatja a gépágyhoz. Ebben az az okosság (mármint abban, hogy ez két különálló alkatrész lesz), hogy így egyrészt egyszerre csak egy valamire kell koncentrálnom, másrészt ha elsőre, és esetleg még másodikra is elrontom a felépítményt, akkor azt nem a talpától kezdve kell újragyártanom.
   Hogy egy annyira egyszerű gép megtervezése, mint az faeszterga, persze némi ékszíjas áttétellel megbonyolítva, a képességeimen erősen túlmutat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az erről szóló cikkből egyszerűen képtelen vagyok kilábalni.

   Hogy az se legyen útban, elvettem a tüzelő mellől a fűrészgépet, aminek annyira nem szabadna eltorlaszolnia azt a fiókos szekrénykét, hogy erre az elhelyezésre tényleg csak az szolgál magyarázattal, hogy az útszóró sós pincében jelenleg akkora a kupi, hogy oda a fűrészgépet már meg sem próbáltam átvinni, pedig egyértelműen ott lenne a helye, közvetlenül a bútorlapok mellett. A múltkor még azt is megnéztem, hogy oda tudnám-e akasztani a szekrény oldalára. Bár erősen kiállna, de ott még mindig jobb helye lenne, mint ugye itt, ahol folyton fel akar borulni. A múltkor amúgy már majdnem ragasztottam a munkalap szélére néhány csúszásgátló gumicsíkot, de végül - mint ahogy megannyi másik is - még ez az apró részprojekt is elmaradt.

   Plusz okosság ebben a térdeplőszékben, hogy a képen látható módon akár össze is lehet csukni. Hogy a lakásban még így sem fér sehova? Ez ugyan igaz, csakhogy az is, hogy amennyiben a szokott sebességemmel dolgozok, akkor mire elkészülök a kárpitozással, addigra anyám már rég újra kint lesz a telken, vagyis a széket majd úgy tehetem be a szobába, hogy csak én fogok rajta átesni.

   Az iratmegsemmisítő valószínűleg azért került tavasszal a farakás tetejére, mert mikor a 30 mázsa fát beraktam, akkor már sehol másutt nem volt számára hely. Ez a kép persze nem erről a szomorú tényről szól, hanem arról, hogy benéztem a sarokba, hátha akad a polcon ülőkének a kereknél valami alkalmasabb fazonú fadarab. Ezt amúgy az utóbbi időben már külön figyeltem. Mármint azt, hátha látok valahol kidobva egy olyan széket, aminek kicsi kerek ülőkéje van, amit aztán már csak rá kell csavaroznom a térdeplőszékre. Bár bóklászásaim közepette már annyi mindent találtam, s persze hoztam is haza, hogy a találatokat illetően bőven szerencsésnek mondhatom magam, de ez az "épp méretes ülőkét találok" című projektem most valahogy nem jött össze.

   Már csak azért is, mert ugye a lakásban a kályha mellett, a tűzifás szekrény tetején, vagyis mondhatni díszhelyen ott pihen egy átlátszó dobozban a két régi alvós párnám belseje, direkt a térdeplőszékhez félrerakva.
   A képen látható csavarokat amúgy nagyon különös érzés volt kitekerni, mert mikor némi erőltetés hatására megindultak, az tisztára olyan volt, mintha átfordult volna a bit a csavarfejben. Mivel a térdeplőrészt tartó M6-os csavaroknak kutya bajuk, így ezek maradnak.

   A kismillió tűzőgépkapocs kihúzogatása után, a mintás anyag alól ez, vagyis a gyári bútorkék kárpitozás került elő. A színét pontosabban szólva az állagát megszólhatnám, de az az igazság, hogy a kárpit az én székemen sem volt különb.

   Nemcsak a térdelőrészt újrakárpitozónak, de a gyári kárpitot odatűző embernek is nagyon megszaladt a keze. Mire az összes kapoccsal végeztem, már valósággal ropogott a lábam alatt a föld!

