CB tápegység

Szó sincs róla, hogy nem akartam bemutatni, csak nem most. Aktualitását
az hozta el, hogy épp szükségem volt egy 12 voltos, un. erős tápegységre
a kerékfújó kompresszorhoz. Az erősebbik labortáp kölcsön van adva,
apukám régi akkutöltőjét pedig (szégyenszemre) nem találtam meg.
Mindenhova benéztem a pincében, ahol csak lehet, de semerre
sincs. Mondjuk mindegy, hiszen megtaláltam helyette ezt.
ATLAS az ő neve, és ángliusul nyelven van felróva az
elejére, hogy mit tud. Mindezt arany betűkkel!

Kezdetben úgy gondoltam, hogy miért ne járathatnám a kerékfújó kompresszort
egy kapcsolóüzemű tápegységről? Nos ezért nem. Persze annyi áramot le tud
adni a téglatest tápegység, ami az ISB6030-as STB-nek kell, de a kerékfújó
kompresszorhoz már kevésnek bizonyul. Persze sejtettem én ezt a dolgot,
csak gondoltam, hátha csak lassabban fog forogni. Persze nem. Mikoron
a kapcsitáp megérzi, hogy ez neki már sok, akarom mondani túlterhelés,
akkor beindul benne a védelem, és letilt, majd kisvártatva újra elindul a táp.
Illetve csak indulna, de nem tud. Ettől jár ilyen furcsán röfögve a kompresszor.
Gondoltam hátha csak a táp kicsi, de feladtam, miután egy PC táp is lefulladt tőle.

   Lemezből hajtogatott doboz, hátul kilógó hatalmas hűtőbordával. Ráadásul nem is egy, hanem két borda van egymással szembecsavarozva. Mondjuk szerintem jobb volna a hűtés, ha függőlegesen állnának a bordák, de ha egyszer ilyen volt a boltban, akkor nem volt mit tenni.
   Azt meséltem már? Tudod, hogy úgyis elmondom... Gondoltam bemegyek a boltba és veszek a készülő erősítőmhöz egy hűtőbordát. Hol volt az alumínium ipari vállalat (vagy valami ilyesmi) mintaboltja? A belvárosban, az Astoria szálló háta mögött, egy keskeny utcácskában. Bementem s merészen rákérdeztem a pultot támasztó lánytól, hogy milyen formájú hűtőbordáik vannak. Konkrétan semmilyen formájú sem volt nekik! Ilyen volt a mindennapi szocializmus, illetve a nyolcvanas évekbeli Magyarország kiskereskedelme.
   Mikor elmagyaráztam az eladó kislánynak, hogy hogyan néz ki amit szeretnék tőle, mármint természetesen rajta kívül, akkor kaptam egy félméteres darabka karnist. Így avanzsált hűtőbordává egy karnis a szerző erősítőjében. Gondoltam megmutatom, hogy nem vicceltem. Lemegyek a pincébe, előkapom a hűtőbordás dobozt, kiveszem belőle a karnisdarabot. Ez természetesen jelenleg úgy nagyjából a lehetetlennel határos kategória. Már eleve képtelenség a pincébe belépni, nemhogy át tudnám küzdeni magam a három fiókos szekrényen. Mindegy...

Jóféle masszív dugók ezek, van is belőlük valahol egy tucattal. Persze az, hogy hol,
az rejtély. Épp erről szól a - mostanában minden héten posztolt - pincés
cikkek sora. Vagy rend lesz, vagy kivágok mindent a p*csába!

A hetvenes nyolcvanas években ez volt nekünk a legerősebb tranzisztor.
Mondjuk én jobban szerettem a BD249-es tranyókat, mert
a tokozásuk miatt könnyebb volt őket szerelni.

Ez annyira jellemző volt a rendszerre, hogy mikor ilyen trágya munkát látok, mindig
feltolulnak az emlékek. Valaki megcsinál egy profi tápegységet, szép, meg jó, meg
minden, és akkor jön a nyomda és nyomtat hozzá egy selejtes matricát. Lásd a
betűk vastagságát. Aztán az egységsugarú Mancika, a görbe körömollójával
körbevágja srégre. Mindezekre felteszi a pontot a leltáros, aki alkoholos
filctollal ráfirkálja a figyelmeztető címkére a kor legfontosabb
jelzését, vagyis az elmaradhatatlan leltári számot.

Még tiszta szerencse, hogy a címke jelen esetben a készülék alján található.
Ellentétben a gumilábakkal, mert azoknak viszont nyomuk sincs!

Nincs benne semmi trükk. Azokból az alkatrészekből van,
melyeket a 80-as években a boltokban kapni lehetett.

Hiperszil trafó, mellette egy kékruhás Mechanikai Művek gyártmányú elkó. Ez még
nem holmi kínai vacak, ebből nem szárad ki az elektrolit, nemhogy néhány év,
de több évtized alatt sem! Valamint felhívnám a figyelmet a kép jobb felső
sarkában látható részletre. Valószínűleg nem sikerült a boltokból gyári
tehermentesítőt beszerezni, ezért egy darabka bakelit lapocska került
beépítésre a szokásos két lyukkal. Ami nem volt, azt legyártottuk!
Például egészen egyszerűen mint termék nem létezett süllyesztett,
pontosabban szólva süllyesztett dobozba szerelhető telefonkonnektor.
Mivel attól, hogy ilyen nem volt, attól még kellett, ezért ezeket mi
gyártottuk le a tanműhelyben, mint telefonszerelő tanoncok.