   Kezdetben egyből a csípőfogóval estem neki a kapcsoknak, de aztán már inkább téptem az anyagot, mely erőlködésem hatására ha csak egy kicsit is kijjebb jöttek a fából a tűzőkapcsok, már az sokat segített a megfogásukban. Mármint az anyagba tövig belőtt tűzőgépkapocsba nagyon nehéz egy fogóval belekapaszkodni.

   Hogy majd ezt se legközelebb kelljen alapon megtekintettem, hogy folyik-e még a dobozban a ragasztó (szerencsére igen), majd lekaptam a polcról a csiszológépet és megtologattam a tűzőkapcsok nyomaitól kissé érdes felületű rétegelt lemezen.

   Hogy a kárpitozás mikorra lesz kész, azt még csak jósolni sem merem! Amúgy nem biztos, hogy marad a kerek bútorlap. Egyrészt azért, mert gyenge, másrészt azért, mert azt a formát kényelmetlenebb kárpitozni, mint mondjuk egy szögletest, valamint majd odafent megnézem, hogy milyen volt az ülőke eredeti formája.

   A minap, mikor a pincében valami zsíros vackot egy hatalmas fehér pólóban (mint törlőrongyban) töröltem meg, miután a több ponton is fogós fekete mocskos rongyot kidobtam (pedig a felületének 99 százaléka még tiszta volt, csak ugye mindig ott sikerült hozzányúlnom, ahol fogott), úgy döntöttem, hogy a következő törlőronggyá avanzsált pólót a felhasználása előtt felaprítom.

   Mégpedig jó kéttenyérnyi darabokra, hogy mindig csak annyit dobjak ki, mint amekkora darabért nem kár. Ennek persze csak annyi köze van a térdeplőszékhez, hogy mikor a felaprított póló maradványait az előszobába kitettem, visszafelé jövet behoztam a már öt napja ott porosodó fadarabot.

   Ledobtam a deszkát az ágy előtti szőnyegre (a faanyag ehhez a próbához amúgy nem is kellett volna), majd rá a párnát, amire aztán rátérdeltem. Néhány perc alatt azt sikerült megállapítanom, hogy a szivacsra volt jobb térdelni, amit szerencsére még nem dobtam ki.

   Amúgy ha valamiért mégis ki szeretném, vagy akár kell cserélni, mert a régi szivacs mondjuk nem élné túl a mosógépben történő 60 fokos mosást, arra az esetre találtam belőle a szekrényben pótlást. Ezt a csíkot persze a beépítése előtt majd még fazoníroznom kell. Ha nem a térdeplős, akkor az ülőkés részhez. Vagyis most az következik, hogy míg csak annyi melósruha össze nem gyűlik, amik mellé bedobhatom a koszos szivacsot is, újra állni fog a térdeplőszékes projekt.

   Már hónapok óta rááll a szemem mindenre, ami csak egy kicsit is hasonlít egy ülőkére. Mármint azért, hogy azt a részt ne nekem kelljen legyártanom. De persze semmi... Illetve van az, csak ugye ez itt az IKEA, ahonnan azért meglehetősen drága mulatság lenne megvenni egy széket, csak azért, hogy levegyem róla az ülőke részt.

   Mint ahogy ki tudja mennyi más projektem (én persze tudom, és nyomaszt is rendesen a tömegük), úgy a térdeplőszékes is csak állt, csak állt, mígnem az egyik nap elkezdtem érezni, hogy valami baj lesz. Mivel a rossz előérzetem egyértelműen a derekam irányába mutatott, készítettem egy képet a wobler tetején porosodó fadarabról, majd a rossz előérzetet elhessegetve, rutinosan hagytam a csudába tovább porosodni.

   Azt viszont megtettem, hogy felhoztam a pincéből azt a négy csavart, ami még valamikor hónapokkal ezelőtt odafogta a térdeplőszékhez. Most sajnos nem jött be az a tervem, miszerint majd szép apránként rakom össze amit össze kell raknom, az előérzetem viszont beigazolódott. Mármint tegnap sikerült a derekamat ha nem is úgy mint ahogy szokott, de attól még rendesen meghúznom. Mikor teljesen kiakad, olyankor csak fekszem a hátamon hosszú hetekig, miközben nézem a plafont, most viszont szerencsére (már ha lehet ilyet mondani egyáltalán derékfájás esetén) csak annyi történt, hogy bizonyos mozgásfajták vagy testhelyzetek közben fáj. A boltba kibiciklizni mondjuk nem merek, mert ha útközben beakad, nem tudnék hazajönni. A teregetést is anyámra hagytam, mert nem mertem a ruhákkal hajolgatni, meg persze nyújtózkodni sem.

   Ellenben a pincébe le mertem jönni, gondolván innen azért akár még döglötten is csak visszamászok valahogy. Amúgy meglepő módon, miközben a sámlin ültem, hasogattam a rönköket, meg persze aprófát is készítettem egy adaggal (hogy ha tényleg beáll a hátam, legalább ezt ne anyámnak kelljen), a derekamban semmiféle fájdalom sem jelentkezett, amit részemről jó jelnek tekintettem. Ettől persze még egyértelmű volt, hogy a térdeplőszék - lett légyen bármilyen készületlen állapotban is - most azonnal felmegy a lakásba.

   Valamint a szivacsa is, hogy legalább legyen esélye kimosódni. Mármint az elmúlt hónapok alatt még arra sem voltam képes, hogy a szivacsot és a pincében őrizgetett kárpitokat a mosógépbe bedobjam. A jobb sarokban látható felsőmarót viszont legalább már kibontottam, és két marás erejéig még használtam is, mikor a fiókok készültek.

   Na most az lehet, hogy ez egy nagyon érdektelennek tűnő kép, de attól én még büszke voltam magamra, hogy simán, mármint a derekam végképp megroppanása nélkül kihoztam a hólapátot és az útszóró sós bödlit a pince mélyéről az előtérbe.

   Az utántöltő vödörnyi sóval viszont csak idáig jutottam. Mármint ezt már annyira nehéznek ítéltem, hogy nem mertem innen tovább vinni. Valamint abban reménykedtem, hogy sikerült a telet a hólapáttal és a zöld tálnyi sóval annyira megijesztenem, hogy az idei szezonban nem is fog esni a hó.

   Ez itt egy sárga vödör, tele a nem hagyományos útszóró sóval, ami teljesen magától vizesedett be. Mármint annyira, hogy áll a tetején a víz! Ezt mondjuk nem tudom, hogy hogyan fogom kiszórni a hóra. Már ha lesz hó. Mondjuk meg lehetne szárítani, ha mondjuk kiteríteném, de szerintem nem éri meg vesződni vele.

   Látom, hogy csupasz, meg a pozdorja széléről pereg is a fa, de ezektől az apróságoktól eltekintve, van olyan állapotban, hogy ki lehet próbálni. Ezt amúgy azonnal meg is tettem. Hogy beválik-e, az persze majd csak némi idő eltelte után derül ki.
   Az internet népe azt írta, hogy bár derékfájásra nagyon jó, csodát azért egyrészt nem kell várni tőle, másrészt pedig nem szabad csak rá hagyatkozni. Mármint cserélgetni kell a hagyományos székkel, különben még a végén ettől lesz az embernek valami baja.

   Ez pedig egy olyan, amin bár kárpitozva ugyan még nincs, de a szék térdeplő és ülőke része meg lett lágyítva egy-egy párnával. Hogy bevált-e, arról majd még írok valamit, mikor ez a cikk kikerül a többi közé. Addig is legyen elég annyi, hogy ezt a cikket már a térdeplőszéken ülve, pontosabban szólva félig térdelve írtam meg. Mármint még azonnal, a derékfájásom ellenére. Az eredeti szivacs majd még vissza fog rá kerülni, és persze kárpitozva is lesz. Már ha beválik a térdeplőszék...
   Bár kellett hozzá két év, hogy rájöjjek, a térdeplőszék az én derekamnak nem igazán használ (bár ártani sem ártott túlzottan semelyik részemnek), így végül ahogy sejtettem, visszakerült a pincébe.