Ez nem négy kondenzátor, hanem csak három, a legfelső ugyanis csak
az alatta látható példány csalóka tükröződése az előlap belsején.

Négy egyenirányító dióda a KY sorozatból. Kettő szigetelten van
felszerelve, valamint jó vastag vezetékekkel vannak bekötve.

Láthatóan nincs benne semmi különösebb trükk. Tulajdonképpen a 723-as stabilizátor
IC katalógusban megadott alapkapcsolása. Pozitív kimenetű stabilizátor, nagy
áramterhelhetőségre, darlingtonnak kapcsolt teljesítménytranzisztor
párossal. No de mégis hol a csudában van a kisebbik tranyó?

Mit ne mondjak, nem szívesen cserélném! Szóval nemcsak a modern cuccok
javíthatatlanok, hanem már a korabeli masinák is néha (szinte mindig) úgy
voltak összeszerelve, hogy egyes alkatrészeik szinte hozzáférhetetlenek.
Kiváló példa erre a woblerszkópom, amit ugye magam követtem el.

Levettem a szigetelőszalag borítást, hogy mégis mi rejtezik alatta. Ez kérem
a primerköri biztosíték. Én a részemről nem tettem volna a szekunder
áramkörrel egy panelra, de mindegy. Szerintem ez valahova
oda való, ahol bejön a dobozba a hálózati kábel.

A kisfeszültségű rész biztosítéka mögött egy magyar gyártmányú trimmer ücsörög,
melyet - a színűk alapján - két egyértelműen orosz ellenállás fog közre.

Kicsit mintha túlzásba vitték volna a söntöt a fiúk.
De persze biztos így volt jó, hiszen jó volt.

A nyolcvanas években külön trükk volt beszerezni egy szép hálózati kapcsolót.
Mint azt a mellékelt példa mutatja, jelen esetben sem sikerült.

Íme a bekapcsolt állapotot visszajelző előlapi LED hátulnézetből.
Valószínűleg a sorja rögzíti, mert se ragasztásnak nincs
semmi nyoma, se kiszedni nem tudtam a helyéről.

Raktam a táp aljára gumilábakat, mégpedig a polcszéli készletemből, mert a csupasz
csavarfejek elkezdték összekarcolni szerencsétlen asztalom. Nem valami tartós ez
az öntapadós izé. Mire leértem a táppal a pincébe, kettőt már el is hagytam
belőlük. Mondjuk a pincében a betont, azt nyugodtan karcolhatja!

Működik. Miért is ne tenné? Mert eltelt harminc év? Ugyan már...
Ennek kérem meg sem kottyan az a kevéske idő!
No majd a kompresszor, mint terhelés, az
majd lehet, hogy beteszi neki a kaput.

Ennyit kell tudnia, hiszen ennyire van szüksége a CB rádiónak. Kicsit túlspirázták
ezt a stabil táp kérdést akkoriban. Valójában korántsem olyan kényes a CB rádió
a tápfeszültségre, mint azt sokan gondolták. Pláne a kisebbeket nem érdekelte,
hány voltról járnak, meg hogy mit dugtam rájuk antennának. Persze ha
voltokat zuhant a tápfeszültség, mikor beleszólt az ember
a mikrofonba, akkor nem csoda, ha bugyogó
hangja volt a rádiónak.

Mielőtt még nagyon mellélőnék ezzel a táppal, gondoltam megnézem, hogy elbírja-e
a kompresszor áramigényét. Jelentem telitalálat! Meg sem kottyan neki a terhelés!
Azt gondoltam ki, hogy a sikeres próbától függetlenül, én azért csak átkötném
a dobozon belül a stabilizátort. Gondoltam leforrasztom a táp kimenetéről
a stabilizátort, és bekötöm helyette a nyers egyenfeszültséget a puffer
kondenzátorról. Ez azért jó, merthogy így biztosan nem nyírom ki
a táp elektronikáját. Nem mintha számítana egy kompresszor
motorjának, hogy stabil-e a táp, vagy nekem, hogy életben
marad-e ez a táp, de attól még ne tegyem már tönkre!

Hoppá! Kicsit felé lőttek a fiuk trafó szekunder feszültségével. Szerintem túl nagy
a feszültségkülönbség a bemenet és a kimenet között. Sok az a több mint 10 volt.
Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy mondjuk legyen csak 10 volt, meg mondjuk
5 amper, amit ugye a CB eszik, és akkor azt a fölös 50 wattot a 2N3055-ös
áteresztő tranzisztornak, mint hőt el kell disszipálnia. Fűteni fog
a tápegység hátán a borda rendesen. Mondjuk teheti,
a pincében úgyis mindig hideg van.

Még ilyen alacsony költségvetésű szivargyújtó dugót...
Mondjuk maga a kompresszor sem különb...

Rakok két banándugót a zsinór végére, aztán hajrá! Először nem
találtam dugót, de később alaposabban körbenéztem, hátha
mégis valamely dobozomon akad egy banándugó felirat.

Mivel még nagyon korán van, ezért az időre nem foghatom, hogy
miért nem megyek le a pincébe felfújni a motorom kerekeit.

Azon ugyanis dolga végeztével nem szívesen tárolnék kőműves szerszámokat.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.